Nem gyűlöltem a szüleimet. Ha azt mondanám, hogy utálom, a pokolba kívánnám mindkettőt, akkor azzal meglépném a legnagyobb bűnt, amit egy gyermek tehet a szülei ellen. Mert tiszta szívből tiszteltem őket, amiért egészséges, életrevaló férfit neveltek belőlem, emellett pedig nemcsak nekem, de a világnak is tudtak adni magukból, hiszen mindketten a művészet világában eresztettek maguknak gyökeret. És erre a gyökérre engem is szépen ráaggattak az évek alatt, olyan neveltetésben részesítve, amin a többi gyerek mindig elcsodálkozott, holott nekem ez természetes volt. Természetes volt az is, hogy az apám mellett foglaltam helyet a zongora előtti széken, amikor egy estélyen bemutatott a világnak; úgy hittem, azon a napom léptem ki a színfalak sötétjéből, hogy a tündöklésemet élvezhessem a tehetségemnek hála. De végül is, az a nap vált az életem megbélyegzőjévé, ekkor hullott rám igazán a színfalakból jött feketeség. Persze, tizenéves fejjel teljesen máshogyan láttam a dolgokat, úgy éreztem, hogy az a tapsözön csak az enyém, én birtoklom a színpadot, egyedül én. Miközben az apám fölényes mosollyal bújt meg a hátam mögött, és fogott rá a vállamra; úgy álltam előtte, mint egy díj, amit a tisztességes, erőfeszítéstől túlcsordult munkájáért kapott. Borzasztóan dühíti a mostani énemet a naiv Yejun, aki mindent elhitt a látszatnak. Legszívesebben visszamennék az időben, és felpofoznám magam… Nos, igen. De azt is figyelemben kell tartanom, hogy akkor most nem lennék ott, ahol vagyok. A banda, a többiek, az idoli életem, mind-mind ismeretlen lenne számomra. Mint ahogy a baleset is; így jogosan gondolkodom el azon, hogy vajon tényleg nem lenne jó visszamenni az időben, és megváltoztatni a múltat? - Ígérd meg, hogy gyakrabban fogsz hazajönni! - fogta közre meleg arcomat kezével anyám, a bejárati ajtó előtt. Indulni készültem vissza a dormba, a többiekhez, már így is túl sok időt töltöttem itthon ahhoz, hogy leamortizálódjon az agyam. Lassan bólintottam párat, ahogy megfogtam a kezét, majd elhúztam magamtól. - Vigyázz magadra. És kérlek, ne haragudj apádra, tudod, hogy szeret és a te javadat akarja. - szavaihoz társított könnyes szeme egyáltalán nem váltott ki belőlem semmilyen érzelmet, legalábbis, amit kimutattam volna. Mert belül igenis ordított a lelkem. - Nem haragszom, viszont most már tényleg mennem kell, anya. - Rendben-rendben, szeretlek! - ölelt még magához szorosan, amit viszonoztam neki, majd már csak akkor lélegeztem fel, amikor becsuktam magam mögött az ajtót, és sietősen mentem az autómhoz.
Nem tudtam pontosan, hogy a többiek hazaértek már vagy sem. Ugyanis nem beszéltem velük az elmúlt napokban, míg otthon gyógyultam; és nem is szóltam, hogy mikor térek vissza, mivel még én sem tudtam, mikor szabadulhatok otthonról. Mindenki hazavonult túltenni magát a történteken, pihenni vagy egyszerűen csak a szeretteivel feltölteni az elfáradt lelket. Így meglepő izgatottsággal nyitottam ki a jól ismert ajtót, látni akartam már őket. Mint mindig, most is csendben váltam meg cipőmtől, és vetettem le kabátomat, amit felakasztottam a fogasra. Nem hallottam semmi zajt a lakásban, sem mozgást. Felhúzott szemöldökkel léptem beljebb. - Megjöttem! - nem kiabáltam, mert nem szerettem volna megzavarni azt a csendet, ami jól esett; csak hangosabban szóltam a megszokottól. Körbenéztem a helyiségen, nem véltem felfedezni semmilyen változást, leszámítva a leszállott port, ami a dohányzóasztalon és a berendezés többi szegletében is helyet kapott. Egy takarítást is jó volna lerendezni itt, mielőtt asztmát kap valamelyikünk.
Üresség. Nem csak a lelkemben, hanem a dormban is. Amióta nincsenek velünk a srácok, olyan kihalt az egész, de… nincs de. Kihalt, és kész. Hiányoznak, és hiába az idő, Nem múlt el a hiányuk. Egyedül Nico-hyung volt itt látogatóban, és az idő menetelését is abból tudom csak levenni, hogy nincsenek már rajtam a gipszek. Különben fel se tűnne az egész. Hiába igyekszek erős lenni, mutatni, hogy már túl vagyok az egészet, mikor ez nem igaz. Akárhányszor elmegyek a szobaajtók előtt, mindig összetört lélekkel megyek tovább. Az, hogy egyedül maradtam a dormban, már megszokott volt. Voltam otthon, és maradnom is kellett volna, ameddig fel nem épülök teljesen, de a mankók nem gátolnak abban, hogy a többiek közelében legyek. Yejun valamikor a napokban jön vissza, bár azt nem mondta, hogy melyik nap is számítsunk rá, de már akkor hiányzott, mikor kilépett az ajtón. Ráadásul autóval távozott, és a félelemérzet uralkodott rajtam, mikor beindult a motor, és elhajtott. Nagyon remélem, hogy nem történt vele semmi, igaz akkor már kaptam volna a telefont, hogy a kórházban van. Vagy nem, mert a többiek meg akarnak óvni? Az is lehet. Előbb vagy utóbb úgy is kiderülne a dolog, felesleges titkolózás lenne. Az viszont biztos, hogy még egy tag elvesztését nem bírnám feldolgozni, ezért is markoltam görcsösen a telefonomat, aminek a kijelzőjén Yejun-hyung neve volt, és csak egy kattintás kellett, hogy felhívjam. Aztán csukódott a bejárati ajtó, amit a konyhából jól hallottam. Arra kaptam a fejemet, ragadtam meg a mankóimat, és indultam meg, hogy ki is jött vissza. A hangot hallva, hatalmas kő esett le a szívemről, és kiérve a konyhaajtóba, megkönnyebbülten néztem a jövevényre. Az emlegetett és hiányolt tag meg is érkezett. Elengedtem a mankóimat, és nem foglalkozva a lábam épségével, rohantam hozzá olyan boldogan, mint még soha. Már csak pár méter, fél méter, fél centi… és máris olyan lendülettel csapódtam hozzá, hogyha nem tartotta meg magát, valószínűleg a földre terítem. Szorítottam magamhoz, amennyire erőm engedte –vagyis nem túl erősen–, és nem akartam elereszteni. – Yejun-hyung… hol maradtál eddig? Tudod, hogy mennyire aggódtam érted, és miért nem szóltál, hogy ma érkezel? Mindegy, a lényeg az, hogy itthon vagy. –Próbáltam leszidni, de hát ez lehetetlen volt. Örültem neki, hogy végre visszajött, de ezt minden bizonyára abból is érezte, hogy még mindig nem eresztettem el. S nem is fogom, mert illatát mélyen beszívva bújtam hozzá, és kiélveztem a közelségét. Rettenetesen hiányzott.
Az oldal dizájnja és tartalma az adminok munkájának gyümölcse, így azok a Seoulmate tulajdonát képezik. Egyéb képek a google-ról származnak. Az SZNE kitalált egyetem, semmilyen koreai felsőoktatási intézményhez nincs közünk, az oldal célja csupán szórakoztatást szolgál.
Kezdőlap 
Tárgy: Yejun x Y-Hope ~ RVT dorm 
Vas. 20 Nov. 2016 - 10:45