Szöulban játszódó fórumos szerepjáték, mely egy egyetemi campus köré központosul, de mindenkit tárt karokkal várunk.
 
KezdőlapKezdőlap  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

 

 #FOODIE & MR. MISCHIEVOUS

Go down 
SzerzőÜzenet
Vendég
Vendég
Anonymous



#FOODIE & MR. MISCHIEVOUS Empty
TémanyitásTárgy: #FOODIE & MR. MISCHIEVOUS   #FOODIE & MR. MISCHIEVOUS Icon_minitimePént. 16 Szept. 2016 - 19:04

FROM: SON DAWON

TO: YON KWANGSOO

WORDS: 442

#THAI FOOD


Az idei szemeszterben sem sikerült megúsznom azt a napot, amelyen alig kell beülnöm órákra, akkor azonban eléggé szétszórva. Ugyanis nekem csak a nap legelején és a legvégén vannak előadásaim, közte azt csinálok, amit akarok. Így már reggel hétkor talpon kell lennem, este kilenckor pedig valahogyan még haza is kell jutnom. Idén a csütörtökömet sikerült ilyen rendkívül előnyös módon összeállítanom, és annak ellenére, hogy tudom, hogy a tárgyfelvételnek megvannak a maga kis fortélyai, még azok bevetésével sem sikerült semmilyen előnyösebb órarendet összehoznom. Ez van, most ezzel kell beérnem.
Az azonban, hogy a napom közepét lyukas órák teszik ki, csupán egy dolgot jelenhet: ebédideji csatangolást a belvárosban! Ezért pedig aztán igazán nem panaszkodhatok; nem kell gyorsan bekapnom valamit két óra között, nem is kell túl korán vagy túl későn ennem, a bioritmusom pedig így nem borul fel. Teljesen nyugodtan megebédelhetek mindenféle zavaró gondolat nélkül, és közben nem kell azon aggódnom, hogy időben visszaérek –e a campusra vagy sem, ugyanis csak ötkor kezdődik a következő előadásom. Akár még egy egész étlapot végigkóstolhatnék ennyi idő alatt!
Ma kivételesen előre volt időm az unalmas – Élelmiszerismeret és élelmiszeripari technológiák II. – óra során kitalálni, hogy milyen menühöz lenne kedvem. Semmiképpen sem szerettem volna a jó öreg koreai konyhát kóstolgatni, bármennyire is imádtam a fogásainkat. Valami különlegesebbre, egzotikusabbra vágytam, úgyhogy a belváros sűrűjébe vetve magam nem is kellett kétszer meggondolnom, amikor egy thai étterem logóját megláttam, hogy bemenjek –e vagy sem. Még szép, hogy vidáman belibbentem, és elfoglaltam egy éppen üres asztalt. Elég sokan terpeszkedtek már a stílusosan berendezett étterem székein, úgyhogy örültem, hogy egy - akkor még éppen szabad - helyet sikerült elfoglalnom.
Félreértés ne tessék, én igenis szerettem szocializálódni és ismerkedni, hiszen mégiscsak ez volt az egyik lételemem! Azt azonban már megtapasztaltam, hogy az ilyen felfedező túrák során inkább jobb, ha egyedül fogyasztom el az ebédemet vagy olyannal, aki ismer, mert másnak furcsa lehet, hogy milyen különlegességeket rendelek, és hogy azt hogyan fogyasztom el.
Némi gondolkodás után a kókusztejes csirkeleves és a bazsalikomos-chilis zöldségtál mellett döntöttem, melyet egy fél óra múlva az elmaradhatatlan sült rizstésztával tálaltak fel.
- Ah, köszönöm szépen! – hajoltam meg ültömben a felszolgáló előtt, aki kedvesen mosolygott rám – Ez egyszerűen istenien néz ki! Alig várom, hogy megkóstolhassam! – csicseregtem vidáman, majd egy újabb hajolgatást követően már nyúltam is az evőpálcikámért, amikor eszembe jutott, hogy hát képet kéne készítenem! Kulináris kaland nem maradhat el kép nélkül!
Gyorsan előhalásztam a telefonomot a táskámból, majd azon igyekeztem, hogy a lehető legjobb szögeket keressem meg a kiválasztott fogásaim lefotózásához. Már a hasam is korgott, annyira éhes voltam, ám addig nem akartam nekiállni, míg a legjobb képeket nem sikerült elkészítenem.
Mit mondhatnék? Foodblogger voltam, az én életem már csak ilyen volt.


A hozzászólást Son Dawon összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. 3 Dec. 2016 - 16:31-kor.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég
Anonymous



#FOODIE & MR. MISCHIEVOUS Empty
TémanyitásTárgy: Re: #FOODIE & MR. MISCHIEVOUS   #FOODIE & MR. MISCHIEVOUS Icon_minitimeSzomb. 17 Szept. 2016 - 22:45

Take a picture
       for you

//Boldogság felsőfokon

Kwangsoo kevésbé volt lelkes az anatómia iránt, mikor gyomra ideges korgásba kezdett az óra közepén. Nyilván nehéz volt koncentrálnia bármire is, hogyha a hasa állandóan felhívta magára a figyelmet, mit egy pattogó kisgyerek az édesanyja felé. Nem is kell mondani, mennyire megkönnyebbült, mikor a tanár befejezte az órát. Nem sok alkalmak egyike volt, mikor ő is sietve távozott a többiekkel együtt. Már-már szinte lebegtek az ételek a feje felett, és nem tudott mit tenni, csúnyán rákívánt mindenre. Ezért hát nem is szenvedett sokáig, hogy hova menjen. A közeli, thai kajáldát választotta, holott soha nem ment oda, mert az ő kedvenc éttermét csak autóval tudta megközelíteni. Viszont ahogy lenni szokott, mire kiért az iskolából, mert nem panaszkodott a gyomra, és nem is volt olyan éhes, mert a sétálás közben elfelejtette, hogy valójában az volt. De már nem kockázatott, inkább belépett a thai étterembe, amelynek ételeit édesanyja különösen kedvelt, ezért néha ő is evett ezt-azt.
Az ajtó feletti kis csengő dallamos csilingelésbe kezdett, mikor a fiú kinyitotta azt. Azt azonban nem tudta, hogy ez mennyire volt hétköznapi étterem, de mivel a pultoknál nem álltak emberek, ezért gondoltam, hogy egyszer csak odajönnek, ha leülök valahova. A gond csak az volt, hogy mivel éppen véget ért egy óra az egyetemen, és ha nem is a koreaiak, de a thai cserediákok biztosan odajártak. Bár volt még egy szabad asztal, valamiért lekötötte Kwangsoo figyelmét az ételét lelkesen fotózó lány, és amilyen kisugárzással tudott az elkészült, gőzölgő ételeire tekinteni. Aztán egy halvány mosolyra húzta a száját, és a kiszemelt lány felé ment, aki természetesen nem vette észre, hogy közelít felé, mert le volt kötve a fényképezéssel. Éppen ezért döntött úgy a fiú, hogy belenyúl a képbe: a középső és a mutatóujját V alakban a kamera és az étel közé tette, így hívva fel a fiú magára a figyelmét.
- Szépséges napot – hajolt meg a lány előtt illedelmesen, majd ledobta magát a szemközti székhez anélkül, hogy megkérdezte volna. Gondolkozott azon, hogy megkérdezze-e tőle, de nem volt biztos benne, hogy igennel válaszolt volna. És ezért is döntött emellett, hogy mégiscsak legyen esélye vele ülnie. Még mielőtt igazán reagálhatott volna, a pincérnő már meg is jelent egy étlappal a kezében, és várta, hogy az újdonsült fiú leadja az italrendelését.
- Levendula szörpöt szeretnék, és Peek Khai Thodot – válaszolta vigyorogva, és maga a pincér is meglepődött, hogy már az ételt is kiválasztotta. Mivel nem mozgott otthonosan a thai ételek világában, ezért inkább a biztosat választotta, mely édesanyja kedvence volt, és a fiú is szerette otthon ennyi. Nyilván nem a nevéből jött rá, hogy ez volt az az étel, hanem a kinézetén akadt meg a tekintete.
Csirkeszárnyak ropogós Thai panírban káposzta ágyon.
Valószínűleg Kwangsoo-nak nehéz dolga lesz, ha látja a lányt enni, mert nem tudta, hogy mennyire gyorsan fogják kihozni az ételt, és a hasa nem fog örülni, ha csak nézi az ételt. Hát, így jársz, haver, ha nem eszel reggelit – jegyezte meg saját magának, és sóhajtott egyet, majd a szemben ülő lányra tévedt a tekintete, és elvigyorodott.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég
Anonymous



#FOODIE & MR. MISCHIEVOUS Empty
TémanyitásTárgy: Re: #FOODIE & MR. MISCHIEVOUS   #FOODIE & MR. MISCHIEVOUS Icon_minitimeCsüt. 22 Szept. 2016 - 21:34

FROM: SON DAWON

TO: YON KWANGSOO

WORDS: 614

#BAD IDEA


Az ember azt hinné, hogy egy dietetikus az ételekre nézve másra sem tud gondolni, minthogy a finomság elfogyasztása mégis milyen hatással lehet a szervezetére. Fogadni mernék, hogy sokan ilyenkor azt hiszik, hogy miniatűr A-vitaminok, Ca-ionok, növényi rostok és kalóriaértékek lebegnek a fejem felett. Ám ez még csak nem is közelít az igazsághoz.
Elég sok mindennel volt tele a fejem ilyenkor, ám túlnyomórészt inkább az éhségemet akartam leküzdeni, mintsem az összetétel-táblázaton gondolkozni. Mellesleg ezt ahhoz is tudtam volna hasonlítani, mint mikor egy jól edzett sportoló tudja, hogy a 25. kilométert meg tudja –e tenni vagy sem; minden csupán gyakorlás kérdése. Én sem gondolkoztam már azon, hogy „hű, na ebben a tojásos rizsben akkor elégséges a D-vitaminok értéke vagy sem”, mert már bőven átléptem azt a szintet, hogy ezt minden étkezésnél eljátsszam.
Nem beszélve, hogy mégiscsak food blogger voltam, és azt vallottam, hogy minden étkezésnek meg kell adni a módját. Lehet, hogy nem ettem hatalmas adagokat vagy tömtem tele magam ötfogásos menükkel, ám az biztos, hogy kiélveztem minden egyes falatot, és hagytam, hogy az ízek egészen kibontakozzanak, miközben ettem. A képek pedig az élmények megörökítésére szolgáltak, hiszen annyi különböző fogást próbáltam már ki, hogy nehéz feladatnak bizonyult volna, hogyha mindet meg kellett volna jegyeznem fényképes bizonyíték nélkül.
Így hát ma is különösebb gondolkodás nélkül előkaptam a telefonomat a válltáskámból, és kidugott nyelvvel, erősen koncentrálva próbáltam megtalálni a legjobb szögeket ahhoz, hogy minőségi és esztétikus képek készüljenek. Nagyon belemélyedtem a munkába, és jól odafigyeltem minden mozdulatomra, hogy még véletlenül se rontsam el az összhatást.
Ám végül nem is én, hanem egy képbe nyúló kéz tette meg ezt helyettem.
- Hékás! – kiáltottam fel enyhén felháborodottan, majd ciccegve megcsóváltam a fejemet, amikor a pillanatom elrontója még le is ült velem szembe. Márkás ruhák, kesze-kusza gesztenyebarna tincsek, sötét, mágnesként ható szempár, markáns vonalak, lezser viselkedés. Egyértelmű volt, hogy milyen sráccal van dolgom, és meg kell valljam őszintén, hogy nem nagyon csíptem az ilyen alakokat, ám az elkövetkezendő időben így is, úgy is el kell viselnem őt, hogyha nem szeretnék balhét. És az igazán nem hiányzott egy ilyen jónak indult ebéd mellé.
Mindennek ellenére nem tudtam leplezni felháborodásomat, így még a hajolgatás viszonzása is elég kényszeredettre és robotosra sikerült. Inkább visszafordítottam a tekintetemet a kezemben tartott készülék képernyőjére, hogy megszemlélhessem az elkészült képeket. Mégsem bírtam ki, hogy a megszólására ne dünnyögjem az orrom alá:
-Érdekes gondolkodásmódra vall, ha neked a szépséges nap egyenlő azzal, hogy belenyúlkálsz mások képeibe – jegyeztem meg szárazon, miközben végigpörgettem a képeimen, és miután megállapítottam, hogy a fiú akciója ellenére is sikerült annyi elviselhetőt készítenem, hogy elég lesz a blogbejegyzés anyagához, lazán visszacsúsztattam a táskámba.
Kíváncsian pillantottam fel a velem szemben terpeszkedő alakra, és a mellkasom előtt összefont kézzel figyeltem, ahogyan rendelt magának.
- Min vigyorogsz? – kértem számon az ajkain csüggeszkedő széles vigyort látva, amit őszintén nem tudtam mire vélni. Bár valljuk be, a természettudományok még mindig nem tudtak magyarázatot adni a hímnemű egyedek viselkedésére, így be kellett érnem annyival, amennyit a drámákban és filmekben láttam.
- Hát, ha megbocsátasz, én elkezdek enni, így talán, mire a tiédet kihozzák, nekem már nem is kell itt ücsörögnöm – küldtem felé egy laza mosolyt, miközben a csipetnyi iróniát egyértelműen ki lehetett hallani a hangomból. Nem mondom, hogy nem szerettem emberekkel tölteni az időmet, mert nagyon is élveztem, ha mások megosztották velem a véleményüket, és így bővíthettem a látásmódomat, ám, aki a munkámba nyúlt bele, annak nem könnyen tudtam megbocsátani. Mr. Nem-Éppen-Gentleman uraságának pedig pont ebbe a hibába sikerült beleesnie.
Így hát a válasza nélkül is a kezembe fogtam az evőpálcikáimat, majd fújogatni kezdtem a levesemből kihalászott tésztaadagot, miközben a szemem sarkából figyeltem a velem szemben ülő srác reakcióját. Nem tudtam, mire számítsak tőle, ám itt volt az idő, hogy megtudjam.


A hozzászólást Son Dawon összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. 3 Dec. 2016 - 16:32-kor.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég
Anonymous



#FOODIE & MR. MISCHIEVOUS Empty
TémanyitásTárgy: Re: #FOODIE & MR. MISCHIEVOUS   #FOODIE & MR. MISCHIEVOUS Icon_minitimeVas. 6 Nov. 2016 - 15:21

I love girls
    who eats well

/Bocsi a megvárakoztatásért/

Kwangsoo nem gondolta, hogy hirtelen felindulás volt a kamerába belekontárkodás, vagy az, hogy ledobta magát a hosszú, vállán könnyedén vízesésként alázúduló világosbarna hajzuhatagú, frufrus lánnyal szemben. Ez egy konkrét elhatározás volt részéről, amikor meglátta a lányt, aki teljes figyelmével arra koncentrált, hogy milyen szögben fotózza le a kapott, ízletesebbnél ízletesebbnek tűnő thai ételt. Ez az elhivatottság, a nagy mandulabarna szemek szüntelen tapadása a tökéletes fotó készítésére, teljesen meggátolta abban, hogy a napja a nyugodt mederben folyjon tovább: muszáj volt odamennie. A lány reakciója pedig felettébb üdítő volt. Összeráncolta homlokát, felháborodva kiáltott egyet. Csak megmosolyogtatott a gondolat.
- Nos, nem így szoktam köszönni másoknak, de neked is szia – biccentett még egyet a homlokáig érő, természetesen sötétbarna hajú srác, mert mégiscsak az etikettet belé verték kiskorában, és egyébként is minden köszönés alkalmával meghajolt a másik előtt, még ha a kissé ideges lány nem is igazán tervezett volna köszönni. No, meg bár már egyszer megtette a meghajlást, lehet a lány nem igazán érzékelte.
- Nem így fogalmaztam volna. Inkább úgy mondanám, hogy feldobtam a képedet egy kicsit, no meg maradandó emlék is lehet, ha nem törlöd. Bár, ha így kimondtam, már biztos lehetek benne, hogy ezt fogod tenni – jegyezte meg Kwangsoo elmerengve, majd a végén ráirányította a tekintetét a szemben, feszes testtartással ülő lányra. No, nem mintha kiismerte volna a lányt. Közel sem járt ahhoz, hogy a másik emberi nemet kiismerje, számára mindig volt a nőkben valami, amit nem tudott megérteni. Lehet, hogy azért mert tulajdon anyjával sem volt olyan jó kapcsolatuk, már-már a házvezető jobb társaságnak bizonyult.
- Lehet, szerény személyemmel még nem találkoztál, de ha már meglett volna, már nem kérdeznéd ezt. Én mindig vigyorgok, legalább is az idő nagy részében, Anatómia órán már kevésbé – tette hozzá Kwangsoo csak úgy mellékesen, és megrázta a vállát. Igazat mondott, aki ismerte, már tényleg nem kérdezett ilyet tőle. Sokan szinte mennek hozzá azért, mert az idegesítő, folyton pampogó haverjaikat már nem tudták elviselni, Kwangsoo viszont tökéletesen az ellentétje volt az ilyen embereknek.
- Teljesen nyugodtan, nem is lenne fél óra múlva ugyanolyan ízletes, és amúgy is szeretem nézni az evő lányokat – vigyorodott el ismét a srác, és hátradőlve, mellkasa előtt összefont kézzel mustrálta a levesét megkezdő lányt. Olyan kifinomultan szürcsölte a pálcikájáról a tésztát, hogy Kwangsoo-nak eszébe sem jutott, hogy félbeszakítsa az ételében elmerülő lányt. Vajon az összes lány ilyen élvezettel étkezett vagy ő volt csak ilyen elhivatott? Bármi is volt a válasz, nem bánta meg, hogy ahhoz az asztalhoz ült.
- Na, milyen? – kérdezte meg a fiú kíváncsian, már mikor a vége felé járt a levesének, és már inkább csak itta a megmaradt levet. Már percekkel azelőtt meg szerette volna kérdezni tőle, de elbambult, és el is feledkezett arról, hogy kérdezni szeretett volna valamit.
- Ha már a sors így összehozott minket… - kezdte el kifigurázni találkozásukat a srác, hiszen maga is tudta, hogy ő döntött úgy, hogy belép a másik életébe, és nem a sors műve volt az. Kwangsoo nem hitt a sorsban. – A nevem Yon Kwangsoo, 96-os, másodéves egyetemista vagyok az SZNE-n. Megtudhatom eme szépség becses nevét? – mosolygott rá a másikra kissé idióta vigyorral, de nem tudta türtőztetni magát. Meg szerette volna tudni, hogy hívják, és mit is csinál. Hirtelen jobban kezdte érdekelni, mint a dezoxiribonukleinsav.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég
Anonymous



#FOODIE & MR. MISCHIEVOUS Empty
TémanyitásTárgy: Re: #FOODIE & MR. MISCHIEVOUS   #FOODIE & MR. MISCHIEVOUS Icon_minitimeSzomb. 3 Dec. 2016 - 16:30

FROM: SON DAWON

TO: YON KWANGSOO

WORDS: 801

#SOMEONE'S GRUMPY


Ha választanom kellett volna, hogy inkább egy pocsékul elkészített tom yum vagy egy udvariatlan ember társaságot választanám, hezitálás nélkül az előbbit mondtam volna.
Nem nagyon csíptem a nem éppen jó modorú embereket, ugyanis azokhoz már elég sokszor volt szerencsém. A személyem köré épített benyomások ugyanis általában arra adtak okot másoknak, hogy illetlen vagy idegesítő kérdésekkel – netalán kérésekkel – bombázzanak, és őszintén szólva egyikhez sem volt kedvem. Főleg nem most, amikor ebédidő környékén jártunk. Ilyenkor ugyanis mindig harapós kedvemben voltam. Ha reggel, rögtön felkelés után vagy étkezésekkor zavartak, akkor aztán nagyon morci tudtam lenni, egyébként pedig olyan voltam, mint egy nyughatatlan jojó.
Úgyhogy csak egy rosszalló horkantással intéztem el azt is, amikor a srác azzal mentegetőzött, hogy csak „emlékezetesebbé” szerette volna tenni a képemet, amikor néhány perccel ezelőtt minden előrejelzés nélkül belenyúlt a tökéletes kompozíciómba. Na persze. Még mit nem.
- Valószínűleg nem fogom kirakni az SNS-emre, és dicsekedni vele, hogy ezzel a képpel ma „ismertséget” kötöttünk – rajzoltam képzeletbeli macskakörmöket a levegőbe, és hangom szinte csöpögött a szarkasztikus gúnytól.
Annak ellenére, hogy foodbloggerként tevékenykedtem, nem osztottam meg az egész életemet a világhálón, és nem is kedveltem azokat az embereket, akik ezt tették. Nekem szükségem volt a magánéletemre, és arra, hogy bizonyos dolgokat megtartsak magamnak. Például a mélyen őrzött titkaimat vagy a rejtegetni kívánt sebeimet.
- Pff, anatómia? – szaladt fel rögtön a szemöldököm, amikor meghallottam a szót – Biztos, hogy anatómiát mondtál? Nem éppen neked való óra – jegyeztem meg mézédes mosoly kíséretében, ugyanis nem tudtam összeegyeztetni az előttem ülő, elégedetten vigyorgó fiú képét egy pancreas szerkezeti felépítésével. Ugyanolyan leheteletlennek tűnt a kettő közötti kapcsolat, mint, amely engem és az egyszerű fogásokat kötött össze.
Ha ellenkezett volna a srác, ha nem, én akkor is belekezdtem volna a levesembe, ugyanis ő volt az, aki belecsöppent a rituálémba, és nem volt érdekem, hogy azt miatta meg is szakítsam. Ám, amikor megütötte a fülemet az érvelése, egy pillanatra úgy éreztem, hogy teljesen elment az étvágyam. Még a számba tömött tésztaadag is cigányútra ment, és a mellkasomat ütögetve próbáltam a heves köhögésemet valamilyen módon csillapítani.
- Jobb lesz, ha ilyet nem mondasz többet, mert a végén még megfulladok miattad! – figyelmeztettem hüvelyujjamat felemelve, miközben éppen két köhögés között egy kis levegőhöz tudtam jutni. Még néhány másodpercig próbáltam visszazökkenteni magamat a normális bioritmusomba, majd elhúzott szájjal mertem megkérdezni:
- Mindig így szoktál csajozni? Csak mert ha ez felszedős szöveg akart lenni, akkor be kell valljam, nem igazán nyerte el a tetszésemet – jelentettem ki epésen, ám ami igaz, az igaz. A velem szemben ücsörgő srác egyébként sem tűnt annak a fajtának, aki nagyon felhúzta volna magát azon, hogyha kimondom, amit valójában gondolok. Na, nem mintha érdekelt volna. Aki megzavarja egy nyugodt ebédemet, annak magával az ördöggel kell szembenéznie.
A szemem sarkából lopva pillantgattam az elmélázó fiúra, aki csendben tűrte, ahogy a levesemet fogyasztottam. Na, nem mintha díjaztam volna, hogyha még evés közben is beszéltet, ám az addig lezajlott szócsatáink után furcsán hatott, hogy egy ideig némacsend telepedett közénk. Amit persze később az én szürcsölésem tört meg.
- Teljesen jó – bólintottam egy nagyot, miután az utolsó csepp kókusztejes lét is kiittam a tányérból - A csirke jól meg van sütve, nem rágós, a zöldségek frissek, a fűszerezés pont jó, és a leves hőmérséklete is ideális. Ha legközelebb is jársz erre, szerintem érdemes kipróbálnod – fejtettem ki lazán, szinte nem is törődve azzal, hogy neki mondom, ugyanis helyette inkább a tányéromat elvivő pincérnőnek hajolgattam, és köszöntem meg az előételt. Nem tudtam, hogy Mr. Nem-Éppen-Gentleman uraságnak mikor fogja tálalni a fogásait, de titkon reménykedtem benne, hogy annyira későn, hogy nekem már ne kelljen végigülnöm azt, ahogyan ő eszik.
Hirtelen nem tudtam mit kezdeni magammal az újfent beálló – meglehetősen kínos – csendben, úgyhogy egy icipicit azért örültem, amikor a másik kezdeményezett. Rövid gyorstalpalójára az életével kapcsolatban azonban nem számítottam volna. Több ponton is fennakadt a szemöldököm. Már eleve azon csodálkoztam, hogy csak 1 évvel volt fiatalabb nálam, mert elég gyerekesnek nézett ki – főleg, ha vigyorgott -, másrészt kiderült, hogy akkor egy azon egyetemre jártunk. Remek!
- Son Dawon, 95-ös, harmadéves, szintúgy SZNE – kontráztam rá tömören és velősen, és próbáltam elengedni a fülem mellett a szépség megnevezést. A srácok mindig így kezdték, és csak akkor zavart igazán, ha valami sokkal undorítóbbal és visszataszítóbbal folytatták. Bár, ha Kwangsoo esetében így lett volna, nem lettem volna rest azonnal faképnél hagyni.
Ám egyetlen pici dolog mégis érdekelt vele kapcsolatban. Tőlem lehetett bunkó felbukkanása és béna felszedős szövege, ám az igazán piszkálta a fantáziámat, hogy hogyan került ő anatómia órára.
- Ha pedig már a kérdéseknél tartottunk, akkor ez most az én köröm – vezettem fel torokköszörülve - Milyen szakon vagy? – fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt, és próbáltam a lehető legközönyösebbnek mutatkozni – Csak mert ha már anatómia, akkor nem nézel ki éppen orvostanhallgatónak – morfondíroztam hangosan, ám sajnos bármennyire is tanakodtam ezen, csak ő tudott kisegíteni a válasszal. Egy ideig tehát biztosan mellette ragadtam.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég
Anonymous



#FOODIE & MR. MISCHIEVOUS Empty
TémanyitásTárgy: Re: #FOODIE & MR. MISCHIEVOUS   #FOODIE & MR. MISCHIEVOUS Icon_minitimeVas. 25 Dec. 2016 - 15:43

I can
   call you Noona


from now on

Kwangsoo különösen élvezte a helyzetet. Kevés olyan lányt ismert, aki nem dőlt be rögtön neki vagy akit netalántán huzamosabb ideig kibírt maga mellett. Utálta az állandóságot, a lányok többsége pedig mindig akart tőle valamit, amelyet természetesen nem kaphattak meg, mert az első kérdésen rögtön elbuktak. Nem mintha a kérdés döntötte volna el, hogy kivel fog beszélni tovább, és kivel nem. Az rég baj volt, ha valakinek elgondolkodtató kérdést tett fel. Mert akkor már tudta, hogy abba akarja hagyni a beszélgetést.
- Pedig lehet szereztél volna pár követőt vele – vágott Kwangsoo szomorú arcot, mintha ezzel a lelkébe vágott volna. Nem gondolta, hogy a lány belement volna ilyenbe, de ő maga sem az a fajta volt, aki idegen lányokkal fotózkodott volna. No, nem mintha a keze sokat sejtetett volna a képen, hiszen bárkié lehetett volna.
- Nos, az anatómia nem éppen a kedvenc tantárgyam, de a legtöbb órát szeretem, és ezért érdeme az anatómiát elviselnem. Nincsen olyan út, amelyben minden kiváló. Valamit valamiért - merengett el a plafon felé Kwangsoo, és lassan, mesélős hangnemben válaszolt. Nézte, hogy az étterem mennyezetének vonalai hova futnak el, de úgy tűnt, végtelen körökben ment a plafonon ciklusosan, amelynek sem eleje, sem vége nem volt. Hm… izgalmas, nemdebár?
- Nos… elsősegélynyújtásban már jártas vagyok, de azért ne fulladj meg, rendben? Bármennyire is kecsegtetően hangzik a szájon át történő lélegeztetés – mosolyodott el Kwangsoo lágyan, mert bár első mondata mögött tényleg komoly szándék húzódott meg, az utóbbit kevésbé gondolta meg és/vagy át. Elég halkan mondta, de amennyire kötekedő volt a lány, biztos azt is meghallotta. Már készítette magát lelkiekben, holott nem sokszor volt dolga ilyen lányokkal.
- Aish… miért kell mindig rosszra gondolni? – szomorodott el teátrálisan Kwangsoo, de valahol mélyen mégis komolyan gondolta kérdését. Nem kell rögtön rosszra gondolni! Majd folytatta – Csak szimplán pasikból vagyunk, akiket nem érdekelnek a súlyok és a kinézetek. És ezért nem szeretjük azokat, akik alig esznek – válaszolt őszintén a srác, mert abban a pillanatban nem volt kedve ezzel poénkodni. Talán még a végén az őszinteségén is kiakad, de Kwangsoo-t nem izgatta. Ő akkor is őszinte volt, ha másnak nem tetszett.
Nem volt csoda, hogy ezek után néma csend alakult ki. Nem mintha a biológus szakon tanuló srác zavarni akarta volna a jó étkű lányt. Egyébként is megszokta a csendet ebéd közben: egy, nem volt általában társasága otthon, kettő, ha volt is, akkor a szülei megkövetelték a néma csendet tőle. És mióta az eszét tudta, így lett nevelve. Így nehezen is tud felszabadultan étkezni.
- Mindenképp meglesz. Ha már ennyire ízlik, lehet nekem is ezt kellett volna rendelnem – mondta Kwangsoo a lány értékelésére. Profi volt. Nem tudta, hogy miért ennyire szakmaian válaszolt neki, de nem hibáztatta ezért, mert végre kaphatott tőle egy választ, melyben nem őt figurázta ki.
- Váó… hát a sors tényleg így akarta… Noona – tátotta el a száját meglepetten, de azért mellébökte, ha már megtudta a lánytól, hogy idősebb. Kifejezette élvezte, hogy ezentúl Noonának hívhatja. Az biztos, hogy ha meglátja az egyetemen, akkor nem fog ám elmenni mellette, mintha ismeretlen lenne!! No, nem ám!
A pincérhölgy kihozta az ő ételét is, amit egy bólintással és köszönés kíséretében átvett, és nekikezdett a majszolásnak. Éhes volt, főleg azok után, hogy a lány olyan jó ízűen ette a sajátját előtte. Viszont leplezhetetlen mosollyal hagyta félúton abba, mikor kérdést tett fel a lány:
- Igazán megtisztelő, hogy érdeklődsz irántam – kezdte el a srác nyugodt, kellemes hangnemben, de mikor a lány karjait összefonta mellkasa előtt, és megjegyezte, hogy nem lehet orvostanhallgató, Kwangsoo felnevetett. – Bumm! Pedig telitalálat! – válaszolta izgatott hangnemben, amiért pont az ellentétjét gondolta a lány, mint ami. Sokan mondták már, hogy nem gondolják orvosnak. Kivéve az évfolyama. Mert ők tudhatták ki az a Yon Kwangsoo, aki állandóan a legmagasabb pontszámokat kapja vizsgákon. Khm… nem szokott dicsekedni vele, de ha megjegyzik, nem tagadja.
- Nos… nem hiszem, hogy sok órára járunk közösen, ezért nem hiszem, hogy te is orvostanhallgató vagy. Na, mi a szakod, Noona?
Gondolta már azt, hogy mennyire élvezi a helyzetet?

//happy xmas
Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég
Anonymous



#FOODIE & MR. MISCHIEVOUS Empty
TémanyitásTárgy: Re: #FOODIE & MR. MISCHIEVOUS   #FOODIE & MR. MISCHIEVOUS Icon_minitimeHétf. 26 Dec. 2016 - 22:33

FROM: SON DAWON

TO: YON KWANGSOO

WORDS: 822

#PLAYING ALONG


Nem különösebben érdekelt, hogy hány követővel rendelkezem. Sem az SNS oldalamon, sem az Instagramon vagy a blogomon.
Azt vallom, hogy nem másokért kell élményeket szereznünk, világot látnunk, vagy éppen egészséges életmódot folytatnunk, hanem saját magunkért. Persze, egyeseknek ez elég gyanús lehet, tekintve, hogy foodblogger vagyok, aki nem csinál mást, mint az elfogyasztott ételeiről és kulináris élvezeteiről oszt meg bejegyzéseket az internetes platformon. Ám aközött, hogy ezeket csupán saját szórakoztatásomra és a tapasztalataim lejegyzésére, vagy éppenséggel hírnévre és éttermek szponzorálásának áhítozására használom, az két külön dolog. Soha, egyetlen egy wont sem kaptam azért, hogy lekörmöltem, hogy az SZNE sarkán lévő, nemrég megnyitott vietnámi étteremnek milyen fenséges a pho levese, a vendéglátó ipari egységek legfeljebb törzsvásárlói kártyával vagy kedvezménnyel jutalmazták kedves szavaimat. Netán homlokráncolással, ha nem tetszett nekik a véleményem, de hát annyi baj legyen. Elvégre is szólásszabadságban élünk, nem igaz?
Az anatómia említésére flegmán elhúztam a számat, ugyanis a tantárggyal magával annyi bajom nem is lett volna, ha a professzor nem a világ legunottabb hangjának díjára pályázott volna. Komolyan mondom, még az is, aki kényszerből odajár, képes lenne elaludni az óráján. Néha én sem álltam olyan messze tőle.
- Hmm, micsoda bölcs gondolat – hümmögtem a válaszára, miközben az evőpálcikámmal a sült rizstésztámba kalandoztam - Lehet, hogy inkább pszichológiára kellett volna menned – cukkoltam szándékosan, és még egy viszonylag kedves mosolyra is futotta tőlem.
Nem nagyon izgattam magam amiatt, hogy milyen hangszínt ütöttem meg, mert először is ő volt az, aki belekontárkodott a fényképembe. Másodszor, nem annak a fajtának tűnt, aki zokon veszi az ilyen megjegyzéseket. Harmadszor pedig egészen élveztem a helyzetet, minek után nem sok olyan emberrel veszem körül magam, akit ennyire nyíltan piszkálhatok.
- Atyaisten! – csaptam homlokon magam hitetlenkedve, és komolyan vissza kellett fognom magam, hogy ne pirítsak nagyon rá, amiért a furábbnál furább poénjaival bombázott. Megtanultam már kezelni az olyan srácokat, mint amilyen Kwangsoo volt, és a legjobb módja annak, hogy elijesszem őt az volt, hogy a támadásait elég keményen visszaverem ahhoz, hogy ne merjen legközelebb harcba szállni velem. Az én fegyveremet pedig kétség kívül a gúny mögé rejtettem – Komolyan kezd elmenni az étvágyam a poénjaidtól. Esetleg külön órákat is veszel az egyetemen, ahol az ilyen felszedős szövegeket tanítják? – vontam fel a szemöldökömet kecses ívben, és angyalian pislogva vártam a válaszát. Komolyan érdekelt, honnan szed össze ennyi sületlenséget.
- Hah, mondod te! – horkantam fel – A srácok legtöbbségét viszont igenis érdekli a nőnemű egyedek súlya és kinézete. Annak ellenére is, hogy néhány lány nem tehet róla, hogy úgy néz ki, ahogy. Még az is, aki nagyon vékony. Van, akinek a szakmája megköveteli, míg mások betegség miatt nem híznak, vagy nem akarnak hízni – jegyeztem meg keményebb éllel a hangomban, mint azt szerettem volna, ám ez egy olyan téma volt, melyet nem hagyhattam szó nélkül – Úgyhogy jó lesz, ha ezt észben tartod – figyelmeztettem a saját érdekében, majd szigorúan összepréseltem az ajkaimat. Nem érdekelt, hogy ezzel valószínűleg rájött, hogy én is hasonló múltam rendelkezem, mert bátran felvállaltam a mögöttem lévő éveimet, hiszen azok tettek azzá, aki ma vagyok.
Egy időben az életem meghatározó részévé vált, hogy folyamatosan nyomon kövessem, éppen mennyi kiló vagyok, és hogy az egészséges tartományba esik –e a testzsír-százalékom, ugyanis a balettel töltött éveim olyan gondolkodásmódot vertek belém, ami ezt követelte meg tőlem. A balett elhagyása után még kezdetben küzdenem kellett, hogy csússzanak fel rám a kilók, ám közben rettegtem, hogy mi lesz velem, ha a mérleg többet mutat, mint azt régen anyám megkövetelte tőlem. A balett szép szakma, de káros is. Dietetikus fejjel pontosan tudom, milyen agymosáson kell keresztül mennie egy ilyen művésznek, ha új életet akar kezdeni. Nem könnyű a megszokott diéta és elvárások után megfelelni magunknak, nem pedig a mérlegnek vagy a szüleinknek.
- Noona! Még mit nem – dörmögtem az orrom alá, ám hagytam, hadd élvezze, hogy szórakozhat ezzel a becenévvel. Az előző téma egyébként is rányomta a bélyegét a hangulatomra, nem volt kedvem újfent beszólni neki. Inkább az éppen kihozott rendelése felé böktem – Milyen a peek khai tod? – érdeklődtem a lehető legudvariasabb formában, miközben a saját bazsalikomos-chilis zöldségtálam tartalmát próbáltam elpusztítani. Ám Kwangsoo választását még soha nem kóstoltam, ezért is gondoltam, hogy rákérdezek, hogyan ízlik neki. Hátha legközelebb én is megpróbálkozom vele.
Határozottan nem érdeklődtem a srác iránt, bár igaz, hogy volt benne valami megfoghatatlanul vonzó. Talán a telt ajkain terpeszkedő vigyor, a kisfiús pofikája vagy a mély, férfias hangja keltette bennem ezt a benyomást, ám tagadni sem lehetett, hogy megnyerő volt. Mégsem érdekelt, mert ismertem a magafajta srácokat.
- Á, szóval mégis az vagy! Hát ennyit az előítéletekről! – kommentáltam egy kis ironikus éllel a hangomban, és ha már az előítéleteknél tartottunk, akkor válasz helyett inkább szembefordítottam vele a saját kérdését – Nem, nem vagyok orvostanhallgató. Viszont kíváncsi vagyok, hogy te mit nézel ki belőlem, ha már én is félrenyúltam veled kapcsolatban. Szerinted mégis milyen szakra járok? – emeltem fel szemöldökömet kihívóan, és megálltam az evésben, hogy ráfigyeljek.
Összefontam az ujjaimat, és hidat képezve azon pihentettem a fejemet, úgy néztem fel a srácra. Most ugrik az a bizonyos majom a vízbe.

Neked is.  Ölelés
Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég
Anonymous



#FOODIE & MR. MISCHIEVOUS Empty
TémanyitásTárgy: Re: #FOODIE & MR. MISCHIEVOUS   #FOODIE & MR. MISCHIEVOUS Icon_minitimeKedd 27 Dec. 2016 - 19:48

I don't want to
   let her go


Kwangsoo két dolgot tartott valószínűnek. Egyik fele azt gondolta, hogy az előtte ülő lány csak színészien túljátszotta, hogy nem értékeli a poénjait. Poénjait?! Kwangsoo nem volt az a fajta, aki szeretett poénkodni. Ő csak kimondta azt, amit gondolt. Lehet, hogy ezt nevezte volna a lány poénoknak? Poén-e vagy sem, Kwangsoo bizonytalan volt a lánnyal kapcsolatban. Másik fele viszont szinte biztos volt abban, hogy a szemben ülő nem trükközött vele. A mosolygós lány mögött nem vélt felfedezni álarcot, legalább is ezen a téren. Ő úgy tűnt, mintha tényleg őszinte lett volna vele. Két őszinte ember összeférhet egymással? Két őszinte ember olyan, mint a tűz. Egymás közelében biztonságot éreznek, meleget adhatnak egymásnak testileg és lelkileg, de ha túlságosan is közel kerülnek egymáshoz, talán meg is égethetik egymást. És az égésnyomok túl makacsak, csakugyan, mint Kwangsoo maga és örökre heget képeznek rajtuk.
- Áá, az nem nekem való – rázta meg a fejét hevesen Kwangsoo, mert a közelében sem volt annak, hogy pszichológus legyen. Ő pszichológus? Azt majdnem annyira rühellte volna, mint eladónak lenni egy sarki kisboltban. Kwangsoo értette azt, hogy sok ember nem tudja megoldani a saját problémáját, ezért hív egy pszichológust. De nem lett volna egyszerűbb, ha egy vadidegen helyett a szüleivel, testvéreivel beszél a problémáiról, akik ráadásul sokkal többet tudnak azokról, mint egy idegen. Ezzel szemben orvosnak lenni… az volt Kwangsoo mindene! Segíteni, mikor mást nem tud. Véghez vinni azt, amit más nem képes. Kibírni azt, amelyet más nem lenne képes az ő helyében. Kwangsoo életeket akart menteni, édesapákét, gyermekekét, és mindenkit, akinek segítségre volt szüksége.
- Nem tudok ilyen egyetemi óráról, de ha te tudsz, akkor kiváló ismeretségi köröd van – jegyezte meg a srác lenyűgözve, de tulajdonképpen tudta, hogy a szemben ülő lány csak ironikusan megjegyezte Ő meg ironikusan válaszolt, és hozzátette: - Ez felszedős szövegnek számított volna? Azért nem akarok úgy beszélni, mint egy pap – fintorodott el a srác a gondolatra, mert nem tervezte, hogy felhagy a saját idiolektusával csak azért, mert más mondja neki. Nem volt az a fajta, aki mindegyik mondata végére odatesz egy káromkodást, de nem is élt szent életet. Miért is élt volna, mikor a papok csak papolni tudnak, de cselekedni nem? Kwangsoo kíváncsi lett volna, hogy ha a templomban összeesett volna egy ember, akkor egy pap tudott volna cardiopulmonális reszuszcitációt (újraélesztés = CPR) végrehajtani? Nem hitte volna, egy imára esetleg hajlott volna felőle. De ha a nyelve hátrahanyatlik, és eltakarja a légző utat kifelé, akkor nem sokat segít az ima.
- Azt vágom én, hogy sokaknak muszáj fogyniuk. De akiknek nem, ők miért nem fogadják el magukat? Marilyn Monroe-nak sem volt lapos hasa és vékony combja. Mégis szerették – tartott ki saját véleménye mellett a srác, és tekintetét nem vette le a lány szeméről. A lány falat épített maga köré, és a fiú tudta, hogy – mint a többi nőszemélyt – őt is érdekelte a súly. Mégsem úgy tűnt, hogy a szokásos módon: nem volt telt, sőt kifejezetten vékony, karcsú testalkata volt, mégis talán úgy beszélt, mintha átélte volna ennek nehézségeit. Így hát nem tervezte tovább piszkálni a témát, hiába teljesen más véleményen voltak.
Olyan aranyos volt, ahogyan duzzogott. Ahogyan dühöngött, előrebiggyesztette egy kicsit az ajkait, és hunyorítani kezdett a szemével. Egyszerűen édes volt, ezért Kwangsoo majdnem szemberöhögte, mikor a szólításáról tett megjegyzést, de ehelyett csak vigyorgott egyet, és elkezdte nagy falatokba enni a csirkeszárnyakat a thai panírban mártva. Kétség sem fért hozzá, hogy finomabb volt, mint amelyet otthon, a szakácsuk főzött. De ezt inkább nem jegyezte meg a lánynak, mielőtt kérkedésnek vette volna. Azon viszont enyhén meglepődött mikor (1) megkérdezte tőle, hogyan ízlik neki az étel, (2) emlékezett rá, hogy mit kért még ismertségük elején a srác a pincértől. No, mégiscsak sokkal jobban érdekli a fiút, mint tízes skálán nullán? – Hmm… ez a mártás valami isteni, meg a káposzta is – fejezte ki totális élvezetben az orvostanhallgató fiú, miután megette a szájában lévő falatot. Majd megjegyezte: - Kérsz egy falatot? Tényleg szívesen adok… nincs a számon herpesz, és nincs szájfertőzésem se – nyújtott Kwangsoo egy csirkefalatot felé, és tényleg nem tervezte megmérgezni. És amennyire érdeklődően tekintett az étel felé, Kwangsoo tényleg komolyan is gondolta. Szerette volna látni, ahogyan elfogadja tőle azt az egy falatot.
- Tapasztalat: legközelebb ne előítéleteskedj! Nem tesz jót, ha előre leírsz a szemedben! – mondta a fiú őszintén, és tettetett megbántással a hangjában. Nem szerette, ha átlagosnak vették, vagy azt mondták, hogy minden második fiú olyan volt, mint ő. És ennek érdekében sok mindent képes volt tenni.
- Nos, ha már ilyen őszinte vagy, és kajákat fotózgatsz, és szakszerű véleményt alkotsz azokról, akkor újságírónak gondolnálak – gondolkodott hangosan, ő is kezeit az asztalra támasztva, cseppet sem érdekelve azt, hogy így egészen közel kerültek egymáshoz, majd tippelt egyet. Talált, süllyedt? Vagy másfele kellett volna kapizsgálnia. Nyilván ezt majd csak Dawontól tudja meg, aki szintúgy élvezte a helyzetet, mint a srác.
- Khm, meghívlak egy süteményre, ha befejezted az főételt – szedte össze magát Kwangsoo, mikor meglátta, hogy egyre fogytán van Noona étele, és a fiú nem szerette volna egyedül befejezni az étkezést. Ezért mindent megtett a cél érdekében, és még azelőtt hozzáfűzött valamit, hogy Dawonnak ideje lett volna – Á, már ki is néztem neked egyet, ehhez mit szólsz: Édes Ragadós Rizs Kókusz tejjel és Gyümölccsel Szirupban? – olvasta fel Kwangsoo az első lehetőséget az étlap desszertes részlegéből, majd vigyorogva a másikra pillantott. Titkon reménykedett benne, hogy Noona tovább fogja boldogítani őt, és nem hagyja faképnél őt.

// nézd az új alám  Cool
Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég
Anonymous



#FOODIE & MR. MISCHIEVOUS Empty
TémanyitásTárgy: Re: #FOODIE & MR. MISCHIEVOUS   #FOODIE & MR. MISCHIEVOUS Icon_minitimeSzer. 28 Dec. 2016 - 16:09

FROM: SON DAWON

TO: YON KWANGSOO

WORDS: 987

#COINCIDENCES


A pasik és én.
Sokan azt hinnék, hogy mivel a szüleim elváltak, így rühellem a férfiakat. Az igazság az, hogy én inkább apám pártját fogtam, hiszen ő volt az, aki kiállt mellettem, amikor nem sikerült a felvételim a színművészeti társulathoz. Anyám fúria módjára fröcsögte a szitokszavakat, kezének égető nyoma pedig még ma is sokszor felragyog arcomon, amikor a csalódás ízét érzem a számban. Apám szemtanúja volt, ahogy anyám kezet emelt rám, és még a mai napig sem tud megbocsátani neki. Haragtartása talán keményebb, mint az enyém, hiszen ő soha sem szerette a testi fenyítést. Lehet, hogy nem láttuk olyan gyakran, mert annyit dolgozott, de semmilyen testi sérülést nem okozott. Ellentétben persze anyámmal.
A mai napig apámnál élek, és annak ellenére, hogy nem a legbensőségesebb a kapcsolatunk, bármiről is legyen szó, tudok rá támaszkodni. Férfipéldából tehát nincsen hiány, csakhogy a mai srácok szinte teljesen ellentétei az apámnak. Nem sok olyan fiú udvarolt nekem, akit ne akartam volna azonnal behajítani egy könyvtárba, és addig állni mellette, míg ki nem olvassa az „Etikett útmutató a nőkhöz” című könyvet. Nem utálom tehát őket, és néha tényleg élvezetes incselkedni velük, ám nem különösebben sóvárgok egy kapcsolat után.
- Nem, ez szerintem nem volt az – csóváltam a fejemet egy halvány mosoly kíséretében, ami már egészen őszintén is számíthatott volna. Igazából egészen szórakoztatott a helyzet, hogy minden mondatát felszedős szövegnek tituláltam, ő pedig egy ilyen neutrális megjegyzésnél is félve rákérdezett, hogy hová sorolnám – Majd szólok, ha felszedős szöveg veszélye fenyeget! Vagy úgyis látod, mert simán faképnél hagynálak, ha túllőnél a célon – tettem hozzá vigyorogva, és az irónia mellett most már a humor is megbújt a szavaim mögött. Volt ebben a srácban valami, ami másokból hiányzott. Talán az volt különös, hogy ő nem fakadt ki, hogyha beszóltam neki, vagy lépett le rögtön, hanem védekezni kezdett, vagy éppen beszállt a játékba. Nos, ellenfelemre találtam, úgy látom.
Nagy sóhajjal vettem tudomásul, hogy Kwangsoo nem értette a lényeget. Bár végignézve rajta, ezen nem csodálkoztam. Tipikusan annak a srácnak tűnt, aki egy fikarcnyit sem törődött azzal, hogy a testzsírszázaléka a megfelelő tartományba esik –e, és hogy hány vegyszer bújik meg egy kanál ketchup köntösébe bújva. Valószínűleg gyerekkorától kezdve megvolt minden adottsága ahhoz, hogy ne kelljen a súlya miatt aggódnia. A gének ugyanis hatalmas dolgokra képesek.
- Na látod, ezért kellett volna néhány pszichológia órát venned! – ciccegtem rosszallóan, ám szavaimat a komolyság itta át – Ez nem mások véleménye miatt van, saját maguk nem tudják elfogadni, hogy a tükörben mit látnak. Mégsem szabad hibáztatni őket. Vannak, akik így jobban érzik magukat a bőrükben, míg mások tényleg mentálisan nem tudnak ezen túllépni. Azokról nem is beszélve, akiknél a vékony comb és a lapos has a mérce. Gondolj csak az idolokra! – hagytam néhány másodpercnyi hatásszünetet, hogy a srác megeméssze az előbb hallottakat. Szándékosan nem a balettosokra utaltam, mert nálunk úgyis ez az ismertebb téma, és amúgy sem volt célom, hogy lebuktassam magam. Egyelőre biztos nem – Nekik minden hónapban mérlegre kell állniuk, nem léphetnek át egy adott súlyt, mert az ügynökség nem engedi. Pedig így is rettentő vékonyak, de nem tehetik. Ők pedig nem hagynak fel vele, mert ezt szeretik csinálni – hangsúlyoztam ki a leglényegesebb elemet, amiért sokan nem bírtak megszabadulni a rögeszméiktől. Hiszen ezért élnek, ezzel foglalkoznak, ezt szeretnék a jövőben is tenni, és ezért kisebb áldozatnak tűnik a helyes étkezés, minthogy feladják az álmukat.
16 évesen én sem tudjak mit kezdjek magammal, miután feladtam a balettot, és azt sem tudtam, mit szabad enni és mit nem. Olyan gondolkodásmódra neveltek, hogy szinte sokként ért, amikor apám először elhívott egy étterembe a húgommal együtt, és azt kérhettem, amit szerettem volna, nem aggódva azon, hogy hány kalóriát veszek magamhoz. Szerintem érthető, miért lettem dietetikus.
Élvezettel néztem, ahogyan a fiú evett, mert legalább nem csámcsogott, vagy törölte a száját az asztalterítőbe. Higgyétek el, már mindkettőhöz volt szerencsém. Nem beszélve arról, hogy randi során. Ám azon egy kicsit meglepődtem, amikor felajánlotta, hogy ad egy falatot. Kecses ívben felvontam a szemöldökömet, majd ravasz mosolyra húztam a szám, és ahelyett, hogy közelebb hajoltam volna, hogy leegyem a falatot a villájáról, a saját evőeszközömmel villámgyorsan elcsentem egy kicsit a tányérjáról.
- Csakhogy esélyed se lehessen etetni, mint azokban a romantikus drámákban! – villantottam felé egy diadalittas vigyort, majd hagytam, hadd dolgozza fel, amit előbb látott – Bár nem annak a romantikus fajtának nézel ki – jegyeztem meg hangosan elgondolkozva, majd mielőtt újabb előítélettel bombáztam volna, inkább mentőövként hozzátettem: - De ha szeretnél erre rácáfolni, csak nyugodtan! Nehogy szó érje a ház elejét! – pislogtam rá nagy szemekkel, és szórakozottan felkunkorodott a szám széle. Annyira élvezetes volt vele beszélgetni. Vagy inkább cukkolni. Vagy nem is tudom, minek nevezzem azt, amit éppen csináltunk.
Csak felhorkantottam, amikor az előítéletekről volt szó. Kaptam ebből eleget az évek során, és abban hittem, hogy csupán cselekedetekkel lehet rájuk cáfolni, nem pedig szavakkal.
- Ó, hát igazából közel sem, bár ha úgy vesszük, hobbiból valami hasonlóval foglalkozom. Hallottál már a foodbloggerekről? – vontam fel a szemöldökömet kíváncsian, és válasza után büszkén kijelentettem – Én is az vagyok, csakhogy igazad legyen, de egyetemen egyébként ápolás és betegellátáson vagyok. Dietetikusnak tanulok, úgyhogy tudok egyet s mást az ételekről és az emberek súlyproblémáiról – utaltam vissza beszélgetésünk első felére, és őszintén kíváncsi voltam, hogy erre hogyan fog reagálni. Dicséretét pedig inkább elengedtem a fülem mellett.
Az a helyzet, hogy már a nyelvem hegyén volt egy szúrós válasz, amikor Kwangsoo száján elhangzott az angyali énekként ható kedvenc desszertem neve. Csudába ezekkel a véletlenekkel!
- Nos, ha már úgyis Te fizeted, és úgyis sikerült ráhibáznod a kedvenc thai desszertemre, természetesen a mangós rizsen kívül, akkor igazán nem mondhatok nemet – vontam meg a vállaimat lazán, majd hátradőltem a széken, hogy ne legyünk olyan közel egymáshoz. Nem mintha frusztrált volna, de nem akartam, hogy fölényben érezze magát.
- Ennyire szereted a társaságom, hogy még marasztalni akarsz, vagy most te is rajta akarsz lenni a képeken? – kuncogtam a találkozásunkra gondolva, és vicces lett volna, hogyha utóbbit mondja. Ha pedig az előbbit, akkor pedig a felszedős szövegeinek még az okáról is megbizonyosodtam volna.

Láttam. Nagyon tetszik!  Fallin' Love  
Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég
Anonymous



#FOODIE & MR. MISCHIEVOUS Empty
TémanyitásTárgy: Re: #FOODIE & MR. MISCHIEVOUS   #FOODIE & MR. MISCHIEVOUS Icon_minitimeSzomb. 31 Dec. 2016 - 17:35

Is it because
  of the dessert?


Dawon nem sokszor szólalt meg – vagyis Kwangsoo nem minden megjegyzésére válaszolt -, de ha mégis, akkor az aztán szólt nagyot. Dawon őszinte volt, már a hallgatásával is sok mindent képes volt elárulni. Például azt, hogy nem igazán szívlelte a srácot. No, nem mintha ezen Kwangsoo nem tette volna már túl magát régen. Már akkor bizonyos volt, hogy a lány nem különösen rajongott érte, mikor leült az asztalához. Na, jó… talán nem kellett volna engedély nélkül a képébe lógatnia a kezét, és akkor még lehet, hogy a csípős megjegyzéseitől is mentes lenne. Bár, ha úgy vesszük, akkor az orvostanhallgató srác már-már azon volt, hogy hiányoznának neki azok a beszólások. Mert azok olyan… Dawonosak voltak.
Kwangsoo igen meglepődött, mikor a lány halványan, éppen hogy elmosolyodott, de az felért neki egy napi nehéz teljesítmény eredményével. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz egy lányból mosolyt kicsalni. Nem mintha ez lett volna a célja, de jólesett, hogy először – és talán utoljára - , hogy nem csípősen reagált a srác megjegyzéseire.
- Ebben nem is kételkedtem – vigyorodott el megint Kwangsoo, miután Dawon kijelentette, hogy helyben ott hagyná, ha a srác túllőne a célon. A fiú nem akarta kipróbálni, hogy igaza van-e vagy sem ebben az esetben. Talán azért nem, mert szinte biztos volt benne, hogy ha eljátszaná, a lány tényleg komolyan otthagyná őt egy köszönés nélkül is.
- Jójó, az idolok más tészta. Valamit valamiért elven úgy döntöttek, hogy ha már énekelni meg táncolni akarnak, akkor felhagynak az étkezési szokásaikkal. De ez mindenhol így van. Semmi sem habos torta. Minden célnak van hátulütője – jegyezte meg a srác, és már azon volt, hogy valahogyan le kéne zárniuk a témát, mert az utóbbi percekben a lány igencsak másik oldalát mutatta meg: egy olyan oldalát, amely sérülékeny, sebhelyekkel rendelkezik. Nem ismerték egymást fél órája, és ezért a srác nem akarta, hogy az ő véleménye miatt a lány örökre, húsz méterről elkerülje őt minden egyes nap, amikor az egyetemen találkozni fognak. Nem akarta, hogy egy sebet szakítson fel, és emiatt a Dawonnak Kwangsoo-ról csak egy kellemetlen találkozás élménye maradjon fent.
Kwangsoo-nak már majdnem letörött a keze a folyamatos tartogatástól, és attól, hogy a lány fél óráig gondolkozott, hogy mit is csináljon a felajánlott csirkefalatról – mármint nem volt fél óra, csak a régen kondiba járt Kwangsoo-nak nehezére esett 90 fokban megtartani villát. Kétféle lehetőséget tartott a srác megvalósulhatónak: vagy megkóstolja vagy nem. Hát, igazából az első következett be, de nem úgy, ahogy ő gondolta. Hanem zseniális módon, gyors trükközéssel elvett egy falatot a tányérról, és Kwangsoo hihetetlenül ejtette le az asztalra elzsibbadt karját. Hihetetlen.
Élvezetes volt hallgatni, ahogyan Dawon hangosan gondolkozott arról, hogy romantikus személy volt-e a vele szemben ülő fiú, már-már hátradőlve hallgatta volna, halvány mosollyal az arcán, ahogyan Dawon gondolkozva a levegőbe nézelődött. Tüneményes volt.
- Rá fogok én erre cáfolni, az biztos – határozta el magát a srác erősen bólogatva, és majdnem nevethetnékje támadt, hogy ilyet ő maga, saját akaratából ejtett ki a száját. Nem az a romantikus fajta volt -, bár eddig nem is találkozott olyan megnyerő hölggyel, mint aki szemben ült vele -, és pont ezért találta a helyzetet viccesnek, hogy ő ilyet állítson.
- Na, tudtam én, hogy valami hasonlónak kell lenned. Bár így visszagondolva, tényleg lerí rólad a foodbloggerség – felelte Kwangsoo meglepődve, de annál is inkább nagyobb örömmel, hogy ha nem is találta el, mégiscsak közel járt hozzá. És amit mondott, azt nem megbántásból mondta, hanem inkább biztatóul. Vagy akárhogy is mondják. Arra viszont végképp nem gondolt, hogy lány ugyanazon a karon van, mint ő. Na, lám… nem csak ő ilyen elhivatott a biológia terén? – Ki tudja, még a végén mindketten ugyanott fogunk dolgozni – mosolyodott el Kwangsoo boldogan, amiért nem csak hogy már akkor más csoportba helyezte a többi lánytól Dawont, hanem még tudta is, hogy mizujs van a dezoxiribonukleinsavval. Mármint, azért a karon elég alap tudás volt ez. És ahogyan Dawont ebben a fél órában megismerte, biztos volt abban, hogy ezt tudta.
- Az én megtiszteltetésem, hogy elfogadtad – hajolt meg Kwangsoo illedelmesen, de belül nagyobb örült magának, hogy a lány nem utasította vissza, és nem hagyta őt faképnél abban a pillanatban, hogy megette a főtételét. Így hát amint a közelükbe érkezett egy pincér, kért kettőt az előbb említett édességből – mert hát azért Kwangsoo szája is éhezett valami édességre.
- A másodikat próbálom elérni... – válaszolt a srác, mert azért az elsőt mégsem mondhatta – talán tényleg faképnél hagyná. Nem volt különös célja, hogy benne legyen a képekben, de boldoggá tette volna, ha tényleg így zárják le az estét. Egy fényképpel, amelyet a lány is engedélyez. Egy újabb falat csirke után ő is megjegyezte – Na, és te azért maradsz még, mert megkedvelted a társaságom vagy nem bírsz ellenállni a desszertnek? Vagy esetleg mindkettő? – tudakolta meg a fiú Dawonra tapadt tekintettel, és kíváncsnian várta a válaszát. No, nem mintha nem lett volna biztos a válaszban. Sziklaszilárd biztos volt benne.

Boldog új évet, drága!  New Year
Vissza az elejére Go down
Vendég
Vendég
Anonymous



#FOODIE & MR. MISCHIEVOUS Empty
TémanyitásTárgy: Re: #FOODIE & MR. MISCHIEVOUS   #FOODIE & MR. MISCHIEVOUS Icon_minitimeVas. 22 Jan. 2017 - 20:12

FROM: SON DAWON

TO: YON KWANGSOO

WORDS: 842

#NOT BECAUSE OF YOU


Dietetikusként foglalkoztam már az egészséges táplálkozás mindkét oldalával, és be kell vallani, hogy még most sem tudok teljesen átfogó képet adni arról, hogy mennyi mindentől függ, hogy valakinek milyen étrendet kéne követnie.
Mondhatjuk, hogy a genetika sokat számít, hiszen két túlsúlyos szülőtől ritkán származik olyan gyerek, akinek a súlya az egészséges tartományba esne, de persze vannak kivételek. Ezen felül az is számít, hogy gyermekkorban milyen étrendet követ az adott egyén, de ha csak később, a társadalom nyomásának hatására és az önértékelésének fejlődésére alakul ki benne a megfelelő testkép, még akkor sincsen minden veszve. Elhivatottsággal, mértéktartással és megfelelő mennyiségű testmozgással soha sem késő változtatni.
Ám az teljesen más tészta, ha valaki mentális önértékelési zavarokkal küzd, és nem olyannak látja magát a tükörben, mint amilyen valójában. Csakhogy Kwangsoo úgy tűnik, hogy nem találkozott még ezzel az esettel, bár nem is hiszem, hogy valaha belebotlana ilyen illetőkbe, abból kifolyólag, amilyen könnyűszerrel beszél a problémáról.
- Ebben van valami – ismertem el egy határozott bólintás kíséretében, azonban piszkálta a csőrömet, hogy ilyen játszi könnyedséggel túllépett a témán. Mégis inkább hagytam az egészet, mert bár nem gondoltam sem gőgösnek, sem pökhendinek, amiért nézetei kimerültek abban, hogy „valaki vékony, ám nem tudja elfogadni magát”, mégsem gondoltam, hogy ez a felfogás helyénvaló lenne. Ezután viszont nem akartam már semmit sem erőltetni; voltak kellemesebb témák is, amelyekről beszélgethettünk volna.
A kezdeti ellenszenv ellenére lassan-lassan kezdtem egyre jobban elfogadni azt az aprócska tényt, hogy Kwangsoo nem fog egyhamar lelépni, úgyhogy inkább tettem, amit tennem kellett – beszálltam a játékába. Roppant módon élveztem, ahogyan szájával csücsörített, minek után kis trükkömmel még el is fogadtam a felkínált ételt, ám kikerültem, hogy közvetlenül tőle kelljen azt megszereznem. Erre a lépésre, úgy hiszem, hogy nem nagyon számított, és ezért büszke is voltam magamra. Íme a tökéletes példa arra, hogyan kell elhúzni a mézes madzagot egy hozzá hasonló csávó orra előtt!
- Ejha! – nyomtam meg erősen a szót hitetlen pislogás kíséretében, amikor szóba került a fiú romantikus oldala, s hogy majd be fogja nekem bizonyítani, hogy valóban ilyen alkat – Azért majd szólj, ha valami szerenádhoz hasonlóra készülsz, mert inkább önként távozom, mintsem, hogy le kéne járatnod magad és ezzel együtt engem az egész étterem előtt – mutattam körbe a helyiségen szórakozott vigyor kíséretében, majd fejemet csóválva hátradőltem a széken.
Igazán mulattató volt a fiú agyát húzni, és arra várni, hogy milyen reakciót fog nyújtani, mert tipikusan azt a lezser srác benyomást keltette, akit nem érdekelt, hogy mennyi kritikát zúdítottak rá, ő ugyanazzal a magabiztos vigyorral állt ki a csatatérre. Csupán akkor fagyott le az arcomról a mosoly, amikor Kwangsoo félvállról megjegyezte, hogy lehetséges, hogy ugyanott fogunk dolgozni, mert erre nem sok esélyt láttam (vagy inkább nem akartam látni). Jöhetett is a díjnyertes, hitetlen horkantásom.
- Ah, azt erősen kétlem! – hessegettem el a lehetőségnek még csak a gondolatát is, mert nekem eszem ágában sem volt a steril kórházszoba négy falai közt eltölteni életem hátralévő éveit. Én leginkább egy magánpraxisban gondolkoztam, vagy olyan egészségügyi központban való munkára, ahol tanácsadással és a páciensek életének helyes úton tartásával foglalkoztak, olyan félig testi, félig pedig mentális alapon. Tehát nem kötögettek volna sebeket, viszont útmutatást adtak volna, hogy például a vashiányban szenvedők hogyan tudnak változtatni a kialakult helyzetükön.
Ha kórházban szeretnél dolgozni, akkor még inkább nem látok rá esélyt. Vagy netán saját rendelőt szeretnél nyitni? – vontam fel a szemöldökömet kíváncsian, majd pimaszul hozzátettem - Akkor jó fizetést kell ajánlanod, hogy minden nap el tudjam viselni a pofidat – nagyítottam fel szándékosan a helyzetet, bár az eddigi szócsatáinkból és nézeteltéréseinkből kiindulva lehet, hogy puskaporos lett volna a hangulat egy olyan munkahelyen, ahol mindketten jelen voltunk. Ám messze volt ez még, az egyetemet is alig jártuk ki! Még az sem biztos, hogy mindketten az országban maradunk, ha lediplomázunk, nem igaz? Egyelőre elég kifürkészhetetlen a jövőnk.
Nem hazudhattam, tényleg a kókusztejes-gyümölcsszirupos édes ragacsos rizs miatt maradtam, nem pedig Kwangsoo felettébb mulattató és nem mindennapi társasága késztetett erre. Azonban azt is meg kell hagyni, hogy a világ összes mangós rizse sem lett volna képes maradásra bírni, ha tényleg olyan személlyel kellett volna elcsevegnem, akit rühellek.
- Mondanám, hogy a társaságod marasztalt, de akkor hazudnék. A desszert sokkal kecsegtetőbb ajánlatnak tűnt, mint egy beszélgetés veled – ismertem be felkunkorodó ajkakkal, miközben összefűztem az ujjaimat, és lekönyököltem az asztalra. A fiú kisfiús vonásaiban volt valami meglepően megnyerő, amely csak ilyen közelségből tűnt fel, ám szemrebbenés nélkül álltam a farkasszemezést. Ha harc, hát legyen harc – És még úgyis van időm. Csak fél óra múlva kezdődik a következő órám – tettem hozzá az órámra pillantva, amit mindig szerettem magammal hordani, mert fontosnak tartottam, hogy mindig mindenhová pontosan érkezzek. Ám most nem kellett aggódnom, hogy lóhalálában esek majd be az Élelmiszerismeret és élelmiszeripari technológiák I. előadására, hanem jóllakottan, teli hassal és nyugodtan sétálhatok vissza. Persze csak a desszert elfogyasztása utána.
- Csak azt ne mondd, hogy neked is a következő sávban kell visszamenned! – emeltem fel a mutatóujjamat fenyegetően, miközben nemlegesen csóváltam hozzá a fejemet.
Yon Kwangsoo-ból ennyi is elég volt, nem akartam, hogy kihasználja az egyetem és az étterem közötti utat, hogy bebizonyítsa, ő aztán tényleg romantikus alkat. Vagy csak szimplán érdekelt, neki mikor kell visszamennie. Ki tudja?

Kicsit későn, de neked is! *-*
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom





#FOODIE & MR. MISCHIEVOUS Empty
TémanyitásTárgy: Re: #FOODIE & MR. MISCHIEVOUS   #FOODIE & MR. MISCHIEVOUS Icon_minitime

Vissza az elejére Go down
 
#FOODIE & MR. MISCHIEVOUS
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
S.E.O.U.L :: Special (f)-
Ugrás: