HongSeok & Jin ~ Save me

Tudjátok milyen érzés, mikor mozdítani akarjátok a lábatok, karotok, de nem megy? Mikor csak a földön kuporogsz, és hiába parancsolsz a testednek, az teljesen lefagy, és nem akar engedelmeskedni? Vagy mikor kapkodod a levegőt, mégis úgy érzed, hogy egy hatalmas gombóc elállja a torkodban a tüdődhöz vezető utat és te szinte megfulladsz? Nem? Akkor te a szerencsésebbek közé tartozol. Hattori Jin ugyanis mindenkinél jobban ismeri ezt a fojtogató érzést, ezt a pánikrohamot, amitől teljesen kiveri az izzadság, és amitől minden egyes alkalommal azt hiszi, hogy talán az az utolsó perce az életében, mert a következőben az oxigénhiánytól agysejtjei felmondják a szolgálatot.
Most is ez a helyzet lépett fel, amint Felszállt a metróra hazafele úton. Mindig ezen az útvonalon megy haza, máskor viszont... máskor mintha nem lennének ilyen sokan. Most tömve van az egész szerelvény, megmozdulni alig lehet, így akarva akaratkanul, de a négy megálló alatt ha hússzor nem ért hozzá valakihez, egyszer sem. Jobban mondva mások lökték fel szinte szó szerint, hogy még fel tudjanak férni, mert ugyebár nekik nagyon sietni kell, nem ér rá az öt perccel későbbivel elmenni. Így talán nem is csoda, hogy mihamarabb szabadulni akart, amit a negyedik megálló alkalmával meg is tett. Olyan sebesen ugrott ki a metróból, lökött félre mindenkit, ahogy azt ritkán láthatjuk tőle. Azt remélte, hogy ettől megnyugszik, de ismét tévednie kellett. Az a rengeteg ember még mindig itt van, annyi különbséggel, hogy most folyamatosan cserélődnek, mindenki rohan a dolgára, és csak egy-egy futó pillantást vetnek a fiúra, aki kedvenc pulcsijának kapucniját mélyen a szemébe húzva áll a tömeg közepén. Igaz, Ő teljesen máshogy éli ezt meg. Mintha mindenki csak őt figyelné, szinte érzi a hátába maró tekinteteket, és a megvetést, azt undort a szemükben, hiába nincs ott egyik sem. Nem is bírja sokáig, a pánik egyre inkább felülkerekedik rajta, és észre sem veszi, mikor kerül ki valahova az aluljáró szélére, a fal mellé, ahol azonnal össze is kuporodik, mintha ott sem lenne. Mert ő valójában nincs is, ne is foglalkozzon vele senki.
Csak egy valaki, akinek a nevét épp keresi a telefonjában, hogy ráírjon. Ő az egyetlen, aki tud rajta segíteni, aki meg tudja nyugtatni, akitől nem fél. És bár tudja, hogy nem épp a legkedvesebb dolog ilyenkor zargatni őt, hisz biztos van jobb dolga is, mégis ráír, kéri, hogy jöjjön el érte, mert ő bizony itt ragadt. Nem tud, nem mer mozdulni, csak remegve kuporog a piszkos földön, mint az a hajléktalan ott az aluljáró másik felében. Igen, már jön... Mindjárt itt lesz, és akkor minden rendbe jön. Csak nyugodtan Jin. Ahogy HongSeok is szokta mondani, hunyd le a szemed, vegyél mély levegőt és üríts ki mindent a fejedből. Az mindig beválik. Igaz, van, hogy nem, ahogy most is. Görcsösen szorítja a készüléket a kezében, ahogy ismét bepötyögi a szavakat, és feszülten várja a választ. Arra viszont nem is számított, hogy ezt kapja; ki is esik a telefon a kezéből, ahogy hátrafordul, és a saját szemével is láthassa őt. Még levegőt is elfelejt venni egy pillanatra, csak hogy aztán szó szerint a másik karjaiba vetve magát fonja szorosan karjait a nyaka köré és egy hatalmasat szippantson az illatából, pótolva az elmúlt percek oxigénhiányát.
- HongSeok... Annyira féltem... - nagyon halk, s ahogy teste, úgy hangja is megremeg, s talán csak még szorosabban bújik hozzá közelebb. Mert neki rá van szüksége. Csak rá és senki másra.

Pedig csak egy fél órával jött el a munkahelyéről korábban. De nem gondolta volna, hogy pont ez az időszak lesz az, amikor mindenki más is siet haza a munkájából és tömve lesznek a tömegközlekedési eszközök. Talán várnia kellett volna még, nem kellett volna annyira sietnie, hogy hazaérjen, hogy ismét csak bezárkózzon a szobájába hogy sikerüljön megemésztenie a mai nap eseményeit. Igaz, nem is történt olyan sok minden, egy teljesen átlagos munkanap volt, még csak nem is voltak olyan sokan a Starbucksban, mint egy rendes napon, olyan nyugis volt minden. Legalábbis egy normális ember ezt hinné. Viszont ha az ember fia a szociális fóbia minden fajtájában szenved, akkor ott egészen ,ás a helyzet. Jinnek kész bátorságpróba minden egyes munkanap, főleg mikor valaki olyannal áll szemben aki még nézi is a videóit. Mert hát nem épp átlagos arccal rendelkezik; az a számos piercing, amiket soha nem vesz ki, meg a szinte egész testé borító tetoválások igencsak egyedivé teszik. Meg persze a szemceruza, amivel minden reggel kikeni a szemét. Annak ellenére, hogy nem szeret a figyelem központjában lenni, öltözködésével mindig sikerül ezt elérni. Igaz, most csak az egyszerű munkahelyi egyenruhájában van, az arca még így is figyelemfelkeltő.
Fél óra. Csupán csak ennyit kellett volna még kibírni, és nem lenne baj. De hát ő csak minél hamarabb haza akart jutni az egyetlen személy közelében akarta tudni magát, akit mindennél jobban szeret, és akit képes maga mellett eltűrni. Most viszont megmozdulni sem tud. Szinte teljesen bepánikolt a sok embertől a metrón, akik még hozzá is érnek, hisz jó szokásukhoz híven nem tudják megvárni a következő metrót öt perc múlva, inkább bepasszírozzák magukat arra a fél négyzetméternyi helyre, ahova normális esetben egyáltalán nem férnének be. Ez, és a tudat hogy sokan még meg is bámulják őt - noha épp csak egy pillanatra néznek rá, és egyáltalán nem is foglalkoznak vele - elég ahhoz, hogy teljesen úrrá legyen rajta a félelem. Már a levegővétellel is küszköd, mikor az egyik megállóhelyen kiszenvedi magát a tömegből és az aluljáró legnyugisabb részébe húzódik. Megmozdulni se mer, csupán csak a kapucniját mélyen a szemébe húzza és egész kicsire össze is húzódik és csak várja, hogy a megmentője megérkezzen. Egy nagy kő esik le a szívéről, s egy megkönnyebbült sóhaj is elhagyja ajkait, mikor végre Hongseok karjai között tudhatja magát. Most már nem is érdekli az a megannyi kíváncsi tekintet, hisz tudja, bármi is történne, a párja megvédené. Igaz, elég fura látványt mutathatnak, de ez legyen most a legkisebb probléma.
- Én... Én csak... Ko-korábban haza akartam érni hozzád... Nem tudtam hogy ilyen sokan lesznek... -motyogja,miközben ismét a mellkasához rejti az arcát, és nagy levegőket vesz, hogy mélyen beszippantsa a másik illatát, amitől szép lassan meg is nyugszik. És már nem is néz senkire, csak Vele foglalkozik. - Csak... Fél órával jöttem el korábban... az egyik lány leváltott mert múltkor miatta voltam tovább...