Minie és a házisárkány

Őszintén nem tudom, hogy valaha jártam-e egyetemi kollégiumban. Lehet józanul fel tudnék idézni legalább egy ilyen alkalmat, de ilyen ködös aggyal, mintha egy félhomályos teremben csámborognék, esélytelen. Ha kardot szegeznének a torkomhoz sem tudnám megmondani, hogy ez-e az első alkalom. Szép teljesítmény, nem? 25 évesen még egyetem közelében sem voltam nagyon, pedig lehettem volna. Felvettek a New York-i MIT-ra, én meg visszamondtam a beiratkozást, mert inkább világot láttam helyette. Ezt nevezik öntörvényű, lázadó gyereknek, nem? Apámtól megkaptam a magamét, de legyünk őszinték, ki tudna elképzelni egy öltönyben parádézni egy néhány négyzetméteres irodafülkében? Én nem, nem passzolna hozzám, és túl hamar megunnám, aztán annyi lenne a diplomámnak. Élvezem az életet minden spontán kalandjával együtt, melyekbe most egy új ismeretség is vegyült.
Yewonnal mintha csak a Sors hozott volna össze minket, hogy egy kicsit feldobjuk egymás rossz napját. Remélem, nekem is sikerült egy kicsit elfeledtetnem a problémáiról, mert az tuti, hogy ő kiverte a fejemből apámat meg a rohadt elvárásait. Viszont szinte biztosra veszem, hogy ő többet ivott nálam, legalábbis sojuból biztosan, és nincs olyan messze attól, hogy teljesen kiüsse magát. Ezért kellett eljönnünk a bárból, mielőtt a kidobóember gondoskodik rólunk és úgy kell felkaparnia minket a földről. Bár szerintem előbb vágtak volna ki minket a vihorászásunk miatt. Mindenesetre szinte természetesnek érződött, hogy visszakísérjem Yewont a kollégiumba. Voltam annyira józan és úriember, hogy ne hagyjam, hogy hajnalok hajnalán egyedül császkáljon a város mindenféle sötét butgrában, ahol bármelyik sikátorból előugorhat egy gonosz alak, hogy rátámadjon. Persze felmerül a kérdés, hogy miben jobb, ha én kísérem haza, amikor szinte én sem bízok magamban eléggé...
- Akkor nyomás – kapom el a lány felém nyújtott kezét, és vigyorogva hagyom, hogy maga után húzzon az üres folyosón. Olyan, mintha egy akciófilmben szerepelnénk, ahogyan lopakodva osonunk végig a diákság csínyeivel végigdíszített folyosókon, fel a lépcsőn egészen addig a bizonyos szobáig. Szinte vakon (vak bizalommal) követem a lányt, és csak arra tudok gondolni, hogy milyen finom és puha és apró a keze az enyémben, amikor megállunk egy szobaajtó előtt, és szembefordul velem. Az ujjai kicsúsznak az enyémek közül, és a tompa hiányérzet elszomorít, de a széles mosoly nem olvad le az arcomról.
- Én pedig mondtam, hogy tudom, de ragaszkodom hozzá. Ki tudja, még a végén kilép egy vámpír valamelyik árnyékból, és pont az ilyen csinos fiatal lányokra fáj a foga – vágom rá gondolkozás nélkül, és csak úgy ömlik belőlem a sületlenség. Hát igen, tipikus, még ilyenkor sem tudom abbahagyni a poénkodást. Ez olyan rám jellemző hülyeség, de látszólag Yewon egész este nem bánta, hogy ilyesmikkel traktáltam, és nem hiszem, hogy most fogja elkezdeni. Főleg mivel itt állunk az ajtóban, és búcsúzkodunk. Megköszörülöm a torkomat: - Öröm volt megismerni téged ma este.
A kijelentésem teljesen őszintén, és csodálom, hogy a részeg szavak egymáson bucskázva ilyen értelmesen pörögnek le a nyelvemről. Együtt nevetek a lánnyal, amikor hátrálás közben nekiütközik az ajtónak, és mivel én sem vagyok jobb koordinációban (nem véletlen vetem egyik vállamat a falnak), semmi okom sincs megvetni emiatt. Nem is mozdulok, nem fordítok neki hátat, hogy ezzel véglegesen lerakjuk a pontot a történetünk végére. Hogy miért? Azzal győzködöm magam, hogy csak biztosra akarok menni, hogy épségben hazaér. Nem várom, hogy behívjon, meg sem fordul a fejemben, főleg nem miután meghallom a másik női hangot a szobából. Minden bizonnyal a szobatársa. Ám mielőtt bármit reagálhatnék, Yewon átlépe a küszöböt, majd orra bukik, és majdnem elesik, ami mind olyan gyorsan történik, hogy esélyem sincs utána kapni. Szerencsére a hosszú hajú lány, aki már pizsamában van a szobában, megteszi helyettem, de az este rosszabbra nem is fordulhatna, ahogyan Yewon szervezete kiadja magából az elfogyasztott szeszmennyiség által felkavart gyomortartalmát.
A belassult reakcióidőm csak ekkor éri utol a gondolataimat, és a térdeire rogyó lányhoz lépek szinte gondolkodás nélkül, pedig szinte biztos vagyok benne, hogy itt nem látnak szívesen. Legalábbis az alváshoz készülődő szobatársa biztos nem. Finom, megnyugtató mozdulatokkal simítom a tenyerem Yewon hátára, miközben megkockáztatok egy pillantást a másik lányra, remélve, hogy nem küld el a pokolba, amiért az én felelősségem lett volna vigyázni ivócimborámra.
- Merre van a fürdő? Segítek elvinni – ajánlom fel, miközben leguggolok a kimerült pöttöm mellé, és a karja meg a lábai alá nyúlva felkapom. Még szerencse, hogy jó erőben vagyok, ő meg pihekönnyű, úgyhogy még ilyen kétes állapotomban is balesetmentesen el tudok vele botorkálni a tisztálkodási helyiségig. – Én… öhm… szerintem akkor már rám nincs szükség – jegyzem meg kissé esetlenül, miután finoman teszem Yewont a WC-ülékéjére, hiszen egy pasi a legkevésbé sem kell ahhoz, hogy valakit helyrepofozzon a barátnője egy ferde este után. Ráfér egy jó fogmosás meg zuhany, és egyikhez sem kellek én. Viszont annyi tartás még van bennem, hogy ne lépjek le se szó, se beszéd. Hogy honnan szerzek hirtelen papírt meg tollat (hupsz, az remélem, Yewon asztala volt) nem tudom, de miután ráfirkantom a telefonszámom meg a nevem, odanyújtom azt az ismeretlen lánynak, mert egész estés partnerem nincsen egészen magánál.
Hogy aztán pontosan hogyan jutok ki a kollégiumból, találkozok-e még valakivel, és milyen állapotban zuhanok le a matracomra a Boával közös lakásban, fogalmam sincs. Mint amikor egy színdarabnak vége, totál leeresztették nálam a függönyöket.