~ Meg fogok fagyni, ha sürgősen nem találok valamit, amit meggyújthatok. ~ Vacogva jártam a sikátort, ahova behúzódtam, és minden bizonnyal sikeresen tüzet rakok. Gyufa mindig van nálam, hordót is sikerült találnom és pár jól éghető cucc is belekerült, de még kevés ahhoz, hogy az éjszakát átvészeljem vele. Körbenéztem, nincs sehol ember, így gyorsan belenéztem az egyik konténerbe, amiből sikerült is kihalásznom egy szakadt anyagot. Némi újságpapírt is ki tudtam szedni, szóval semmi nem választ el attól, hogy melegítő forrást készítsek. Visszaballagtam a hordóhoz, belevágtam a zsákmányomat, és pillanatokkal később fel is csaptak a lángok. Kezeimet fölé helyezve melegítettem fel, majd mikor mát átmelegedtek egy kicsit, leültem a földre, közel a hordóhoz. Egy kavicsot kezdtem el piszkálni, és meredten bámultam is előre. Elmerengtem… hogy a fenében élhetek még? Alig eszek… alig alszok, majd megfagyok, mert nem mehetek haza, vagy ha igen, az is kb tíz percnek hat. Ilyenkor érződik az, hogy mennyire is hiányzik nekem anya. Amikor élt, sokkal jobb volt. Akkor se volt királyi életem, de volt fedél a fejem felett, és normális étel is. Most meg mi jut? Ami sikerül lopnom, mert a feter mindent piára költ. Morogva pöcköltem el a kavicsot jó messzire, ami a konténer oldalának csapódott és a jellegzetes hangon szólaltatta meg. Lustán keltem fel a helyemről, hogy az egyetlen szórakozásom után menjek. A baj csak az volt, hogy a koppanás után másfele szállt el, és egyáltalán nem tudom, hogy hova. Idegesen kezdtem kutatni utána, és végül tíz perc után meg is találtam. Megkönnyebbülten fordultam vissza a hordóhoz, de abban a pillanatban kezdtem el káromkodni. A tűz ropogása kezd alábbhagyni, és nekem eddig a kavics keresése volt a legnagyobb gondom. – Ne aludj ki, kérlek… ne… ne… ne… –Szinte könyörgő hangon kérleltem a tüzet, mintha értené is, amit mondok. Kétlem, de egy próbát megért, csak az imádkozás nem mindig segít az emberen. Így is alig találtam elégethető dolgokat, most pedig még annál is fontosabb… Nem volt más választásom, felcsaptam a konténer tetejét… és nekikezdtem annak, aminek nem mertem volna soha. Mindenféle dolgot, amit úgy véltem, hogy megfelelő lesz, kihajítottam magam mellé. Mikor már egy szép kupac keletkezett, bele is vágtam őket a hordóba, ezzel életet adva a lángoknak. Megkönnyebbülten tettem a lángok fölé a kezemet, és próbáltam felmelegedni mellette, de kevés éghető dolgot találtam, szóval nem lesz könnyű… Egy verésért megérné a meleg otthon…? Lehet azt kell majd választanom.
Vendég Vendég
Tárgy: Re : SeoHan && Sung Min Szer. 5 Okt. 2016 - 18:57
Mihelyst bezáródott mögöttem a busz ajtaja, vállamra csaptam oldaltáskámat, hanyagul engedve ringatózni mozgásomra. Fáradt sóhaj szökött ki vékonyabb ajkaim közül, ahogy visszagondoltam az elmúlt pár órára. Ritkán kellett túlóráznom a munkahelyemen, de ez a nap egyike volt e ritka alkalmak közül; a kezem kiszáradt a szorító gumikesztyűtől, amit a padlóra ragadt tortafoltok felkaparásánál használtam; a térdemen pár darab vörös volt tarkította bőröm felületét, amiért a térdepelést okolhattam. De ezeket az apró zavaró tényezőket ki kellett zárnom a fejemből, mivel ez az állás volt egyelőre az egyetlen megélhetésem ebben a hatalmas városban. Örülnöm kellett volna, hogy egyáltalán be tudtam illeszkedni ebbe a társadalomba - legalábbis többnyire. Még mindig megbámultak az utcán a szememet olykor eltakaró hajam miatt, és a furcsa kínai-észak-koreai akcentusomért, amit próbáltam azzal rejtegetni, hogy kevesebbszer szólaltam meg nyilvánosan. Próbáltam ki- és elkerülni a nyilvános megszólalásaimat, inkább elsuhantam a beszéd felett; ami miatt még inkább magamra hárítottam a figyelmet. Sokszor tapasztaltam már olyat, hogy visongó, egyenruhás lányok jönnek utánam, mialatt az kiabálják, hogy "milyen menőn rideg kisugárzásom van". És ezt mind a mások által megszokott koreai szlengekkel vágták hozzám, amit ha akartam volna se értettem meg. Még az "elkoreasított" angol szavakat is nehezen jegyeztem meg, amikkel nap mint nap találkoztam. Hiszen egy olyan országban éltem az életem nagyrészét, ahol az internet és a média hatásköre a vezetők által korlátozódott. Így nehézkes volt az új világba való beilleszkedés, és azt megszokni, ami másoknak természetes és magától érthetődő. Nehéz volt az átállás, de szerencsém volt a Kínában eltöltött idővel, mert ott meg tudták velem ismertetni mindazt, amiről tudnom illett egy s mást. A szokásos útvonalra fordultam be, ami a lakásom felé vezetett... amit mondanom sem kell, hogy nem éppen Gangnam legelbűvölőbbjei közé írható. De élni lehetett benne, nem szakatt rám a tető, csak egyszer leszakadt egy vezeték a helyéről, de szerencsére nem csapott agyon; meg hetente háromszor nincs melegvíz, de ezt már megszoktam. Most már tudom, melyik nap van melegvíz, így akkor rendezem le a tisztálkodásomat, és ha véletlenül elszámolom magam vagy kimegy a fejemből... akkor pech. Megnéztem olcsó karórámon az időt, amikor zajt hallottam jobb oldalam felől. Odakaptam fejemet a sikátor felé, ahol a zaj visszhangot vert magának. Oda már nem ért el az utcalámpák biztonságos fénye, ezért hunyorogva közelebb mentem. Ekkor láttam meg egy férfi alakot kimászni a fal mellett húzódó konténerből. Figyeltem a mozgását, ahogy valamit összegyűjtött a földön, majd a hordóban pislákoló tűzre dobta. Beljebb léptem, alig egy-két méter választott el a vacogó illetőtől. Merthogy vacogott, mint a megmozgatott kocsonyadarab, ezt még onnan is láttam. A fellángoló tűz megvilágította alakját, így többet láttam én is belőle. Rászorítottam a vállamon pihenő pántra, mielőtt megköszörültem volna torkomat. - Jól vagy?- adtam hangot végül. S bár nem hangzott valami határozottan, de jobb volt, mint ott állni egy vadidegen előtt szótlanul. - Segíthetek valamiben? - kérdően bámultam rá, ekkor néztem meg magamnak jobban. Piszkos volt, talán mindenhol, de még így is jól kivehettem a fiatalságát arcán; alig lehetett idősebb tőlem, ez pedig megnyugtatott valamelyest. Most vagy elfogadja a segítségemet, és talán megtudhatom, mit keres idekint, ilyen időben egy jól öltözött, fiatal fiú, akit nemigen neveznék hajléktalannak, tekintve, hogy a hajléktalanoknak nincs pénzük színes hajfestékre, ami úgy virít fején, mintha reflektort ültetettek volna bele. Vagy nem fog kérni belőlem, én pedig majd vállat vonva állok tovább...
Fogalmam sincs, hogy mikor keveredett ide az a srác, és mióta figyelhet, de mikor megszólalt, ledermedtem. Nem szoktam ennyire figyelmetlen lenni, s az esetek nagy részében meghallom, ha valaki közelít felém. Most viszont nem ez történt. Az idegen könnyedén besétált a sikátorba, és egész közel is jött hozzám. Ugyan nem ez az első ilyen esetem, de mégis… valami most más. A fáradtság jelei ezek, hogy nem észleltem előbb, mint kellett volna, és nem tudtam biztonságos fedezékbe menni, amit jelen esetben a konténer másik vége biztosított volna. Átfutott az agyamon, hogy ellököm a hordót ezzel égési sérülést okozva magamnak, de legalább elfuthattam, mert szándékait egyelőre nem tudtam. Alsó ajkamat beharapva mértem végig a másikat. Szimpatikus, bár jelen esetben nem ez a megfelelő hely és idő, hogy társalogjunk. – Ha…. ha van nálad valami… ami éghető, és nincs rá szük….szükséged, azt megköszönöm. –Dideregve, remegő testtel válaszoltam a feltett kérdésére. Arra meg egyáltalán nem mondtam semmit, hogy jól vagyok-e, hisz minek? Láthatja, hogy mindjárt odafagyok a hordó mellé, akármennyire is sikerült felélesztem a tüzet, az ismét a végét járja már. Egyedül a hajam színe az, ami derűre adhat okot, de a kedvem nem éppen olyan, mint a színes üstököm. Arcomat piszokfoltok díszítik, bár ruháim viszonylag egyben vannak, néhány szakadás mégis található rajta. Az egyik a pólóm alján/oldalán, pont a varrásánál; a pulcsim éppen csak elfedi, de a hideg mégis tökéletesen simogatni tudja a bőrömet, mely jelen helyzetemben egyáltalán nem egy kellemes érzés. Nadrágomat is díszíti pár szakadás, amiket akkor szereztem rájuk, mikor menekülnöm kellett egy-egy lopás után, de ha a srác nem figyel, úgy sem veheti észre. A hordó… A HORDÓ! – Gyorsan adj valamit, kérlek! –Kérleltem a srácot, mert a láng megint halványan pislákolt, de mire észbe kaptam, már kis is múlt. – A rohadt életbe! –morogva rúgtam bele a meleget adó forrásba. Az ötlet viszont annál rosszabb volt, mert nem elég, hogy a fájt, még meg is sütött, amitől felszisszentettem. Leültem a földre, és a sérült lábamra szorítottam a kezeimet. Hogy az élet még ennél is jobban kitoljon velem, a pillanatnyi düh is elillant, és a vacogást adta vissza ajándékul. Remegve ültem a földön, tekintetemet nagy nehezen a srácra emeltem, de csak sóhajtani tudtam. – Csak… menj… –elcsuklott a hangom… Felesleges lett volna akármit is kérnem, mert úgy sem tudja megadni azt, amit szeretnék. Egy éjszakával nem vagyok kisegítve, mert többet úgy sem találkoznánk, és nem aludnék nála meghúzva magam az egyik sarokban. Feltéve persze, ha megengedné, de… mindig be kell látnom, hogy segítségre szorulok. – Várj –reménykedtem, hogy még itt volt, mert közben lehajtottam a fejemet és a lábamat szemléltem. Ha megindult, felkeltem, s mikor beértem, megragadtam a karját, és akkor kértem meg rá, hogy várjon. Persze szorításom nem volt erős… inkább hideg és erőtlen. – Pofátlanság lenne… nulla ismeretséggel fedelet kérnem tőled? –Nem fűztem sok reményt hozzá, hogy igent ad, meg egy utcagyereket befogadni… merész lenne tőle.
Táskámért nyúltam, hogy keressek abban valami éghetőt, figyelmen kívül hagyva egy pillanatra, hogy az előbb végigmért... bár, én is ezt tettem nemrég, csak nem éppen ilyen feltűnően. Akkor ez egy természetes reakció lehet. Enyhén megráztam a fejemet, már megint másfelé kalandoztak kusza gondolataim. Feltúrtam az oldalamon lévő kiegészítőt, de hirtelen megálltam mozdulatomban, mivel tudtam, hogy nincs nálam semmi olyasmi, amit fel tudna használni a tűz táplálására. - Nincs... -semmim. Így szerettem volna befejezni a mondatomat, ám arra nem számítottam, hogy amint felemelem rá tekintetemet, márcsak az vetül elém, ahogy idegében majdhogynem felrugja a hordót. A forró hordó oldala megsüthette a lábfejét, mert szisszenve ült le a hideg földre. Körülbelül úgy nézhetett ki, mint egy utcára kidobott, megcincált kiskutya. - Nyugodj meg. - félretúrtam hajamat arcomból, míg nyugtató hangon szóltam. Eltelt pár másodperc, ekkor felemelte remegő fejét, és a szemembe nézett. Szóval nem kér belőlem... Sóhajtottam egy egész aprót. Én aztán nem fogom ráerőltetni magam másokra, az ő döntése. Megfordultam, hogy kiinduljak a sikátorból, és visszatérjek a lámpák fényébe, itt hagyva őt... de hirtelen kirázott a hideg karomon ejtett fogásán - még a dzsekimen keresztül is érezni véltem -, ahogy visszatartott. Mintha egy jégdarabot nyomtak volna hozzám. Lassan visszafordultam hozzá, megemelt szemöldökkel. Mikor pedig kinyögte kérdését, nem tudtam azonnal mit reagálni. Kissé sikerült összezavarnia, mivel a segítségem nem igazán abba az irányba irányult, mint amit ő elképzelt magának. Fontolgattam pár percig magamban, pró és kontrázva cikáztak fejemben a gondolatok. Ott mégsem hagyhattam megfagyni, mert kővé még nem vált a szívem, viszont tartottam is attól, hogy azonnal beengedjem a lakásomba. Visszagondoltam a pár perccel ezelőttire, amikor gondosan élezgette a halálra ítélt tüzet... emlékeztetett valakire. Aki ugyanígy próbált túlélni, hat évvel ezelőtt. Mondanom sem kell, hogy magamra emlékeztetett a színes hajú - igen, hirtelen így neveztem el magamban. Akkor is egy idegen, meleg kéz mentett meg a haláltól, és tessék... most egy ugyanilyen helyzetbe kerültem. Csak a szerepek cserélődtek fel. És ez a meleg kéz úgy látszik, ma újra akcióba fog lendülni. Magamban elmosolyodtam, de ezt kívül nem mutattam ki, kifejezéstelenül néztem vissza rá. Kihúztam karomat tartásából, majd komótosan elindultam, tettem pár lépést. Hitetlenkedve megráztam fejemet, majd visszanéztem rá, és halványan elmosolyodtam. - Remélem nem fagytál oda, mert ha nem mozgósítod magad, itt hagylak. - néztem rá, rántva egyet táskámon, hogy biztonságosan feljebb húzzam vállamon, ahol nem csúszhat le.- Mellesleg Kwon SeoHan. - nyújtottam neki kezet, amikor már mellém ért. - Innen nem lakom messze, úgyhogy hamarosan felmelegedhetsz. - néztem átfagyott testére. Még mindig furcsa volt számomra, hogy ennyit beszélek egy idegen előtt, valószínű, hogy észrevehette a szöuli dialektust messze elkerülő kiejtésemet. Máris kudarcra ítéltem az egyik elvemet? Ilyen hamar kijátszott volna rajtam egy színes hajú utcagyerek, akit most fogadtam be magamhoz?
Egy pillanatig reménykedtem abban, hogy lesz nála valami, ami segíthet a tűz fenntartásában, de mikro azt mondta, hogy nincs, elvesztettem azt a hitet, amit egy apró szikra lobbantott be. Ezután forgatókönyv szerint pörögtek az események, és makacs módon utasítottam el a srác segítségét. Legbelül bíztam abban, hogy nem megy el, de kérésemnek eleget tett. Így kénytelen voltam utána lépni és megragadni a karját, de szorításom erőtlen volt, és a legfurcsább az egészben az, hogy én sem éreztem ujjaim között a csuklóját. Lábam lüktetett, ajkaimat összeszorítva tűrtem a fájdalmat, mely mellé a fagyás is párosult. Szótlansága nem jelentett jót a számomra. Belegondolva az egészbe, nem csodálom, hogy habozik, ha egyáltalán ezt teszi. Találkozik egy idegen gyerekkel az utcán, segítséget ajánl neki, aki elküldi… most pedig segítséget kér tőle. Lehet pontosabban kellett volna fogalmaznom, és hozzátenni azt, hogy a lépcsőház is megteszi, de már késő volt. Kiszabadította erőtlen fogásomból a kezét, és megindult. Fejemet leszegve fordultam vissza a hordó felé, és már léptem volna irányába, mikor megszólalt. – Megyek. –Fordultam is vissza azonnal, és gyors léptekkel szeltem át a kettőnk közötti távolságot. Ennek az lett az ára, hogy a lábfejembe megint belehasított a fájdalom, de visszafogtam a szisszenést. – Kim Sung Min. –Remegő kézzel fogadtam a kézszorítását, amit elfagyott ujjaim miatt egyáltalán nem éreztem. Vissza is süllyesztettem őket a zsebeimbe, ami sokat ugyan nem ért, de legalább használt valamit. – Nem akartam ud… udvariatlan lenni. Elég, ha a lépcsőházadban meghúzhatom magam, és nagyon köszönöm, hogy… segítesz… Annak ellenére, hogy nem kértem elsőre… –lesütött fejjel lépkedtem, vagyis inkább bicegtem mellette. Lüktetett a lábfejem, nem volt jó ötlet belerúgni egy felhevült hordóba. Próbáltam lépést tartani vele, de a sikátor elhagyása után, muszáj volt megtámaszkodnom a falnál. Kellett pár perc pihenés akármennyire is hideg volt, de azt már nem hagyhattam, hogy még cipeljen is, ha összeesek. Viszont sokáig nem akartam ottmaradni sem, mert ha nem állt meg, akkor bizony nagy előnyre tehetett szert, és futólépés kellett a beéréséhez. Ha már megengedte, vagyis igent mondott a kérdésemre, nem illő becsapni. – Ha nem vagyok túl tolakodó, megkérdezhetem honnan jöttél? –didergő ajkakkal szóltam hozzá, és néztem rá, ha nem épp az utat lestem. Az kéne még csak, hogy orra bukjak. A kérdésem pedig megint kétértelműre sikeredett, de most igyekszem időben korrigálni. – Már mint… melóból… vagy suli, vagy ilyesmi. –Egyáltalán nem a származása érdekelt első sorban, mert ha akcentussal beszélt is, nem nagyon fogtam fel. Bár volt egy-két érdekes csengés, de jelen esetben az a fontos a számomra, hogy mielőbb felmelegedjek. Vagy tényleg oda fogok fagyni a járdára.
Nagyon meglephette a beleegyezésem, ez lerítt arcáról. Dehát ő kért fedelet tőlem, nem értettem, miért olyan meglepő, ha beleegyeztem. Jó, az lehet, hogy már az is furcsaságnak számított, hogy egyáltalán odamentem hozzá, de... én magam sem voltam hétköznapi. Az utcán siető, fejüket lehajtó, mobilozó emberek valószínűleg meg sem hallották volna azt a koppanást, ami felkeltette figyelmemet. Az én kezemet is átjárta a hideg csípős érzete, amikor kihúztam zsebem melegéből, hogy kezet fogjak vele. Ám egy pillanatig majdnem visszahúztam az inger hatására, amikor remegő kezeivel érintkeztem. Szóval Sung Minnak hívják...Úgy látszik, haladunk-haladunk. Figyeltem fel nevére, ezután pedig próbáltam óvatosan kezet rázni vele. Nem tudom, mitől tartottam jobban, attól: ha erősebben megrázom, a kezemben marad; vagy mert túl hideg volt az egész nekem. A rövid bemutatkozásunk után, idejét láttam útnak indulni. Nem voltunk olyan messze a lakásomtól, ez tény. De nem szerettem volna tovább ácsorogni a hidegben, és méghozzá már az esőfelhők is szépen gyülekeztek felettünk. Alighogy kiértünk a sikátorból, meghallottam mögülem jövő erőtlen hangját. Nem lassítottam, mentem tovább, úgy gondoltam, bírja tartani a tempómat - a saját érdekében is. Pár lépés után viszont nem hallottam az alig halható zihálását, ezért megtorpantam és visszafordulva láttam, hogy a falnak támaszkodva pihen. Ilyenkor bezzeg nem tudna megszólalni. Nem tudtam, mit csinálni, ezért lassan odamentem hozzá, de így is megtartottam a tisztes távolságot. Tudom, vagy legalábbis sejtettem, hogy mi zajlik le benne. Szégyennek éli meg azt, hogy másokra szorul, mert ő gyenge; ismertem ezt az érzést, ó, de még mennyire, hogy ismertem! - Ami megtörtént, az már úgy marad. Nem számít. - válaszoltam immár előbbi mondandójára. Igazából megnyugtatott a tény, miszerint nem egy bunkó emberrel hozott össze a sors - bár ezt már le tudtam vonni magamnak. - Ilyen állapotban tényleg azt hiszed, hogy ki tudnád bírni a lépcsőházban? Mert ahogy kinézel, szerintem nem. - mértem végig szerencsétlent. Miért tiltakozik? Saját magának mond ellent. - Nem kell megköszönnöd, csak fogadd el. És fogd fel úgy, hogy ma minden bizonnyal megmenekültél a fagyhaláltól. Nem is értem, hogy gondolhattad, hogy egy hordóban rakott tűz mellett ki fogod húzni az éjszakát. - ez utóbbit motyogva mondtam, még egy táskarántás, és tovább indultam. Nem sokkal később már mellettem koncentrált a járdára; egyszer-egyszer rásandítottam, de próbáltam észrevétlenül. Az előbb is ilyen magas lett volna? Tényleg jó magas volt, pedig én sem vagyok egy alacsony ember... - Dolgoztam. Egy kemény túlórán vagyok túl. - megmosolyogtatott kétértelműen megfogalmazott kérdése. Őszintén, ha származásom érdekelte volna, köntörfalazás nélkül mondtam volna el neki az igazat. A pecsétet elrejthettem előle, de ezt nem. Befordultam az egyik kisutcába, aminek a végén a lekopott festékű panel volt, ahol éltem. Voltak olyan ablakai, ahol betört, megrepett üvegek álltak, persze, itt senki sem lakott. Emiatt is volt olcsó a bér. A kinézete elkergette a lakókat, csak azok maradtak, akiknek más választásuk már tényleg nem volt, erre kényszerültek rá. Én is egy nyolcvan éves öregasszonytól vettem át, aki öregek otthonába ment, mert az orvosa életveszélyesnek találta a lakástömb környezetét. - Itt is volnánk... - böktem fejemmel a bejárat felé, aminek az ablaka össze volt karcolva, valamelyik neveletlen kölyök használhatta rajztáblának. Ránéztem még egyszer, majd belöktem az ajtót, és elindultam a földszinti kettes táblával jelzett ajtó felé.
Az oldal dizájnja és tartalma az adminok munkájának gyümölcse, így azok a Seoulmate tulajdonát képezik. Egyéb képek a google-ról származnak. Az SZNE kitalált egyetem, semmilyen koreai felsőoktatási intézményhez nincs közünk, az oldal célja csupán szórakoztatást szolgál.
Kezdőlap 
Tárgy: SeoHan && Sung Min 
Kedd 4 Okt. 2016 - 22:38