Szöulban játszódó fórumos szerepjáték, mely egy egyetemi campus köré központosul, de mindenkit tárt karokkal várunk.
 
HomeHome  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share | 
 

 jus && day :: here we come jersey

Go down 
SzerzőÜzenet
Damian Park
staff
staff
avatar

♠ Titulus : son of demeter
♠ Tartózkodási hely : camp half blood
♠ Szak/Foglalkozás : felügyelő
♠ Családi állapot : as the heart sighs
♠ Hozzászólások : 10

TémanyitásTárgy: jus && day :: here we come jersey   Hétf. Júl. 23 2018, 18:32



we take the world on our back



Damiannek fogalma sem volt, hogy miért egyezett ebbe bele.
Na jó, valójában pontosan tudta, hogy milyen ok-okozati következmények vezettek ahhoz, hogy a szabadnapján a Tábor bejáratánál, egy lazán hátára vetett hátizsákkal ácsorogjon, és az karóráján az időt ellenőrizve azon sóhajtozzon, vajon Justin miatt le fogják-e késni a vonatot. Amilyen szeleburdi és spontán teremtés a lány, még azt is kinézné belőle, hogy ez az egész csak egy kaland számára, és az egyetem csak egy kifogás arra, hogy egy napot legalább távol tölthessen a Tábortól. Mindenesetre az biztos, hogy Damiannél jobb embert nem találhatott volna arra, hogy megismerje kicsit New Jersey-t, ugyanis a fiú szinte az egész életét ott töltötte el. Meg amúgy is mi mással töltené a szabadnapját? Alvással, az erdő tisztásán való heverészéssel, vagy netalántán mélyebb berkek között botorkálva hollófekete tincseket keresne? Áh, ugyan! Igazán nincs jobb dolga, mint itt lenni…
- Na végre! - csóválta a fejét a fejét a felügyelő, amikor a vöröske felbukkant az oldalán. Csak a hosszú évek kiképzésének köszönhette, hogy egyáltalán észrevette a mögé lopódzkodó lányt, mert a Hermész-félvér képes lett volna meglepni, ha nem lenne olyan érzékeny az erdő neszeinek változására. A fű legkisebb zizegésére is egyfajta rezgés járta át, mintha a természet figyelmeztetni akarta volna, hogy veszély közeledik, ezúttal egy enyveskezűnek titulált leányzó képében, aki a széles, csínytevő mosolyával egy volt azon táborlakók közül, akik valamelyest közel kerültek Day szívéhez az évek során. Nem véletlen, hogy őt kérte meg, hogy nézzen Arian körmére, hogy mitől lehet olyan búval bélelt.
Kevés emberrel foglalkozott a srác igazán, kevesen érdemelték ki azt, hogy egy szimpla biccentésnél többet kapjanak tőle, amikor elhaladnak egymás mellett a Táborban, hacsak nem a felügyelői kötelességeiről volt szó. S míg az Afrodité-fiú hirtelen hangulatváltozása - legalábbis hirtelen olyasvalaki számára, aki tavaly nyáron látta utoljára - aggasztotta, addig Justinnal amúgy is beszélgetni akart a terveiről, hiszen tudomása szerint a lánynak ez lesz az utolsó táborban töltött nyara. S mi van, ha aztán az ír hegyvidék visszavonzza honába, és soha többé nem látja? Ez már csak az élet rendje, emlékezteti magát, hiszen azt is megszokta, hogy régi jó ismerőse, Bradley bár már nem járja vele a kitaposott ösvényeket a Táborban, még mindig ott van a közelben.
- Mi tartott ennyi ideig? - vonja fel a szemöldökét a srác, miközben a fejével az út felé bök, hogy induljanak. Jó negyedóra gyaloglás vár rájuk a vasútállomásig és még a jegyüket is meg kell venni, hacsak nem akarják elbliccelni a negyven perces utat, és nem, Day-nek esze ágában sincs hagyni, hogy egy Hermész-gyerek esetleg csábításba essen, hogy a felügyelete alatt tilosban járjon.
Miközben az utat nézi maguk előtt, lomhán bólogat a lány magyarázatára, és nyugtázza magában, hogy amúgy sem gondolta volna, hogy Justin a napi kiruccanásokra sminkelte éppen magát és akkor feledkezett el annyira az időről, hogy néhány perccel megvárassa a szívességük rá eső felét betartani készülő srácot.
Az erdőből kivezető út mellett lassan népesedik a táj, megjelennek az első házak, a halandó emberek környéke, akik nem látnak át a Ködön, és az utca végén feltűnik a régi, kopottas vasútállomás is, melynek már rozsdás felirata egy pillanatra a félsziget egyik szegletében árválkodó antikváriumra emlékezteti a fiút.
- Ó, mielőtt elfelejtem: Brad kérdezett rólad. Nem látogattad még meg idén? - bukik ki belőle kíváncsian, hiszen bármennyire is egy baráti társaság voltak, amikor a könyvesboltos srác még táborlakó volt, kétségtelen, hogy volt egyfajta kötelék Justin és az Athéné-fiú közt. Talán azért mert Brad volt, aki rátalált és elhozta közéjük Vagy mert Damiannel amúgy is esélytelen mélyebb barátságot kötni.


remélem tetszik ^^

Vissza az elejére Go down
Justin Mulligan
uni
uni
avatar

♠ Titulus : arnacoeur
♠ Tartózkodási hely : félvér tábor
♠ Szak/Foglalkozás : gyűjtő
♠ Családi állapot : szívrablás folyamatban
♠ Hozzászólások : 11

TémanyitásTárgy: Re: jus && day :: here we come jersey   Hétf. Júl. 23 2018, 18:39


hello, big boy
damian & justin

Ahogy a jobb karom a fülemhez simul és az ajkaimat elhagyja egy lusta sóhaj, az oldalamról a hátamra fordulok és kinyitom mindkét szemem. A Hermész kabin legkisebb szobáját körbelengő sötétség nem több, mint egy különös, barna massza, ám ennek ellenére úgy érzem, mintha hosszú napokon át bolyongtam volna a tudatlanság mezején. Mintha hetek teltek volna el azóta, hogy tegnap éjszaka dühtől és csalódottságtól forrongva magamra húztam a vékony, lepedőszerű takarót. Mintha magányos hónapok tucatjai rohantak volna el mellettem anélkül, hogy akárcsak egy pillantást is vethettem volna Brad szőke tincseire, napcsókolta bőrére vagy csokoládészín szemeire, melyek mintha alkalomról alkalomra egyre mélyebb betekintést kapnának a lelkem éjsötét bugyraiba. Már a gondolattól is felfordul a gyomrom.
Az alsó ajkamba harapok és elrejtőzöm a világ elől, de alighogy a kockás anyag megérinti a homlokom, a füleimet megüti egy ismerős kacaj, amitől automatikusan ökölbe szorul mindkét tenyerem. Az ujjaim görcsösen szorongatják a takarót, morzsolgatják a durva szálakat, mielőtt a padlóra dobva azt végleg megelégelnék a Beck torkából felszínre szökő, tenyérbemászó vihogást. Idegesen fordulok a világ legidegesítőbb szobatársa felé.
Nem tetszik az, ahogy engem néz, ahogy a szájához emeli a reggelire kapott almát, ahogy megmozdul mögötte a barna sötétítőfüggöny, ami eltakarja a szobához tartozó ablakot. Két magasba emelt szemöldökkel kérem számon.
- Mennyi az idő? - kérdezem, résnyire szűkített szemeimmel az erőtlen szellők által meglengetett anyagot szuggerálva; mindhiába. Bármennyire is szeretném, képtelen vagyok az elmém segítségével tajtékzó mozgásra ösztökélni. Mennyivel egyszerűbb lett volna istennek születni!
- Kettő perc és tizenegy.
Beck válasza rátelepedik a szobára, és kitölti az űrt, amit a zászlófoglalón pancserkedő féltestvéreim hiánya kelt életre. Nem akarom elhinni, hogy a héten már másodszorra szopom be, és bár legutóbb csupán egy mászófalas edzést hagytam ki az idióta poénja miatt, ezúttal egy morcos felügyelőt és egy Jersey felé robogó vonatot fogok elmulasztani.
- Mi a...? Zeuszra, te szarkupac! Biztosra veheted, hogy holnap még számolunk ezért - szitkozódom két hangos lélegzetvétel között. Tekintve, hogy alig másfél percem maradt arra, hogy kiszambázzak a Tábor bejáratához, nem vesződöm felesleges körökkel - felveszem az első pólót, ami a kezem ügyébe akad, a kedvenc kardigánom, ami az éjjeliszekrényemen lóg, és egy farmernadrágot, ami kopottas és szakadt, akár a Nagy Ház könyvtárában megpihenő alaprajzok. Smink és fogmosás nélkül, egy hátizsákkal a vállamon rohanok ki az épületből.
Mire elérek a megbeszélt találkozópontra, az arcom csatakos az izzadságtól, ami végigfolyik a halántékom mentén. Minden gyűlöletes tulajdonságom ellenére utálok késni, egy jó tolvaj ugyanis a pontosságáról ismerszik meg, ami a legjobbaknál precizitással párosul. Az, hogy Damian rám várakozva az óráját nézi, bántja a büszkeségem.
Még csak ahhoz sem vagyok elég összeszedett, hogy a felügyelő háta mögé settenkedve meglepjem, a tettemmel egy nem létező, széles mosolyt varázsolva a mindig komor fiú arcára.
- Helló, nagyfiú! Készen állsz életed legkirályabb szabadnapjára? - kérdezem harsányan, mintha minden rendben lenne, mintha egy másodpercet sem késtem volna, mintha a reggeli malőr csupán a képzeletemben létezne. Pedig tagadhatatlan, hogy megtörtént, és hogy a gondolataim minden egyes bosszantó tréfa után egyre kínkeservesebb helyekre kívánják a Hermész-kabin leghírhedtebb csínytevőjét. Tegnap még az Alvilágba, ma már a Tartarosz legmélyére.
Talán igaza volt a történelemtanáromnak, és tényleg baj van odabent.
- Beck gondoskodott róla, hogy ne halljam meg a tábori ébresztőt. Újfent - válaszolom egy hanyag karlendítéssel, ahogy Damian lépteit követve megindulunk a vasútállomás felé. Próbálok gondtalannak tűnni, boldognak, mert még véletlenül sem szeretném, hogy Beck fülébe jusson, mennyire megkeseríti az életem. Ha tudná, talán nagyobb fokozatra kapcsolna, és nem állna meg szimpla csínyeknél a tavalyi húzásom után. Mert ha őszinte akarnék lenni, bevallanám, hogy az én hibám, amiért idén még a szokásosnál is kiállhatatlanabb. - Valamiért nagyon szórakoztatónak találja, amikor a pokolra kívánom.
Egy ártatlan viccnek indult az egész, de Beck akkori barátnője még aznap összepakolta minden holmiját és azóta sem tért vissza a Táborba.
Csöndesen sétálunk. Próbálkozás híján még az én hiperaktív személyiségem és a tarsolyomban megbújó viccek sem tudják darabjaira törni a Démétér fiút körbelengő, olykor igencsak irritáló némaságot, s így az út során kárörvendő gondolatok tucatjai ölelnek magukhoz. Ahogy megpróbálom elfelejteni a legidősebb szobatársam könnyáztatta arcát, melybe egyik pillanatról a másikra beleköltözött a színtiszta bosszúvágy, az még élénkebbé válik.
Brad nevének ismerős dallama rángat a felszínre.
- Még nem. Nem volt rá időm - mondom, a vasútállomás rozsdás feliratáról a felügyelő arcára szegezve a tekintetem. A hangom éles. Visszhangot ver benne a hazugság. Hisz mind a ketten tudjuk, hogy ha nagyon szerettem volna, már tucatnyi alkalommal kiszökhettem volna a Ködkáprázatba, vagyis okkal kerülöm annak mindentudó tulaját. Csakhogy a valódi indokot nehezebb szavakba önteni, mint az övön aluli visszavágást, amivel megpróbálom Damianbe fojtani a kíváncsiskodást. Mint egy haldokló, aki kétségbeesetten vágyik az ellenszerre, hasztalan percekért a golyó elé lökve azokat, akiket egykor szeretett. - Hisz tudod, hogy megy ez. Még ha sikerül is idő előtt felkelnie az embernek, akkor is ezernyi dolga akad. Például reggeli előtti edzések az íjászpályán.
Szemlesütve lépem át az állomásbejáratát.
Damian ezerszer jobb barátokat érdemel.

sok-sok szeretettel Embarassed
Vissza az elejére Go down
Damian Park
staff
staff
avatar

♠ Titulus : son of demeter
♠ Tartózkodási hely : camp half blood
♠ Szak/Foglalkozás : felügyelő
♠ Családi állapot : as the heart sighs
♠ Hozzászólások : 10

TémanyitásTárgy: Re: jus && day :: here we come jersey   Hétf. Júl. 23 2018, 18:41



we take the world on our back



Damian torkán szinte felgurgulázik egy hitetlenkedő horkantás, amint Justin a maga kissé szanaszét szórt módján, azzal a tipikus széles mosolyával azonnal egy kérdéssel támadja le. A fiút azonban nem könnyű kizökkenteni a passzív állapotából, Justin bármennyire is szívesen és előszeretettel próbálkozik. Méghogy a legkirályabb szabadnap? Még ha nem is kell bébiszittert játszania, a belé rögződött felügyelői gének bizony résen lesznek, nehogy a lány elcsenjen egy-két jelentéktelennek tűnő apróságot mondjuk az egyetemről vagy bárhonnan Jersey-ből. Igazán nem volt kedve a halandó rendőrséggel is bajlódnia ezen a napon még.
- Egészen biztos vagyok benne, hogy nem készültem fel a bajokra, amiket a fejemre készülsz hozni - jegyzi meg végül hetykén, és a szokásos, unalmas udvariassági köröket a hogylétről és hasonlókról ugorva rögtön afelől érdeklődik, hogy mégis mi okból váratta meg őt a leányzó. Nem mintha különösebben sokat késett volna, de a tőle megszokott pontosságot sem tartotta ütempontosan. S hogy mi volt erre a magyarázata? Az ébresztő, amivel Damiannek már igen régóta nem kellett törődnie. Így jár az, aki nem tud jól aludni. Legalább sosem kell azon aggódnia, hogy reggel bárhonnan is elkésne. De azon már szinte meg sem lepődik, hogy Justin esetében egy féltestvére volt a dologban. Ez megmagyarázza azt is, hogy miért néz ki úgy, mint aki most kelt.
- Ti Hermész-gyerekek állandóan egymás nyakának estek. Rosszabbak vagytok, mint a bizonyításmániás Árész-kölykök, komolyan - forgatja a szemét a már-már gyerekesnek is titulálható viselkedésükön, azonban jól tudja, hogy a csínytevés a vérükben van, és nem is tehetnek ellene semmit. Mintha valaki széllel szemben akarná hajtani a sárkányát. Damian is dacosan ellene volt a természet szeretetének, de mit volt mit tenni? Nem tagadhatta meg magától, ami a szívéhez nőtt és az ereiben folyik csak azért, mert nem kedveli az anyját.
Közben nem éppen ráérős léptekkel elindul a vasútállomás irányába, és szólnia sem kell, Justin követi. Eleve az ő ötlete volt az a Jersey-i út, úgyhogy a felügyelő biztos lehetett benne, hogy nem tenne a saját kárára olyasmivel, hogy lemarad vagy megsértődik és hátat fordít. Nem mintha Justint olyasfajtának ismerné, aki egy felvágottabb nyelvű megjegyzést magára venne. Vagy éppen megválaszolatlanul hagynak egy kérdést, legyen is szó bármiről.
Most már tényleg kitör a készülődő hitetlen horkantás a srácból, amikor a lány megjegyzi, hogy még nem volt ideje meglátogatni közös barátjukat az antikváriumban. Mondja ő, aki késik a mászófalazásról és tudja a legjobb utakat, hol lehet kisurranni a Táborból. Biztosan meg tudta volna oldani, ha nagyon akarja. Ám már a lány ártatlannak tettetett folytatásából is egyértelmű, hogy ezúttal esze ágában sincs részletesebb magyarázattal szolgálni.
- Alig várom, hogy lássam azt a napot, amikor te reggeli idő előtt íjászkodsz - bukik ki a srácból, hiszen a Tábori ébresztő egyszerre szól a reggeliző idő kezdetével, és lévén hogy Justin néha még arra sem kell fel, a srác nehezen tudja elképzelni, hogy ezen a szokásán belátható időn belül változtasson. Azonban bármennyire is félvállról vett a megjegyzése, nem annyira ostoba, hogy ne hallja ki a lány szavaiból a rejtett utalást, ám okosabb annál, mint hogy védekezzen vagy megjegyzést tegyen rá. Mégis mit mondhatna?
Időközben elérik a Long Islandi vasútállomás várótermét, ahol unatkozó és vonatukra mobilukon pötyögő utasok halmával van teli. A táblán már szerepel a New Jersey-i vonat 10 percen belüli indulását jelző sor, mely mellett a hármas szám villogása jelzi, hogy már beállt a megfelelő vágányra. Amikor a lány nagy lendülettel menne tovább, Damian egy határozott mozdulattal visszahúzza a hátizsákjának lógó pántjait fogva.
- Áh áh áh, előbb jegyet veszünk - jelenti ki, és a lány minden esetleges morgolódása és nyafogására felkészülve beüti az automatába a megfelelő adatokat, hogy legálisan igénybe vehessék a vasúttársaság szolgáltatásait. S amint pedig megkaparintja a megfelelő jegyeket, már indulhatnak is a vonatra, aminek az ajtaja abban a pillanatban csukódik be mögöttük az utolsó jelzése, amint felpattannak a vagonra és helyet keresnek maguknak.
Irány Jersey, gondolja az odavalósi fiú, majd melankolikusan nézi, ahogyan eltűnnek a long islandi fák a távolban.


remélem tetszik ^^

Vissza az elejére Go down
Justin Mulligan
uni
uni
avatar

♠ Titulus : arnacoeur
♠ Tartózkodási hely : félvér tábor
♠ Szak/Foglalkozás : gyűjtő
♠ Családi állapot : szívrablás folyamatban
♠ Hozzászólások : 11

TémanyitásTárgy: Re: jus && day :: here we come jersey   Hétf. Júl. 23 2018, 18:42


hello, big boy
damian & justin

A vállamat önfeledten Damian felkarjához érintve, már meg sem lepődök a nagyfiú válaszán, ami épp olyan hetyke és nyugodt, mint ahogyan azt elvárom tőle, az állandóság képzete pedig őszinte mosolyt csal a futástól kipirult orcáimra. Mert bár Brad folytonos okoskodása nélkül már közel sem olyan élvezetesek a Félvér Táborban eltöltött, kötelező tanórák és szabályszegésektől terhes éjszakák, Athéné szeretett fiának haverja még mindig képes otthonossá varázsolni a hátam mögött zsibongó szemétdombot. Ezért pedig - még ha soha be nem vallanám - örökké hálás leszek a felügyelőnek.
Miután kihagyva a félvér számára irreleváns információkat, elmagyarázom, hogy mégis miért késtem, egy harsány kacajjal bököm oldalba a nálam egy fél fejjel magasabb srácot, akinek menta színű frufruja a fülledt meleg ellenére sem tapad izzadt tincsekben a homlokához. Szúrós szemmel, irigykedve, mégis nevetve törlöm a kardigánom ujjába az arcomat, miközben a nagyfiú felé fordulva, vidáman reflektálok az elejtett megjegyzésére velem és a körülöttem kialakuló, katasztrofális helyzetekkel kapcsolatban. Tsk! Mintha egy mezei járőrnek valaha is esélye lenne ellenem, amennyiben úgy döntenék, hogy ellopom a nemzet aranyát.
- Hah! Annál jobb. Így legalább képtelen leszel meggátolni abban, hogy véghez vigyem a világmegváltó ötleteimet - suttogom, és a szemeimben veszélyes fény villan, ahogy Damian füléhez hajolva, az utolsó pillanatban mégis távolabb húzódom tőle, tudat alatt gondosan ügyelve, hogy az ajkaim még véletlenül se súrolják a bőrét.  - És hidd el nekem, ha azt mondom, jó pár csíny lapul ebben a csinos kis buksiban.
Már az előttünk álló kalandok puszta gondolatától hevesebb tempóra kapcsol a szívem, így ha akarnám, sem tudnám letagadni, mennyire várom, hogy végre-valahára vigyázó szemek nélkül járkálhassak Jersey utcáin, önfeledten, szabadon. Mert bár Damian Park egy a légkört lecsendesítő felügyelők közül, tudom, hogy szánt szándékkal sohasem keserítené meg az életem, köpne be a tábori vezetőknek vagy ítélne büntetőmunkára. Ha pedig mégis pusztító hurrikánokat megszégyenítő méreteket öltene egy-egy csínytevésem, kitalálna egy személyre szabott vezeklési technikát, amiből tényleg tanulhatok. Nem küldene az istállóba lócitromot szedni, vagy a gyengélkedőbe, ahol már az első pillanatban hisztirohamot kapnék az engem körülvevő, szuper boldog nimfák jelenlététől.
Ahogy elindulunk az állomás felé, egy nemtörődöm hümmögéssel reagálok a levegőben lógó, sztereotip megjegyzésre, ugyanis tagadhatatlan, hogy vannak dolgok, amik sohasem változnak. A zsúfolásig teletömött Hermész-kabin izzadságtól nehéz levegője. A bizsergés, ami átjárja a testem, valahányszor csillogó ékszereket látok. A lopott délutánok, amiket Damian előszeretettel tölt a természetben. És persze Brad, aki szüntelen számomra megfejthetetlen nyelveken beszél, amikor azzal a mély hangjával az őrületbe akar kergetni.
A szöszi brit akcentusának halvány emlékétől eszembe jut a francia becenév, aminek éveken át kerestem a pontos fordítását valami rózsaszín, csöpögősen romantikus reményében. Az orra alá akartam dörgölni, hogy tudom, hogy kedvel, hogy az ostoba franciája többé már nem rejti el az érzéseit. Azt akartam, hogy tudja, ugyanúgy érzek. Csakhogy Chris nyers fordítása inkább egy erőteljes pofon, mint meleg ölelés.
A harag, amit a mellőzöttség miatt érzek, anélkül kapcsolja be az önvédelmi reflexeimet, hogy észrevenném. És talán tényleg szívtörő vagyok, amiért oda rúgok, ahol a legjobban fáj.
- Ha ennyire szeretnéd, legközelebb majd beköszönök. Bár nekem úgy tűnt, nélkülem is roppant jól szórakozol - mondom egy csipetnyi gúnnyal a hangomba, amitől az ajánlatom inkább tűnik lekezelőnek, mintsem barátinak, holott mindig is gyűlöltem azokat az embereket, akik hulladék módjára bánnak a saját barátaikkal.
Az egyik szemöldököm a homlokom közepére húzva, Damian fakó arcáról az útra szegezem a tekintetem. Annyira, de annyira sajnálom.
Ha nagyon őszinte szeretnék lenni, bevallanám, hogy valójában csupán a véletlenen múlott, hogy aznap reggel megláttam az íjászpálya szélén, hisz sosem szerettem idő előtt kelni, a reggeli utolsó fél órája pedig bőségesen elegendő szokott lenni ahhoz, hogy magamba tömjek három szelet kenyeret. Átverekedni magam a reggeli tömegen, hogy friss kalácshoz jussak, valahogy nem az én stílusom. És aznap sem rohantam volna ki fejvesztve a szobámból, ha nem rontottam volna el a gyomrom előző éjszaka.
Ahogy a cipőm talpa súrolja a vasútállomás küszöbét, már egy kicsit oldottabban vezetem a tekintetem a váróteremben lógó, hatalmas táblára, amin forogva és kattogva váltják egymást a kiírt járatok. A tekintetem bőszen keresi a számukra legmegfelelőbbet, és alighogy megtalálja, a lábaim elindulnak a vágányok felé. Ekkor ragadja meg a táskám egy erős tenyér, finoman, mégis ellenkezést nem tűrően az üvegfal előtt felsorakozó automaták irányába húzva.
- Hé! Elment az eszed? Eressz el! - szitkozódom az orrom alatt, tehetetlenül a padlónak feszülve. Egyszerűen túlságosan csúszik a talpam ahhoz, hogy kitámasszam magam, így pedig esélyem sincs a félvér erejével szemben. Mire észbe kapok, Damian már ki is fizeti a jegyeinket, ezzel elrontva a mókát. Egy szép napon szemtengelyferdülést fogok kapni, méghozzá anélkül, hogy rájönnék, hogyan lehet valaki, aki kényszeresen megöli a bulit, biztos pont az életemben.  
Duzzogva hagyom, hogy a nagyfiú a kezembe nyomja a menetjegyet.
- Csak hogy tudd, simán megúsztuk volna büntetés nélkül.
A vonat ajtaja hangos figyelmeztetéssel csukódik be a hátunk mögött, majd indul útjára, miközben megpróbáljuk megtalálni az utolsó, szabadon maradt helyeket. Végül az ablak mellé kerülök, és ahogy a tekintetem megpihen a kinti tájon, másra sem tudok gondolni, csak arra, hogy az előttünk álló jövő is épp oly megfejthetetlen, mint Damian fakó arca, ami még akkor sem árulta el a félvér mellkasában dübörgő szívét, amikor gyáván felhánytorgattam a titkos kis randevúját.
Zeuszra! Már csak az hiányzik, hogy egy cukorfalat mitikus lénnyel bővüljön a meghitt kis baráti körünk. Előző életemben valószínűleg tömeggyilkos lehettem, amiért ezzel büntet a sors.


egy újabb szófosás sok-sok szeretettel Embarassed
Vissza az elejére Go down
Damian Park
staff
staff
avatar

♠ Titulus : son of demeter
♠ Tartózkodási hely : camp half blood
♠ Szak/Foglalkozás : felügyelő
♠ Családi állapot : as the heart sighs
♠ Hozzászólások : 10

TémanyitásTárgy: Re: jus && day :: here we come jersey   Hétf. Júl. 23 2018, 18:43



we take the world on our back



- Éppen ettől félek - suttogja a szabadnapját töltő felügyelő a fejét csóválva a lány világmegváltó ötleteiről szóló megjegyzése után. Hah, mi lesz itt még ma?
Mégis van valami szeretetteljes Damian mosolyában. Vajon melyik isten rejtette oda szája sarkába e ritka kincset? Mi ez a gyengeség a szívében a lány iránt, akire húgaként tekint, még ha soha nem is vágyott testvérre, még ha megvannak a maga Démétér-kabin lakó társai is? Miért nem tud rá haragudni sosem bármilyen botor ostobaságot és meggondolatlan bűntettet is eszel ki a leányzó? Talán az lenne az oka, hogy oly régre ment vissza a kapcsolatuk vagy inkább közös barátjuk kérése az ok, miszerint tartson egy szemet mindig Justinon akkor is, amikor ő már nincs a táborban? Brad mindig is dramatikus volt, ha ilyen dolgokról volt szó. Miért mégis mi történhetett volna a lánnyal a Félvér Táborban? Ha végre megtanult volna a fenekén ülni, akkor semmi, de természetesen az Athéné-fiú ő maga küldte mindenféle csinos csecsebecsék megszerzésére a lányt, hogy levezesse az energia-túltengését. Akkor meg mégis mit várt tőle?
Justin mindig is minden-lében-kanál volt, aki abba üti bele az orrát, amibe csak tudja. Nincsenek határai, megállítatatlan, mint egy hurrikán, ám Damian mégsem számít arra a gúnyos hangnemre, amivel a lány megjegyzéseket tesz az egyik hajnali íjász edzésére. Ha eddig bármi kétsége is lett volna afelől, hogy a lány éppenséggel azt az egyetlen alkalmat látta, amikor Ivis-szal találkozott a pályán, akkor most már egészen biztosan megbizonyosodott felőle.
- Látom, nagyon érdekel téged ez a téma. Talán féltékeny vagy? - vonja fel az egyik szemöldökét elegánsan, lusta, már-már nemtörődöm hangnemben számon kérve a lányt, hiszen ő maga sosem volt jó az érzelmek terén, egyszerűen nem tudja kezelni őket, így abszolút nem érti, hogy a lánynak mégis mi baja van. Abban biztos lehet, hogy valójában Justin nem féltékeny, mert köztük soha nem volt és soha nem is lesz semmilyen olyan kapcsolat, viszont akkor mi lehet az oka szokatlan idegességének? Talán nem tetszik neki, hogy a srác mással is időt tölt rajta kívül? Figyelemhiányos? Hiszen eddig sem volt másképp, Damian nem a legjobb barát alapanyag, szóval ha figyelemre vágyik, akkor inkább Bradhez kellene mennie.
De nem ment Bradhez. Amikor megkérte, hogy kísérje el New Jersey-be nem Bradhez fordult, és bár Damiannek van egy sejtése miért nem (azon kívül, hogy ő legalább ismeri is a várost), inkább nem mond semmit. Csak szótlanul baktatnak a vasútállomásig, ahol viszont szó szerint el kell rángatni a lányt az automatáig, hogy meg vegyék a jegyeket.
- Csak hogy tudd, jegy nélkül velem nem mész sehova - vág vissza a lány “kikérem magamnak” hangsúlyára ugyanolyan magabiztossággal, majd Justing durciságával mit sem foglalkozva foglalják el a helyüket a vonaton, ami szinte máris száguld kifelé. Begyöpösödött lenne vagy karót nyelt, szimplán csak a felügyelőként töltött évek mentek az agyára? Damiant nem különösöbben érdekli, de az apja belenevelte a tisztességet és ha ő tehet ellene, akkor bizony minden törvényszerűen fog haladni az útjukon.
A vonatúton bár csak fél órás, a fiú elbóbiskol. Ha Justin pampog is mellette vagy beszél hozzá, abból nem érzékel semmit. Csak sodródik vörös juharfák és száguldó nyilak képe közt, majd kipislogja szemeiből az álmot, amikor megüti fülét a vasúti bemondó hangos csengése, ami bejelenti New Jersey déli pályaudvarát.
- Ez a mi megállónk. Gyerünk! - mondja, amint felpattan, és az ismerős téglafalakon végignézve nosztalgia önti el. Vajon az apja haragudni fog, ha megtudja, idejött, de nem látogatja meg?
Amint a tömegen átküzdve magukat elhagyják vasútállomást, egy körforgalom fogadja őket, és a srác felvont szemöldökkel a lelkes leányzó felé fordul:
- És akkor most merre tovább? Az egyetemi campus érdekel inkább vagy úgy maga a város? Vagy ehetünk is valamit, ha nem volt időd reggelizni.


remélem tetszik ^^

Vissza az elejére Go down
Justin Mulligan
uni
uni
avatar

♠ Titulus : arnacoeur
♠ Tartózkodási hely : félvér tábor
♠ Szak/Foglalkozás : gyűjtő
♠ Családi állapot : szívrablás folyamatban
♠ Hozzászólások : 11

TémanyitásTárgy: Re: jus && day :: here we come jersey   Hétf. Júl. 23 2018, 18:44


hello, big boy
damian & justin

Utálom magam, amiért ennyire könnyedén meghajlok az érzéseim súlya alatt, amiért ennyire borzalmas barát vagyok, amiért sosem tudom, mikor kellene befogni. Gyűlölöm, hogy a nagyfiú nemtörődöm hangsúlya csak még inkább feltüzel, hogy elindít bennem valamit, egy lavinát, ami könnyedén maga alá gyűrhetné az elmúlt években kiépített köteléket, amit egyesek barátságnak csúfolnának, én mégis valami többnek, jobbnak, erősebbnek gondolok. És talán épp ez az oka, hogy a felügyelő mellett önmagamat adom, még ha az igazi Justin kicsit nyers is, már-már teljesen meggondolatlan.
- Hah! Ugyan mégis mire lennék féltékeny? - kérdezem az egyik szemöldököm a homlokom közepére rántva, és még az előttünk álló, göröngyös útról is megfeledkezem, ahogy a tekintetem a félvér hűvös vonásain pihentetve, megpróbálom megfejteni, mi lehet abban a buksi fejében. Vajon most is Őrá gondol, vagy valójában teljesen hidegen hagyja a mitikus lény társasága? Lehet, hogy félreértettem, és valójában mindössze a véletlen műve, hogy aznap társaságra lelt az íjászpálya szélén? Fogalmam sincs, de jobb félni, mint megijedni. Én pedig rettegek, hogy igazam van, hogy Damian közel engedi magához azt a lányt. Hát nem látja, mennyire különböznek? - Egy boldogságtúltengésben szenvedő nimfára? Téged ismerve még a nyár vége előtt az őrületbe fog kergetni - válaszolom hetykén, gúnnyal álcázva, mennyire aggódom. Mert még ha nem is érti, valójában féltem. Nem akarom, hogy az első nőnemű egyed, aki megmozgatja a fantáziáját egy végtelenül egyszerű nimfa legyen, aki semmi másra nem képes, mint mosolygásra. Ő nem érti, mi az a múlandóság. Ő akkor is fiatal és gyönyörű marad majd, amikor felettünk eljár az idő. Ráadásul Ivis a félsziget rabja, a halála napjáig az erdejéhez van kötve, nem lenne jövőjük.
A gondolataimba temetkezve lépem át az állomás küszöbét, és sikítozva tiltakozom, amikor Damian a kezébe véve a gyeplőt, elrángat az automatákig. Most, hogy jobban belegondolok, számítanom kellett volna rá, hogy nem megy majd minden úgy, ahogy én szeretném. Ám addig, ameddig ő állja a számlát, felőlem akár még a helyi tömegközlekedésért is kiperkálhatunk pár bankót. Na, nem mintha egy könnyekkel küszködő szépséget valaha megbüntetnének a metrón.
- Érettem, főnök - válaszolom egy széles mosollyal, a jobb tenyerem élét a szemöldököm vonalához érintve. Túl izgatott vagyok ahhoz, hogy felesleges vitába kezdjek most, hogy már amúgy is megvettük mindkét vonatjegyet.
Az út csendben telik; Damian halkan szuszog, miközben én a tájat bámulom és a jövőn elmélkedem. Azon, hogy vajon miként alakulnak majd a dolgok a nyár végeztével, hogy vajon az Államokban maradhatok-e, amennyiben elbukom a felvételit, hogy vajon az édesanyám képes lenne-e hazarángatni a nagyitól, ha kijelenteném, hogy az elkövetkezendő egy évben pincérnőnek állok a kedvenc spanyol kajáldámban. Talán fejet hajtana az elkötelezettségem előtt. Talán nem repülné át az óceánt, hogy aztán a képembe rögöve visszarángasson Írországba.
Édesanyám vöröslő arcának gondolatára felnevetek, felébresztve a velem szemben szundikáló nagyfiút, aki így épp időben reagál a kissé recsegő hangosbemondóból érkező információra. Úgy tűnik, eljött az ideje annak, hogy könnyes búcsút vegyünk ettől a fémből öntött óriástól, a kényelmes ülésektől és az izzadságszagtól terhes levegőtől.
Ahogy a talpam megérinti az aszfaltot, a tenyeremet használom szemellenzőnek az ég tetején ragyogó nap vakító fénye ellen, és elsuttogok egy néma ezt nem hiszem elt, amikor rájövök, hogy az éjjeliszekrényen hagytam a napszemüvegem.
- Hmm, jó kérdés - mondom, jobbra-balra fordítva a fejem, a mutatóujjammal az ajkaimat ütögetve. Hogy őszinte legyek, ma reggelig nem igazán gondolkoztam azon, hol kellene kezdenünk, mert egy részem, a lustábbik részem abban reménykedett, hogy Damian majd mindent kitalál. Mégiscsak Ő az, aki úgy ismeri ezt a helyet, mint a saját tenyerét. - Mi lenne, ha előbb megnéznénk a campust, majd keresnénk egy helyet, ahol leguríthatunk egy-két korsó sört? És még mielőtt bármit is mondanál, biztos vagyok benne, hogy egy ír kocsmában még a legkarótnyeltebb csapos is kiszolgál most, hogy betöltöttem a tizennyolcat - vázolom fel az első tervet, ami az eszembe jut, és ahogy összecsapom mindkét tenyerem, már el is indulok a buszmegálló irányába, amit kiszúrok az állomás kijáratától alig pár méterre. Amennyiben mégsem ez lenne a megfelelő irány, Damian majd úgy is figyelmeztet. Ha pedig nem, hát magára vessen. Én mindenképp jól fogom érezni magam.

sok-sok szeretettel Embarassed
Vissza az elejére Go down
Damian Park
staff
staff
avatar

♠ Titulus : son of demeter
♠ Tartózkodási hely : camp half blood
♠ Szak/Foglalkozás : felügyelő
♠ Családi állapot : as the heart sighs
♠ Hozzászólások : 10

TémanyitásTárgy: Re: jus && day :: here we come jersey   Csüt. Szept. 13 2018, 22:18

]


we take the world on our back



Damian tudja, hogy nem tökéletes. Egyesek talán arrogánsnak neveznék, és azt gondolják, hogy nagyra tartja magát meg fent hordja az orrát, és persze szeret parancsolgatni. Pedig nem erről van szó, valahogy nem az a spontán fajta, mint Justin, aki jobb szó híján, mint a gaz kinő bárhol, ahová vetik. Damian szereti a határokat, a korlátokat, a szabályokat és azok betartását. Vannak azonban olyan intő szónak tekintett előirások, melyeket mégis figyelmen kívül hagy, ilyen például a Félvér Tábor körüli erdőben való tartózkodás. Van valami felszabadító abban, amikor az ember a saját maga büntetésének kovácsa, ugyanis ott és azért nincs senki, aki megbüntethetné őt - hacsak nem az istenek -, mert csak egy másik felügyelő tenné meg és az sem, mert pontosan tudják, hogy ez a szabály inkább útmutatás a fiatalabbaknak. Úgyhogy Damianben már semmilyen bűntudat nem merül fel, amikor átlépi azt a pszichológiai és fizikai határvonalat a tábor és az erdő, a jó és a rossz közt.
Ám van még egy szabálya a fiúnak, aminél mostanában kezdi érezni, hogy rezeg a léc. Kellemetlen, hiszen ez ráadásul egy olyan szabály, amelyet ő maga állitott fel magának látva mások számtalan példáját. Ez a szabály pedig a következő: Táborban kötött barátságok, mind végesek, ezért nem érdemes kötődni. Ez persze nem jelent semmit, ha az ember olyanokkal van körülvéve, mint Justin, aki mint egy lelkes méhecske mindig ott van, főleg Brad távozása óta. Meg Brad, az első igazi barátja, aki elfogadta úgy, ahogy van. De aztán Damian úgy volt vele, hogy kettő elég. Kettő talán még sok is, hogy aggódjon, mi történt velük, hogy egy küldetésben megsérülnek-e vagy soha többé nem jönnek vissza a tábor közelébe. Kellett neki még egy erdei nimfával és annak jólétével törődnie? Tényleg kellett ez neki? Hogy ott beszélgessen Justinnal róla?
-- Ivis nem teng boldogság túltengésben - javítja ki a srác rögtön a téves állítást, mert igencsak sztereotipizált a nimfa-leirás, ráadásul nem is igaz. Damiannek eszébe ötlik, ahogyan a lány néha úgy tekint a távolba, mintha valakit nagyon hiányolna. Ám csak miután már késő esik le neki, hogy mit is csinált: védelmébe vett egy nimfát Justin előtt, beismerte, hogy tudja a nevét meg azt hogy egyáltalán érdekli a téma, ó hát már ennek sosem fogja a végét látni. Úgyhogy megcsóválja a fejét, és vállat ránt. - -Nem mintha számítana.
Azzal a srácnak ennyi a téma, hamar elszundikál a vonatúton és tüntetőlegesen csak azért sem válaszol a további kérdésekre, miközben akarva-akaratlanul is felmerül benne a kérdés puszta kíváncsiságból, hogy vajon Ivisnak hogyan tetszene New Jersey, ahová a várt időn belül meg is érkeznek.
Az állomástól elindulva Justin nagy lelkesen elindul egy buszmegállóhoz, miután vázolja a tervet. Damian meg inkább lenyeli a visszaszólást, de úgy van vele, hogy oké, legyen, ha talál olyan kocsmát, ahol a fura európai szabályok érvényesek. A buszmegállóban felpattannak a megfelelő, hétvége lévén eléggé fülledten tömött járatra. Ő vesz két jegyet, miközben a lányra hátrébb tolakszik. Miközben haladnak a város szíve felé, a buszból mutogatja a lánynak a városházát, a főteret, az általános iskolát, ahová járt meg a fagylaltozót, ahol dolgozott egy nyáron.
-- Ez a miénk! - tuszkolja a lányt hirtelen a kinyíló ajtó felé, mert annyira belemerült a mesélésbe, hiszen Justin lelkes, tele kíváncsisággal hallgatóság volt, hogy majdnem elfeledkezett róla, hol kell szállniuk. - -Az ott szemben már a könyvtár, szóval itt vagyunk.
S tényleg, egy perc sétával már ott is vannak a koros épület előtt, és Damianből csak akkor bukik ki a logikus kérdés, amikor már az épületek közötti parkban sétálnak:
-- Amúgy ha nem tudtál eddig semmit New Jersey-ről a kosárcsapatunkon kívül meg úgy az egyetemről sem, akkor hogy-hogy itt akarsz tovább tanulni?




remélem tetszik ^^



Come forth into the light of things
let nature be your teacher

Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: jus && day :: here we come jersey   

Vissza az elejére Go down
 
jus && day :: here we come jersey
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
S.E.O.U.L :: Camp Half-blood-
Ugrás: