give me your hand - Hyun Jae & Ra Hael

Miután kinyomom a hívást még percekig nézem a kijelzőt, Hyun Jae képét amit oly nehezen választottam ki a rengeteg fotó közül, amit róla készítettek. Végül mégis maradtam egy olyannál, ami az én művem volt egy olyan pillanatban, amikor nem figyelt oda. Fogalmam sincs, hogy jól döntöttem-e amikor felvettem a telefont ahelyett, hogy szimplán lenémítottam volna, mint ahogy azt az elmúlt hetekben csináltam. Úgy tűnik mégsem vagyok annyira erős és kitartó.
Sóhajtva süllyesztem a táskámba a készüléket és a térdemen megtámaszkodva figyelem az elhaladó embereket, akik sietős léptekkel próbálnak szlalomozni a tömegben és eljutni a taxikig, amik pár méterrel odébb várják az utasaikat.
Vajon mi lenne a helyes reakció egy szakítás – vagy majdnem szakítás – után? Mosolyogva integessek neki és adjak egy puszit az arcára? Vagy elég szimplán kedvesen köszönnöm neki, elmondani még egyszer, hogy nem kellett volna kijönnie értem és mindenféle érintkezés nélkül becsüccsenni az autóba, hogy aztán hazafurikázzon? Elképesztően tanácstalan vagyok. Én, Yoo Ra Hael aki mindig is két lábbal járt a földön, nem hagyta, hogy holmi férfi elvegye az eszét és most mégis azon aggódom, hogy miként kellene reagálnom egy szimpla találkozásra.
Hatalmas fékcsikorgás szakít ki a gondolatmenetemből, sokkal hamarabb, mint ahogy azt szerettem volna. Felismerem az autót, a szívem hirtelen úgy kezd el verni mintha most futottam volna le 400 métert sprintelve miközben konkrétan most keltem fel egy több órás repülőút után és 10 perce csak ülök itt a bőröndöm tetején. Felpattanok a bőröndről és tétován helyezem a súlyom az egyik lábamról a másikra, miközben a táskám pántját igazgatom a vállamon. Alig várom, hogy felbukkanjanak azok a sötét fürtök meg a huncut a mosoly. Érzem, ahogy az arcomra egy mosoly ül ki amikor látom, hogy az ajtó kinyílik ám rögtön le is fagy a vigyor a képemről, amikor megpillantom a szőkés-fehéres hajkoronát a baseball sapka alatt. Összevont szemöldökkel értetlenkedve nézek rá.
Esélyem sincs megszólalni, már a karjai között találom magam egy nyekkenés keretében, mert a vártnál sokkal erősebben szorít magához. Még mindig nem tudok túllépni a kezdetleges sokkon, amit a fehér haj okozott de végül megcsap az az ismerős illat és a kezeimmel átkarolom, az arcomat pedig a mellkasába temetem. Nem is tudom, hogy voltam képes azzal áltatni magam, hogy majd könnyen túllépek rajta és nem fog hiányozni ez az egész.
- Ne haragudj, hogy … - sajnos nem tudom befejezni a mondatot, mivel a fülemet megüti egy visító fangirl hang, amint HyunJae nevét kiáltja. Megmerevedek egy pillanatra majd a karjaim lehullanak Hyun Jaeről és hátrébb lépek, hogy aztán az immáron három sikítozó lány felé pislogjak. Csalódottan sóhajtok fel, hát ilyen gyorsan képesek megölni a pillanatot. Hogy is felejthettem el!? A folyamatos felhajtást, ami Őt követi, hogy nincs egyetlen pillanat sem amikor ne lenne a nyomában egy fotós vagy egy autogramért rimánkodó nő. Nem nézek rá, csak megindulok a bőröndömért, hogy aztán magam után húzva megcélozzam az autót közben igyekszem a hajam mögé bújni, bár szerencsére a lányokat jobban érdekli maga Hyun Jae mint a tény, hogy egy számukra ismeretlen nőt ölelgetett a reptéren.
Az autóhoz érve nekidőlök a jármű oldalának és figyelem, ahogy a lányok megrohamozzák hőn szeretett idolukat. Kezeimet a kabátom zsebébe mélyesztem és igyekszem nem őket nézni, hanem kiválasztani a távolban egy érdekesnek tűnő pontot. Csak legyen már vége, csak legyek már otthon.

Még mindig nem vagyok száz százalékosan biztos abban, hogy helyesen döntöttem és visszaengedtem HyunJaet az életembe. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy megvoltam nélküle, mert nem. Ahhoz túlságosan is hozzánőttem már, szükségem volt arra, hogy elmeséljem neki milyen hülyeségeket csináltak a többiek a laborban, hogy mennyire alapvető dolgokat nem tudnak az újonnan bekerült diákok az egyetemen, egyszóval mindent el akartam neki mondani ami velem történt. Még azt is, hogy csak mogyorós chipset találtam az egyik londoni kisboltban és ez mennyire felbosszantott.
Aztán egyszer csak már ott is van, nincs több időm tovább finomítani a stratégiámat, számba venni az összes lehetőséget ami előttem kínálkozik. Szorosan körbeölelnek izmos karjai én pedig igyekszem nem feltűnően elégedetten sóhajtozni miközben az arcomat a mellkasába fúrom. Tökéletes. Hirtelen még azt is elfelejtem, hogy jelenleg fehér a haja, hogy egy forgalmas reptéren állunk és egészen picike az esélye annak, hogy senki se ismerje fel Őt. Mert azok a libák mindig, mindenütt ott vannak. Most sem restek, amint realizálják, hogy hőn imádott bálványuk éppen egy karnyújtásnyira van tőlünk rögtön elkezdenek sikítozni, leszarva, hogy éppen megölik az egyik legromantikusabb pillanatomat az életben.
Csalódott vagyok bár nem is értem miért, hozzászokhattam már ehhez. Össze sem tudnám számolni hányszor ölték meg a legbensőségesebb pillanatainkat és úgy érzem, belefáradtam. Hirtelen újra eszembe jut, hogy miért mentem el szó nélkül Londonba, miért nem vettem fel egyetlen hívását sem és miért nem nyitottam neki ajtót, amikor tíz percig dörömbölt rajta. Ezért. Nincs olyan, hogy mi ketten, mert hozzá hozzátartozik a több ezres lánysereg is. Mintha egy egész városnyi nővel kellene még osztozkodnom rajta én pedig mindig is rossz voltam az osztozkodásban.
Bosszúsan figyelem ahogy körülrajongják a lányok már éppen azon lennék, hogy valami játékkal elfoglaljam magam a telefonon, amikor ujjak fonódnak a karomra és szépen betessékelnek az autóba. Nem ellenkezek, szeretném mihamarabb magunk mögött hagyni ezt az őrületet. Automatikusan nyúlok a biztonsági övért, nem szándékozom meghalni már most mikor még annyi dolgom van az életben, márpedig Hyun Jae nem arról híres, hogy betartsa a sebességkorlátokat és egyéb – szerinte – teljesen felesleges közlekedési normákat. A szememet forgatom amikor felbőgeti a motort és arra kér, hogy kapaszkodjak közben igyekszem elnyomni a szám szélén bujkáló mosolyt. Sóhajtva süppedek bele a kényelmes ülésbe és hunyom le a szemeimet egy pillanatra, egészen addig amíg nem kér bocsánatot a lányok miatt. Felhorkantok és elrántom a kezem, hogy még csak esélye se legyen meglágyítani a szívemet márpedig ha összekulcsolja a kezeinket, akkor kevésbé hatásosan tudok pattogni.
- Mert mégis mit gondoltál? - rögtön megbánom a hangszínemet, ami egy hisztérikus picsáéhoz hasonlít így igyekszem normálisabb hangnemben folytatni – Tökéletesen tisztában vagy vele, hogy ez soha nem fog megváltozni. Érted? Soha – mogorván bámulok ki az ablakon, figyelem az elsuhanó autókat és épületeket.
- Egyébként meg mi ez a haj? - megengedem magamnak, hogy ránézzek és közelebbről szemügyre vegyem az új színt, ami még mindig nem nyeri el a tetszésemet – Booorzalmas – hitetlenkedve rázom a fejem és még mielőtt megenyhülnék a tökéletes vonásaitól, most épp az előttünk haladó autó rendszámtábláját fixírozom.
- Hiányoztál – nem is tudom miért mondom, de egy pillanatra sem tévesztem szem elől az autót, ami közben elkezd előzni. Nem akarok ránézni, mert már tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy mennyire gyenge vagyok vele szemben. Rá kell, hogy jöjjön a dolgok nem úgy működnek, hogy rám villant egy bugyilohasztó mosolyt és már el is felejtek mindent – közben meg de. Nem, Yoo Ra Hael megacélosodott Londonban és keményebb, mint valaha.