Chae Woo jin

A kristálypohár hangos csörömpöléssel esik darabjaira a laminált fapadlón, apró karcokat hagyva maga után. Minden egyes szilánkdarab arra kárhoztatott, hogy öt perc múlva finom női talpakat karistoljanak széjjel. De ez még nem az ő idejük. Még kora hajnal van, a nap is épp csak felkelőbe, narancsos fénybe vonva a hatalmas nappalit. Csak nemrég ért haza, ivott a munkatársakkal, pedig nem is bírja az alkoholt. Agresszív és heves lesz tőle, olyanokat tesz, amit később megbán. Olyanokat, amiket józanul még csak gondolatban se tenne, például kristálypoharat vági a falhoz, mert a felesége nem várta meg hajnalban. De már nem számít, a robaj már felverte, és most álmosan pislogó szemekkel enyhén kócos hajjal sétál bele pont az üvegszilánkmező közepébe.

Három évvel ezelőtt, egy gyönyörű, hideg, hóeséssel teli napon, nem sokkal karácsony előtt került megrendezésre Chae Woo Jin tizenharmadik vakrandija. A háta közepére se kívánta a dolgot, sőt, tulajdonképpen csak a miatt ment el, hogy bebizonyítsa az anyjának, a tizenhárom szerencsétlen szám, és ez után le kell állni, mert úgysem fog megházasodni, ha ő nem akarja. Márpedig a férfi nagyon nem akart még feleséget, nyűgöt, közös hálószobát. De az anyja már unokát szeretne, menyet, aki majd elmegy vele shoppingolni, míg a férje eltartja, aki jó családból származik, mert az a fontos, nem az érzelmek. Három évvel ezelőtt, egy csodás, hóeséses napon Chae Woo Jin találkozott a tizenharmadik randi partnerével, és ahogy a nőt nézte, amint az a különleges hópelyhekben gyönyörködi, amik néha – néha az ablakra szállingóztak, tudta, hogy elveszett.

Az alkoholmámor, amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan is tűnik el, a nő elhaló sikolyát hallva, amint a kemény kristálydarabok a lábába szúródnak. Már nem is emlékszik, miért vágta a falhoz, pedig nagyobb oka volt, mint az, hogy nem maradt ébren, de jelen pillanatban ez sem érdekli. Úgy kapja fel a nőt a karjaiba, mintha valami tollpihe lenne, majd ugyanolyan óvatosan is teszi a kanapéra. Nem ez az első alkalom, hogy bántotta a nőt, a múlt heti veszekedésük nyomai még mindig ott éktelenkednek ujjnyi lila foltokban a felkarján. Pedig soha nem akarja bántani a nőt, nem szándékosan, mégis, mikor ideges, nem tudja kontrollálni az erejét.

Tizenegy hónapja és öt napja Chae Woo Jin idegesen kopogtatta a cipője orrával a kórház padlóját. Igyekezett mindezt úgy tenni, hogy a mellette álló, még idegesebb nő semmit ne vegyen észre. Sőt, még egy bátorító mosolyra is futotta, mikor elindultak a rendelőbe.  Még akkor sem mutatott semmilyen idegességet, mikor a jó hír után a rossz következett. Mert nem mutathatott, erősnek kellett lennie, egy falnak, hogy megtartsa a gyenge harmatot, aki épp összeesni készült mellette. Pedig ő maga is összeesett volna. Mert ő is akarta azt a gyereket, pedig a nő előtt soha nem gondolt az apaságra. Tulajdonképpen másfél évvel ezelőttig arra sem gondolt, hogy családot szeretne. Még úgy sem, hogy akkor már házas ember volt, és imádta a feleségét. De most, hogy a lehetőséget is elvették tőle, üresség költözött belé. Még ha az orvos szerint vannak lehetőségeik is...

A sűrű bocsánatkérések mormogása közepette kötözi az apró, puha lábat, észre sem véve, hogy a másik újra álomba szenderült. Hiszen hajnal van, ilyenkor már mindenkinek aludnia kellene, hogy reggel újult erővel kezdjék a napot. Ami mindig tartogat újdonságot, meglepetést, és apró örömforrásokat. Chae Woo Jin apró örömforrása az annak a testnek a tulajdonosa, amit most a lépcsőn visz fel az ölében, hogy újra a kényelmes ágyba fektesse, magához húzva, és végre ő is elmerüljön az álomvilágban. Az álomvilágban, ahol nincs felesége, és ahol egy fiatal pincérnő csak rá mosolyog, csak neki nevet, és csak neki csilingeli vidám hangján, hogy mennyire szereti. Woo Jin pedig büntetés és lelkiismeret-furdalás nélkül szeretheti viszont, teljes szívéből. Pont annyira, amennyire a feleségét is.