Jihwan & Yein || your lucky night

A levegőben fénysebességgel hasító elektronok módjára ropog a feszültség, és a tömeg már a kezdő sípszó előtt is morajlik, ami máris jóleső, rajongói izgalommal tölt el.
- Bocsi, elengednél? - furakodom a sportpálya lelátóján téblábolók közt, hogy előrébb kerüljek, és megfelelő rálátásom legyen a pályára. A nézőtér dugig megtelt diákokkal és érdeklődőkkel, hiszen a Hanyang elleni kosárlabda-meccs az egyik legígéretesebb ebben a szezonban azok után, hogy a tavalyi bajnokságban fej-fej mellett haladt a két csapat a győztes címért. Abban tehát biztos vagyok, hogy nem fogok unatkozni, és átadom magamat a szurkolás örömének azzal sem foglalkozva, hogy aki csak hírből ismer, nem érti, hova lett az a mindenkivel flörtölő lány, aki nem fél rápirítani a bárpultosra, ha kilöttyinti az italát.
Egészen az első sorig küzdöm magamat, ahonnan tökéletes rálátásom lehet a teljes pályára kellő közelségben a játékosokhoz ahhoz, hogy annak méltó rendje és módja szerint megbámulhassam őket. A közhiedelemmel ellentétben azonban nem (csak) nyálat csorgatni járok ki az SZNE sporteseményeire, hanem őszintén szeretem ezeket a meccseket. A felgyülemlő adrenalint, a magával ragadó lelkesedést, a végső másodpercekkel járó kétségbeesést és nem utolsó sorban a tehetséges sportolókat, akik egyszer majd világbajnokságokon teszik naggyá országunk nevét. Tavaly főképp futballmeccseken voltam, ami megmagyarázza, hogy miért nem vagyok egészen tisztában a kosárlabda csapat felállásával, de ez semmit sem von le a lelkesedésemből, sőt! Amikor végre elhangzik a várva várt felkonferálás és a csapatok megjelennek a színen, teli torokból kiabálom a többi SZNE-es diákkal a csapat nevét és harsogom az indulót.  A következő órában, míg szünetekkel együtt lefolyik a négy negyed, a játék szellemébe teljesen beleélve magamat követem nyomon a pattogó labda nyomát, és végigvontatom tekintetemet az izzadó sportolókon. Olykor együtt kiáltom az éppen zsákoló vagy jó passzt leadó játékos nevét, de kissé elfogult vagyok Hayden irányába, és a neve gyakrabban csúszik ki a számon, mint bárki másé. Egészen az utolsó percig, amikor is lehet bármennyire félisten az Amerikából jött srác, semmivel sem tudná elvonni a figyelmemet a palánk felé haladó, de blokkolt Kim mezes srácról.
- Gyerünk, gyerünk, gyerünk! - dobolok idegesen a lábammal, és ökölbe szorított kezekkel, az alsó ajkamat harapdálva szurkolok a csapatnak, hogy csak ezt a pontot szerezzék meg, mert akkor megnyerik az egész meccset. Azt hiszem, egy pillanatra elfelejtek lélegezni, amikor az eddig támadó játékos egy magas, verejtéktől csillogó bőrű, koromfekete hajú fiúnak passzolja a labdát. Minden olyan gyorsan történik: tekintetem alig tudja követni a srác gördülékeny mozdulatait és a dobás kecses ívét, mert mire észbe kapok, felhangzik a pontot jelző sípszó, majd nem sokkal később a meccs ünnepélyes végéről tudósító is. Öntudatlanul talpra pattanok, és kicsattanó örömmel tapsolom a nagyszerű produkciót. A hangom a többi szurkolóéval keveredik, és együtt kántáljuk az ünneplő csapattagok neveit. Csak egyet jegyzek meg, mert úgy érzem, érdemes lesz rá emlékeznem.
Időbe telik, míg elül az örömmámor. A nézők lecsillapodnak, a csapattagok visszavonulnak az öltözőkbe, a pályát letakarítják. Mindenki az afterparty-ra siet. Normál esetben én is így tennék, de úgy döntök, ezúttal kicsit merész leszek, és megkerülve a szigorúan festő edzőt és még néhány akadályt, a fiúöltöző folyosóján falnak vetett háttal várakozom. A frissen tusolt és átöltözött sportolók közül néhányan rám köszönnek, miközben távoznak, de egyikük sem kelti fel a figyelmemet… egyikük sem az, akit keresek. Azért egy mosolyt erőltetek magamra, és bájosan integetek nekik, míg gyanúsan el nem csöndesedik a csempézett folyosó, és már nem visszhangzik róla győzelmüket ünneplő fiúk és sikoltozó lányok hangja. Akaratlanul is felötlik bennem, hogy mi van, ha túl későn jöttem, de nem az a fajta vagyok, aki anélkül feladná, hogy igazán próbálkozna. Teszek néhány kíváncsi lépést az öltöző tárva-nyitva hagyott ajtaja felé, majd az elsőre ránézésre üresnek tűnő, egyetem színeiben pompázó szekrényekkel teli helyiséget meglátva kicsit beljebb merészkedek.
- Hahó? - sóhajtom az ürességbe magassarkúm kopogásának kíséretében. Nem kellene itt lennem, tudom; talán ezért érzem úgy magam, mint Juliska a mézeskalács-házban. Elvégre is nincs édesebb gyümölcs a tiltottnál.

Magam sem tudom, hogy mire számítottam, amikor beléptem az öltözőbe. Álszent dolog lenne tőlem azt állítani, hogy biztos nem félmeztelen sportolókra, de az is igaz, hogy azt hittem, eddigre már mind átöltözött. Ezért a szívem tagadhatatlan izgalommal ugrik egyet, amikor a szomszédos páraködös helyiségből kibontakozik egy félisten. A vonásaiban azonnal felismert fiút az ádámkosztümtől egyetlen törölköző választja el felfedve a mellkasán a szálkás izmokat, amiket eddig a mez takart. Ám nem csak azt, hanem az oldalán futó friss véraláfutásokat is, melyet látva egy kicsikét megborzongok. Minden sportnak megvannak a maga veszélyei és hátulütői, annak is, amit én űzök, de a testi és lelki sebek nem mindenkit állítanak meg.
Csak elmosolyodom, amikor a fiú megszólít. Ezek szerint hallott rólam, legalábbis híremről. Le sem tagadhatnám, hogy máris megvan rólam a szóbeszéd az egyetemen annak ellenére, hogy még csak most kezdtem a második évemet. S nem, nem azért mert olyan kiemelkedő tanuló lennék, hogy 5,00-ás átlaggal, sporteredménnyel és még tanársegédi pozícióval is hozzájárulnék a felsőoktatási intézmény épüléséhez. Az utolsón akkor is csak röhögnék, ha valamelyik bagatell professzornak eszébe jutna ilyesmit felajánlania, főleg mivel csak és kifejezetten olyan tárgyakból vagyok kiemelkedően jó, melyek tényleg érdekelnek, és abból nincs sok. Ugyan az öt egésztől messze vagyok, de ahhoz képest, hogy nem erőltetem meg magamat, nem is bukdácsolok semmiből. Mindemellett a társasági életem teljes, köszönöm szépen. Az egyetlen tehát amin a fenti felsoroláson változtatnék, az a sport. Ha az egyetemnek lenne normális szurkolócsapata és nem csak egy csapat kétballábúból kötelező jelleggel összebarkácsolt mozgáskoordinációt nem ismerő gyülekezet, akkor talán még elmennék pompomozni bármilyen silány amerikai klisé is az. Az apró szoknyában és testre feszülő topban én legalább tuti jól néznék ki, nem mintha szükségem lenne ilyen eszközökre ahhoz, hogy magamra vonjam a figyelmet.  Ez persze nem jelenti azt, hogy egyébként ne sportolnék. Ha már az ember szereti az izmos, edzett pasikat, nem engedheti el magát. A napi jóga, az időnkénti zumba óra és az ágyakrobobatika megfelelően karban tart.
- Tudom, nem miatta jöttem - rántom meg a vállamat nemtörődöm mód, és nem ér meglepetésként, hogy a srác Haydenről is tudott. Elvégre is a csapattársa, láthatott az edzéseken. Arról viszont nem kell tudnia, hogy a másik fiú is kétségtelenül benne volt a pakliban, míg szemet nem vetettem rá a meccs folyamán. Egy pillanat alatt elfeledtette velem az Amerikából jött sportolót. Ki sem kell mondanom, a tónusommal teszek róla, hogy Jihwan érezhesse a választ a kimondatlan kérdésre, hogy akkor pontosan ki miatt is jöttem idáig, erre a számomra tiltott területre.
Ám nem úgy tűnik, mintha a fölém tornyosuló fiút egy kis szemöldökrebesgetéssel le lehet venni a lábáról. Már csak azért sem, mert ahelyett hogy flörtölne, mint mások tennék a helyében, kifejezetten úgy veszem észre, mintha le akarna rázni. Ám a közeledő lépte, az öntudatlan mozdulata mind hazugságnak pecsételik szavait. Még hogy bajban lennék? Hagyjuk már, kérem szépen, nem óvodában vagyunk. Nincs olyan fenyítőpálca az edző kezében, amitől félnék. Legrosszabb esetben kiküld, és rám parancsol, hogy ne üssem az orrom olyan helyre, ahová nem való.
- Tényleg? - kérdezek vissza meglepődést színlelve, majd teszek két kecses, megfontolt lépést a fiú felé mindösszesen egy bő karnyújtásnyira csökkentve a kettőnk közti távolságot. Beharapom az alsó ajkamat, és tekintetemmel követem egy vízcsepp kalandos útját a kosárjátékos testének térképén. A pillantásom egy másodpercre megakad a lila színben tündöklő területen, de nem kérdezek a sérülésről. Minek, ha holnap úgysem lesz már közünk egymáshoz?
- De hisz én csak meg akarom jutalmazni a nap sztárját - teszem hozzá teljesen ártatlan hangnemben, de egy jelzésértékű mosollyal és ívesen megemelt szemöldökkel. Az ajánlatom egyértelműbb nem is lehetne.

Szinte látom a fiú mézbarna szemeiben, ahogyan túlanalizálja a helyzetet. Forognak az agykerekei, hogy rájöjjön, mit keresek itt és mit akarok ezzel elérni. Ám az aggályai mellett látom azt az ismerős tüzet is, ami azt mutatja, hogy bármennyire is érdektelennek mutatja magát, igenis érdeklem. Akar engem, amiért igazán nem hibáztatom, hiszen eléggé kicsíptem magamat a mai alkalomra, és mégis visszafogja magát, mint egy előző századból szabadult úriember tenné, amin nevetni támad kedvem, hiszen én másra sem vágyom, minthogy közelebb lépjen, és letépje rólam a ruhát anélkül, hogy a miértekkel vesződne. Mindkettőnknek lenne egy jó estéje, ennyi. Mit kell ezen túlragozni?
Szemérmetlenül követem az alulöltözött fiút tekintetemmel, ahogyan a szekrényéhez lép. Nem hat meg, és nem is veszem a szívemre a válaszát, és azt sem, hogy a hátat fordításával valószínűleg csak azt akarja hangsúlyozni, hogy mennyire nem hozza a lázba a tény, hogy itt vagyok. Nem szoktam meg, hogy keresztülnézzenek rajtam, az tény. Mégis aranyosnak tartom, ahogy itt játssza az elfoglalt nagyfiút, akinek nincs ideje játszadozni, miközben azt hiszi, hogy nem kaptam el azt a töredék másodpercnyi éhes pillantást, amit az előbb vetett rám. Úgy festett, mint aki nekem akar esni, és igazán nem is lett volna ellenemre.
- Talán – felelem pajkosan, le nem hervadó mosollyal, bármennyire is sértőnek kellene lennie Jihwan válaszának. Mindketten jól tudjuk, hogy kitalálnék, hiszen az ajtó ott van pár lépésre mögöttem, én meg csak húzom az agyát, tesztelem, hogy meddig hagyja nekem, hogy játszadozzak, és egy tapodtat sem mozdulok, míg a fiú izmos, tökéletes alakja el nem tűnik a zuhanyzó ajtaja mögött. Még egy könnyed kacajra is futja tőlem, ahogy hallom a zár kattanását. Csak nem attól fél, hogy utána mennék? Annyira azért nem vagyok kétségbeesett!
Foghatnám magamat, és a felszólítását mentségül használva leléphetnék az első buliba, amit találok a koli felé menet, de átkozott legyek, ha rögtön az első akadálynál feladom, miután idáig eljöttem már. Játssza a nehezen kaphatót? Ám legyen, játsszunk. Levetem magam az egyik padsorra a szekrények sora közt, és az öltöző falára kirakott érmeken vontatom végig a tekintetem. Amikor nemsokára nyílik az ajtó, a hangra újra talpra szökkenek, de a számító mosoly leolvad az arcomról, amikor megpillantom Jihwan arckifejezését. Úgy néz rám, mintha egy álomba csöppent volna, és hirtelen nincs kedvem ostoba kifogásokat keresni, hogy miért nem mentem. Visszafojtott lélegzettel várakozom, hogy mit lép, és minden közeledő, finom mozdulatát gyengéd pillantással követem. A szemhéjam remegve csukódik le, amikor a csókjával belém fojt minden gondolatot. Megszámolni sem tudom, mennyi csókban volt már részem, de abban egészen biztos vagyok, hogy még egy ilyenben sem: ennyi vágyakozással fűtve, mégis óvatossággal, mintha épp oly értékes lennék, akár a világ nyolcadik csodája. Rég volt már, hogy ennyi törődést éreztem volna egyetlen csókban.
A kezeim automatikusan kúsznak Jihwan nyaka köré, hogy közel tartsam, és egy elégedetlen nyögés szakad ki belőlem, amikor a fiú elhúzódik, félvén, hogy csak ennyi jutott.
- Sosem voltam szófogadó kislány – vallom be ugyanolyan halkan, és ártatlan bociszemekkel, pislogva tekintek fel rá. Nem is értem, hogy nem vettem észre eddig, hiszen olyan jóképű! S az a tűz a szemében egészen másképp ég, mint bárkié, akivel azelőtt találkoztam. Egy pillanatra kéjesen beharapom az alsó ajkamat, majd lábujjhegyre emelkedve a fiú állától kezdve egy sor csóksort hagyok a füle tövéig, hogy aztán azon a jól begyakorolt szexi hangomon, ami mindenkit levesz a lábáról, azt súghassam:  – Szóval… még mindig sietsz valahová?
Manipuláció, tudom, de közben az egyik kezemet ráérősen végigcsúsztatom a meztelen mellkasán alaposan végigtapogatva a szálkás izmokat. Egészen a nadrágja pereméig húzom a kezem, és az ujjaimat abba hurkolva, kíváncsian várom, hogy vajon maradt-e még bármi az ellenállásából.

Nem bírok visszafojtani egy elégedett mosolyt, ami a ragyogó napfelkelte kecsességével terül el ajkaimon. Még szerencsére, hogy Jihwan nem látja, mert túlságosan lefoglalja, hogy fülembe súgja a választ, ami hallatán erősebben kapaszkodom a nyakába. A hátamba vágó fémszekrény hidege még a vékony blúzomon keresztül is jóleső libabőrt varázsol felhevült bőrömre, miközben a fiú tartásában pihekönnyűnek érzem magamat, és az egyik kezem hosszú ujjai azokhoz a szexin kidülledő erekhez, bicepszekhez és tricepszekhez tévelyednek.
- Hm, szeretem az erős pasikat - bukik ki belőlem egy sóhajjal, amit a másik szoknyám alatt kalandozó ujjai által maguk mögött hagyott bizsergés vált ki. A kijelentés teljesen őszinte és kivételesen nem manipulatív… vagy mégis? Az igaz, hogy szeretem, ha a másik izmos, nem véletlen bukok a sportolókra, és szeretem, ha felkapnak, ilyen helyzetekben általában nem az számit, hogy én mit szeretek.
Az az igazság, hogy azok neveznek ribancnak, akik akartak maguknak, de nem kaptak meg, mert visszautasítottam őket. Akikkel egy kellemes éjszakát (reggelt, ebédszünetet, netflix és chillt…) töltöttem együtt az ágyban (asztalon, kanapén, mosdóban…) azok nem panaszkodnak. Kölcsönösen megvagyunk elégedve, mert megkaptuk, amit akartunk. Mindenki jól jár.
Nem szokásom megismételni ezeket az egyszeri alkalmakat. Eleinte megesett, de azok hamar unalmassá váltak, mert semmi sem adja vissza annak az izgalmát, amikor egy ismeretlent csábíthatsz el. Szeretem analizálni a reakcióikat, rájönni, milyen fétiseik vannak, és hogyan használhatom azokat (ellenük). Sok félével találkoztam már: játsszam az ártatlan szende szüzet, hadd legyen ő a tisztán domináns fél? Legyen. Hagyjam, hogy kurvának és egyéb leminősítő dolgoknak nevezzen, mert a felettem lévő hatalma izgatja fel? Legyen. Hívjam oppának, miszternek, apunak vagy bárminek attól függően, milyen beteges fantáziája van? Legyen. Könyörögjek, és sikítsam a nevét? Hajlandó vagyok elmenni egészen addig, míg tettleg nem bánt valaki, ezért rengeteg különbözőféle vággyal találkoztam már. S mi lenne az én fétisem? Az titok! (Hogy szeressenek, súgja egy kis hang, még ha magamnak sem ismerem be, de erről senkinek sem kell tudnia.)
A szikár, kidolgozott testét enyémnek nyomó kosarast még tesztelem, hogy lássam, hogyan felel a közelségemre és sóhajaimra. Rendkívül jóleső érzéssel tölt el, hogy milyen hevesen reagál a legapróbb, finom érintéseimre is és kétségkívül élvezem, hogy hatással lehetek rá. Ennek ellenére meglepő módon tiszta marad a feje, és hamar visszaveszi az irányítást. (Pedig szívesen letérdeltem volna előtte.) Annyi már biztos, hogy az ő területe a dominancia, amit szívesen át is adok neki. Majdnem. Szorosabbra fogom a lábaimmal a derekát, hogy biztosabban tartsam magam (Bár egy részem biztos benne, hogy ez muszáj, hogy fájjon neki, ő hozta magát ebbe a helyzetbe, és ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a döntését?), közben elveszem az éppen nem szoknyám alatt matató kezét korábbi pozíciójáról, és a leheletnyi vékony szatén blúzom legfelső gombjához emelem. Úgy érzem, hogy ebben a hőségben kissé sok rajtam a ruha, hozzá meg végképp túl vagyok öltözve. Azt hiszem, itt az ideje, hogy egyenlítsünk.
- Kérlek… Jihwan…
A neve könnyedén perdül le a nyelvemről, áhítatosan, akár egy fohász, és rebegő pillákkal várom a reakcióját. A tenyerét ott hagyom a mellemen, mialatt a kezemet visszavezetem a megfeszülő válláról a nyakára, egészen a tarkójára hulló hajtincsekig, és élvezettel túrok a fekete hullámok közé, miközben hagyom, hogy magával rántson legalább olyan sötét tekintetének mélytengeri örvénye.
Alig várom, hogy a nevét hangosabban hallassam és a körmeim végigkaristolják a hátát.