Jae Jin x Min Ho

Vendég

14 évesen | Egy táborban

Fogalmam sincs, hogy ki találta ki azt, hogy táborba kell menni a suli kezdése előtt egy héttel, de annak se volt jobb dolga, az is biztos. Az isten háta mögött vagyok összezárva azokkal a személyekkel, akik elvileg az osztálytársaim lesznek, de olyan szinten nem érdekelnek, hogy az valami hihetetlen. Mindegyik úgy néz rám, mintha meg tudnának ölni. Nem csoda, elvégre ha valamelyik épelméjű tévét néz közülük, tuti felismert valamelyik rendezvény miatt. Néha ezért se szeretem a családi hátterem, de olykor jól jön az egész. Ami pedig a legrosszabb az egész táborban az nem más, minthogy öt másik sráccal kell osztoznom a faházban. Nem elég, hogy itt kell lennem, még saját szobám se lehet… Nagyon nem vagyok én ehhez hozzászokva, haza akarok menniiiiiiiiiii.
– Jae Jin, gyere már! –Halk beszéd csapta meg a fülemet az éjszaka kellős közepén. Nem tudtam kivenni, hogy melyik tökkelütött szólalt meg, de áldom a szerencsémet, hogy nem tudok mélyen aludni, ha idegen helyen vagyok. Pusztán védelmi mechanizmus, mert hát nem bízok meg senkiben sem. Meg egy ilyen helyen, ahol kamaszok vannak, a viccelődés szokott lenni a fő téma. Nincs ez most másképp se, épp felülnék az ágyon, hogy rájuk szoljak, mikor egy kéz tapad a számra. Kapálóznék, de minden végtagomat szorosan megragadta valaki, és már emeltek is fel. Szemeimben a düh és az ijedség egyvelege látszódott, mert fogalmam sincs, hogy mire készülnek ezek az agyamentek. Kivittek a faházból, de a sötétség miatt nem láttam az arcukat, se azt, hogy merre visznek.
– Ruha nélkül, úgy viccesebb! –Mit akarnak ezek csinálni? Ficánkolni kezdtem, hátha sikerül kiszabadulnom a fogásukból, de ezzel csak azt kaptam, hogy valamelyik gyomron könyökölt, és erősebben szorítottak. Egy könnycsepp is kicsordult a szemeimből, de tehetetlenül hagytam, hogy cipeljenek. Fülemet közben a víz csobogása csapta meg, és a félelem még jobban eluralkodott rajtam, mikor észbe kaptam, mit is akarnak csinálni. A stégre értünk, ezt a fa recsegéséből tudtam csak megállapítani. A szélénél megálltak, szinte letépték rólam a ruhát, majd háromig számoltak, és behajítottak a vízbe. Kiabálni se volt időm, máris a víz alatt voltam. Jéghideg volt, szinte azonnal elfagytak a végtagjaim, bőrömet égette a fájdalom miatt. Kapálóztam, próbáltam a felszínre jutni, de sikertelenül. A levegőm vészesen fogyott, kintről pedig a srácok nevetése hallatszott, végül már az sem. Így sem láttam semmit, de a homály lassan teljes sötétséggé apadt…

Vendég

When everything started

Már mos imádja az új osztályát. És ezt az egész tábort. Már akkor teljesen be volt zsongva, mikor megtudta, hogy az iskolakezdés előtt lesz ez az egész tábor. Egész nyáron másról sem tudott beszélni, csak arról, hogy milyen jó lesz, és hogy mennyire várja már, hogy megismerhesse az új osztályát, akikkel jó esetben négy teljes évet is el kell majd tölteni, jóban rosszban, míg a halál... Akarom mondani az érettségi el nem választ. És JaeJin már előre érzi, hogy az a négy év fantasztikus lesz. A barátkozással úgysem volt soha semmi gondja; és ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy már most egész jól összehaverkodott szinte minden sráccal. Kivéve egyet.
Shin Min Ho.
Pedig mentségére legyen mondva, ő igyekezett. De még mennyire; már az első percekben odament hozzá, és a legkedvesebb, legvigyorgósabb természetét elővéve próbálta becserkészni legújabb áldozatát. De hát tehet ő arról, hogy a gazdag ficsúrka túlságosan is magasan hordja az orrát, és nem hajlandó leszállni az egyszerű, halandó néphez? Ez nagyon nem az ő hibája. És igen, pontosan tudja, ki Ő. Igaz, nem jött volna rá magától, ha az egyik lánycsapat nem kezdett volna el visítozni mellette. Így persze valamennyire meg tudja érteni, hogy így viselkedik, a helyében Jin is valószínűleg leszarná a rangban jóval alatta állókat. Vagy nem. Mert hát mégiscsak velük lesz összezárva évekig. Tudjátok, jóban rosszban...
Jin ötlete volt az egész.
Vagyis talán nem teljesen. De tény. ő volt az, aki először felvetette a gondolatot, hogy mi lenne, ha megviccelnék valamivel a gazdag kölyköcskét. Persze ő nem erre gondolt. De hát demokrácia van, nemdebár? Az egyszerű, halandó nép döntött, igaz, talán egy kicsit még át is este a ló túloldalára, de hát istenem... Gyerekek, nem tudják még mi a helyes vagy a jó. És ők jelen pillanatban pont azt gondolják, hogy az, amit tenni készülnek, vagyis a szerencsétlen gyereket a jéghideg tóba dobni a lehető legjobb ötlet. Ruhátlanul méghozzá... JaeJin szuper hatodik érzékével már akkor sejtette, hogy ebből valami rossz fog kisülni, mikor egyszerre hárman támadták le a srácot, hogy az ne tudjon szabadulni. Ő pedig csak nézi őket, nem mer beleszólni, hisz ki ő, hogy elrontsa a szórakozásuk? De nem is segít, nincs is rá szükség, hárman is tökéletesen elboldogulnak vele, a ruhájától is könnyedén megszabadulnak, és Jin végül már csak a csobbanást hallja.
- Na menjünk, Jae Jin, gyere... - és nevetve mennek el, meglapogatva az egész kitalálójának a vállát, de ő nem mozdul. Várja, hogy végre felbukkanjon, hogy megláthassa a morcos ábrázatát, és esetlegesen a szitkozódását is hallja, hogy hogy lehetnek ilyen parasztok, és hogy merészelik pont vele megtenni ezt. De amikor már fél perc is eltelt, és sehol senki, az aggodalom egyre inkább a hatalmába keríti, és nem is gondolkozik sokat, szinte azonnal ledobja a pulóverét, pólóját és a cipőit is, és már ugrik is a vízbe. Ilyenkor áldja a szülőket, akik minden nyáron elrángatják az isten háta mögötti hegyekbe, ahol a jéghideg vizű patakban kell fürödniük. Így nem okoz nagy sokkot a mostani, tűszúrásokra emlékeztető érzés. Hamar megtalálja, s mivel nagyon nem ellenkezik, sőt, úgy nagyjából semennyire sem, tekintve, hogy teljesen eszméletlen, könnyen meg tudja ragadni, hogy kiússzon vele. Nem tagadja, nem a legkönnyebb kivonszolni őt a stégre, de nagy nehezen valahogy mégis sikerül. Vacog Jin is, hisz éjszaka van, elég hideg, és az sem segít rajtuk, hogy épp most másztak ki a jéghideg vízből.
- Hééé Törpe... Nyisd ki a szemed, naaaa Hallod? - pánikol. De még hogy... De hát mi mást tudna tenni egy tizennégy éves gyerek, ha épp egy igencsak halottra emlékeztető másik kölyök fekszik mellette? Meg is paskolja az arcát, de nem úgy tűnik, hogy nagyon fel akar ébredni. Rázogatja is, de hamar elkönyveli, hogy ez nem a legjobb módszer, amit csak találhatott.
- Mit tegyek...? - Agykerekei hangosan kattognak, ahogy emlékei közt kutat valami rég elfeledett elsősegélynyújtó verseny után kutatva, amin egyszer részt vett. És szinte látszik a felvillanó villanykörte, amikor a nagy katyvaszban megtalálja a megoldást.
- Remélem beválik... - még vesz egy mély levegőt, mielőtt befogná MinHo orrát. Lassan közelít, kissé félve, hisz még ő sem teljesen biztos, hogy be fog válni ez az ötlete, még mindig kétségei vannak. De azért próbálkozni szabad, nem? Végül ajkai a másikéra tapadnak, hogy az életmentő levegőt átfújhassa.
Mert a szájból szájba lélegeztetés mindig beválik.

TAG: Minnie <3 WORDS: ###

♛ Ames

Vendég

Mindennek vége. Szép életem volt, amit pár ütődött osztálytársak köszönhetően el is veszítek. Jobban mondva pár srác miatt, mivel halottként nem leszünk egy osztályban. Hiába próbáltam a felszínre jutni, nem sikerült. Tüdőm szép lassan megtelt vízzel, szemeim lecsukódtak, és már annyit se láttam, mint eddig. Még egy csobbanást láttam talán, de már abban se voltam olyan biztos. Mindegy is volt már nem? Úgy se élem túl ezt az egészet, holnap meg már tele lesz az újság azzal, hogy az iskolai táborban elhunyt egy srác, aki nem más volt, mint a Lotte örököse. Bánni fogom, hogy nem láthatom majd azt a balhét, ami emiatt fog keletkezni. A suli igazgatóját kirúgják, az itteni felügyelőket szintén, a srácokat meg valószínű, hogy örökre javítóba zárják. Mondjuk az számomra kevés lenne bosszúnak, de nem tudnék mit csinálni. Maximum még annyit, hogy szellemként riogatnám őket.
Hirtelen pattantak ki a szemeim. Rögtön fordultam az oldalamra, és köptem ki a vizet, ami feltört. Összehúztam magamat, vacogni kezdtem, de mivel csak egyvalaki volt mellettem, ösztönösen húzódtam oda hozzá, és fúrtam magam a karjai közé. Fogalmam sem volt, hogy ki az, csupán nem értettem az egészet. Az előbb még a víz alatt voltam, most meg már a stégen fagyoskodik, ruhátlanul. A másik fél is hiányos öltözetben szenved, mondjuk biztos azért, mert nem akarta, hogy minden ruhája vizes legyen. Viszont a vacogásom mellé szégyenérzet is párosult, hiszen meztelenül bújok éppen… Jae Jin-hez? Igen, remegő tekintettel néztem fel a megmentőmre, és abban a pillanatban ugrottam el tőle, de oly annyira, hogy majdnem a vízben landoltam.
– Mi… mit keresel te itt? –Elkerekedett szemekkel meredtem rá, közben alsómért nyúltam, hogy legalább ne pucéran legyek már előtte. Rohadtul nem érdekelt, hogy vizes lesz, inkább azt magyarázza meg valaki, hogy ez a félnótás, tökkelütött colos mit keres itt. Oké, hogy kimentett, de tuti köze volt az egészhez. – Miért nem mész, és röhögsz együtt a hülye haverjaiddal? –Morogva böktem abba az irányba, amerre elküldtem az előbb, persze csak burkoltan. Hogy őszinte legyek, valamit nagyon nem értek. Belevágott a vízbe, –vagyis sejtem, hogy köze volt hozzá– most meg kihúzott onnan? Lehet, hogy nincs is köze ehhez az egészhez? De akkor miért hívták a többiek?
– Azért kösz. –Ellenben velük, nekem nincs kőből a szívem, és akármennyire is haragszom most rá, mégiscsak neki köszönhetem az életemet. Időközben felvettem a ruháimat és vacogva ültem le a stég szélére. Eszem ágában sincs visszamenni, mert a végén tuti megint csinálnának velem valamit. Inkább megfagyok kint, minthogy meghaljak a kezük által.

Vendég

When everything started

Csak semmi pánik, minden a legnagyobb rendben. Igen, nincs semmi baj, még időben sikerült kihúzni őt a vízből, nem halt meg. Mert nem halhatott meg, az egyszerűen lehetetlenség. De akkor mégis miért nem nyitja ki a szemét, miért fekszik itt ilyen hulla mozdulatlanul? Az nem lehet... Ez csak egy ártatlan vicc volt, semmi több. Csak meg akarták leckéztetni, amiért olyan magasan hordja az orrát és nem képes leszállni közéjük, és egyszerűen csak élvezni ezt az egész tábort. Igen, egészen biztosan az ő hibája. Mert ha nem viselkedett volna így, nem is jutott volna ez az eszébe senkinek. Pontosabban nem született volna meg JaeJin agyában az a gondolat, hogy mi lenne, ha megviccelnék valamivel a Törpét. Mert ő magában így nevezte el a kölyköt, hisz hozzá képest olyan kis pici; és nem, még véletlenül sem ő nőtt túl magasra, már tizennégy évesen, hanem a másik nem evett sok spenótot gyerekkorában.
Na de most nem is ez a lényeg, hanem hogy minél hamarabb felébressze a mellette fekvő, meztelen fiút, mert nem is tudná, mit csinálna, ha esetleg... Teljesen véletlenül soha nem akarna felébredni. Mert biztos lennének következményei, már nem csak azért, mert egy iskolai táborban meghalt valaki, hanem mert az a bizonyos valaki egy nagyon fontos idős valakinek az unokája. Szóval ez baj. A helyzeten pedig az egyre inkább pánikba eső fiatal sem segít. Először nem is tudja mit tegyen, hisz ilyen helyzetbe még sosem került, és az igazat megvallva soha nem is akart volna. Nincs is körülötte senki, hisz a felügyelő tanárok már rég alszanak minden bizonnyal, a többi osztálytársuk meg már visszamentek a szobákba. Valószínűleg épp most beszélik ki a srácot, és vihogva várják, hogy csurom vizesen visszamenjen. De hát jelen állapot szerint ez nem fog bekövetkezni.
Utolsó mentsvárként, bár nem szívesen teszi meg, már csak azért is, mert milyen már, hogy a szája érintse egy másik srácét. De erőt vesz magán, és megteszi, és csak bízik abban, hogy sikerrel jár, és végre kinyitja a szemét ez a szerencsétlen. És igen. Nem sok idő telik el, és kipattannak a szemei, JaeJinen pedig olyasfajta megkönnyebbülés lesz úrrá, mint amilyet talán még soha ne érzett. Örül, hogy nem halt meg, hogy nem okozta egy fiatal srác halálát a gyerekes viselkedése és gondolkodása miatt. És óvatosan át is öleli reszkető testét, s egy halvány, megkönnyebbült mosoly jelenik meg az arcán, amint az felnéz rá. És csak akkor méri végig tetőtől talpig - és igen szemérmetlenül, amitől még ő maga is zavarba jön, mikor elhúzódik tőle. Mert hát mégiscsak teljesen meztelen a srác, ki ne mérné végig? Mondjuk egy normális srác biztos nem tenné, de JaeJin...? Még ha akarná sem tudná nem megbámulni, amitől először még a szó is a torkán akad.
- Én... Inkább örülnél, hogy kihúztalak a vízből... De máris megyek vissza... - amint bebizonyosodok arról, hogy teljesen jól vagy. Teszi még hozzá gondolatba, ugyanolyan morgósan, ahogy a másik is megszólalt. Persze csak azután, hogy egy nagyot nyelve eltüntesse zavarát, amit a fiatalabb látványa okozott neki. És igen, tényleg ott akarta hagyni, mégis mikor Minho leül stég szélére, ő automatikusan mászik oda mellé, és pulóverét a vacogóra terítve lógatja le a lábát a stég szélén. Ő is felvette már idő közben a pólóját, de pulóverét képes feláldozni másikért. Ki érti...? Az imént még meg akarta szívatni, most meg...
- Hagytalak volna meghalni?

TAG: Minnie <3 WORDS: ###

♛ Ames

Vendég

Reszkető testtel bújtam ahhoz a személyhez, aki megmentett az előbb. Fogalmam sem volt, hogy ki az illető, csupán próbáltam minél kisebbre összehúzni magamat, és minél jobban az idegen testhez bújni, melegséget és nyugalmat keresve karjai között. Ez viszont azonnal elmúlt, mikor realizáltam, hogy kinek a karjai is ölelnek. Abban a pillanatban ugrottam el tőle, és ha a hideg nem lett volna elég, hát mikor végigmért, még inkább lefagytam. Azonnal ágyékomhoz kaptam a kezemet, takarva magam, mert milyen pofátlan colos már.
– Ne bámuld már, nem kapod meg úgy sem! –Vetettem oda morogva, és gyorsan kaptam magamra előbb alsómat, később pedig a maradék ruhámat is. Utóbbiakat csak némi száradás után, de így is fáztam. Arra, hogy örülném kéne, mert kihúzott a vízből, nem reagáltam. Ha nem hajítottak volna bele, nem kellett volna kimenteni. Szóval, ha az okos fejüket néha gondolkodásra is használták, nem csak arra, hogy az ökörséget végrehajtsák, nem lennénk itt. Vagyis, nem lenne itt JaeJin, mert a többiek eltakarodtak, és azt nem értettem, hogy a colos miért maradt még itt. Menjen már a fenébe vissza, és hagyjon békében megfagyni. De nem, ehelyett leült mellém, miután… rám terítette a pulcsiját? S én miért is húztam kicsit jobban magamra, meg miért is ültem hozzá közelebb? Megártott az a sok víz, és az oxigénhiány. Tuti ez az oka. Igen, nincs más kifogás, ez a tökéletes.
– Mintha nem ezért vágtatok volna bele a vízbe, de komolyan. Bunkók vagytok egytől-egyig, és remélem felkészültetek arra, hogy életetek hátralevő részét a javítóban töltsétek. Mert, hogy ezt nem ússzátok meg ennyivel, azt garantálom! –Idegesen fújtam ki a maradék levegőt, mert ezt egy méllyel mondtam el. Közben felvettem a pulcsiját, amibe mindenhogyan duplán belefértem, de ez csak jó volt. Hiszen felhúztam a lábaimat, és könnyedén bújtattam térdeimet a pulcsi alá. Ezzel is azt segítettem, hogy gyorsabban felmelegedjek, bár ebben az időben, itt kint, nagyon is lehetetlennek tartottam. Fel kellett volna kelnem, és otthagyni őt, hogy eméssze a hallottakat, de nem tettem meg. Ő sem lépett le, én se teszem, pedig nekem nagyobb okom van rá. Inkább hátat fordítottam neki, de csak azért, hogy nekidőlhessek. Közelebb is ültem hozzá, hogy kényelmesebb legyen, noha nem, tudom, hogy egyáltalán hagyni fogja-e.
– Bocs, csak rohadt szarul esett az egész. Utálom az egész tábort, és ezután nem is fogom megszeretni. Meg értem én, hogy a legkisebbel basszunk ki, és vágjuk bele a vízbe, hogy megfulladjon, de ti gondolkodtok, mielőtt cselekszetek? Ha nem vagy itt, és meghalok, felfogtátok volna a következményeit? Te valószínűleg igen, ezért maradtál, de a többiek? Áhh, mindegy… –sóhajtva döntöttem neki a fejemet, és lógattam le a bal lábamat, még a jobb fel volt húzva. – S nem adom vissza a pulcsid, de ez még kevés vigaszdíj, kezdj el gondolkodni, hogy mivel hozod rendbe a dolgokat. –Mosolyra húztam a számat, miközben pólója szélét ragadtam meg, és kezdtem el gyűrögetni, mindenféle ok nélkül.

Vendég

When everything started

Egy halvány mosoly is megjelenik az arcán, mikor a kisebb reszketve bújik hozzá, s ő nyugtatólag húzza is magához. De mindez csak egy pillanat erejéig tart, míg a másiknak le nem esik, hogy mégis ki ölelgeti itt. És egy pillanatra el is szontyolodik, hogy ilyen rövid ideig tartott ez az ölelés, de megnyugszik, hogy nincs semmi baja a másiknak. Hisz azt ő sem bírná ki, ha bármi is történt volna vele, az ő hibájából. Hisz mégiscsak Jaejin volt az egész vicc kitalálója, még ha ő nem is pont ezt akarta volna. De hét demokrácia van, még a kis tizennégy éveseknél, és a többség akarata győz. A többség pedig azt akarta, hogy dobják be szegény gazdag kölyköt a jéghideg vízbe, hátha attól észhez tér, és szíveskedik leszállni az egyszerű halandókhoz.
Mert hát bárhogy is nézzük, egymást fogják boldogítani négy teljes évig, egy osztályközösség tagjai lesznek, az pedig csak úgy fog zökkenőmentesen működni, ha senki nem szeparálja el magát a többiektől. Márpedig az a gazdag kölyök pont ezt tervezi. És már csak Jinnie áldott jó szíve sem engedi hogy bárki is az osztályból barátok nélkül maradjon. Még ha tudja is, hogy neki is biztos megvan a maga, hozzá hasonlókból álló társasági köre. Ő viszont a fejébe vette, hogy ha törik ha szakad összebarátkozik vele. Bár lehet hogy a vízbe hajítás és majdnem kinyírás nem a legjobb kezdőötlet.
- Még ha meleg lennék se kellene a tied... - morog ő is, és még a tekintetét is elfordítja zavarában. Mert igen, teljesen biztos, hogy ő nem meleg. Nem lehet az. És ha mégis... Akkor sem pont belé lenne szerelmes; még a világ összes pénzéért sem kéne neki egy gazdag ficsúr, max barátnak, hisz egy ilyen haver bármikor jól jöhet. Legalábbis ezt gondolja most. És még magában is vagy ezerszer elmakogja, hogy ő nem meleg, és nem kell neki Minho, mert ha valamit elégszer elmond, akkor az biztos úgy is van.
- Csak meg akartunk kicsit viccelni, nem akartunk kinyírni... Annyira hülyék azért nem vagyunk - legalábbis Jinnie, a többiekről inkább nem nyilatkozik. - Egyébként meg mit rinyálsz? Élsz még, nem? Csak felejtsük el ezt az egészet, egyszer biztos nevetni fogunk még rajta, kezdjük akár most! - És még egy kínos nevetés is elhagyja az ajkait, abban a reményben hogy cseppet talán meglágyítja a szívét.
Nem is érti, miért is van még mindig itt. Hisz szemmel láthatóan jól van a másik, egy kis sokkon kívül nincs semmi baja, és felőle akár itt is maradhat egész éjszaka, ő meg teljes nyugodtsággal visszamehetne a többiekhez. Ennek ellenére mégis leül mellé és még a pulóverét is ráteríti. És csak elmosolyodik, mikor Minnie rádől. Ő pedig automatikusan karolja át, s bár ő is vacog kissé, de emiatt nem szól egy szót sem, a másiknak biztos nagyobb szüksége van arra a pulcsira, mint neki, hisz ő volt az, aki majdnem meghalt. És még meg is dörzsöli a felkarját, hogy ezzel is segítse a felmelegedését, bár talán nem sokat használ.
- Nem azért tettük, mert te vagy a legkisebb... legalábbis én biztos nem. De tisztán látszik rajtad, hogy csak egy elkényeztetett gazdag kölyök vagy és még csak egy apró kis jelet sem adtál, hogy egy picit is szeretnél beilleszkedni a közösségünkbe és ez tudod milyen irritáló egy magamfajtának? - pillant rá felvont szemöldökkel. Mert igen, neki csak ez a baja. Hogy a gazdag kölyök fent hordja az orrát és nem hajlandó leereszkedni hozzájuk, inkább duzzog magában, minthogy megismerje a leendő osztálytársait és rájöjjön, hogy nem is olyan rossz ez az egész, mint gondolta.
- Ez a legkevesebb, rajtad úgyis cukibban áll... És... Ilyen helyzetben nem vagyok a legkreatívabb szóval mondd csak... mit tegyek hogy jóvá tegyem? - vigyorogva szorongatja meg kissé a másikat, remélve, hogy most már lenyugodott annyira, hogy ne akarja lelökni az idősebbet a vízbe.

TAG: Minnie <3 WORDS: ###

♛ Ames

Vendég

Lenyeltem a mondatot, ami ott volt a nyelvem hegyén. Szívesen vágtam volna a fejéhez, de úgy voltam vele, hogyha nem szólok hozzá, minden bizonnyal magamra fog hagyni. De nem. Neki le kellett ülnie mellém, és még a pulcsiját is oda kellett adnia, hogy összezavarjon. Behajít a vízbe, majd kiment. Ki érti ennek a colosnak az észjárását. Mégis, valahol belül örültem annak, hogy nem hagyott itt, mert legalább hozzábújva felmelegedhetek, aztán meg ki tudja: lehet normális lett.
– Nagyon jó vicc lett, gratulálok hozzá. A kitalálóját megilleti az Év Szemete díja. Jó nevessünk! –Remélem kiérezte belőle az iróniát, de hangosan nevettem egy kicsit, aztán komoly képpel néztem rá. Hogy lehet akkor hülye, és hiheti azt, hogy ezen én nevetni fogok? Az áldozatok nem szoktak ilyesmiket nevetni, és inkább csoda az is, hogy életben maradtam. Neki köszönhetem, de igaz az is, hogyha nem dobtak volna vele, most nem lennénk a stégen, és nem beszélgetnénk.
Amit viszont mondott… eléggé fájt. Egy pillanatra ökölbe szorult a kezem, mert nem tűröm, hogy így beszéljenek velem, és szívem szerint most azonnal belelöktem volna a vízbe. Végül nem tettem meg, mert amilyen szemét volt, mégis az életemet köszönhetem neki. Meg ez azt is bizonyítaná, hogy igaza van, pedig…
– Mert egy nap alatt meg tudjátok mondani, hogy milyen vagyok, mi? Lehet, hogy gazdag vagyok, de nem vagyok elkényeztetett, csak semmi kedvem nem volt ehhez a táborosdihoz. És könnyű ezt mondani, de képzeld magad az én helyzetembe: akarna valaki is barátkozni velem a „magadfajtából”, és nem a pénzemre hajtani? Muszáj vigyáznom magamra, és hidd el, hogy tudok átlagos gyerek is lenni, csak idő kell hozzá. Szóval majd tábor végére megláthatod, hogy milyen is vagyok valójában. –Azt nem tettem hozzá, hogy csak akkor, ha nem hisztizem ki a nagyapánál, hogy küldessen értem, és vigyenek haza. Mert apa és anya ezt nem tenné meg, de nála a szomorú, könyörgő hang előbb bejön. Mint mikor a bankkártyáját kérem el, ha új játékot akarok venni a konzolhoz.
– Cukibban? Meleg vagy, hogy bókolsz? –kuncogva néztem rá, aztán elfordítottam a fejem, hogy ne lássa rajtam, hogy azért jól estek a szavai. – Kezdetnek mondjuk levetkőztetnél… ja nem, várj. –Azonnal felpattantam mellőle, és nemes egyszerűséggel löktem bele a vízbe. Így ni, most már kvittek vagyunk, csak én nem fogom megvárni, ameddig elmerül. Lehasaltam, és a kezemet nyújtottam neki, segítve kimászni a vízből. – Még nincs vége, javaslom, hogy figyelj a tábor végéig. –Na, ezekután mondja azt, hogy nem próbálok meg leereszkedni hozzájuk. Megpaskoltam a vállát, majd vigyorogva kezdtem el húzni vissza a faházunkhoz. Bent aztán jó éjt kívántam neki, és visszabújtam az ágyamba. Hamar elnyomott az álom, s reméltem, hogy senki nem fog kicseszni velem.