Szöulban játszódó fórumos szerepjáték, mely egy egyetemi campus köré központosul, de mindenkit tárt karokkal várunk.
 
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share | 
 

 RVT - The new beginning

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Choi Eun Jin
prof
prof


♠ Tartózkodási hely : Seoul
♠ Szak/Foglalkozás : Menedzser és másodállásban tanár
♠ Előtörténet : Have a nice day
♠ Hozzászólások : 19

TémanyitásTéma: RVT - The new beginning   Vas. Nov. 27 2016, 13:46

I won’t cry now
I won’t give up
To the end
Follow the sound of your heartbeat
Close your eyes
Spread out your dreams
TAG: RVT BOYS
WORDS 1101
Az nem kérdéses, hogy az idolok rengeteget dolgoznak a sikerért, az ő munkájuk szemmel, videókon keresztül is látható, mely sokszor ösztönző tud lenni a nagyvilág számára. Ha látják a fiatalok, hogy mennyire alázatosan gyakorolnak a hírességükért, akkor az motiválhat mindenkit arra, hogy küzdjenek az álmukért. Ez szerintem jó dolog, tekintve, hogy semmi sem megy egyszerűen, minden cél érdekében le kell tenni valamit az asztalra, leszámítva az olyan személyeket, akiknek mindenük megvan és csak át kell venniük a cég irányítását. Én személy szerint sokkal többre értékelem a kitartó fiatalokat és én is közéjük tartozom, szerintem. Bizony, az egy dolog, hogy az idolok rengeteget gyakorolnak, ám a siker kulcsa a vezetőségen is múlik. Menedzser vagyok, ezt a szakmát tanultam hosszú éveken keresztül, mégis úgy érzem, hogy ezúttal olyasvalamivel kell szembenéznem, ami egy könyvben sem volt leírva és szerencsére kevés ember tapasztalta, így nem sok tanácsot tudok kérni. Nem most kezdődött mindez, közvetlenül a baleset után már mentek a tárgyalások és sokan próbálták megjósolni, hogy mi lesz az összetört bandával. Az entertainment igazgatója, a nagybátyám több éjszaka elfelejtett aludni, én is láttam rajta az aggodalmat, hiába egy viszonylag kezdő csapatról van szó, akik nem debütáltak régóta. Én magam is ismertem a baleset előtt is a Revolution tagjait, noha még nem beszéltem velük személyesen, de mivel egy cégnél vagyunk, megesett, hogy bekukucskáltam a nyitva felejtett ajtón miközben tánc- vagy hangpróbájuk volt. Gyakornok éveikben is követtem a fejlődésüket, ám sajnos be kell vallanom, mégsem ismertem őket eléggé, főleg ahhoz, hogy kapásból elvállaljam az új menedzserük szerepét. Rengeteget tanultam és dolgoztam menedzser- helyettesként, van sok tapasztalatom, mégis megijedtem, mikor egy tárgyalás során megkértek, hogy lépjek a felmondott munkatársam helyére. Nem értettem, miért én lennék a megfelelő személy a feladatra, hiszen még sosem volt saját bandám, ráadásul nem egyszerű a helyzet: mindannyian mentálisan megtört fiatalok. Az érv, amivel mégis meggyőztek a következő volt: nem a legismertebb entertainment vagyunk jelenleg és nem hemzsegnek a potenciális menedzserjelöltek a cégnél. Vannak, de nem sokan. Az egyik egy viszonylag idősebb férfi lett volna, aki elutasította az ajánlatot, mert családja mellett nem tudott volna kellő időt szentelni a fiúkra; egy másik személy, akinek még nincs befutott bandája, az egy elég szigorú és tekintélyt parancsoló férfi és azzal mindenki egyetértett, hogy nem kéne a balesetet szenvedett bandát terrorban tartani. Szóval maradtam én, mint fiatal nő, aki ha mindent belead és nagyon odateszi magát, erőt adhat a srácoknak és beindíthatja ismét a karriert. Elvállaltam. Remegő kézzel, de aláírtam a szerződést és úgy hagytam el a termet, hogy négy depressziós fiatal anyukája leszek.
Jól felkészültem a találkozásra, megtanultam az általuk megadott múltjukat, pontosan kielemeztem a balesetet és ellátogattam a családtagjaikhoz, barátaikhoz is, hogy minél jobban megismerhessem őket előre. Hiába tettem meg eddig mindent, félek az első találkozástól, mi van, ha nem fognak elfogadni menedzserüknek, elvégre csak egy huszonöt éves nő vagyok, alig négy évvel idősebb, mint a legidősebb tagjuk. Nem vagyok pszichológus, de megpróbálok az lenni, mert a munka és a szívem is megkívánja. Valóban azt szeretném, hogy minden rendben legyen, hogy a fiúk túltegyék magukat a történteken és örömmel lépjenek a színpadra, ami a sikert jelenti. Ha ők szenvednek és nem élvezik, azt a rajongók sem szeretik és akkor sosem lesznek igazán híresek, mely gondolom nekik is az álmuk. Reggel megkérte őket a nagybátyám - tehát az entertainment vezetője -, hogy pontban tizenegy órakor legyenek mind a dormban, mert bemutatkozik az új menedzser. Az pedig én lennék, lassan közeleg a pillanat, ami nagy aggodalmat kelt bennem napok óta. Eredetileg a táncteremben lett volna a találkozó, csakhogy mondtam a többieknek, hogy egyszerűbb elmennem nekem hozzájuk, Hope sincs még tökéletes állapotban és legalább számukra otthonosabb a találkozás helyszíne.
Veszek egy nagy levegőt az ajtajuk előtt, majd bekopogok. Türelmesen várok, míg valaki kinyitja azt és mikor ez megtörténik, nem csinálok mást, mint magamat adom. Nem a menedzsert játszom, aki vezetni fogja a bandát az elkövetkező években, hanem a nemrég végzett egyetemistát, a lányt, aki én vagyok, így egy mosollyal fogadom az első személyt, aki előttem terem. Be kell vallanom, a lehetőségek közül tényleg én vagyok az optimális személy a feladatra, alapjáraton életvidám, lelkes és pozitív vagyok, remélem kicsit át tudok adni belőle a fiúknak is.
- Szia! Én lennék az új menedzser - mondom annak a srácnak, aki kinyitja nekem az ajtót. Nem tudom, milyenre számítottak, de azzal tisztában vagyok, hogy az előző egy középkorú férfi volt és közömbösen állt a fiúkhoz. Hát én merőben más vagyok, de bízok benne, hogy elfogadnak, persze sejtéseim szerint TaeJonggal meg fog gyűlni a bajom, tulajdonképpen tőle félek a legjobban. Belépek a dormba, ki tudja, talán első lányként, bár ezt azért kötve hiszem, aztán meglátom a többieket is. A házba belépve és a közelükben átjár a szomorúság illata, látom rajtuk a megtörtséget, a múlt fájdalmait és a ház is ijesztően susog az elhunyt személyek gondolatától. Egy pillanatra elkomolyodok, de aztán rájövök erre és noha kissé erőltetve, de újra vidám leszek, hiszen ez nem a múlt megsiratása, hanem egy új kezdet.
- Sziasztok! - köszönök a többieknek is, majd táskámból előhalászom az iratokat. Nem enni, vagy csevegni jöttem, ez egyébként egy formális összejövetel, csak én teszem családiassá, ám kéne egy hely, ahol nyugodtan meg tudjuk beszélni a jelent és a jövőt, és erre a nagy kerek asztal a konyhában egész jónak tűnik.
- Mi lenne, ha leülnénk az asztalhoz? - Még mindig kedvteli vagyok, meglehetősen lelkes, de mégis mindez ösztönösen jön. Attól még, hogy a fiúk megtörtek, nekem még nem kell annak lennem, sőt jobb lenne, ha ők kezdenének olyanná válni, mint én. Leülök a legközelebbi székre a fiúkkal egy időben és megfigyelek, hogy ki ki mellé ül, valamint hogy mennyire mernek közel ülni hozzám. Ezek mind-mind jelzések számomra. Mihelyst mindenki elhelyezkedett, végignézek rajtuk csillogó szemeimmel és elkezdem az ismerkedést.
- Choi Eun Jin vagyok és úgy néz ki, hogy én leszek az új menedzseretek. Huszonöt éves vagyok és pár éve végeztem az egyetemen, de már régebb óta dolgozok az entertainmentnél. Ti vagytok az első bandám, szóval nem sok tapasztalatom van még, de együtt biztosan sikerül elérnünk a csillagokat - kezdem el felettébb őszintén, hisz jobb, ha nem titkolok semmit előttük, mert utólag abból a végén még probléma lehet. - Tudok a balesetről és részvétem a barátaitok miatt, valamint sajnálom, hogy lemondott az előző menedzseretek. Remélem, hogy kellően összebarátkozunk és jól megleszünk a jövőben - folytatom már kissé komolyabban és együtt érzően. Ismét végignézek rajtuk és most én is örülnék, ha megismerhetném őket.
- Bevallom, ismerlek már titeket valamennyire, de azért mégis szeretném, ha bemutatkoznátok nekem és mondanátok magatokról néhány szót. - Még mindig izgulok, hiszen mindannyiunknak nehéz ez a szituáció, nekem is új és nekik is, de talán később feloldódik a feszültség.  
TEMPLATE BY SPICA OF SHINE


Love you more


A hozzászólást Choi Eun Jin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Nov. 28 2016, 16:12-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jung Tae Yang
media
media


♠ Titulus : burning moon
♠ Előtörténet : a tragedy
♠ Hozzászólások : 34

TémanyitásTéma: Re: RVT - The new beginning   Vas. Nov. 27 2016, 22:05

Lost between deserts and oceans

A telefonhívás kora reggel érkezik. Taeyang Rilakkumás tokú telefonja az éjjeli szekrényen rezeg magára hívva a figyelmet. A fiú lusta pillantást vet felé, pedig már régóta ébren van. A baleset óta nem alszik jól, igazság szerint egyikük sem. Ő legalább nem riad fel éjszakánkat, csak valamikor hajnalban, hogy aztán ébren hánykolódjon a helyén. Régebben is korai kelő volt, és megszokta, hogy összedobjon valamilyen reggelit a többiek számára, akik közül sokakat az ébresztőjük ellenére is kelteni kellett. Elvégre is ez is egy leader feladata, nem is bánja, szeret gondoskodni a többiekről, még ha nem is mindig végez jó munkát. (Ennek ellenére az édesanyja azt mondja, büszke rá.) Mostanában a forgolódás ki van zárva és úgysem segít az alvásban, ezért Taeyang mozdulatlan marad, és csak bámul a sötétségbe, a redőny résein belül lassan beszűrődő, felkelő Nap fényére, miközben figyel, hogy felületesen lélegezzen, mintha a legapróbb mozdulattal is megzavarhatná a belé csimpaszkodó Hope álmait.
A két ágy csak dísznek van, többször alszanak egy takaró alatt, mint beismernék. De ha egyszer ez segít nyugodtabban aludni? A tudat, hogy a másik ott van kézzel fogható közelségben? Persze, a baleset előtt is megesett már, hiszen az idősebb már a kezdetektől fogva úgy vigyázott a maknae-ra, mint a soha nem létező öccsére. Talán a leader-dolog tette, vagy mert már a trainee-évek alatt is összeszoktak. Mondhatni természetes volt összegabalyodva ébredni, és Taeyang már tökéletesre fejlesztette a technikát, hogyan tud anélkül kikelni az ágyból, hogy felébresztené a fiút. Most is óvatosan lefejti magáról a derekán éjszaka folyamán valamikor átvetett kezet, és a telefont felkapva, mezítláb távozik a szobából.
- Igen, sunbaenim? – veszi fel a hívást, amint meglátja az ügynökség vezérigazgatójának névjegyét, majd összeszorult torokkal hallgatja a híreket. Csak néhány dolgot fog fel: új menedzser, 11 óra, a dormban, de máris tudja, miről van szó. Persze, sejteni lehetett, mióta csak felmondott az előző velük foglalkozó férfi, hogy valaki helyettesíteni fogja, mégpedig hamarosan, de Taeyang nem biztos benne, hogy felkészültek a váltásra, arra, hogy beengedjenek egy új arcot az életükbe. Nyelve bólint annak ellenére, hogy a másik nem látja, és megígéri, hogy minden rendben lesz.
Amikor a főnökük úgy köszön el, hogy bízik benne, nem szól semmit, a szavak a torkára forrnak, és csak áll ott a már süket telefonnal a kezében néhány percig. Aztán sóhajt, és nekiáll a rántotta kisütésének. Nem túl megerőltető, de legalább kalóriadús kaja, és a baleset után mindannyiuknak vissza kell nyerniük az erejüket, főleg a szöszi maknae-nak, úgyhogy a tanácsadók szerint sem árt a kiadós reggeli. Megszokásból kétféle nagy adagot készít, egy hagymás-paprikás-kimchiset és egy baconöset, hogy lehessen válogatni, majd fél órával később már friss, gőzölgő étel illata száll a kihaltnak tűnő dormban. Már csak a többiek hiányoznak.
Taeyang tudja, hogy nem viselkedhet velük úgy, mintha olvadó hópelyhek lennének: féltőn, óvón, aggódva, nehogy bármi bajuk legyen, mert akkor a gyász felhői sosem tűnnek el az égről. Ha csak egy kicsit olyan lesz minden, mint régen, akkor talán képesek lesznek továbblépni. Már amennyire lehet. Úgyhogy nem finomkodik, amikor reggeliidőben bedörömböl Yejun és Taejong szobájába.
- Remélem, már egyikőtök sem alszik. Tizenegykor vendégünk lesz, úgyhogy lehetőleg prezentálható módon jelenjetek meg – kiált át a túloldalra, majd mivel tudja, hogy ez nem mindenkinek kellő érv, hozzáteszi a sokkal csábítóbb hírt: - Ja, és kész a reggeli.
Miután mocorgást hall bentről, továbbáll, vissza a szobába, ahol ha Hope még alszik, akkor finoman felrázza, és csak annyit mond neki, hogy jöjjön reggelizni.
Az étkezés hangulata feszült, miután felvilágosít mindenkit, hogy az új menedzserük hamarosan érkezik, és a percek túl gyorsan peregnek le a megadott időpontig. Taeyang mosogatással foglalja el magát, hogy legalább a hely ne nézzen ki kész disznóólnak, és éppen a kezeit törli, amikor megszólal a csengő. Kimondatlanul is tudja, hogy ő lesz az, aki ajtót nyit, ezért automatikusan indul meg a bejárat irányába, miután egy utolsó, jelentőségteljes pillantással otthagyja a többieket a konyhában. Az ajtó kitárásával egy mosoly fogadja.
- Szia. Jung Taeyang, a leader, de gondolom, ezt tudod – viszonozza illően a köszönést. A betoppanó fiatal nő a tökéletes ellentétének tűnik a korábbi menedzserüknek, akit mindig is jobban érdekeltek az eredményeik, mint a csapat maga: fásultság helyett majd’ kicsattan a lelkesedéstől és úgy mosolyog, mintha ennél szebb napra nem is ébredhetett volna.
A fiú nem tudná megmondani, milyen személyre számított, amikor meghallotta, hogy új menedzserük lesz. Mégis ki akarna egy összetört bandával foglalkozni, és ápolgatni a gyógyulófélben lévő lelki sebeiket? A válasz Choi Eunjin képében érkezik, és Taeyang egy pillanatig sem néz rá kétkedve. Leaderként egyébként sem tehetné meg, hiszen neki egyszerre a csapat és az ügynökség érdekeit is kell néznie. Amolyan hídként kell szolgálnia a két fél közt, hogy mindkettejük előnyére váló irányban folytathassák a karrierjüket. A cég nem akar nekik rosszat, nem véletlen nem hajszoltatta meg őket az elmúlt félévben, nem véletlen vártak, míg a rehabilitációk véget értek, nem véletlen fizették a kórházi költségeket. A lemezcég is azt szeretné, amit ők: folytatni az utat a csillagok felé, már csak a barátaik emlékére és a zeneszeretetük miatt is. Ezért Taeyang elhiszi, hogy az igazgató nem választott volna melléjük egy olyan menedzsert, aki ne lenne képes kezelni a helyzetet. A nő mosolyában megcsillan a reménysugár, hogy igen, talán nekik pont erre van szükségük: egy kis vidámságra, atmoszféra-váltásra. A kérdés csak az, hogy a többiek is elhiszik-e ezt.
- Üdv szerény hajlékunkban. Fáradj beljebb – invitálja Taeyang befelé a látogatójukat, majd odavezeti a fiúk elé a jövevényt. Az új menedzser meglepően jól és simán kezeli a helyzetet, kezébe veszi az irányítást, és nem hagyja rá, hogy rá, hogy ő intézkedjen. A hangja vidám, de határozott, és ha valaki esetleg nem akarna viselkedni a leüléssel kapcsolatos felvetésére, arra a leader amúgy is vetne egy szigorú pillantást.
- Kérsz valamit inni? – tudakolja, mielőtt leülnének a konyhai asztalhoz: Taeyang egyik oldalán a nő, a másikon Hope, akit ismerve tudja, hogy milyen feszült lehet, és finoman, csitítóan megpaskolja a térdét az asztal alatt, mintha csak azt a mantrát ismételgetné, hogy minden rendben lesz.
Figyelmesen hallgatja a bemutatkozást, nem szól közbe, nem akad ki, mikor megtudja, hogy a nő még csak kezdő, nem hurrogja le a lelkesedése miatt, épp csak lesüti a szemét, amikor Eunjin a részvétét fejezi ki. Meglepődik, amikor a nő arra kéri őket, mutatkozzanak be. Az előző menedzserük sosem akarta úgy igazán megismerni őket, és talán ez is csak hamis érdeklődés, de a nő mosolya őszintének tűnik, úgyhogy Taeyang úgy dönt érett felnőttként fog viselkedni, és mint leaderként egyébként is tennie kellene, megnyitja a sort, remélve, hogy a többiek követni fogják a példáját.
- Kezdem én, hiszen már amúgy is bemutatkoztam – töri meg a csendet, majd összeszed néhány alapinformációt, amit érdemes lehet megosztani. Nem olyanokat, amiket a profilukból amúgy is ki tudna deríteni. – Decemberben huszonegy leszek. Öt éve vagyok Szöulban, de a vidéki dialektusomon még mindig dolgozom. A zenélés mellett szeretek főzni, de nem vagyok túl jó. Ha el akarsz érni minket, a legjobb, ha engem hívsz. Remélem, hogy a közös munka jól fog menni.
Nem sok és mégis nehezebben ment, mint hitte. Rég kérte már bárki, hogy meséljen magáról, és nem is volt végül sok értelme annak, amit kibökött, de legalább túlesett rajta. Jobbra pillant a fiúkra várva, hogy ők mit reagálnak, és csak reméli, hogy nem akadékoskodnak sokat. Mindannyiójuknak akkor lesz a legjobb, ha elfogadják a helyzetet.
♪ tag: rvt-tagok & eunjin
♫ itt is volna :3


revolution.
“I LOVE YOU WITHOUT KNOWING HOW, OR WHEN, OR FROM WHERE. I LOVE YOU STRAIGHTFORWARDLY, WITHOUT COMPLEXITIES OR PRIDE; SO I LOVE YOU BECAUSE I KNOW NO OTHER WAY OF LOVING.


A hozzászólást Jung Tae Yang összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Feb. 05 2017, 20:41-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hope Y. Yeo
media
media


♠ Tartózkodási hely : Seoul
♠ Szak/Foglalkozás : Idol (RVT)
♠ Előtörténet : Tollvonások...
♠ Hozzászólások : 51

TémanyitásTéma: Re: RVT - The new beginning   Szomb. Dec. 17 2016, 18:56

Egyesek számára eszméletlenül furcsa az, ha két fiú együtt alszik, akkor, ha semmi rokonság nincs közöttük. Ilyenkor jönnek a pletykák, hogy szerelmesek egymásba, és az milyen már. Taeyang-hyung és köztem ilyesmiről szó sincs. Akkor miért is alszok az ő ágyában, mikor a szoba másik felében ott az enyém is? Nos a válasz pofon egyszerű: képtelen vagyok a közelsége nélkül álomra rajtani a fejemet. Már a trainee éveink alatt összeszoktunk, és a debütálás után is volt, hogy együtt aludtunk, amit senkinek nem kell tudnia. A baleset óta ez a szám megsokszorozódott, és az én ágyam lassan dísznek számít már a szobában. Sokkal nyugodtabban tudtam aludni, ha mellette lehettem, és ez most sem volt másképpen. Este mellette dőltem ki, az éjszaka valahogy kezem is átvetődött a derekán, és szinte úgy öleltem magamhoz a leadert, mintha egy plüssmaci lett volna. Az egyetlen rossz ebben, az a reggel, hiszen olyankor ki kell mászni az ágyból –ő kimászik mellőlem, még én édesen húzom tovább a lóbőrt–, és meg kell kezdeni a napot. A rezgésre ugyan felfigyeltem, de betudtam az álmomban lévő zajok egyikének. Semmit nem érzékeltem abból, hogy Taeyang-hyung kiment a szobából, és sokkal később tért vissza a helyiségbe. A noszogatás is váratlanul ért, s kifejezve nem tetszésemet, a fejemre húztam a takarómat.
– Még öt percet hagyj Hyung… –nyűgösen másztam beljebb az ágyon, mintha az segítene megvédeni Taeyang-hyung kezeitől. Persze tudtam, hogy nem kell kétszer kérnem tőle, meg ő is nagyon jól ismer már, és az öt perc annyi is. Csupán a lemászás lesz nehézkes és időigényesebb, de ennyi belefér.
Álmosan ültem le az asztalhoz, és tekintetemmel a bögrémet kerestem, amiben reményeim szerint az élesztő nedűm található: kávé. Amint megtaláltam, kortyolgatni is kezdtem, de majdnem megakadt a torkomon, mikor Taeyang-hyung közölte a hírt, miszerint az új menedzserünk úton van. Nem elég, hogy elveszítettünk három családtagot, még egy új arcot is be kell fogadnunk. Jól tudtam, hogy számításba kell vennem a dolgot, mikor skypeon beszélgettünk a leaderrel, de azt reméltem, hogy csak pletyka az egész. Megjegyzést viszont nem tettem, csupán ittam a kávémat és ettem a rántottámat.
Amint befejeztem a reggelit, feltápászkodtam az asztaltól, és megindultam a fürdő felé, hogy valami normális kinézetet varázsoljak magamra, és ne úgy nézzek ki, mint akibe belecsapott a villám. Szeretem, ha kócos a fejem, és össze-vissza áll a hajam, de mivel vendégünk lesz, kénytelen leszek már most megcsinálni. Hallottam a csengő szólamát, de biztos vagyok benne, hogy nem én fogok neki ajtót nyitni, mert ha rajtam múlik, meg is fagyhat odakint, akárki is az. Szívtelen lennék? Nem vagyok, de mire odaérnék, valamelyik társam tuti megelőzne, így inkább nyugodtan fogtam a fésűt, és igazgattam a tincseimet. Ami viszont megdöbbentett, az nem más volt, mint az új jövevény. Mikor kiléptem a fürdőből, nem éppenséggel egy nőre számítottam, és azt hittem rosszul hallottam, mikor megszólalt. Szóval ő lenne az, akinek fel kellene kaparnia minket? Csodás. A köszönés után a mankókra támaszkodva sétáltam be a konyhába, és ültem le a helyemre, ami történetesen a konyhaajtó legközelebbi pontja volt. Taeyang-hyung mellém ült, az új menedzser és közém, a többiek pedig valószínűleg a helyükre, bár kitudja, hogy mennyire ülnek közel a nőhöz. Feszült voltam a találkozó miatt, és azok miatt is, amiket Eun Jin mondott. Ezt valószínűleg a szobatársam is megérezte, vagy inkább tudatosan cselekedve paskolta meg a térdemet, de nem segített. Kezeim folyamatosan szorultak ökölbe a nő szavai miatt, és a végén el is szakadt a cérna. Hatalmasat csaptam a konyhaasztalra egyben fel is pattanva a helyemről. A szék nem bírta a löketet, felborulva csapódott a padlóra, de nem azzal foglalkoztam most. Hihetetlenül irritált a nő pozitív kisugárzása, a szavai pedig méregként jutottak a tudatomig.
– Elég! Ne merje többet a szájára venni őket, és többet voltak, mint a barátaink! Lehet, hogy maga úgy látja, de csak annyit tud rólunk, amennyi a kis aktáiban le van írva. Sokkal többet jelentettek nekünk, mint hinné, szóval fogja a kis iratait, és húzzon vissza oda, ahonnan jött! –Hogy miért reagáltam úgy, ahogyan Taejong-hyung szokott, azt nem tudom. Talán kevesebbet kellene balhéznom vele, mint szoktam, és nem ragadna rám ennyire a személyisége. Ezt kb a leader szavai után vágtam a fejéhez, és nem érdekeltek a ledöbbent, mérges vagy tudom is én milyen arcok. Fogtam magam, és kivágtattam a konyhából, hátrahagyva azt a két eszközt, ami segítette a járásomat. Olyan hirtelen jött az egész, hogy a szétáramló düh el is felejtette velem, hogy a lábam még nincs rendben. A lépcsőhöz érve lassítani kezdtem, és ekkor hasított belém a fájdalom. Hirtelen erőltettem meg, amit nem lett volna szabad, s abban a pillanatban csuklottam össze. Ugyan a második lépcsőfokig feljutottam, de tovább nem volt erőm menni, így csak leültem a legalsó fokra, és a falnak dőlve tört ki belőlem a zokogás. Szépen bemutatkoztam az új menedzsernek, még akkor is, ha nem így akartam. Egyszerűen csak eluralkodott rajtam a düh, amiatt, hogy ott ült, ahol anno JunSoo-hyung… hogy olyan könnyedén beszélt a balesetről, és a cseréről, mintha az egy természetes dolog lenne. Neki lehet, hogy az, nekem nem. Képtelen vagyok megemészteni az egészet, hiába teltek el hónapok… Egyszerűen nem megy, és kész. Az egerek itatása viszont sokkal jobban ment. Ezért is csináltam most is, pedig jól ott kellene ülnöm a konyhában, és hallgatnom az új menedzserünket, akit épp most küldtem el melegebb éghajlatokra. Ügyes vagy Hope.


It always hurts more to have and lose than to not have in the first place.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Han Tae Jong
media
media


♠ Tartózkodási hely : In my soul
♠ Szak/Foglalkozás : Idol (RVT)
♠ Előtörténet : Just a dream
♠ Hozzászólások : 5

TémanyitásTéma: Re: RVT - The new beginning   Csüt. Dec. 22 2016, 14:59

A
 
bukóra nyitott ablakon át lágyan surran be a téli évszak igen hideg szellője, meghullámoztatja a sötétítőfüggönyt, majd valamilyen csoda folytán eljut hozzám, pedig elég távol van az ágyam a nyílástól. Alig érezhető miként a csupasz felsőtestemet simítja meg, de azért eléri azt, hogy megmozduljak és még mindig álmaim közepette magamra húzzam a takarót, mely kiskorom óta az összes éjszaka levarázsolódik rólam. Mélyen alszom, általában már jóval belelóg az idő a délelőttbe, mire felkelek és kikászálódom az ágyból. Az utóbbi nagyon nehézség számomra, mert szeretek lustálkodni, legalábbis a többiek ezt hiszik és nem is tévednek sokat, de azért közrejátszik az is, hogy semmi kedvem kikelni a pihe-puha ágyból és találkozni a többiekkel. Valójában nincs értelme felkelni, úgysem történik semmi érdekes. Már egy ideje a banda inaktív, vagyis egyáltalán nincs dolgunk, hiába ezt a gyógyulás időszakaként definiálták. Nekem ez nem megy, így legalábbis nem. Az, hogy nem csinálunk szinte semmit, megőrjít, ráadásul pénzt sem kapok, amiért a szüleim is kezdenek egyre csúnyábban nézni rám. Nem tudom, meddig tartató fent ez az állapot, ha a többiek, különösen Hope állapota nem javul rövid időn belül, akkor munkát kell találnom, lépnem kell valahogyan és nem szívből teszem, hanem szükségletből, ha ehhez kéne folyamodnom. Erre az üldögélésre és segg vakarásra rá lehet fogni, hogy rehab, de egy ép testnek ez maga a szenvedés. Ugyanaz az unalmas napok követik egymást, ugyanazok a rémálmok minden este... bizony engem is kikészítenek, kéne már az érdembeli munka, mely eltereli a gondolataimat a múltról legalább egy kicsit is és kellene a pénz, amit aztán oda tudok adni a szüleimnek. Az elmúlt hetekben nem panaszkodtam sokat, mely amiatt történhetett, hogy alig szólaltam meg. Depressziós vagyok, igen, azonban úgy érzem hamarosan kifakadok, akkor pedig minden ablak törik, ezt már jól tudják a többiek. 
Nem a szellőre ébredek fel, ám nem sokkal utána benyitnak a szobába. Beletelik néhány percbe, mire magamhoz térek és félig kinyitott szemeimmel a leaderre nézek. Mit akar már megint? De ezúttal sem hagyja el hang a számat, pedig nem tettem némasági fogadalmat, arcomról viszont leolvasható, noha ki szereti, ha felkeltik? "Remélhetőleg senki sem alszik" - hát nem a francokat, most hogy itt vagy Hyung, már tényleg nem. A vendég viszont meglep és rákérdeznék, hogy ki akar velünk találkozni, hiszen eddig csak a pszichológus, az orvos meg tán még egy-két személy keresett minket, de mire meg tudnám kérdezni ezt Taeyangtól, addigra magunkra hagy. Visszaejtem fejemet a párnámra és alszok még pár percet, bár túlságosan is aggaszt az, hogy ki jöhet hozzánk. Negyed óra múlva lekászálódok a konyhába és elfogyasztom a reggelimet. Szerencsére étvágyam az van, így erőm is, talán emiatt bosszant már nagyon, hogy csak teng a banda.
A szobámban vagyok, mikor hallom, hogy megérkezik az a bizonyos vendég. Zsebre dugott kezekkel lépegetek le a lépcsőn és mit sem sietve állok meg a falnál, hogy szemügyre vegyem a lányt. Fiatal és lelkes. Akár valamilyen médiaszereplő is lehet, noha nem ismerem, mégis ismerős az arca valahonnan. Bemutatkozik, megtudom, hogy ő lesz a menedzserünk és ez nevetséges. Felkacagok, bár halkan teszem, nem mintha ne lenne annyira hallható, hogy ne jusson el a többiekig és a csajig. A továbbiakban néma maradok és árnyékként leülök az egyik székre. Négyen maradtunk, így mégis csak nehéz észrevehetetlennek maradnom, de miért is tenném. Az, hogy nem pofázok, még nem azt jelenti, hogy nem is fogok. Részletes bemutatkozást kapunk, legalábbis egyelőre, látszik, hogy nem felkészületlenül érkezett hozzánk az új menedzserünk és ami engem illet, szerintem csapnivaló lesz a munkájában, de ez van, én képes vagyok elfogadni őt, ha nincs más, csak haladjon már a banda és lépjünk túl a nagy baleseten. Ha beindul a meló, mindenkinek jobb lesz, de bánom is én, most főleg magamra tudok gondolni és nekem erre van szükségem. Utána a leader is bemutatkozik, ahogy azt kérte az új menedzser. Ez szörnyen unalmas, mégis túl kell esni rajta, én biztosan rövid leszek, ezt így előre elhatározom, ám nem kerülök sorra, mert Hope elintézi helyettem a balhét. Feláll és a szék hangosan csapódik mögötte. Hihetetlen, mennyire érzékeny egy személy, miért hiszi azt, hogy nekünk nem fáj a múlt? Mégsem adok érzéseimnek hangot, mert nem helyes és csak hátráltatnám saját magunkat, a bandát, a közös érdeket. Úgy nyüszít, mint egy sírós kislány és én ezt nem bírom tovább. Előre dőlök a székben, a szúrós szemeimmel ránézek, legszívesebben lebasznék neki egy akkorát, hogy repül a ház végébe, de még szerencséje, hogy egy asztal van köztünk. 
-  Kussolj már te nyomorék! Lehet, hogy te évekig még nyalogatni akarod a sebeidet, de nekem kurvára elegem van abból, hogy csak ülünk és várunk. A múlton nem változtathatsz, ők akkor is halottak már, ha a nap huszonnégy órájában az ágyunkban sírunk és akkor is, ha a színpadon vagyunk és csináljuk azt, amit mindig is akartunk. Tudod, vannak akik tovább akarnak lépni, de ha ez neked még sok, akkor el lehet húzni! - Hetek elfojtott szorongása zúdult rá most Hopera, durva szavakat vágok hozzá, amit részben nem gondolok át rendesen, de most szerintem igazam van. Ha ő sem üvöltött volna a csendbe, akkor én sem csesztem volna le őt, de teljesen ki vagyok akadva rá. Mégis mit akar? Egész életében csak ülni és bőgni? A saját szavaim nekem is fájnak, én ugyanúgy elveszítettem őket, köztük a legjobb barátomat és szörnyen hiányoznak, de nem tehetem meg, hogy megállok és inaktívvá teszem az életemet. Ha úgy hozta a sors, hogy én nem haltam meg a balesetben, akkor ezt ki kell használnom. Híres akarok lenni és segíteni szeretnék a családomon, márpedig úgy néz ki, hogy a jelenlegi út az ez a csaj itt. Az ordítozás után durcásan hátradőlök a székben és figyelem ahogy Hope elvonul. Inkább arra kéne koncentrálnia, hogy meggyógyuljon, hiszen még járni is alig képes. Utálom az ilyen drámai helyzeteket és ezzel bizonyára megakasztottuk a békés folyamatot. Ha most feláll a nő és elmegy, akkor szét fogom verni azt a srácot, annyira, hogy nem hogy még hetekig, de évekig nem fog tudni normálisan lábra állni. Pedig nem akarom bántani, de most valóbán kurvára felidegesített.


Welcome to my world of true
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Choi Eun Jin
prof
prof


♠ Tartózkodási hely : Seoul
♠ Szak/Foglalkozás : Menedzser és másodállásban tanár
♠ Előtörténet : Have a nice day
♠ Hozzászólások : 19

TémanyitásTéma: Re: RVT - The new beginning   Hétf. Jan. 30 2017, 15:54

I won’t cry now
I won’t give up
To the end
Follow the sound of your heartbeat
Close your eyes
Spread out your dreams
TAG: RVT BOYS
WORDS 1271
Aggódok, nem is, jobban mondva inkább rettegek az első találkozástól, de elvállaltam a bandát, immáron hivatalosan is én vagyok a Revolution újabb menedzsere, akár elfogadják ezt a tagok, akár nem. Én bízok benne, hogy nem lesz semmi gond köztünk, bár elég nehéz a feladatom, mivel négy megtört szívet kell talpra állítanom, bizony ezt is kötelességemnek érzem, hiába van nekik személyi pszichológusuk. Egy igazán jó menedzser felelősséget vállal a tagokért és tán a női mentalitásból is adódik, hogy én valóban segíteni szeretnék nekik és nem csak dirigálni, hogy mikor melyik műsorban fognak szerepelni. A szakmai résztől nem aggódom, arra kiképeztek rendesen és már alig várom, hogy Dél-Korea egyik leghíresebb bandájává váljanak, miért is titkolnám e célomat. Ehhez viszont ők is kellenek, így az első lépés felmérni az állapotukat és a hozzáállásukat. Most fogok velük először személyesen találkozni, igaz látásból ismerhetnek, de az nem egy és ugyanaz. Bekopogok az ajtójukon egy apró irattartóval a kezemben és feszülten toporgok. Hamarosan nem csak papírról és előzetes személyiségleírásokból fogom őket ismerni, hanem mindent, amit olvastam, azt a saját szememmel és fülemmel fogom megtapasztalni. Az ajtót a leader nyitja ki nekem és azonnal felpillantok rá és hatalmas mosollyal fogadom a fiút. Bevallom, tán jó is, hogy ő nyitott ajtót, úgy érzem, hogy mind közül Taeyang az, aki a leginkább kompromisszumképesebb és feltételezem, hogy a legkiegyensúlyozottabb is. Bemutatkozok, egyelőre csak felületesen, hiszen a következő percek végig az ismerkedésről fognak szólni, ha minden simán megy. A leader is hasonlóképpen tesz és aranyosan bólintok.  
- Igen-igen - adom válaszul, mert valóban ismerem már a nevét, persze érdekem jobban megismerni őt. Beljebb lépek és meglátom a többieket is, így nekik is köszönök. Felvetem az ötletet, hogy mi lenne, ha leülnénk közösen együtt az asztalhoz, mint látom, jó nagy, tárgyalásokhoz is tökéletes lenne, illetve jelenleg az ismerkedéshez szintén nekünk optimális. Remélem nincs ellenükre a dolog, én bízok az együttműködésükben és türelmesen várom, hogy elkényelmeskedjenek. 
- Nem, köszönöm - válaszolom Taeyangnak és egyben megköszönöm a kedvességét, azonban épp nem vagyok szomjas, általában van nálam egy üveg ásványvíz és az imént kortyoltam belőle egy kicsinykét. Fürkészem az arcokat, természetesen Hope-ot is megvárjuk, amíg az asztalhoz ér. A fiút nézve elérzékenyülök, szörnyű látni a sérült fiút és láthatóan nincs jó kedvében, noha nem vagyok előítéletes, bízok a legjobban. TaeJong arcáról semmit sem tudok leolvasni, szóval hagyom is a fiút, csak nem lesz vele sem gond, noha még tartok tőle valamennyire. Amennyiben már minden tökéletesnek tűnik a kezdésre, megszólalok és részletes bemutatkozást adok magamról, hogy a többiek is megtudjanak rólam néhány alapvető információt, illetve tisztában legyenek azzal, amit a vezetőség tud, ezáltal én is tökéletesen informálódtam a szörnyű balesetről, az elvesztett tagokról és a jelenlegi állapotokról, legyen szó bármelyikükről. Őszinte vagyok velük, bevallom nekik, hogy még nem volt előttük saját bandám és gondolhatják, hogy nekem sem könnyű pont egy megtört csapattal kezdeni, de én igenis bízok a tehetségemben bármiféle ego nélkül és hiszem, hogy csakis csupán a hozzáálláson múlik minden a továbbiakban. Miután én végzek, megkérem őket is, hogy tegyenek hozzám hasonlóan és mondjanak magukról pár szót. A sort várhatóan a leader kezdi, mely pontosan így is lesz. Kezdetben figyelmesen, majd ahogy minél többet megtudok róla, úgy mosolyogva hallgatom. Ezek szerint ő a banda szakácsa. Nagyon jó, kell egy ilyen minden háztartásba. Nálunk én vagyok az, aki rendszerint süt-főz, mivel a párom nem érez affinitást a konyha világában. Na de erről ennyit. 
- Rendben, amúgy is akartam kérni egy telefonszámcserét. Én is remélem és köszönöm szépen - mondom és ezzel megköszönöm, hogy elkezdte a banda számára a bemutatkozásukat, majd közbenézek, hogy ha esetleg valaki bevállalja a következő szerepet, akkor azzal szemkontaktust tudjak váltani. Csakhogy nem ez történik. Féltem, hogy senki sem mer majd megszólalni és ezzel megnehezítik nekem az ismerkedés, ám ennél sokkal nagyobb csapás érkezik sajnos. Hope-on időközben láttam, hogy feszült, noha nem akartam nagyon őt nézni, mivel a mellette ülő Taeyang beszélt és ilyenkor illik rá figyelnem, de ezek szerint most sem tévedett a megérzésem. Hirtelen nagy zaj töri meg a viszonylagos csendet, Hope széke hátrabillen, míg a fiú feláll. Levegőhöz sem jutok, mialatt a fiú önti rám a szavait. Azt hiszem, most uralnom kéne a helyzetet és megmutatni neki/nekik, hogy egy menedzsmentnél nem az van, amit a tagok akarnak, általában így nem lehetne beszélni egy menedzserrel, mégsem jut ez eszembe. Azt sejtem, hogy most nagyon tennem kell valamit, de én nem vagyok olyan, mint az előző menedzserük, nem tudok felpattanni és leteremteni a srácot, mikor pontosan igaza van. Vagyis elhiszem, hogy nehéz nekik és meglehet, túl könnyedén veszem ezt az ismerkedést, de azt gondoltam, hogy ha könnyed leszek és barátságos, valamint lelkes, akkor majd ragad rájuk is egy kicsit. Ezek szerint nagyobb a baj, még nincsenek készen az újra- kezdésre, Hope biztosan nem. Durva hangjára lesütöm szemem és nyelek egyet. Nem, nem fogok sírni, de kissé szíven ütött, talán az szomorít el, hogy túl naiv voltam és komolyan hittem abban, hogy minden rendben lesz. Zavar, hogy csepp jelét sem látom Hope részéről az együttműködéshez, azt akarja, hogy távozzak, pedig épp, hogy neki szeretnék segíteni, érte - is - vagyok most itt. Nem tudnék megszólalni, de a helyzet úgy hozza, hogy nincs időm reagálni rá, ugyanis az asztal másik oldalánál TaeJong pattan fel és kezdenek vitába szállni egymással. Na, ez a pokol. Inkább velem veszekedjen valamelyik, minthogy egymással. Úgy látom, a bandában kell először rendet teremteni és csak utána kezdhetünk bele bármibe is. TaeJongnak is durva a megjegyzése, bár Hope sem volt finomabb, mindenesetre hajamba túrok és én is próbálom meghozni a megfelelő döntést, amit ebben a drámai helyzetben lehet. Új menedzserként igen mély vízbe kerültem és íme a fiúk is próbára tesznek. Igyekszem ezt úgy felfogni, mint az első akadályt. Nem szeretnék a leaderre támaszkodni, eredetileg neki lenne a feladata rendet rakni, ám ha a menedzser, vagy más vezetőségbeli tag van a helyszínen, akkor már nem az ő vállát nyomja ez a teher. Tehát az enyémet és szeretném is kézben tartani a dolgot és nyugalmat teremteni ismét. Egy darabig csupán bámulok ki magamból és dolgozom fel a történteket, aztán elhatározom magam.
- Megbocsátanátok egy pillanatra? - kérdezem a még asztalnál lévőktől, majd felállok a a székből. Remélem nem ijednek meg, természetesen nem szándékom elhagyni a házat és lelépni, ahogy azt Hope kérte nemrég. Viszont elhagyom az asztal térségét, ezzel kis időre magukra hagyva a többieket és a legjobban sebesült fiút követem, arra indulok el, amerre ő vánszorgott pár perccel a veszekedést követően. Nem is tart sokáig megtalálnom, a lépcsőkön már nem jutott fel, vagy nem is akart, ezt nem tudom. Lassan közeledek hozzá immáron bűntudatos és szomorkás arccal. Amennyiben nem ordít le ismét, én nesztelenül megállok előtte, aztán leguggolok, hogy vele egy magasságban tudjak beszélni. Nehezemre esik megszólalni, borzasztó látni a könnyeit, melyet valószínűleg nem akar nekem megmutatni, de nem tudja rejtegetni előlem. Nem mintha az előbb nem vallotta volna be, hogy mit érez a múlt eseményeitől. Kezdetben csend van a részemről, majd megszólalok, hogy ne csak a szemem írisze éreztesse vele, mennyire együtt érzek vele. 
- Sajnálom, ha túl könnyedén vettem a bemutatkozást, nem akartalak megbántani. Segíteni szeretnék neked, ahogy a bandának is. Közösek az érdekeink és elhiszem, hogy nehéz most neked, de tudunk még várni. - mondom halkan és nyugodt hangon, mintha csak egy anya vigasztalná a fiát, noha köztünk nincs oly sok év. TaeJonggal is beszélni szeretnék hamarosan, de első Hope, mert az előttem lévő fiúnak nagyobb szüksége van a támogatásra és ezzel akarom éreztetni vele, hogy mellette vagyunk mindannyian, hiába üvöltött le pár perccel ezelőtt. Már nem viselkedhetek gyerekként, nem sértődhetek meg bármilyen felinduláson. Azt hiszem, már értem miért engem választottak erre a feladatra. A legfontosabb tulajdonság, amivel az új RVT nevű banda menedzserének rendelkeznie kell, az a türelem!  
TEMPLATE BY SPICA OF SHINE


Love you more
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Jung Tae Yang
media
media


♠ Titulus : burning moon
♠ Előtörténet : a tragedy
♠ Hozzászólások : 34

TémanyitásTéma: Re: RVT - The new beginning   Vas. Feb. 05 2017, 20:45

Lost between deserts and oceans

Néha még mindig nehéz lélegezni. A zárt falak közt olyan fojtogató a légkör, mintha füstben járna az eltévelygő lélek. De az ajtókkal elválasztott hamis biztonságérzet még mindig jobb, mint odakint a millió rájuk szegeződő tekintet lélekromboló súlya alatt. Minden szempár lesajnálóan vetül feléjük, szánalommal, hamis együttérzéssel. A családjaik átérzik, talán a rajongóik is őszintén egyek velük a gyászban, de senki más nem értheti meg, milyen elveszíteni olyasvalakiket, akikkel együtt éltél az elmúlt két év minden egyes napján. A legapróbb dolgokban (a fogkefe-tartó a fürdőben, az az anime, ami unásig ment egy időben és félbehagyott, elharapott szavak), a legváratlanabb pillanatokban (amikor esznek és hirtelen túl sok az üres hely, amikor kisebb a tolakodás a fürdőre, vagy amikor már a nyelvén van valamelyikük neve, hogy kérdezzen tőle valamit, de nem lehet, úgysem felelne már)  villanak be kísértő emlékek. A tüdeje ilyenkor tövisvirágok temetőjévé válik, de egy kicsit könnyebb lélegezni, ha a bandatársait mosolyogni látja. A nevetések halvány árnyéka is felemeli azt a súlyos, láthatatlan terhet a mellkasáról, ámde újult erővel zuhan alá a hegyszirtről, mikor tekintetükben a fájdalmas emlékek törött üvegszilánkokként tükröződnek.
A gyász már csak ilyen: rossz szomszéd, aki időnként bekopogtat, és az, ha az ember továbblép, nem feltétlen azt jelenti, hogy felejt is. Taeyang tisztában van vele, hogy nem élhetnek a múltban, már semmi sem fogja visszahozni a barátaikat. Ráadásul ők sem akarnák, hogy tönkretegyék a bandát azért, mert már nem lehetnek velük. Az RVT-nek élnie kell tovább, és ha ehhez az ügynökség szerint új menedzsere van szükségük, ám úgy legyen. Taeyang még kifejezetten támogatja is az ötletet, hiszen egy friss szemlélet, valaki aki épp a legmélyebb pontjukon ragadja őket kézen, még segíthet is. S a hite épp hogy csak egy pillanatra inog meg, amikor meglátja a fiatal nőt, szinte még lányt az ajtóban. Elbizonytalanodik, hogy vajon jó-e a feladatra vagy ő volt az egyetlen, aki elvállalta az ő keresztjüket. Azonban ennek nem mutatja jelét, hiszen sejti, hogy a bandatársai még nála is jobban kétkedőbbek lesznek, valakinek támogatnia kell Eunjint, és a leader elhatározza, hogy nem csak kötelességből, de empátiából is segíteni fogja. Ezért megy bele olyan könnyen a felvetésébe, és viselkedik úgy, mintha természetes lenne, hogy egy idegen sétál halottaik sarka nyomában. Segít, hogy a nő udvarias, nem túl tolakodó és együttérzőnek mutatkozik. Csak biccentek felé, amikor megköszöni, hogy felajánlottam az elérhetőségemet. Részemről ez már csak természetes.
Aztán minden olyan hirtelen történik. Taeyang először azt érzi meg, ahogyan Hope térde eltűnik a keze alól, és már csak a levegőt markolássza. Fájdalmas szavai sértik a fülét, és sóval hintik be a sebeket. Az idősebb egy pillanatra lesüti a szemét gyötrődve és bűntudatosan, amiért oly naiv volt, hogy azt hitte, a legfiatalabbjuk felkészült erre. Talán nemet kellett volna mondania erre a találkozóra, megmondani az ügynökségnek, hogy még túl korai. De valóban az volna? Hónapok teltek el, Younghim is fizikailag kezd rendbe jönni, és a vezetőség nem fog örökké várni. Ők sem várhattak örökké vagy búcsút mondhattak a karrierüknek.  A randidős fiú már éppen szólásra nyitotta a száját, hogy ezt finoman a fiú tudomására hozza, amikor egy durva hang hasít a hirtelen beállt csendbe, és minden szempár Taejongra villan. Ó, ne…
- Hope… – Taeyang hiába szól már a kifulladt, kiakadt, lelkileg kikészült fiú után, miután elhangzik minden fejéhez vágott szó. A maknae kiront a szobából maga mögött hagyva mindent, és ő már készülne, reflexből benne utána, hogy a karjaiba vonja és felitassa a könnyeit, de Eunjin finom hangja megállítja ebben.
- Persze – motyogja meglepetten a kérdésére, hiszen egy pillanatig azt hitte, a nő feláll és kisétál innen látva, hogy milyen káosz uralkodik itt (és bennük). Egy leader, aki nem tud rendet tartani? Pipa. Egy érzelmileg instabil maknae? Pipa. Egy feszültségekkel teli két lábon járó bomba? Pipa. Valószínűleg Yejun is csak azért nem szerepel a listán, mert még nem szólalt meg, bár Taeyang abban bízott a leginkább, hogy ő majd a pártját fogja és a maga csendes módján segíti a jövendőbeli munkát.
Eunjin asztaltól való távozása után, a fiú visszavontatja tekintetét az ott maradtakra, és az megállapodik Taejongon, aki mint aki jól végezte dolgát, hátradől a székén. Taeyang tudja, hogy nem rosszindulat vezette a hirtelen felindulását. Ő mindig is ilyen impulzív volt, de ez nem jelenti azt, hogy neki kevesebbet jelentenének elhunyt barátaik, mint bármelyiküknek. Azon az estén a bandatársak közt ő a legjobb barátját is elvesztette, de őt kemény fából edzette az élet. Ő szembe tud nézni ezzel, de nem érti meg, hogy sjanos nem mindenki. Amikor a leader megszólal, a hangja nem megrovó vagy dühös, csak egy kicsikét csalódott:
- Ezt nem kellett volna – jegyzi meg finoman, és mielőtt a srác őt is leronhatná egy hasonló monológgal, szigorú tekintettel elhallgattatja. Most végig fogja hallgatnia, és nem azért, mert ő a leader, akire hallgatni kéne. Nem is azért mert ő a hyung, és megérdemli a tiszteletet. Nem, hanem mert mindenen együtt mentek keresztül és ugyanabban a csónakban eveznek. – Igazad volt, és egyetértek veled. Igen, Hope-nak fel kell nőnie, és felfognia, hogy az élet megy tovább, de ez még nem jogosít fel arra, hogy így beszélj vele. A hyungja vagy, támogatnod kellene, és nem letámadni. Mit gondolnának rólunk a többiek, ha látnák, hogy ilyen időkben is csak marakodunk?
Ugyan a kérdés költői, hiszen mind tudják a választ, de Taeyang türelmesen figyeli a többiek reakcióját készen arra, hogy védelmébe vegyen bárkit: az ügynökséget, az új menedzserüket, Hope-t. Egy ilyen történetben mindenkinek megvan a maga nézőpontja. Készen áll arra, hogy Taejong rá is rázúdítson egy hasonló litániát, mert talán megérdemli, és talán hallania kell a kritikus szavakat, ki kell adniuk magukból mindent, hogy tiszta lappal kezdhessék a comebacket. Közben pedig reméli, hogy Eunjin nem ront a helyzeten, hanem tényleg a menedzserükként viselkedik és erről Hope-ot is sikerül meggyőzni. Úgy talán van esélyük arra, hogy túlélje ezt a csapást.
♪ tag: rvt-tagok & eunjin
♫ itt is volna :3


revolution.
“I LOVE YOU WITHOUT KNOWING HOW, OR WHEN, OR FROM WHERE. I LOVE YOU STRAIGHTFORWARDLY, WITHOUT COMPLEXITIES OR PRIDE; SO I LOVE YOU BECAUSE I KNOW NO OTHER WAY OF LOVING.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
RVT - The new beginning
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
S.E.O.U.L :: SZÖUL VÁROSA :: Lakások-
Ugrás: