do jun seo

2009
- Kinyírlak, baszd meg! - A szék hangos csattanással borult a földre, hangja megsokszorozódva verődött vissza a falakról; mert minden látogatóterem fala fehérre volt meszelve, eleget látott már belőlük, hogy tudja. Az asztalon átvetődve ugrott a torkának, hogy kinyírja, bassza meg.
Aztán jöttek az őrök.
A látogatótermeknek volt az a rossz szokása, hogy az ilyen szituációkban mindig ott termett néhány őr, három vagy négy, hogy leszedjék őt a férfiról, aki az asztal túlsó végén ült.
Az volt az utolsó alkalom, hogy látta az apját.


Busanba is ritkán látogatott; évente csak egyszer és drága ajándékokat hozott a fiatalabb gyermekeinek, a két lányának és az idősebb fiának, taktikusan elfeledkezve a legfiatalabbról, aki autistának született és a legidősebbről, aki meg akarta fojtani. Sosem maradt sokáig; átlag három órát és tizennégy percet töltött el a lakásukban, aztán a kapucniját mélyen a szemébe húzva távozott, az utca árnyékos oldalára húzódva.
Évente csak egyszer jött; és miután távozott, ő addig püfölte a falat, amíg a saját vére alaktalan foltokat nem hagyott a koszos téglákon és a fájdalom villámként nem cikázott végig az összes idegszálán.
2014-ben jött csak kétszer.
Másodjára holtan.
Vagy legalábbis az, ami maradt belőle.


2014
Legalább háromszor képzelte el, milyen lett volna befeküdni a lakkozott mahagóni koporsóba.
Kíváncsi volt arra, vajon hányan tudták, hogy csupán apja keze és bal füle van benne; annyi, amennyi maradt belőle, tekintve, hogy az adósságokat, amiket életének hosszú évei során kreált, nem tudták vele együtt eltemetni.
Nem volt ott a temetésén; amikor anyja és testvérei a férfi koporsója fölött sírták ki a szemeiket, ő egy padon üldögélt, nem törődve azzal, hogy a szakadó esőtől lassan csatakossá vált a haja és a cigarettáját negyedszerre sem tudta meggyújtani; nem akart ott lenni, mert gyűlölte, teljes szívéből, de nem tudta, hogy maga miatt, vagy azért, amit tett velük.


Bőrkabátba bújtatott háta tompán puffant a csupasz téglafalon és a vörös por az arcába hullott; lelki szemei előtt már látta is, ahogy nyomot hagy hóka bőrén, de nem volt ideje ezen gondolkodni, mert el kellett hajolnia, mielőtt ellenfele ökle az arcába csapódott volna, eltörve nem csak az orrát, de minden bizonnyal több, másik csontot is.
игра.
Azt mondták, csak egy játék lesz; egyszerű, pusztakezes harcok, az első vérig vagy amíg valaki a földön nem végezte, de hamar rá kellett jönnie, hogy ez nem így működött; háromszor törték el az orrát, mire rájött, hogy itt a szabályok jóformán csak dísznek voltak, a fair harc pedig olyan hiú álom volt, amire jobb volt nem is gondolnia.
Egy pillanatnyi figyelmetlensége elég volt, hogy a földön végezze; ellenfele bakancsa a bordáira nehezedett, kiszorítva a levegőt a tüdőjéből és a vér íze is szétáradt a nyelvén, mikor köhögve próbált oldalra fordulni, hogy kiköphessen.
- Hagyd élni.
Mikor rájött, ezek a szavak mit jelentenek majd számára, azt kívánta, bárcsak hagyták volna meghalni.


2016
- Nem. Nem. Jól vagyok. Igen. Persze. Megpróbálom.
A lüktető fájdalom a bordáiban egyre erősödött, idegsejtjeiben pulzált és gerince mentén karmolt végig; a kanapén hevert, a telefont a füléhez szorítva és szabad kezét az oldalára, a rajta éktelenkedő, sötét lilás-zöld véraláfutásra. Fájt. Mocskosul fájt.
- Hogy hol? Szöulban... Nem, nem. Megoldom. Busan nincs olyan messze.
A szeme sarkából figyelte csak, ahogy átsétál a szobán, nyomában a vanília és narancsvirágok gyenge illatával; tekintetével követte, és észre sem vette, mikor kúszott fel egy halvány, félszeg mosoly az ajkaira. A nap utolsó sugarai félszegen csillantak vissza a haján, ezernyi apró szilánkra törve rajta; egy hosszabb pillanatra el is feledkezett arról, hogy telefonált, és ajkai közül kiszakadt egy apró sóhaj is, amivel magára vonta az ő figyelmét is.
- Mi? Nem. Megoldom. Hogy mennyi maradt még? Túl sok.
Tizenhét harc még, amit meg kell nyernie, hogy kifizesse apja tartozásainak a felét. Utána még három-négy év, hogy a másik felét is kifizesse.
- Mi? Nem. Nem. Persze. Üdvözlöm a kicsiket. Igen. Szia.
Szinte megkönnyebbül, mikor végre megszakítja a hívást; hanyag mozdulattal dobja félre a készüléket az alacsony kávézóasztalra, és csak a szeme sarkából veszi észre, hogy nincs egyedül a szobában, és hogy Ő összerezzen erre; és ő maga is sietősen ugrik fel erre, az alsó ajkába harapva fojt el egy fájdalmas nyüsszenést ahogy odalép hozzá, aztán karját félve simítva a derekára vonja őt magához, hogy homlokát a vállának támaszthassa.
Végre hazaért.