~Hyung, gyere értem a kórházba… mert megint befulladtam…~
Remegő kezekkel küldtem el az SMS-t RaeHyun-nak, bár van egy olyan sejtésem, hogy teljesen feleslegesen. Minden bizonnyal már értesítették az esetről, hogy újra áldozatul estem annak, aminek nem kellett volna, de mit tehettem volna a tanár ellen? Valami helyettesítő volt, emiatt nem hitte el, amit mondtam neki. Pedig ki az a hülye, aki azzal viccelődik, hogy asztmás, és ha túlhajszolja, befulladhat? Soha nem érdekelt a betegségem, de azt hittem, hogy a tanári kar tájékoztatva van erről… hát tévedtem. Meg is lett az eredménye, miután a második kör után nem kaptam levegőt. A már jól ismert fehér szoba, sarokban lévő ágyán ücsörögtem, és vártam, hogy Hyung értem jöjjön. Mert hát nem engednek haza egyedül, mert miért is engednének!? Részben megértem őket, de ennyi erővel haza is vihetnének, és megbizonyosodnának, hogy nem lett semmi bajom az úton. Ehelyett írnom kellett egy üzenetet, kirángatva valamelyik kurzusáról RaeHyun-t, és ajj… inkább nem akarom tudni, hogy mit fogok ezért kapni. A túlzott babusgatása néha már kikészít, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszik. Persze nem hagyom, hogy túlzásokba essen, vagyis… mindegy is. Szeretem, csak nem akarom, hogy folyamatosan kirohangáljon az egyetemről, ha kap egy SMS-t, vagy egy hívást, ha bekerülök ide. Így soha nem fog előrébb jutni a tanulásban, és lemarad, és még többet kell fizetnie, amiért akárhogyan is nézzük, én leszek a hibás.
– Hol vagy már…? –Minél előbb ki akarok innen szabadulni, mert már most elegem van ebből a kórteremből, pedig elsőnek vagyok itt. Hanyatt feküdtem az ágyon, kezeimet széttárva, és a mennyezetet kezdtem el bámulni, mintha az segítene abban, hogy Hyung hamarabb ideérjen. Lehet dugóba keveredett, vagy kifogyott a benzin, vagy lemerült az akksi, vagy nem tudom. Bármi közbejöhetett, de akkor miért nem ír vissza, hogy késik vagy valami? Gyere Hyung, gyere… siess!!!!!!

Elég durva napom volt, tekintve, hogy a szociálpolitika nem egy könnyű szak. Sok száraz tantárgyam van, amiket amúgy egész jól bírok, csak délután kettőre golyóztam be tőle, ezért örültem is neki, hogy most bő másfél órás szünetem lesz, ami épp arra lesz elég, hogy pótoljam a leolvadt kilókat, ugyanis amennyit izzadtam az órán, tuti kiizzadtam még a nem létező feleslegemet. Mindig amolyan giliszta alkat voltam, annyit ettem amennyit akartam, de egyszerűen nem tudtam meghízni. Ugyanezt a gént örökölték az ikrek is, szóval remélem egyikük sem akar testépítő lenni, mert hamar le kéne mondaniuk az álmaikról. Nem én akarom összetörni a szívüket azzal, hogy ezt közlöm, szóval remélem, hogy ennyi idős fejjel már tisztában vannak azzal, hogy milyen a testük és az mit kíván és mit nem. Mondjuk egyik se elmebeteg, szóval szerintem meg sem fordult ilyesmi a fejükben, viszont úgy néz ki én már túl fáradt vagyok ahhoz is, hogy éljek.
Pont ezért voltam hihetetlenül boldog, amikor végre levágtam magam az ebédlő egyik székére. Úgy döntöttem, hogy most semmivel sem fogok foglalkozni, mert a baleset óta amúgy is túl sokat agyaltam felesleges dolgokon. Vagyis nem épp felesleges, de időm gyászolni nem igazán volt, mondjuk kedvem se, de az már mellékes. Tudom, hogy az lenne a normális ha legalább egy picit átadnám magam a fájdalmamnak, de túlságosan büszke vagyok ehhez és attól is félek, hogy valaki ilyenkor meglátna. Azt nagyon nem szeretném, utálom ha az emberek gyengének látnak, vagy elesettnek, szomorúnak, akárminek, ami nem hordoz túl sok pozitív dolgot magában. Nekem pedig az a dolgom, hogy utolsó fennmaradó családfőként összefogjam az öcséjimet meg Eunjit, hiszen a fiatal nő erre a lába miatt erőteljesen képtelen. Ő nem tud rohangálni az iskolába, ha valami történik így rám hárul ez a feladat, de nem kifejezetten zavar, ettől egy picit jobban otthon érzem magam Szöulban, hiszen Busanban is ugyanezt csináltam. Ha Rae Hwannak baja esett mentem érte, ha Rae Jin edzése hamarabb ment érte akkor is csak nekem volt jogsim a családból. Ez egyszerre volt végtelenül bosszantó meg megtisztelő feladat is, hiszen ha rám mernek bízni két hús vér, pattanásos fejű tinédzsert, az azt jelenti, hogy már érett vagyok és egyfajta módon elismernek. Mindig hízott a májam, ha ilyet tett valaki.
A telefonom zörömbölésre nem válaszoltam, szerettem volna nyugodtan elfogyasztani – értsd: bezabálni, mert kurvára éhes vagyok – az ebédem, anélkül, hogy valami céges barom zaklatott volna. Úgy fél óra múlva kaptam is egy sms-t, amire olyan dühösen tettem le az evőpálcikákat, hogy még a szomszéd asztaltól is odanéztek. Hupszi, ezek szerint elfelejtettem, hogy a tál és a cucc is a kezemben fémből van, csörömpöl ha leteszem. Na mindegy. Majd jól beolvasok annak a türelmetlen faszkalapnak aki képtelen tíz percet várni és még sms-ben is zaklatni kezd.
Mondanom sem kell, hogy amikor megláttam, hogy a problémásabb öcsém üzent, már meg sem kellett néznem az üzenetet. Tudom, hogy csak akkor ír sms-t, ha valami baj történt, amúgy a Kakao talkot használjuk, amiben ökörködni szokunk, meg amúgy sem tudom, hogy ebben a telefonomban mit keresett volna üzlettársi telefonszám, ugyanis ez nem a céges. Szinte érintetlenül hagytam ott az ebédem, egyből a kabátomba bújtam, és a kezem enyhén remegett az aggodalomtól, de próbáltam elnyomni magamban a dolgot. Már jól van, stabilizálták az állapotát. Én pedig annak ellenére, hogy fáradt vagyok és élénkítő szarokkal tömöm magam, hogy 110%-os figyelemmel rendelkezzek, jól vagyok. Nincs gáz. Megoldunk mindent, mert egy család vagyunk, ugye? De miért is gondolok ilyen faszságokra?
A zsebembe nyúltam, hogy elővehessem a kocsi kulcsát és már vágtattam is ki az épületből passzív agresszív módon. Mindenki kitért az utamból, mert az arcomra volt írva, hogy nem akarok nagy beszélgetésekbe bonyolódni, mert akkor valószínűleg mindenki fejét leordítanám és mennék a dolgomra. Egyelőre még fogjuk rá, hogy bírnak a szaktársaim, meg néhányan rajtuk kívül is, és nem most lenne a legjobb alkalom arra, hogy ezt tönkretegyem. Mondhatni tökéletesen meg vagyok elégedve ezzel a helyzettel, szóval egyelőre nem szándékozom összezúzni a minimális társasági életemet. Na mindegy.
Szinte fénysebességgel száguldottam, és sikeresen elértem a kocsim ajtaját, ami a cél volt, de még így is elég messze voltam: a kórház, ahova szállították messze van, és tuti, hogy dugóba is fogok keveredni, mert az ebben a városban elég gyakori. Most nem is nagyon volt türelmem hozzá, és mivel kb. fél óra alatt csak centiket haladtam, úgy döntöttem, hogy otthagyom a járgányt a picsába, és megyek villamossal. Amúgy is lehetett volna ennyi eszem, de mindegy.
Némi kellemetlen tömegközlekedés után estem be a kórház ajtaján, és rögtön a recepcióra rohantam, ahol némi udvariatlan és nyers mondat után hozzájutottam az osztály és a szoba számához, amiben a gyerek volt. Futva tettem meg a lépéseket és kurvára leszartam, hogy majdnem felborítottam három orvost. Miért nem volt képes kikerülni? Aztán berontottam a szobába, és az ajtóban megállva lihegtem, és léptem beljebb, de lassan kezdett elönteni a méreg, amit nagyjából az aggodalom szült, de gondolom ez nem érdekelte Rae Hwan-t, miután leordítottam a haját a fejéről.
- Most azonnal jössz velem – jelentettem ki fojtott hangon, és éreztem, hogy kezdek lassan ideggyengévé válni, ezt pedig mi sem bizonyította jobban, hogy erősen ragadtam meg a csuklóját – Kiváltjuk a gyógyszereidet és rendesen fogod szedni őket, értetted?
A hangom olyan fenyegető volt, ahogy még sosem beszéltem vele, de rögtön ellágyultak az arcvonásaim, amikor belenéztem azokba a fekete bogárszemekbe. Nem ő tehet arról, hogy így alakultak a dolgok, nem vele kéne kiabálnom.
- Bocs Kölyök – tettem a szőke fejére a kezem és kissé ügyetlenül simogattam meg – Nem akartam így köszönteni. Jobban vagy?

904 | History - Queen | ruciii

A percek csak teltek, és teltek és teltek, de Hyung még sehol nem volt. Elfogott az aggodalom, hogy valami történt vele, azért nem ír vissza vagy azért nincs még itt, de nem. Vele nem történhet semmi, mert… mert nem, és kész! Egy igazi túlélő, miért most esne komolyabb baja? S abban a pillanatban hallottam meg az ajtó csapódását és a lihegését. Mosolyogva keltem fel az ágyról, és már rohantam volna hozzá, hogy megöleljem, de a hangja megtántorított. A pillanatnyi sokkomból egy erős szorítás zökkentett ki, ami a csuklómat érte… s egy szisszenés hagyta el az ajkaimat.
– Auu Hyung, ez fáj! Engedj el! –Nem vagyok egy puhány srác, de azért, ha ő megszorítja a kezemet teljes erőből, az bizony fáj. Ráadásul a hangja is félelmet keltett bennem, noha jól tudom, hogy semmi bántó szándéka nincs. Sosem bántott, csupán túlaggódja az egész asztmámat. Amint sikerült kiszabadítanom ujjai közül a kezemet, hátrébb léptem két lépést. Ujjai nyoma égtek a bőrömön, és minden bizonnyal meg is fog maradni a nap végéig. Sebaj, majd ráhúzom a pulcsimat, és akkor nem fog látszani. Még a végén valaki olyasmit kombinálna, ami valótlan lenne. Igaz, a pletykák kilencven százalékának nincs valóságalapja, az emberek mégis hisznek bennük.
– Megmaradok… –vontam meg aprón a vállamat, miután Hyung arcvonásai ellágyultak, és hangja is kedvesebben csengett. Visszamentem az ideiglenes fekvőhelyemhez, hogy összepakoljam a holmijaimat. – Mit szólt a tanárod, hogy minden szó nélkül kivágtattál a kurzusról? Amúgy sajnálom, hogy el kellett jönnöd, de a helyettesítő tanár egy bunkó paraszt, aki képtelen volt felfogni, amit mondtam neki. Még akkor se nagyon akarta elhinni, mikor összeestem előtte, de szerencsére pár osztálytársam győzködése és aggódó arca meggyőzte, hogy mentő kell. Utálok tesizni… Bár a helyes barna látványáért megéri. –Egy kicsit elkalandoztam, talán még arcszínem is vörösebb lett, mint a kellete, pedig nem voltam kimelegedve. És ami a legcikibb, hogy Hyung előtt vagyok ilyen, és mivel elejtettem ezt a kis morzsát, számíthatok majd mindenféle kérdésre. Előbb kellett volna gondolkodnom, na mindegy. Egyszer úgyis eljött volna az ideje az egésznek, jobb előbb túlesni a cukkolásán, mint később. Időközben felvettem a pulcsimat, meg a táskámat, amit voltak szívesek a mentősökhöz vágni, mert abban volt minden holmim, és így nem kell visszamennünk a suliba. Jobb is, mert RaeHyun tuti kiosztotta volna a gyökér tanárt.
– Farkas éhes vagyok, menjünk kajálni! –S mintha mi sem történt volna, minden zokszó nélkül öleltem meg a tesómat, és léptem ki a kórterem ajtaján. – Te hogy vagy?