Megannyi dalt írtam már és többségüket meg is vették különféle ügynökségek. Rádióban, koncerteken hallom vissza a szerzeményeimet és ez nagyon jó érzés, azonban minden egyes alkalommal van bennem egy kis csalódottság is. Amit megírok szöveget és dallamot, azt csupán én tudom teljesen átérezni, én vagyok tisztában azzal, hogy pontosan mit jelentenek a szavak. A zene általi érzelmeket, csupán én vagyok képes tökéletesen megérteni. De nem baj, ez mit sem vesz el a sikerből és bizonyára a hallgatókat is meg tudja érinteni a mondanivalóm. Vannak, akik meg akarják váltani a világot a dalszöveggel, én nem ilyen író vagyok. A saját tapasztalataimat és pillanatnyi állapotomat vetítem le a papírra és valószínű, hogy ettől érzem annyira személyesnek minden egyes darabot. 
Tanultam többféle hangszeren játszani, énekelni és kicsit táncolni is, mégsem lettem idol, vagy gyakornok. Szeretnék megmaradni közönséges átlagembernek, hiszen a nem ismertek között is rengeteg tehetség van, nálam jóval ügyesebbek. Azt hiszem, büszke lehetek arra, hogy sikerült kitartanom az elhatározásom mellett - hogy ne legyek híres - és nem hagytam, hogy az öcsém és sokan mások befolyásoljanak. 
A kaliforniai egyetemről átjöttem a seoulira, mivel úgy éreztem, hogy itt többet tudok tanulni, mint Amerikában és megismerhetem jobban a koreai zenei világot. Bár már nem ismeretlen számomra, mert szoktam hallgatni a helyi slágereket és dolgoztam is már helybeli zenészekkel, idolokkal, mégis a mesterképzés nagy előrelépés lehet számomra, valamint jobban megismerhetem az eredeti hazámat.  
Sok időt töltök az egyetem falai között, néha még akkor is itt tartózkodok, amikor nincs órám és noha közel van az albérletem és még csak lusta sem vagyok megtenni a távot. Szerintem csupán professzionalista vagyok és szabadidőmben a feladataimon és a hobbimon jár az eszem, azok elvégzésére pedig tökéletes az egyetem. 
Jócskán elmúlt dél, mikor vége egy háromórás tárgyamnak. Jól betábláztam magam, de arra viszont ügyeltem, hogy mindig legyen időm enni. Most sem szándékozom hazamenni, inkább veszek valamit a közeli étteremben, aztán jövök is vissza. Egy pénztárcával a farzsebemben indulok el kifelé. Haladok végig a folyosókon, közben pedig írok egy üzenetet az öcsémnek, hogy nem akar-e jönni enni, mert sokszor beszéltük, hogy keressük egymást ahelyett, hogy egyedül étkeznénk, ám ezúttal neki van dolga és ismételten nem jön össze a találkozás. Olvasom a válaszát, mikor megérzem, hogy egy nehéz könyv éle fúródik a lábfejembe. Hiába van cipő rajtam, fáj és biztosra veszem, hogy holnapra be fog lilulni. Arcom is megremeg egy pillanatra, majd a tettesre nézek és belém szorul a levegő. Ah Ra? A meglepettségtől elfeledkezek a fájdalomról és felelevenítem az első találkozásunkat. Leguggolok mellé és meglátom a könnyeit. Majd rám néz és azt hiszem, elvesztem a tekintetében. Az a pillanat él bennem még mindig és nem volt olyan nap azóta, hogy ne jutott volna eszembe. Nem véletlenül született pont róla egy dal. Most is akkor térek észhez, amikor ő már gondosan szedegeti össze az elejtett füzeteket. Bocsánatkérő hangja is azt bizonyítja, hogy csakis ő lehet. Hogy is felejthettem volna el? Pont mint anno, most is leereszkedek hozzá és segítek összeszedni a lapokat. Megérzem magamon a szemét, mire lassan ráemelem a tekintetem és megint ismétli magát a történelem. Nocsak, szóval tényleg alkalma adódott meghálálni nekem azt, hogy rábukkantam Ice-ra, igaz engem ez a része cseppet sem érdekel, a lánnyal ellentétben. Azonban jó ürügy arra, hogy miért kezdjünk el ismételten beszélgetni. Finoman elmosolyodtam, amiből rájöhet, hogy pontosan tudom, ő kicsoda. Az egyik füzetért épp egyszerre nyúlunk, ám neki sikerül előbb megfognia a lapot, míg én néhány pillanattal később érek oda és a borító helyett véletlenül Ah Ra kézfejének selymes bőrét érintem meg. Vissza akarom rántani a kezem, de nem megy, belemerülök a momentumba és egy érzés fut végig a testemen. Ismét szemeibe nézek és majd csak utána jövök rá, hogy lépni kéne valamit. Visszahúzom a kezem és az eltévesztett füzetre pillantok le miközben megköszörülöm a torkom zavaromban. Azt hiszem, ez most ciki volt. 
Visszaadom neki a könyveket, majd feláll és megjegyzi, hogy ez vicces. Azt feltételezem, hogy az iménti érintésre mordul fel, így érdeklődve, de egyben bűntudatosan állok fel én is. Bár nem kapok erre utaló magyarázatot, sőt elhív, hogy meghálálja nekem az múltkorit egy ebéd keretein belül. Elnevetem magam, mert vicces, hogy még mindig hálálkodni akar, mikor nem tettem semmit és nekem már rég nem erről szól ez a találkozás, ám legyen, mivel bármi is az indok, a kettő ok ugyanoda vezet, így hagyom és bólintok, hogy benne vagyok abban a bizonyos jutalomban. 
- Jól hangzik, legyen így. Viszont engedelmeddel lenne egy ajánlatom - szólalok meg végre és figyelem, hogy megijed-e ettől a hirtelen jött feltételemtől. - Nem kell meghívnod, majd fizetem én az ételt, cserébe azonban mesélsz magadról. - Nekem jobban megéri, ha az ebéd nem egy unalmas beszélgetés lesz, ami csak azért zajlik, mert megjutalmaz, hanem valóban alkalmam adódik megismerni őt, illetve Ah Ra-nak is engem. Ha jól tudom - és nem kutakodott utánam - akkor kettőnk közül ő az, aki kevesebbet tud rólam, elvégre még a nevemet sem árultam el. Sokan nem szeretnek magukról mesélni, én viszont pont erre kérem őt, természetesen miután leülünk majd.
Amennyiben elfogadja az ajánlatomat, elindulunk a büfé felé. Szóval felesleges volt a kabát, na mindegy. Leveszem és a karomban hordozom az épület hátralévő részében és időnként a lányra pillantok. 
- Ice azóta nem rosszalkodik? - kérdezem, mert érdekel, hogy a kutya máskor is elszalad-e a lánytól, vagy az csak egy különleges eset volt - nem is sejti a jászág, mennyire az. Persze, ha többször megtörténik, akkor el kell gondolkodni azok, hogy mit csinálhatnak rosszul, ugyanis egy boldog kutya ilyet nem csinál játékból. De bízok benne, hogy az csak véletlen volt. Hallgatom a válaszát, ám lassacskán megérkezünk a büféhez.