Szöulban játszódó fórumos szerepjáték, mely egy egyetemi campus köré központosul, de mindenkit tárt karokkal várunk.
 
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share | 
 

 Nico & MinHwan - Brother love

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Park Min Hwan
uni
uni


♠ Tartózkodási hely : Seoul, USA
♠ Szak/Foglalkozás : Tánc/Koreográfus
♠ Előtörténet : Some
♠ Hozzászólások : 6

TémanyitásTéma: Nico & MinHwan - Brother love   Pént. Nov. 11 2016, 21:05

Oreo keksz megvan. Gyümölcsös Skittles megvan. Lays Barbecue chips megvan. Mogyorós M&M’s félig megvan, másik fele eltűnt magától, tökéletes kifogás lesz. Lekenyerezős édesség zacskó megvan. A terv a következő; berohanok az emeletes házba, megkeresem Minsoo lakását, lerakom az ajtó előtt az ajándékot, majd elrohanok. Tökéletes, legalább egy veréstől megkímélem magam. Egy nagy sóhajjal hátravetem magamat a nemrég elfoglalt kollégiumi ágyamon. Még el sem indultam és már most pánikolok. Pedig a repülőn még olyan könnyűnek tűnt ez a helyzet. Azt is el tudtam képzelni, ahogyan egymás nyakába borulunk meghatódva testvéremmel és néhány könnycsepp elhagyja szemünket, mert végre megint láthatjuk egymást. Csak aztán megérkeztem pár órával ezelőtt Dél-Koreába és rájöttem, ilyen biztos nem fog megtörténni, Minsoo engemet ki fog nyírni. Hogy lehettem ilyen idióta, hogy nem szóltam neki költözésemről? Szeretem úgy felfogni a dolgokat, hogy amíg valami tényleg meg nem történik, addig sohasem biztos a dolog. Ugyanígy voltam az egyetemnél és a Koreába költözésnél. Lehet, hogy az utolsó pillanatban valami történik velem, vagy Suzy mégis meggondolja magát és nem akarja, hogy elmenjek, vagy az egyetemnek mégsem kellek. Ezzel csak az a gond, hogy most itt vagyok Koreában és Minsoonak fogalma sincs erről.
- Meghalok…- Nyögöm, de ezzel a lendülettel fel is állok az ágyról. Muszáj lesz elindulnom, odakint már sötét van és kezdem érezni az óraeltolódást. Ma repültem körülbelül tizennégy órát, Los Angeles és Seoul között pedig tizenhét óraeltolódás van, ami eléggé felborít mindent. Azt sem tudom, hogy hányadika van. Viszont ma még tényleg meg kell látogatnom Minsoo-t, hogy ne romoljon a helyzet. Gyorsan felveszem az újonnan beszerzett bakancsomat, kabátomat, sapkámat, sálamat és felkapom az ajándék zacskót is. Otthon, vagyis, ahol eddig laktam Los Angeles-ben, ilyen meleg ruhákra nem volt szükség. Ettől is félek egy kicsit, tuti beteg leszek az első hetekben, nem vagyok hozzászokva a hideghez.
A kollégiumból gyorsan kitalálok, de csak utána kezdődik a móka. Végre elérkezek életem első koreai metrózásához. Jó, biztos metróztam már családdal mikor nyaralni voltunk itt, de egyedül még sohasem. A koreai metróhálózat pedig egy csoda, rengeteg felé tudok menni. Most szerencsére sikeresen megtalálom a megfelelő szerelvényt számomra és felszállok. Nem kell sokat mennem, maximum öt megállót, nem, pontosan öt megállót, utána pedig gyaloglás. Csak ne felejtsek leszállni. Ez az idő viszont tökéletes arra, hogy újra elkezdjek bepánikolni. Az az elfutás ötlet nem is olyan rossz, csak azzal nem oldanék meg semmit. Mi lenne, ha anyáékkal beszélnék, hogy hívják fel MinSoo-t és mondják neki, hogy pár nap múlva érkezem Koreába, mert felvettek egyetemre. Én pedig csak pár nap múlva látogatom meg. Na jó, tuti nem hazudnának bátyámnak, ha meg mégis már az első szónál lebuknának, katasztrófák ebben. Az viszont tényleg egy jó ötlet lenne, ha egy gyönyörű lánnyal küldeném fel hozzájuk a saját magam által összeállított ajándékcsomagot benne egy levéllel. Kár hogy nem ismerek itt senkit.
Gondolatomból a metrómegálló falán lévő felirat ébreszt fel, amin pont az áll, ahol le kellene szállnom. Nem koncentráltam eléggé, hogy halljam, amit bemondanak és ezt sem olvastam, hogy mi következik. Egy elképesztő repülést hajtok végre az ajtó felé, amin még éppen kijutok mielőtt bezáródna, és lihegve elindulok a mozgólépcsőn felfelé. Innen már tényleg csak pár perc az út a bátyám csapatának lakásáig. Otthon tanulmányoztam még az utat, úgyhogy remélem, nem tévedek el. Mikor kijövök a föld alól, jobbra indulok el. Még azt is ki kell találnom, hogy mit mondok testvéremnek. Pár átlagos információt azért kellene vele közölni, mondjuk, hogy meddig maradok itt, mit keresek itt, vagy miért járok én egyetemre pont itt. Hosszú lesz ez a nap még, érzem. Végre elérkezek az ismerős házig, amit még Amerikában láttam egy képről és elindulok befelé. Vártam pár rajongót a bejáratnál, hiszen mégis híresek a bátyóék, de eggyel sem találkozom. Nagy eséllyel a késői időpont miatt. A liftet kikerülöm és inkább gyalog baktatok fel az emeletre, ezzel is tudom húzni az időt.  Még most tudom meggondolni magam, akár Amerikába is hazamehetnék, és akkor le van a gondom mindenről. A mai nap folyamán az eddigi legjobb ötletem. Lassan felérek a megfelelő emeletre és az ajtót is megtalálom. Akkor most nagy levegő és…futás? Na jó, kopogj be! Ne is, inkább csöngess. Gyerek, nagyon szerencsétlen vagy…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Park Min Soo
media
media


♠ Titulus : 안녕하세요 LHT Nico입니다
♠ Tartózkodási hely : Seoul + USA
♠ Szak/Foglalkozás : Idol, LHT main vocal
♠ Előtörténet : Pre debut
♠ Hozzászólások : 36

TémanyitásTéma: Re: Nico & MinHwan - Brother love   Pént. Nov. 11 2016, 22:15




MinHwan & Nico

Mikor elmentem meglátogatni Hope barátomat, tudtam, hogy nagy érzelemhullámok lesznek, hogy ki fog fakadni és kicsit az is várható volt, hogy én is bekönnyezek. Mégis miután eljöttem tőle, nem voltam képes könnyen fellélegezni a hallottakon és látottakon.  Az autóban is egyfolytában a sírása visszhangzott fülemben, melyet a rádió legmagasabb hangfokozata sem nyomta el, pedig a kedvenc számomat is játszották. Nehéz dolog ez… látni egy barátot, aki megtört és tehetetlenül nem tehet mást, mint gyötrődik a közelmúlt fájdalmain, ráadásul teljes mértékben ártatlanként. Senki sem tehet a balesetről, esetleg a sofőrök, de én őket sem hibáztatom. Nem szoktam másokra mutogatni és felelősöket keresni, egy ekkora szerencsétlenség után pedig nem is volt erőm hozzá. Elég nagy baj a három fiatal halála.
Napokkal a találkozásunk után is megviselt vagyok. Érződik rajtam a feszültség és az, hogy kissé máshogy viselkedek a többi LHT-s sráccal. Szeretném, ha megváltoznánk és jobban összetartó lenne a csapat, noha nincs kétségem afelől, hogy ha baj történne, akkor mindannyian egymás mellé állnánk, de jelenleg ez nem látszik, sőt több a veszekedés, hiszen unjuk egymás pofáját. Nem tudom, ezt hogyan adhatnám be nekik és miként vehetném rá őket, hogy ne csesztessék már azt a szerencsétlen maknaet, vagy hogy legyenek elnézőbbek Sky-jal, de sorolhatnám még tovább. Igen, nekem is vannak kibírhatatlan tulajdonságaim, nem kell szidni. Leaderként kötelességem lenne összetartani a csapatot, de úgy érzem, pocsék munkát végzek. Ám nem adom fel, akkor önmagamat is meghazudtolnál és nem rám vall a megfutamodás, már tudom, hogy kéne valami buli, amivel összerántom a társaságot és nem kényszerből, mint a kamerák előtt.
Manapság feltűnően sokat vagyok egyedül és mikor kérdezték, hogy miért vállalkozok önként arra, hogy megint elmegyek a boltba kajáért, csak azt feleltem, hogy szeretnék egy kicsit gondolkodni. Sky sejti, hogy a Hope-pal való beszélgetés rázott meg nagyon és végül is igaza van, ez áll a háttérben. Ma este nagyon hideg van, így jól felöltözök, nem elfelejtve a sálat, amit szorgosan tekerek szorosan a nyakam köré, mert az utóbbi időszak túl sűrű volt és megerőltettem a hangszálaimat. Már kezdtem berekedni, de a forró tea segített, mindazonáltal ha még le is fagyasztom a torkom, akkor nincs menekvés a fájdalom elől és kötelező play back-re ítélnek az előttünk álló fellépéseken, azt pedig én a lehető legjobban utálom. Main vocal-ként muszáj tökéletesen énekelnem és nem csak a banda kedvéért, hanem szintén ez úgymond egy elvárás saját magam irányába.
Későre jár, tökéletes idő a boltba menéshez, mely inkább futásnak néz ki a nagy hideg miatt. Útközben játszok a leheletemmel, mely szépen ködlik az utcalámpák fényében, aztán rájövök, hogy pont így fagyasztom le a hangszálaimat, szóval abbahagyom egy idő után. Felkavart lelki állapotom miatt nagy késztetést érzek, hogy rágyújtsak és most valóban jól esne. Körbenézek, hátha teljesen üres az utca és tulajdonképpen nem látok senkit sem, maximum a távolban kis alakokat, de olyan jófiú vagyok, hogy nem kockáztatom a karrierem és inkább elengedem a kabátzsebemben megszorongatott cigisdobozt. Sky talán simán előhúzna egy szálat, kettőnk közül köztudottan én vagyok a felelősségtudatosabb, mely egész életem során belém nevelődött. Márpedig ha meglátnánk füstölni, akkor nagyot csalódna bennem a világ, az nem idolhoz méltó, vagyis a mi entertainmentünk ezt vallja, noha más cégeknél nem ilyen szigorúak a szabályok. Nekünk sem tiltott, csak ne lássak a rajongók, ez a kérésük. A boltban pikk-pakk megveszem, ami kell, mindezt már rutinból, majd kifizetvén táskámba helyezem az ételhozzávalókat - avagy a kész leveseket – és már indulok is vissza a dorm felé.
Valahogy túl kell tennem magam Hope letörtségén, bár ez nem egyszerű feladat, de hogy akarok erős támaszt nyújtani neki, ha én is ennyire gyenge lelkű vagyok. Igyekszem szebb pillanatokra gondolni, többek között azokra a szavakra is, amit mondtam a srácnak vigasztalásképpen. Ebben jó vagyok és még magamat is fel tudom vidítani, nagyszerű. Ezért szeretek néha egyedül lenni, gondolkodni és túlesni az élet nagy fájdalmain szimplán mentális úton. Halkan lépkedek, az épülethez érve belépek a melegbe és egyből elfog az öröm, hogy mennyire jó idebent végre a kinti idő után. Már-már otthonosan nyomom meg a liftet, melynek ajtaja azonnal szétnyílik. Míg haladok felfelé a berendezésben, addig kibújok hátitáskámból és egyik kezemmel fogom csupán a nyakánál. Megmozgatom vállaimat, melyek szépen megdermedtek az út során és a kabát sem tudta melegen tartani őket. A lift végül lassulni kezd, majd kilépek belőle és elindulok az ajtónk felé. A megfelelő folyosóra is viszonylag lazán, illetve szaporán fordulok be, aztán felnézek és megpillantom Őt az ajtónk előtt. Abban a minutumban megtorpanok, kikerekedett mandulaszemeim meredten bámulják az előttem, tőlem nem is messze álló srácot. Ötezer kérdés fogalmazódik meg egyszerre bennem, de nem tudok megmukkanni sem. Mikor észrevesz és felém fordul, látom az ő arcán is az ijedtséget. Hogy? Mikor? Miért? Komolyan nem értem, hogy mit kereshet Koreában, hiszen nem is szólt erről, még csak lelkesnek sem tűnt a beszélgetésekkor, nem adott semmi erre utaló jelet, noha rendesen tarjuk a kapcsolatot, ismerjük egymást és a sokezer kilométer sem törte össze a köztünk lévő testvéri kapcsolatot. Még mindig csupán ott állok rezzenéstelenül, az egyetlen dolog, ami történik az az, hogy elejtem a táskámat a meglepettségtől, jobban mondva nem figyelek rá, hogy még mindig a kezemben van és a szorításom a fogantyúján szertefoszlik. Nagy huppanással esik a földre, benne megcsörren a sok műkaja, de nem érdekel. Az öcsém szemeit bámulom eléggé értetlen arckifejezéssel. Percek telnek el a feszült találkozás óta úgy, hogy nem történik semmi a részemről. Mihelyst sikerül felfognom, hogy az öcsém itt áll előttem, elmosolyodom és ezzel megtöröm a feszültséget, kis életet lehelve kettőnk közé.
- Te kis… - nyögöm ki mintha mérges lennék rá és tulajdonképpen az is vagyok, de először örülök, hogy ismét láthatom őt. Odalépek hozzá és megölelem, szorosan magamhoz szorítom, ahogy már nem egy alkalommal, mikor sok-sok hónap után újra hazamentem Amerikába, netán ők jöttek el hozzám az ázsiai kontinensre.
- Tudod, hogy egész este magyarázkodni fogsz, ugye? – mondom a füle mellett mosolyogva, bár ő azt nem láthatja, elvégre továbbra sem engedek az ölelésből. Szeretem az öcsémet, hogyne szeretném, imádom, és pont ezért is akadok ki és a kifakadásom még csak azért nem zúdul rá, mert nem akarom elrontani a pillanatot.  


999 szó || Tag: MinHwan <3





Now go into the big world
자 가라 드넓은 세상으로
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Park Min Hwan
uni
uni


♠ Tartózkodási hely : Seoul, USA
♠ Szak/Foglalkozás : Tánc/Koreográfus
♠ Előtörténet : Some
♠ Hozzászólások : 6

TémanyitásTéma: Re: Nico & MinHwan - Brother love   Szomb. Nov. 12 2016, 22:43

Ahogyan kilépek a metróaluljáróból újra megüt az az eszméletlen hideg. Hogy lehetséges az, hogy az emberek nem fagynak meg itt, ez egy igazi fagyasztó. Én a kellemes húsz pluszos időkhöz vagyok szokva, nem az ilyen pár fokoshoz. És még a tél sem érkezett meg ide igazán, akkor majd nem fogok kilépni a házból, ezt most eldöntöttem. A lakáshoz vezető utat a hideg miatt elég gyorsan teszem meg, majd húzom az időt, ha beérek egy csodálatos meleg helyre. Ez pár percen belül meg is történik, ahol megkönnyebbülten sóhajtok fel. Meg mit nem… nem tudok megkönnyebbült lenni, miközben elképzelem bátyám dühösen vöröslő fejét, amit azonnal meg fogok pillantani. Ha szerencsém lesz, gyors halált halok.
Felérve az emeletre gyakorlom a legjobb tyúklépéseimet, így beletelik pár percbe, mire eljutok az ajtóhoz. Eskü remeg a kezem az izgalomtól, mikor megnyomom azt az apró gombocskát, ami reményeim szerint a csengő, aztán várok. Olyan hosszú másodpercek telnek el, amiket még sohasem tapasztaltam. Fejemben lassítva lejátszódik az egész jelenet, ahogyan szaladok ki a házból abba a rettenetes hidegbe, MinSoo pedig őrjöngve rohan utánam, aztán elkap és… Egy alakot veszek észre a szemem sarkából, aki tutira engem bámul. Egy pördüléssel megfordulok, de ezzel a lendülettel neki is csapódok a falnak, a döbbenettől. Hogy tudott át teleportálni az ajtón?
Kell az a pár perc, hogy rájöjjek a sokktól teljesen elment az eszem. Egy ember sem tud teleportálni, és szellemek sem léteznek. Előttem éppen a húsvér testvérem áll hasonló döbbent arccal, mint amilyen az enyém lehet. Úristen, de hiányzott! Eltelt már jó pár hónap mióta láttam élőben és most itt áll előttem. Olyan rossz érzés volt, mikor elment vissza Koreába és tudtam, hogy megint nem találkozhatok vele sokáig. Mégis együtt töltöttük az egész gyerekkorunkat és akármennyit veszekedtünk Ő mindig ott volt nekem. Annyira hiányzik ez az érzés, hogy tudjam, ott van nem messze tőlem. Lehet, ez itt Koreába visszatérhet. Látom, ahogyan elejti a táskáját, ezzel együtt még egyszer megbánom, hogy nem szóltam neki érkezésemről. Rengeteg minden lehet most a fejében és nekem sincs fogalmam, hogy most mit tegyek, vagy mit mondjak. Csak állok ott és őt figyelem. Az idegesség megint visszatér, ami nagy eséllyel látszik is rajtam. Ahogyan kimondja azt a két szót, megfeszülök és becsukom a szemem. Most már tényleg várom az ütést, amit megérdemlek. Helyette két kéz fonódik körém és érzem, hogy megölel szorosan. Mindig ezt csinálja, mikor hazajön hónapok után Koreából. Én pedig visszaölelem olyankor is és most is. Nagyon-nagyon hiányzott. Végre mosolygok, az este folyamán talán először, viszont aztán meghallom a következő mondatát, amitől megint lemerevedek és az idegesség is visszatér. Tényleg nagyon jó újra látni meg minden, de ezzel a magyarázatot nem tudtam le.
- Meglepetés? – Csak suttogásként jön ki a számon, pedig úgy terveztem, hogy majd elordítom magamat, mikor meglát engem. Kicsit máshogyan alakultak a dolgok. Ugyanolyan megdöbbenést okozott nekem, amilyet én terveztem neki okozni. Lassan viszont kezd visszatérni a sokk előtti állapotom, szóval rettenetesen izgulok. A veréstől már nem félek, mert egy ölelés után csak nem esik nekem. Ugye? Na jó, akkor itt az idő, hogy előhúzzam az aduászomat. Óvatosan eltolom magamtól és egy mosolyt erőltetek az arcomra.
- Hoztam ajándékot! – Azonnal a kezébe nyomom és már kerülöm is ki, hogy a táskájához érjek. Azt felkapom a vállamra és vissza is fordulok hozzá. Remélem nem fog feltűnni neki, hogy terelem a témát. – Viszem neked, menjünk be a lakásba, hideg van. Csöngettem is, de nem nyitottak ajtót. – Ezzel el is kezdem tolni, amennyire engedi az ajtójuk felé. Remélem az ajándékomnak annyira fog örülni, hogy nem törődik majd az itt létem miértjével. Odabent pedig teázunk egy jót, amíg az élet mélységeiről beszélgetünk.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Park Min Soo
media
media


♠ Titulus : 안녕하세요 LHT Nico입니다
♠ Tartózkodási hely : Seoul + USA
♠ Szak/Foglalkozás : Idol, LHT main vocal
♠ Előtörténet : Pre debut
♠ Hozzászólások : 36

TémanyitásTéma: Re: Nico & MinHwan - Brother love   Hétf. Nov. 14 2016, 12:32




MinHwan & Nico

Nem könnyű leadernek lenni és ezt sokan megmondták előre, nekem mégis volt annyi eszem, hogy elvállaljam. Nem bántam meg és szeretem csinálni, vezetni a csapatot, de ezekkel a srácokkal nagyon nehéz mit kezdeni, annyira makacsok és nem lehet rájuk hatni. Nem tudom ebbe miért nem gondoltam bele anno, noha Hyun Jae is pontosan látta, talán ezért adta nekem a szerepet, így került a második legidősebbhez a pozíció. Szeretem a tagokat és jóban vagyok velük, én így gondolom, főleg Sky-jal nagyon szoros a kapcsolatom, de irtó nehéz helyzetben vagyok velük. Ám miután újra találkoztam a barátommal és átmentem Hope-hoz, már nem is tűnik annyira vészesnek az LHT állapota. Mármint igaz hogy sokat veszekszünk és van pár botrányunk, de legalább mindannyian élünk és virulunk. Átmentem Hope dormjába hajnali kettőkor, mert a barátom és bármit megtennék érte, főleg mostanság szeretnék neki sokat segíteni és abban reménykedek, hogy tán velem képes lesz gyorsabban túllendülni a tragédia okozta sokkon. Nem tudom, hogy sikerült-e hatnom rá, mindazonáltal fordítva szépen elsült a dolog: én kissé depressziósabb lettem, mely tán nem vészes annyira, de mindenképpen látszik rajtam. Például egyedül szeretnék többet lenni és gondolkodni, vagy a közös hülyéskedésekből is inkább kimaradok, csak mert nincs lelkem veszekedni másokkal. Nem hittem, hogy ekkora hatást vált ki belőlem az, hogy hallottam egy sebesült szájából a balesetet, feltételeztem, hogy nem fogok ennyire meginogni, mivel már ismertem a sztorit. Talán az ijesztett meg nagyon, hogy az egyik hozzám közelálló személyről volt szó.
Még mindig szükségem van némi időre, hogy teljes mértékben túl tudjam tenni magam a hallottakon, ám nem mondom magam depressziósnak. Az akkor voltam, amikor jöttem haza kocsival a sráctól. csupán elszomorító és elgondolkodtató a dolog és általa megfogalmazok magamban néhány erkölcsös megállapítást miközben lépkedek a hideg utcán. Sokkal jobban szeretem a meleg, pálmafás éghajlatot, elvégre mégis csak Los Angelesben nőttem fel, ám már itt vagyok Koreában jó sok éve, hozzászoktam a nagy idegekhez is, bár ez nem azt jelenti, hogy megkedveltem. Viszont a havazás nagyon tetszik, azért odáig vagyok. A jelenlegi idő azonban nem túl jó, alacsony a hőmérséklet és mégsem fehérlik a táj. Bevállalom, én ajánlom fel a többieknek, hogy majd elmegyek egymagam a boltba, mely furcsa lépés tőlem, erre bizonyára felfigyelnek páran. A boltig majdnem rágyújtok, pedig tudom jól, hogy ez nem helyes és illendő legalább nekem hűnek maradnom a szabályokhoz. Sikerül nem csalódást okoznom a becsületemnek és elengedem a késztetést, úgyis csak a felfokozott és a frusztrált állapot váltotta ki belőlem és nem a függőség. Hamar megjárom a boltot és a visszafelé vezetőút még gyorsabban eltelik, tekintve hogy kezd elegem lenni a fagyból, az arcomat is csípi a levegő. Boldogan lépek be a meleg épületben a liftben már teljesen felengedek, leveszem a táskámat és megmozgatom vállaimat. Egy dologra vágyok igazán: egy forró fürdőre és meleg kakaóra. Bár biztos vagyok abban, hogy ezt fogom tenni, így boldogan fordulok be az ajtónk folyosójához, aztán felpillantok és a világ megdermed körülöttem, körülöttünk. Megtorpanok és hosszú időn keresztül bámulok magam elé arra a srácra, kit nagyon jól ismerek és senkivel sem kevernék össze. Talán még szám is tárva marad a meglepettségtől, noha nem feltűnőem, ám szemeim egyértelműen kiugranak helyükről. Teljesen megfelejtkezek minden eddigi gondolatomról, még arról is, hogy a kezemben van a táskám, így az kisebb csörömpöléssel a padlóra esik. Látom, miként nagyon megijed és a falnak csapódik, feltételezem ezáltal, hogy pont engem jött meglátogatni, de valljuk be, nem hiszem, hogy más LHT-s taggal olyan jó barátságban lenne, hogy előnyben részesítené és nem a testvére lenne az első. Nem olyannak ismerem és én meglehetősen szorosnak vélem a kettőnk közti testvéri kapcsolatot. Nagyon hiányzott és az első érzés, mely végigszalad szívemet, az a hatalmas szeretet és az öröm, hogy újra láthatom. Jó sok feszült és döbbent pillanat után végül elmosolyodom és megtöröm a csendet. A két szavamra behunyja szemét, szóval tisztában van azzal, hogy mit vártam tőle el és mit nem tett meg. Azt hiszem, jogosan háborodhatok fel, amiért nem jelezte nekem az érkezését, de egyelőre elhessegetem a mérges gondolataimat és közelebb lépek hozzá, majd megölelem. Nem erre számított, de tudhatná már, hogy nem vagyok egy méregzsák, aki kifakad mindenen és órákig veszekszik, én inkább békés típus vagyok és előnyben részesítem a pozitív érzelmeket, mint ahogyan jelenleg is. Persze a magyarázat nem fog elmaradni, azt követelni fogom tőle és ezt meg is mondom neki, ám hangom továbbra is nyugodt és boldog. Az ölelés közben érzem testén a feszültséget, aztán eltol finoman magától. Meglepetés? Hát meglepődtem, nagyon is, vagyis ha ez volt a terve, akkor kamatosan sikerrel járt. Viszont nem hittem, hogy ennyire komolyan gondolja a meglepetést, az ajándékokra pillantok, majd a szemébe kissé kérdő tekintettel, hogy ezt most miért. A kezembe nyomja, kihasználja, a meglepettségem és gyorsan megkerülve felveszi a táskámat. Ezalatt én belepillantok és meglátom rengeteg csokit. Na, ebből sem lesz semmi pár órán belül, valószínűleg még azelőtt felzabálják, hogy hozzáérhetnék.
- Ezt nem kellett volna! Mármint, köszi, aranyos vagy, de tényleg semmi szükség ilyen formalitásokra. – Én úgy gondolom, hogy vagyon annyira jó testvérek, hogy elfelejthessük az illemet, de megértem a kedvességét és jól is esik.  Igaza van, valóban be kéne már menni és nem csodálom, hogy nem nyitottak még ajtót, feltételezem nem sietnek, mert tudják, hogy csak én vagyok mert mondjuk vagyok annyira szerencsétlen, hogy nem vittem kulcsot. Engem pedig egész nyugodtam megváratnak. Bólintok az öcsémnek válaszként és próbálom magam túltenni a megilletődöttségen. Elkezd húzni én pedig már nyúlok a zsebemhez a kulcsért, hiszen nem felejtettem el vinni, de belülről megelőznek, a zár kattan és hamarosan megjelenik egy unatkozó fej. na hát ez elég ciki, itt állok előtte kulccsal a kezemben, tehát marhára feleslegesen emelte meg a seggét. Érzem, hogy kiakadás lesz a vége, így még mielőtt megszólalna Sky, megelőzöm.
- Kuss, majd elmagyarázom! – mondom neki és intettem, hogy engedje el a szituációt és ne mérgelődjön, viszont most nincs kedvem azt ecsetelni neki, hogy nem én kopogtam és mire kinyitotta az ajtót, addigra megérkeztem és előhalásztam a kulcsomat is. MinHwanra pillantok, hogy kövessen, persze ez nem kérdés. Biztos, ami biztos én megyek elől, mert így legalább előre elszörnyülködök a rendetlenségen, bár nem tehetek semmit az ellen, hogy az öcsém ne lássa meg, max néhány másodperccel utánam. Már talán volt itt párszor, de általában az itt élő egyetlen rokonunknál: a mamánknál szoktunk lenni, amennyiben eljött Koreába. Örülök, hogy Sky a nappaliban telepedett le sorozatot nézni, így üres a szobánk.
- Menj be a szobámba, én is mindjárt jövök – mondom mosolyogva és mutatok a megfelelő irányba, hátha elfelejtette azóta, hogy melyik az én –bocsánat Sky, a mi – kuckónk. Gyorsan lekapom magamról a meleg ruhákat és a táskámmal a konyhába rohanok. Ott kipakolom a cuccokat és összeütök három bögrényi kakaót. Ne kérdezzétek, hogy bírom el, volt már hogy négyet is vittem egyszerre. A pincérkedéshez hamar hozzá lehet szokni, ha ennyi srác él egy helyen. Sietek, mert nem akarom megváratni MinHwant, kirontok a forró kakaókkal a konyhából, az egyiket leteszem Sky elé az asztalra - már ha nem fogja lerúgni a lábával, olyan ernyedten használja lábtartónak -, a másik kettőt beviszem a szobánkba.
- Bocsi, siettem. De hoztam forró kakaót – aranyos tekintettel közlöm vele, mely akár egy aegyo mutatványnak is megfelelne, aztán átadom neki a bögrét és lehuppanok az ágyamra.  Rámosolygok az öcsémre, mintha minden teljesen rendben lenne, noha ez csak a vihar előtti csend, de nem vagyok én gonosz, nem kell félni tőlem. Eszembe jut az ajándéka és ijedten keresem a szobámban, mire rájövök a gyönyörű idillikus télies hangulatom közben, hogy kint hagytam azt az előtérben.
- Úhh basszus! – Bögre lerak a földre, felállok és mint egy őrült elkezdek rohanni ki a szobámból. Olyanok, mint valami kutyák, gyorsan kiszagolják a csokit, szóval jogos a félelmem. A maknae épp felé tart, bár nem hiszem, hogy tudná máris, mi van benne, hanem csak a kíváncsisága hajtja.
- Hozzá ne nyúlj! – ordítok rá és befarolok elé, kissé lökök is rajta, ebből már tudhatja, hogy kívánatos dolog lappul a zacskóban, de még mielőtt fellelkesülne, megragadom az ajándékomat és nem tágítok mellőle. Szegény maknae, már megint őt bántjuk, pedig én nagyon szeretek a kis pofiját, de a csoki, az én csokim és ha erről van szó, akkor a legfélelmetesebb házőrző kutyává változok. – Jó, nyugi, később kapsz belőle, ha nem mondod el a többieknek – állapodok meg vele, mert megsajnálom ez az egyetlen lehetőség, hogy ne törjön ki egy újabb bandaháború. Befutok vissza a szobába és bezárom magam mögött az ajtót. Az öcsém biztosan teljesen hülyének néz, főleg ha látta az előbbi akciómat. Na mindegy, ő ismer nagyon jól, hisz együtt nőttünk fel. Elbújtatom a csokikat, aztán ismételten elhelyezkedek az ágyamon, a bögre csakugyan a kezembe és még a mosolyos is megvan. Nem történt semmi az előző egy percben, felejtsük is el.
- Bocsi, de muszáj megvédenem az ajándékodat, ha már voltál olyan aranyos, hogy megszántál vele. – Jó a kedvem, általában nem is szoktam lehangolt lenni, vagy amennyiben igen, könnyen fel tudnak virítani. Az öcsém megjelenése pontosan ezt váltotta ki belőle. Már azt is elfelejtettem volna, hogy voltam boltban, de az arcom még mindig hideg, így kicsit még várnom kell a felfrissüléssel. Nagyokat szürcsölünk a meleg italból, aztán megunom a szótlanságot, mely egyáltalán nem vall rám és megkérdezem az öcsémtől azt, amit odakint el akart terelni.
- Miért nem szóltál, hogy jössz? Kimentem volna eléd Incheonra – kezdem el, ám hangom már nem egészen vidám, inkább kissé csalódott. – Tudod, hogy én értékelem a meglepetést és nagyon örülök, hogy itt vagy Seoulban, de ha bajod esett volna a közlekedés során, akkor kihez fordultál volna? Gondolom anyáék nem jöttek veled. Egyedül utaztál, vagy eljött veled valaki? – Aggódok. ez a jó szó és nem az, hogy mérges lennék rá. Remélem nem egyedül kellett boldogulnia, persze talpraesett ő, de én a testvére vagyok és bizonyos szempontból természetes, hogy féltem.


1616 szó || Tag: MinHwan || Remélem tetszik <33





Now go into the big world
자 가라 드넓은 세상으로
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
Nico & MinHwan - Brother love
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Love Bites - Vámpírnaplók RPG
» Greg hálószobája
» We need love cause we're just lonely souls ~ Angel & Mira
» Love Bites
» Love Los Angeles

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
S.E.O.U.L :: SZÖUL VÁROSA :: Lakások-
Ugrás: