WooYong x JiSeok

Nagyon király az órarendem, szinte semmi szabadidőm nincs. Najó, ez nem teljesen igaz, mert napközben szétszórtan van egy-egy órám, amik alatt mondjuk meg tudok ebédelni, vagy éppenséggel nem kell átrohannom egyik épületből a másikba, hanem nyugodt tempóban is közlekedhetek. De nem tudom, lehet jobb lenne egyben letudni az órákat és akkor nem este nyolc-kilenc felé végeznék több napon keresztül. A héten talán egy olyan alkalmam van, mikor csak két órám van és végre ki tudok kapcsolódni, avagy tanulni valamit, mert hogy este kilenc után hulla fáradtan biztosan semmi kedvem és energiám rá, az biztos. Mindegy, ma korán szabadulok és itt az ideje szórakozni is sport formájában. Mert hát ugyebár az is előírt dolog itt az egyetemen, de nem különösebben problémázok rajta, mert én úgyis kiskorom óta focizok és most sem terveztem abbahagyni. Még jó, hogy a kevésbé megtelt napomba be tudom illeszteni a fociedzéseket. Ma viszont csak lazán rúgni tervezünk JiSeokkal és örömmel adhattam tudatára, hogy el tudok jönni. Sajnos elég keveset tudunk találkozni a koleszon kívül, ami vicces, mert lakótársak vagyunk, mindazonáltal, ha kitérünk arra a picurka, ám annál fontosabb tényezőre, hogy teljesen más szakon vagyunk és én késő este érek haza, érthetővé válik, miért is nehézkes az egymással való időtöltés: neki teljesen máskor vannak az órái, mint nekem, éjszaka pedig vagy bulizunk, vagy alszunk. Ja meg ugye tanulni sem ártana. Mit ne mondjak, azért többnyire a buliké a főszerep még így kezdetekben, az esti partikban tudunk szórakozni, nem véletlen, hogy pont így ismerkedtünk meg jobban. Elég szomorú vagyok amiatt, hogy kevés az időnk, mert nagyon szeretek vele lenni és általában egy általunk kívülálló ok miatt nem láthatjuk sokat egymást frissen. De persze minden este beszélgetünk, zabálunk, meg lejátunk egy game-et. A labdarúgás viszont egy változatosabb program, amit régen rengetegszer csináltunk együtt és még a sérülése sem jelentett túl nagy gondot a focis kapcsolatunkban. Mik hallottam a balesetéről, nagyon aggódtam miatta, de örülök, hogy egyben maradt nekem.
Még könyvekkel és füzetekkel teli táskával a hátamon és természetesen az edzős cuccommal a kezemben rontok be az öltözőbe, némi késéssel, de basszus, nem az én hibám, hogy az analízis tanár nem bírta befejezni időben a szövegelést. Amint belépek, egy lökést érzek, nyilván azonnal tudom, hogy JiSeok az, aki nekem jött éppen. Elesek a sok táska miatti tehetetlenségemből adódóan, de kutya bajom. Byunnie is egyből felpattan és érdeklődik az állapotomról, mire én csak sunyi szemekkel röhögök.
- Nem, sajnos eltört a gerincem és talán még a lábam is – mondom a logikusan nézve baromi nagy hazugságokat, hisz felálltam, szóval az említett problémák láthatóan is butaságok. Ha rokkant leszek, akkor az csak is miatta lehet, noha jól tudom, hogy ő az, aki mindig vigyázna rám. A későbbi megállapítására bólintok és egyből ledobom táskáimat, majd lekapom a pólómat, hogy átöltözzek a mezbe. Nem vagyok szégyellős igazából senki előtt sem, JiSeok előtt pedig pláne nem. Hipp-hopp kész vagyok, bár picit várnia kell rám, mondjuk nem panaszkodhat. Már a labdát is a kezében tartja, mikor én befejezem a cipőkötést és felfigyelek a feltételére. Ez nem ér, ő sokkal közelebb áll az ajtóhoz és így a pályához, de azért nem hagytam, hogy könnyű dolga legyen. A pólójába kapok és rántok egyet rajta hátra, ami természetesen szabálytalan a fociban, de még nem is léptek életbe a szabályok. Próbálok kis előnyt szerezni ebből, de nem sikerül sokat, még szerencse, hogy gyorsabb futó vagyok nála, mint már kiderült, így mire a pályához érünk, csaknem egymás mellett sprintelünk. Abból sosem lesz jó, ha döntetlen a versenyünk, így inkább egy hirtelen ötlettől vezérelve mögé lépek és lendületből felugrok a hátára.
- Na, így akkor ki is nyert? – kérdezem flegmán és a világért sem szállnék le a hátáról, csak akkor hagyom magam lerázni róla, amikor nekem kedvező feltételt hallok. Szeretek rajta csüngeni, és egyáltalán nem vagyok nehéz.

Nem tudom, hogy hogyan bírnám ki a félévet JiSeok nélkül. Biztosan beleőrülnék a sok tanulásba, vagy a családom miatt antiszociális lennék, ha ő nem lenne. Eszméletlenül jól jártam, hogy ő lett a szobatársam a kollégiumban már az első napokban is jóban lettünk. Mindketten alapjáraton életképes és bolondozós, szórakozós személyiségek vagyunk, akik azért tisztában vannak, hogy tanulni is kell az egyetemen, valamint mindkettőnknek megvannak a magunk háttérbeli problémái, de ezeket ha megvitatjuk egymással, akkor hamar túl tudunk rajtuk esti. Odafigyelünk egymásra és büszkén állíthatom már, ennyi idő után, hogy nagyon jó barátok lettünk. Én a legjobb barátomnak tartom és most már nem félek attól, hogy megsértem ezzel a régi haverjaimat, mert hát velük az egyetem óta kevesebbet találkozok és bár tartjuk a kapcsolatot, mégsem vagyunk annyira közeli viszonyban, mint amilyenben voltunk mondjuk nyáron. Természetesen másokkal is megismerkedtem és jóban lettem itt a koleszben is, sőt a szemen lévő szobából van egy srác, akivel együtt szoktam játszani a Gang Beasts-szel, mert... mert nem is tudom miért vele, talán mert mindketten arra vagyunk rákattanva és JiSeokkal pedig más játékokat szoktam játszani. Csak ennyi. Persze senkire sem cserélném le őt és én sírnék a legjobban, ha bejelentené, hogy más szobatársat akar helyettem. De miket is beszélek, a francba is, irtó jó barátok vagyunk és remélem ez így is marad sokáig, mondjuk örökké. Nem akarom elveszíteni.
Belépek az öltözőbe és mit veszek észre? Hogy a következő pillanatban a földre kerülök. Veszélyes ez a srác, de ebben a helyzetben is őt féltem jobban, mint magamat. Semmim sem fáj és gyorsan fel is pattanok, amiből láthatja, hogy valóban kutya bajom sincs és ezt jelzem neki kissé fordított jelentéstartalommal, de csak a poén kedvéért, amit minden bizonnyal ért.
- Áh, majd máskor, most inkább focizzunk – mondom nevetve és továbbra is huncutan. Minek a kórház, mikor én fél halottan is képes vagyok focizni? Inkább maradok itt és szórakozok vele, minthogy fussunk a kórházba, az valamiért nem olyan nagy buli, ráérünk azzal. Na de viccet félretéve: hipp-hopp lekapom magamról a felsőt és a nacit és hamarosan teljes hadfelszerelésben, azaz mezben állok mellette. Nem zavar, hogy mellette kell öltöznöm, ezt csinálom minden reggel és este, már igazán megszokhatta a csupasz felsőtestem. Váratlanul ér a versenyzés, bár kinéztem belőle valami hasonlót. Természetesen nem hagyom magam és eltekintve a szabályoktól hátrarántottam kicsit, de csak annyira, hogy lelassuljon, viszont ne essen el. Kint a pályánál már majdnem utolérem, amikor egy érdekes ötlet mászik bele az agyamba. Mögé pattanok és felugrok lendületből a hátára, okot nem tudok rá adni, de viccesnek tűnt a dolog. Szeretek rajta csimpaszkodni, amíg még nem kezd el fájni a súlyomtól a dereka. Erőteljes pillantással kérdezem meg, hogy ki is nyert és mint kiderült, ő a szerencsés. Erre kicsit összehúzom a szemem, mire lerak. Érti a gondolataimat, naná, hiszen nagyon jól ismer, így enged nekem és bevállalja ő a kapusi posztot elsőre. Erre egyből elmosolyodom, hiszen megkaptam, amit akartam és nem azért, mert fiatalabb vagyok. Most így jött ki a lépés, de van, hogy én engedek az ő kívánságának.
- Oké, majd szólj, ha cseréljünk - ezt már komolyan mondom, ugyanis az a célom, hogy jól érezze magát, máskülönben nincs értelme az egésznek. Hátrálok egy kicsit és a megfelelő távolságban megállok és már fogadom is a lasztit. Nem állítom meg, hanem egyből visszarúgom JiSeoknak. Ezt megismételjük vagy ötször, aztán kicsit színesebbé akarom tenni a passzolgatást, ezért lábhegyemmel felkapom a felém érkező bőrt és dekázgatok egy kicsit. Jó a labdakezelésem, az elején egész menően csinálom, aztán ahogy várható is egy idő után elrontom és a labda odébb repül pár métert. Kinevetem magam és bizonyára a barátom is nagyokat kacag rajtam. Hamar beérem az elszökő labdát majd inkább visszarúgom a leendő kapusnak.
- Ne szólj be! - mondom a rúgással egy időben még mindig kissé nevetve az előzőn, hogy ne kezdjen el cseszegetni az ügyetlenkedésem miatt, persze csak szeretetből tenné. Ő sosem bántana meg, főleg nem ilyen hülyeségek kapcsán. Tudom, hogy elbénáztam a dekázást, ami várható is volt és tudtam előre, hogy ez lesz, mégis bevállaltam, a jó hangulat miatt, ráadásul gyakorolni sosem késő.
Nem sokkal később megunjuk a bemelegítést és belecsapunk a lecsóba. JiSeok beáll a kapuba - feltéve, ha komolyan gondolta - én pedig elhelyezem a lasztit és nekikészülök a tizenegyesnek. Egyikőnk sem kapus alkat, én speciel szélső vagyok - egyszer jobbos, egyszer balok - és a meccseken sorra osztogatom a gólpasszokat, különösen a szögletekből. Mihelyst ő is elhelyezkedik és bólint, elvégzem az első rúgást. Nekifutok és megrúgom a bőrt a bal felső sarok irányába. Kettőnk közül JiSeok a jobb büntetőrúgó, bár nekem is voltak helyzeteim, amikor az általam elvégzett büntető miatt nyertük meg az aktuális meccset, de valljuk be, ez nem a megszokott. A pálya szélén én inkább helyzeteket teremtek, eljuttatom a labdát az ellenfél térfelére és megteremtem a gól feltételeit. Tekintetem a repülő labdán marad az elrúgás után is. Jónak érzem, vagyis nem bénáztam el ezt is, szóval innentől már csak a kapuson múlik.

Szeretek rajta csimpaszkodni, az nekem annyira kényelmes. Akárcsak egy ingyen fuvar. Oké, nem, JiSeokot soha sem használnám ki, ő is tudja, hogy mire megy ki ez az egész: semmire, mi csak szórakozunk. A pályára érve leszállok róla és megállapodunk arról, hogy ő fog a kapuban kezdeni. Erre úgy elmosolyodok, mint egy kisfiú, aki épp most tudta meg, hogy holnap jön a Mikulás. Rövidesen el is kezdünk bemelegíteni, hiszen azt nem kéne kihagyni és valószínűleg mindkettőnknek van már tapasztalata arról, hogy milyen nem bemelegítve elkezdeni erőteljesen focizni és hát nem túl jó, ráadásul nagyon veszélyes is. Rúgja felém a labdát, majd én vissza, majd megint ő, majd megint én és ez így folytatódik addig, amíg én szeleburdi módjára el nem kezdek dekázgatni. Úgy jön felém a labda, hogy muszáj rávarázsolnom a lábamra, de nem menőzésnek szánom, bár szerintem JiSeok pontosan átérzi azt a késztetést, ami rávesz a dekázásra. Kissé sajnálom, hogy megtörtént vele az a sérülés, pedig annyira szeret focizni és nagyon tehetséges is, sokra vihette volna vele, ha továbbra is marad az élsportolói egyenesben. Persze az én véleményem szerint még így sincs minden veszve, de örülök, hogy már csak hobbiszinten űzi, mert ezáltal nem fog romlani az állapota, ami számomra és számára úgyszintén a legfontosabb. Én is gondolkozok, hogy kilépjek-e az egyesületből, mert az időm nem igazán engedi, hogy érdemben tudjak teljesíteni, de egyelőre ez még csak egy gondolatfoszlány, JiSeoknak nem is merem mondani, biztos leüvöltené a fejem. A dekázgatásnak vége szakad pár sikeres labdaérintés után, ez várható is volt, de muszáj kiröhögnöm magam, amennyire elbénáztam az utolsó mozdulatot. Gyorsan utolérem a szökni kívánó lasztit, majd visszarúgom a barátomnak.
Ennyi bemelegítés bőven elég és ahogy azt megbeszéltük, JiSeok beáll a kapuba amíg én elhelyezem a lasztit annak rendje és módja szerint. Mikor látom, hogy kész, nekifutok és elrúgom a labdát a kapu felé. Szememmel követem a labdát és látom, ahogyan JiSeok elvetődik és igyekszik megkaparintani a bőrt, de csupán ujjhegyével tud beleérni, így a labda minimális irányváltoztatással a hálóban landol. Örülök, bár nem kicsapongóan, ugyanis azt is végignézem, hogy a barátom sikeresen beveri a fejét a kapufába. Szerencsére semmi baja, innen távolból legalábbis így tűnik, de azért biztos ami biztos rákérdezek.
- Hyung, jól vagy? - Szemeimből őszinte aggódás sugárzik, egészen addig, amíg megnyugtató választ nem ad. A rákövetkező negyed órában még rúgjuk a bőrt, némelyik bemegy, némelyiket azonban megfogja. Mindig jól esnek tőle a dicséretek, talán azért, mert tudom, hogy őszintén mondja és nem csak amolyan "illemből".
- Pedig annyit nem tudtam pályán lenni, mint anno, szerintem ez csak szerencse, de köszi, igyekszem. - Miután a húgom terhes lett, a családom teljesen felfordult és nekem is kevesebb idő jutott a szabadidőre, ezáltal a focira is. Az egyetemi időszakról meg ne is beszéljünk. Jönne a csere és kérdezi, hogy mi legyen: rúgjon nekem kapura vagy inkább pihenjünk. Egy kis ideig nem válaszolok, csak nézem őt és mivel ismerem már annyira, hogy kiolvassam tekintetéből az érzéseit, neki most jobban lenne kedve pihenni. Én is hasonlóképpen érzek egyébként, bár megfordul a fejemben, hogy úgy lenne az igazságos, ha most én mennék kapuba és ő végre rúghatna nekem, viszont elfáradtunk annyira, hogy inkább tartsunk pihenőt. Igaz, ha meccsen lennénk még simán bírnánk, de most ennyi elég, tekintve hogy már az órák is lefárasztottak mentálisan, így pedig nehéz befókuszálni a kaput.
Leülünk a fűbe és hátradőlünk. Fejünk egész közel esik egymáshoz, de vigyáztam, hogy a lefekvéskor ne fejeljem le. Szemem a mellkasára szegeződik, figyelem miként az szaporán jár fel s le az enyémhez hasonlóan. Jó döntés volt a pihenés. Nem tudom miért bambulok el annyira, hogy csak arra kapom fel a tekintetem, amikor JiSeok rám néz. Ő nézi az én arcomat, én az övét és ez valamiért boldoggá tesz. Örülök, hogy van egy ilyen barátom, nem bírnám elveszíteni. Kezd saját magamnak is kínossá válni az, hogy továbbra is csak bámulom hol a szemét, hol az arcának többi pontját (az ajkát?) és kissé zavartan fordítom vissza arcomat az ég felé, mikor megtöri a csendet. Elmosolyodok.
- Felőlem. Akkor menjünk is? - kérdezem úgy, mint aki egyáltalán nem bánja, hogy a focizásnak vége szakad, még ha az egyik kedvenc közös tevékenységünkről is van szó. Fekszek még egy darabig, majd válasza után feltámaszkodok és felhúzom őt is a fűről.

- Byun Ji Seok igazán siethetnél! - kiáltok a fürdő irányába, mikor már elég sok ideje tusol a gyerek. Persze nem mérgesen mondom, de szeretem ezzel szívatni, nyilván én is szívesen lennék már tiszta.
- Na végre! - mosolygom és egyből elindulok vele szemben egyenesen a fürdőig. Amikor elhaladok mellette, törülközőmmel a hasára csapok viccből, lehet a zenétől van ennyire jó kedvem, amit addig hallgattam, amíg JiSeok pancsizott. Én is lefürdök, aztán egy farmerben jövök ki a páradús helyiségből a vizes hajamat törölgetve.
- Nem mára mondták, hogy lesz valami buli itt a koleszban? - Én már nem tudom követni ezeket, mindig van valami, de hogy mikor mi és hol, huu... Nem vagyok olyan, aki mindig minden szórakozóhelyen ott van, annál én nyugodtabb személyiség vagyok, de ma este tényleg elmennék inni egy kicsit vagy csak szórakozni.