bent a neved látlak mindenhol ~ Kana & Rim

- Mára ennyi. A csoportos munkát holnapra kérem, ne felejtsétek el! És Kim Hyun Joon, ha megint Shin Hye Rimmel iratod meg a saját részed, csak mert ő a csoportvezetőd, akkor ne is álmodj, hogy átengedlek ebben a félévben! Szép munka. – Vette a kezei közé a jegyzeteit Moon tanci, utolsó mosolyt vetve rám, majd egy egységes „köszönöm” alatt kislisszant a teremből. Hátradőltem. Újabb napnak vége, újabb hétnek vége, újabb hétvége következik, amikor minden egyes kötelességnek eleget kell tenni, amit a nagyapa kitalált,és persze jó pofát kell vágni hozzá, mert örüljek, hogy nem engem akar kiképezni örökösének, ahogy apa mondaná. Ő is csak azért vág szép arcot mindenhez, és bólogat nagy lelkesen, mert a bátyja kap minden más stresszt a nyakába, és őt szedik elő mindenért. És ez így könnyű neki. Meg nekünk.
Magamhoz szorítom a füzetemet, és intve a csoportnak kilépek a teremből, pár óra múlva úgyis látom őket, és míg nekik most előadásuk lesz, addig én nyugiban megebédelek, majd összeállítok egy vázlatot, ami alapján a jómadarak tudnak dolgozni. Beletúrok a hajamba, ahogy leülök, körbenézve, hátha valami ismerőst megpillantok, hogy ne kelljen egyedül ennem, de mindenki előadáson van, és csak más szakokról lézeng pár rosszabb diák a campus szökőkútjánál.
Automatikusan nyúlok a telefonomért, miközben bekapok egy koktélparadicsomot, hogy fotót lőjek az előttem ágaskodó cseresznyevirág fáról. Igaz, akkor sokkal szebb lenne, ha virágozna, de így is olyan hatalmas, és magasztos, hogy muszáj vagyok megmutatni valakinek. Gondolkodás nélkül küldöm el a telefonszámra, amit két napja kaptam, mikor végre kiszedtem belőle, hogy megérkezett Koreába, és most már itteni előfizetése is van. Kakaotalkon amúgy is könnyebb beszélni, mint bármely chaten, legalábbis szerintem. És nem is tudom.. igénylem, hogy minden pillanatom megosszam vele, vagy, hogy tudjam, ő mit csinál. Nem mintha baj lenne, ha nem ír vissza azonnal, sőt, tudom én, hogy van saját élete, meg minden, de olyan jó lenne belekerülni ebbe a saját életbe. Még ha csak egy kis időre is. A telefonom pittyen egyet, vigyorogva nézem a képet a fáról, ami majdnem ugyanolyan mint az enyém. Az jobb sarokban pedig a könyvtár épületének bejárata kukucskál, ami tőlem úgy kétszáz méterre van, pont a hátam mögött.
Mint akinek a fenekébe martak pattanok fel, elpakolva az ebédem maradékát – azt a kis mozzarellás salátát nehezen lehet ebédnek nevezni, és nem is csak ennyit kellene ennem, de újabban mintha megint híznék… - és a vállamra kapva a táskám indulok meg abba az irányba ahol Őt sejtem. A gyomromban a pillangók salsát járnak, és a kezem is remeg, emiatt csak még jobban szorítom a füzeteket, lassan már elferdülnek bennük a spirálok. Fülelek hátha hallok valami japán szót, vagy bármit, ami arra utalhatna, hogy tényleg itt van, és nem egy ugyanilyen campuson az ország másik felében. A bejárat mellett egy padon… vele szemben egy fa… érzem, hogy ő lesz. Nagy levegőt véve indulok meg felé, erőt véve a lábam remegésén, újra, és újra hálát adva apámnak, amiért ragaszkodott ahhoz, hogy az angol mellett japánul is megtanuljak, mert „az hasznos lesz, ha valaha a céghez kerülsz, hiszen onnan indultunk”. Nem mintha az alatt a pár hónap alatt, míg beszéltünk nem adtam volna neki ezért hálát úgy hatszáznyolc alkalommal.
- Kanata? – Félszegen állok meg mellette, zavartan tűrve a hajamat a fülem mögé, akkora ciki lesz, ha nem ő lesz, hogy az valami hihetetlen. Miért is nem kértem meg üzenetben hogy jöjjön oda? Miért is nem kérdeztem meg, hogy mit visel. Hát persze, Shin Hye Rim, te is most vagy okos.

Remeg minden porcikám, olyan izgatott és ideges vagyok, ahogy a könyvtár felé haladok. Most fogom látni először, feltéve, ha tényleg ő az, és ez azért egy kicsit zavarba hoz. Arra már régen rájöttem, hogy fülig belezúgtam, úgy, hogy azt se tudtam, szőke-e vagy barna. (Barna, ide látom, de még milyen barna, csak úgy csillog a haján a napfény!) Én küldtem volna neki képet, nem is egyet, de mivel ő sose küldött, valahogy éreztem, hogy nem akarja megmutatni ki ő. Így én is eljátszhattam, hogy félek, mit szólna hozzám, és kényelmes volt csak fákat, hidakat és virágokat fotózni. Minho szerint idióta vagyok, és majd egy kövér, kopasz hapsi fog előttem állni, aki ráadásul még öreg is. Az az igazság, hogy egy darabig ettől féltem is, de aztán volt egy kép… egy kép, ami minden félelmem elűzte, mert látszott rajta az alakjának a tükörképe egy ablakban.
Magasabb hangom szólítom meg, mint ahogy szeretném, kifejezetten utálom, hogy stresszhelyzetben egy oktávval magasabb lesz a hangom, de mit tudok tenni ellene? Halvány mosollyal nézek rá, ahogy rájön hogy ki vagyok, és bólintok. Akkor ezek szerint tényleg ő az. És óh, Rain édes bicepszére, milyen nagyon helyes! A belső hangok csak úgy kántálják, hogy bámuljam tovább, de ahogy kicsúszik a száján az a mondat, minden hang megszűnik, és ha lehet, még jobban zavarba jövök. Az arcomhoz érintem a tenyerem, és igyekszem ezzel hűteni a tűzforró részt, miközben elpillantok. Ilyen nyíltan még soha senki nem mondta nekem, hogy szép vagyok, holott tisztában vagyok vele, hogy jó géneket kaptam. Mégis, ilyen direkt módon, első találkozáskor, zavarba hozná bármely embert.
Kicsit megpaskolom az arcom, észrevétlenül hogy lenyugodjak, majd újra ránézek, alaposan végigmérve arcának minden milliméterét. A füzeteimet és a táskámat lepakolom az övé mellé a padra, mert amit tenni készülök, azt már nagyon régen meg akartam tenni. Lehet, hogy pont ezzel ijesztem el, de a születésnapján megígértem, hogy egyszer, ha találkozunk, úgy köszöntöm, hogy a nyakába ugrok. Az ígéret pedig szép szó…!
- Most nem szabad megijedned! – Kezdem japánul, azzal a kiirthatatlan koreai akcentusommal, amit egyszerűen képtelen vagyok eltüntetni. Mennyivel könnyebb volt, mikor még a billentyűzeten kellett a kis jeleket gépelgetnem, és mégis megértett mindent. Közelebb lépek hozzá, Karjaimat óvatosan fonva a nyaka köré lábujjhegyre pipiskedem, és megölelem. Nem szorítom magamhoz, pedig nagyon szeretném, hanem csak finoman, talán kicsit kínosan is, de tartom. Mert tényleg nem szeretném elijeszteni, most, hogy végre találkoztam vele.
- Emlékszel? Megígértem a születésnapodon, hogy a nyakadba ugrom. Tekintsd ezt annak. – Suttogom a  fülébe, és magamba szívom az új mégis csodás illatot, ahogy eltávolodom tőle, és csak mosolyogva figyelem tovább, miközben visszalépek oda, ahol eddig voltam.

Az egyetlen amit nem gondoltam volna, hogy az első mondatával zavarba hoz majd, de sikerült neki. Nem is attól amit mondd, hanem hogy mennyire őszintén mondja. A rendezvényeken megkapom néha, hogy szép vagyok, és dicsérnek, mert ezt kell tenniük, hogy bevágódjanak a nagyapánál, sőt néha a gólyák a rádiónál is bókolnak, de egyiket sem veszem komolyan. Hogy is vehetném, mikor mindenki érdekből mondja? De ő más, ő bármilyen hátsó szándék nélkül teszi, sőt csak véletlenül bukik ki belőle.  Hiszen annyira aranyos, olyan ártatlannak tűnik, nem olyan mint a koreai egyetemista srácok. Jézusom, hány olyan randin voltam, ahol még az ajtót se nyitották ki nekem… persze, nem ismerem Kanatát se még, de valamiért úgy érzem ő más. Bár, amilyen mázlim van, a végén kiderül, hogy baltás gyilkos…
Mégis, emlékezve az ígéretemre, repkedő pillangókkal a hasamban – de az is lehet, hogy a tegnapi jajangmyeon nem volt igazán friss már – karolom át a nyakát, és ölelem magamhoz. Olyan természetesnek hat, hogy ilyen közel vagyok hozzá, hogy saját magamat megrémítem vele, pláne mert semmit nem reagál rá. Bár mondtam neki, hogy ne ijedjen meg, azért lefagy és ez határozottan nem tetszik, de nem ám! Kedves mosollyal nézek rá, mikor elhúzódom, és egy nagyon vad énem legbelül rimánkodik neki, hogy húzzon vissza magához, de hálás vagyok, amiért ilyen kis esetlen.
- Hogyne emlékeznék!  Nagyon jó memóriám van. – Egy kicsit elnevetem magam, ahogy megkopogtatom a halántékom, majd inkább a táskám pántját kezdem el szorongatni, ahogy megrázom a fejem a kérdésén, továbbra is kuncogva.
- Nem, ezt a fát a dédapám ültette, mikor a könyvtár épült, és ez az egyik kedvenc helyem. – Magyarázom, végignézve a fán, állítólag itt találkozott először a későbbi dédnagymamámmal. Talán a sors fintora, hogy pont itt találkozom elsőnek Kanatával, hiszen a dédnagymama is japán volt…
- Sunbae, ne haragudj, hogy zavarlak, de a főszerkesztő gyűlést szeretne tartani ma délután, és megkért, hogy szóljak, készülj fel a jövő heti műsortervből. – Elmélkedésemből egy vékony, halk hang szakít ki, de nem is baj, így is túl sokáig voltam csendben, még a végén azt hiszi, nem is figyelek rá. Elveszem a felém nyújtott mappát az anyagokkal, majd a kis gólya lányra mosolygok, aki már el is rohan, fülig pirulva. Néhány elsőéves annyira aranyos! Belelapozok a fekete hangullal telesűrített lapokba, és kicsit összeráncolom a szemöldököm. Szórakoznak velem, ugye?
- Mondd csak, mikor kezdődik a következő órád? Nem lenne kedved segíteni? – Nézek fel, nincs kedvem itt hagyni, de ha nem rágom át ezen magam, akkor biztos, hogy nem leszek meg délutánra. És már csak háromnegyed órám maradt.

Általában nem vagyok ennyire közvetlen.  Általában hetekbe telik, mire egyáltalán hozzáérek az emberekhez, de ez miattam van. Nem szeretem, ha bekerülnek az aurámba, nem jó érzés, főleg akkor nem, ha beteg vagy, és mindenki szánalommal furakszik be a személyes teredbe. Köszönöm, most már jól vagyok, maradjatok kívül. De Kanata… ő más, őt mintha mindig is ismertem volna, és őt akarok, hogy belemásszon minden aurámba, minden személyes terem legyen az övé, és soha ne engedjen el.
Az az ismeretlen érzés, ami mégis olyan jól esik, mikor megölelem, az után sem akar eltűnni onnan, hogy elengedem, melengeti a szívem, mintha csak folyamatosan ölelne. Már már úgy érzem, hozzám tartozik, pedig még azt sem tudja, milyen vagyok. Lehet nem is fogok neki tetszeni, vagy semmi komolyat nem is akar. Elvégre csak egy évig tanul itt, az az egy év pedig máris elkezdődött, és rohamosan szalad a vége felé. Mi lesz utána?
- Igen, ez az egyik legszebb fa a campuson. Annyira fenségi... mintha tudná, hogy mindenki őt csodálja. – Felnézek a fára, egészen elmerülök benne, mikor kizökkentenek, és kezembe nyomják a mappát. Átfutom, mert át kell fussam, a hajam mögé bújva, folyamatosan érezve magamon Kanata tekintetét. Magamban elmosolyodok, ahogy az én műsoromhoz lapozok, ahol az ötletek közül, amiket előző héten adtam le kettő ott virít a nevem mellett. Elmosolyodom, és felkapom a fejem, hogy a segítségét kérjem, és nem mondom még el neki, hogy pontosan mi is a tervem vele.
- De jó neked, nekem még van egy gyakorlatom, ami ugyan fakultatív, és ki is hagyhatnám... miért is ne!  - Vigyorodom el szélesen, boldogan ölelve magamhoz a mappát, egy aprót szökkenve. Remekül megbeszéltem magammal, teljesen idiótának fog nézi, de hát mégis kit zavar? Minden egyes percemet vele akarom tölteni, ha már itt van, ha már végre találkoztunk. El sem tudom modani mennyire vártam már ezt, mennyire hiányozott minden egyes másodpercben, mikor még nem tudtam, ki ő, csak azt tudtam, hogy itt van. Tudom, butaság, hogy beleszeretek valakibe, akit nem is ismerek, de hiszek abban, hogy ha valakit nekem szántak az égiek, akkor azzal nem számít, hogy ismerkedünk meg, csak hogy együtt legyünk.
Lehuppanok a padra, amin ő ült még tíz perce, és az ölembe veszem a mappát, ahogy várakozóan rá nézek, kérve, üljön le mellém. Amint megteszi, mosolyogva dőlök neki a karjának, és úgy lapozok bele újra a mappába.
- Tudod… van itt egy olyan rész, ahol az én műsorom jövő heti anyaga van. – Tolom át kicsit az ő combjára a lapokat, hogy belelásson, nem baj az, ha fejlődik az olvasásértése. – Meséltem, hogy az egyetem suli rádiójában önkénteskedem. És az egyik téma, amit leadtam a múlt héten a cserediákok beilleszkedésének nehézségeiről szól. Igazából reméltem, hogy ha addig nem találkozunk, akkor jelentkezel rá, vagy betelefonálsz, esetleg kommentet írsz. – Zavartan felnevetek, és a hajam mögé rejtem magam újra, a lap szélét sodorgatva. – És az igazság az, hogy szeretném, ha eljönnél interjút adni. – Felemelem a  fejem, és ránézek, előveszem az őzikeszemeimet is, és úgy nézek egyenesen az ő íriszeibe. Miért van ennyire közel? – Legyél a partnerem, Kana.