Szöulban játszódó fórumos szerepjáték, mely egy egyetemi campus köré központosul, de mindenkit tárt karokkal várunk.
 
HomeHome  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share | 
 

 la poésie des senses || just & brad

Go down 
SzerzőÜzenet
Bradley Daanen
varosi
varosi
avatar

♠ Titulus : british gentleman
♠ Tartózkodási hely : ködkáprázat antikvárium, long island
♠ Szak/Foglalkozás : üzlettulajdonos
♠ Családi állapot : menthetetlen
♠ Hozzászólások : 7

TémanyitásTárgy: la poésie des senses || just & brad   Hétf. Júl. 23 2018, 18:46



jus & brad

Ütemes kopogás hangja hallatszik a csendes helyiségben az újabb fülledt nyári napon. Június közepére már megérkezett az igazi meleg idő annak mindig fullasztó hőségével együtt, mely a legtöbb embert arra késztette, hogy ki se mozduljon a négy fal közül. Ám azok, akik mégis megtették, és a Long Island erdős szakaszán bóklásztak, belebotolhattak egy földút mellett kitüremkedő viktoriánus stílusú egyszintes épületbe. A tégla megkopott az évek alatt és futónövények nőtték be falának egy részét, de a Ködkáprázat Antikvárium neonfelirat fényesen világított a napernyővel fedett bejárat fedett. Aki elég közel mert merészkedni, az ablakon betekintve egy kis helyiséget láthatott faltól falig, padlótól olykor plafonig tartó könyvkupacokkal egymás hegyén hátán. Ha pedig a szokatlan kis bolt felkeltette a figyelmét, a betévedő vendéget megcsapta a ventilátor által felkavart, kellemesen hűvös, levendula illatú levegő. A hely berendezése vintage érzetet kelt és bár a tulaj sosem vallaná be, a brit költőknek, íróknak fent tartott sarok a kedvence. Mégis ami a legszokatlanabb a könyvesboltban, az a hűtőszekrény a pénztár mellett tele jégkrémmel és jeges kávéval, hogy a csak meleg elől menekülő vendégeknek is tudjon szolgálni a pult mögött olvasgató tulajdonos.
Bradley választása ezúttal Balzac, hogy frissen tartsa a francia tudását, ám a néha bonyolult nyelvezet miatt homlokráncolva dől hátra székében és homlokába hulló, elválasztott hajával sem foglalkozik. A könyvet finoman az asztalára csúsztatja, mialatt helyére igazítja elgémberedett tagjai nyújtása közben elcsúszott flannel ingjét és az órára tekintve megállapítja, hogy ma még a szokásosnál is gyérebb a forgalom. Reggel már megjelent nála az néni, aki minden héten vesz egy új világháborús könyvet, majd egy diák keresett egy ritka példányt eredeti nyelven Rimbaudtól és csak egy eltévedt pár tért be útbaigazítást kérni.
A fiú szereti a nyugalmat, ha hagyják a könyveit olvasni, de azért egész napos magány után nem csoda, hogy társaságra vágyik, igaz? Nem véletlenül nem bánja, ha betéved egy régi jó ismerős a közeli Félvér Táborból, hogy feldobja a napjait és egy kicsit kirángassa a megszokott mókuskerékből. Ha már az év többi részében kevés hasonló sorsú félisten látogatja meg, akkor legalább a nyári időszakban örül, hogy többet is látja. Ám idén még nem volt szerencséje viszontüdvözölni azt a bizonyos vörös kobakot. És nem, egyáltalán nem szándékozott teljesen szánalmasnak és kétségbeesettnek hangozni, amikor ezt a felügyelőként dolgozó Damiannek is megjegyezte. De talán egy icipicit az volt, elvégre is azt gondolta volna, hogy a lány lelkesebb lesz, hogy újra láthatja. Tévedett volna talán? Vagy talán csak egy ábránd lett volna ezt gondolni?
Jogos kérdés, hogy akkor miért nem vette magához a gyeplőt, és látogatta meg ő maga a lányt. Nos, először is a bolt nyitvatartása alatt, forgalom ide vagy oda, nem hagyhatta el az antikváriumot. Amikor pedig a szabadnapján valamilyen oknál fogva a Táborban járt, általában Kheirón megbízására teljesített valamilyen titkos megbízást. Meg aztán nem akarta, hogy bárki félreértse a dolgokat... Esze ágában sem volt megbolygatni Justin utolsó nyarát.
Az ajtó felett elhelyezett csengő dallamos rezgésére, Brad felkapja a fejét, de senkinek nyomát sem látja az ajtóban, mire összeráncolt homlokkal feláll, és a pultot megkerülve közelebb sétál az L alakú rész sarkához, hogy rálásson a holttérre is. A könyvhalmok azonban érintetlennek tűnnek, mire azonban visszafordul a pult felé, szinte meg sem lepődik, hogy ott találja vöröskét, amint a mélyhűtőből halássza ki a kedvenc jégkrémét.
- Egy évvel idősebb és semmit sem változtál - jegyzi meg, miközben arcára egy széles vigyor kúszik és szemeibe gyengédség költözik.- Szia, Justin!
Vissza az elejére Go down
Justin Mulligan
uni
uni
avatar

♠ Titulus : arnacoeur
♠ Tartózkodási hely : félvér tábor
♠ Szak/Foglalkozás : gyűjtő
♠ Családi állapot : szívrablás folyamatban
♠ Hozzászólások : 11

TémanyitásTárgy: Re: la poésie des senses || just & brad   Hétf. Júl. 23 2018, 18:46


I wish I could tell you
brad & justin

A divatjamúlt szandálba bújtatott lábaimat egymás elé rakosgatva, némán átkozom a fülledt levegőt, a számba repülő bogarakat és a Ködkáprázat névre keresztelt, nyamvadt kis antikvárium okoskodó tulaját, holott egy részem örökké hálás lesz Bradnek, amiért még akkor sem hagyott magamra, amikor el kellett mennie. Pedig megtehette volna. Hiszen Athéné gyermekeként azzal a fene nagy eszével és lexikális tudásával az egész világot a lábai elé kényszeríthetné. Egy lehetne a felső tízezerből, és akárcsak a fényűzésben élő országok krémje, aranyból öntött kádban moshatná le magáról az élet mocskát. Mostanra már ropogós bankók tucatjait tömhette volna az erre specializálódott bárok asztalain táncoló lányok fehérneműibe, de nem! Az ő ujjai inkább öreg könyvek szétcsócsált lapjait simogatják. Ah! Sosem fogom megérteni, miért döntött úgy, hogy megveszi ezt a borostyánlevelekkel benőtt, rozoga, útszéli házikót. Hát nem látja, hogy ennél sokkalta nagyobb dolgokra hivatott?
Ahogy a tekintetem megakad a gondolataimat rabigába hajtó épületen, megforgatom mindkét szemem és felgyorsítva a lépteimet, finoman hozzásimulok annak levelekkel borított oldalához. Óvatosan mozgok, körültekintően, miközben a kezeimből esetlen távcsövet formálva, bekukucskálok a tisztára pucolt ablakon. Percekig figyelem az üres belteret, azt, ahogy Brad a pult mögött ülve összeráncolja a szemöldökeit, valahányszor megakad olvasás közben. Fogalmam sincs, miért mosolygok.
Csak akkor, amikor száz százalékig megbizonyosodom arról, hogy egyetlen kósza vevő sem bújt meg a trükkösen kialakított polcsorok között, lépek a bejárati ajtóhoz, ami felett egy hatalmas, neon tábla próbálja magára hívni a járókelők figyelmét; hasztalan. Ilyen melegben egy ősöreg könyvtár lenne az utolsó hely, amibe betenném a lábam.
Nem érzek bűntudatot, amikor egy finom mozdulattal megbabrálom a vezetékeket, gondosan ügyelve arra, hogy ne okozzak maradandó károkat, sem akkor, amikor egy könnyed mosollyal átfordítom az ajtón függő táblát. Majd bedobok pár amerikai dollárt a kasszába kárpótlásként.
Amikor az ujjaim a forró vasra fonódva lenyomják a kilincset, minden igyekezetem ellenére megszólal az ajtó fölé szerelt csengettyű, ez mégsem töri le a kezdeti lelkesedésem. Sőt! Egy jól időzített mozdulattal jobbra csúszom, és elrejtőzöm az egyik könyvkupac mögött. Óráknak érzem, pedig puszta másodpercek műve az egész. Lélegzetvisszafojtva várom, hogy a kíváncsiság felülkerekedjen Brad testén, és a megfelelő szögből mögé kerülve, megkerüljem, amíg ő az L alakú folyosó sarkához sétál.
Mire észreveszi, hogy egy szellemet kerget, én a hűtőszekrény ajtaját szorongatom, a jobb talpamat a bal térdemen pihentetve, akár egy gólya.
- Hah! - Brad hangja még a hűvös levegőnél is jobban esik, amikor megkaparintva az utolsó, csokoládés jégkrémet, lerántom róla a műanyag csomagolópapírt.
Az ajkaim mohón kebelezik be az édességet, miközben közelebb sétálva a bolt tulajához, semmissé teszem a minket elválasztó métereket. Athéné fiának kellemes, vanília illatától zseléssé válnak a lábaim, és egy pillanatra még a kinti melegről is megfeledkezem, ahogy lenyalva a számról a krémes csokoládét, felnézek a nálam egy egész fejjel magasabb félvérre.
- Mondd csak! A fejedet tennéd rá, hogy ezúttal is igazad van? - kérdezem kacéran, és bár legszívesebben még közelebb hajolnék, lábujjhegyen pipiskedve egészen Brad füléig, inkább elhúzódom és végighúzom a mutatóujjam a polcokon.
Még emlékszem, amikor a szöszi srác, a magának való zöldike és én először beszélgettünk arról, mit tartogathat számunkra a jövő, hogy vajon mekkora ráhatással lesz az életünkre az, hogy részben isteni vér csörgedezik az ereinkben. Mivel többnyire egyikünknek sem volt kézzel fogható ötlete, és engem sokkal jobban vonzott az étkezőből elcsent gyümölcskosár, mint a virágkötés, eltátott szájjal és nagyra nyílt szemekkel vettem tudomásul, amikor Brad életében először belebújt az eladó szerepébe. A megnyitó napján egy lopott verseskönyvvel gazdagítottam a helyi kínálatot.
Ah! Annyi minden megváltozott, mióta először egymás irányába sodort minket az élet. Az edzéssel és küldetésekkel telezsúfolt nyarak csöndes, antikváriumi unalommá csendesültek. A közösen átvirrasztott éjszakákat felváltották a magányos forgolódások. Minden más lett, kivéve engem. Mert én még mindig ugyanaz a nagyszájú kölyök vagyok, valahányszor Brad végigvezeti rajtam a tekintetét. Mintha a nő, akivé lettem, egyszeriben köddé válna, és azzá a kislánnyá alakulna, aki jégkrémet lop, valahányszor túl forróvá válik a hőség ahhoz, hogy tolerálni tudja.
Pedig én is megváltoztam. Még most is változom.
Az édességet csócsálva, annyi mindent mondanék, kérdeznék, de semmiben sem vagyok elég biztos ahhoz, hogy szavakba tudjam önteni. El akarom mesélni neki, hogy Damian körbevezetett Jerseyben, hogy szeptembertől talán soha többé nem kell külön töltenünk az őszt, hogy jövő nyáron talán már felügyelőként fogok körbejárni a tábori kabinokban. Meg akarom kérdezni, hogy miért nem keresett eddig. Hogy miért nem jött oda hozzám, amikor meglátogatta Kheirónt.
De félek, mert lehet nem vesznek fel. Lehet, hogy túl enyves kezű vagyok, szétszórt ahhoz, hogy felügyelő váljon belőlem. Félek, hogy azt válaszolná, eszébe sem jutottam, hogy volt jobb dolga is annál, mint hogy megkeressen.
Utálom, hogy amikor végre valahára elnyílnak az ajkaim, csupán ennyire futja:
- Hallom, hiányoztam.
Pedig azt kellene mondanom: te is hiányoztál.

sok-sok szeretettel Embarassed
Vissza az elejére Go down
Bradley Daanen
varosi
varosi
avatar

♠ Titulus : british gentleman
♠ Tartózkodási hely : ködkáprázat antikvárium, long island
♠ Szak/Foglalkozás : üzlettulajdonos
♠ Családi állapot : menthetetlen
♠ Hozzászólások : 7

TémanyitásTárgy: Re: la poésie des senses || just & brad   Hétf. Júl. 23 2018, 18:47



jus & brad

Sejthette volna, persze, hogy Justin efféle trükkhöz folyamodott, szinte számítani lehetett rá, hiszen mindig is szerette a hatásos belépőket. Az már meg sem lepte, hogy az ajtó felé fordulva azon a nyitva tábla hirtelen megfordult és az ebben a hőségben erre tévedők felé a zárva oldalát mutatta. Brad nem tudott visszafolytani egy mosolyt, ahogyan várva várt, váratlan vendége felé fordult, aki máris lecsapott a hűtőszekrényből előhalászott kedvencére, és a csokoládé belepte édes ajkait. Amikor a fiúból kibukott az a bizonyos mondat csak arra tudott gondolni, hogy Jus ugyanaz a cserfes leányzó de leleményes volt, akivel anno a Metropolitan múzeumban összehozta a Sors, avagy a Párkák fonalai. Azonban most ha ránézett, nem tagadhatta többé, hogy a lány az évek során kikerekedett, vonalai nőiesebbek lettek, még ha úgy is káromkodott néha, mint egy kalóz. Hosszú, vörös haja olyan volt, akár a naplemente zuhataga, míg szemeiben ott tündököltek a csillagok. Hogy mert-e volna arra fogadni, hogy igaza van? Ilyet kérdezni egy Athéné-gyermektől!
- Dehogy. Botor dolog lenne tőlem teljes bizonyossággal ilyet állítani, de eddig semmi sem cáfolt meg ebben. Nem mintha meg kellene - felelte bevallva, hogy ő aztán nem is várja el a lánytól, hogy változzon szerinte így is épp ugyanolyan jó. Így is épp ugyanannyira kedveli, ami veszélyes főleg amikor azon jár az esze, hogy milyen lenne lecsókolni a lány ajkairól a jégkrém maradványait, és kényszerítenie kell magát, hogy elfordítsa a tekintetét.
Elővett egy zsebkendőt a pult alól, és a lány felé nyújtotta célzatosan, majd a mögötte lévő polchoz fordult, mintha lett volna rajta bármi dolga. Ekkor ütötte meg a fülét Justin csilingelő hangján a "vád", ami egy pillanatra megakasztja a mozdulata közt és a szíve ugrik egy ütemet. Egészen biztos volt benne, hogy Dam nem így adta tovább az információt, de természetesen Justin kicsavarta belőle a legtöbbet. Pár megcsúszott másodpercébe telt, de összeszedte magát, és szépes mosollyal támaszkodott meg a hűtőpult másik oldalán, mellkasával a lány felé hajolva.
- Nos, valljuk be, üdítő társaságod nélkül már-már unalmasak itt a napok - felelt vigyorogva az igazsághoz mérten és ó, mit meg nem adott volna, hogy egyszer elpirulni lássa a Hermész-félvért! Nem várta, hogy a lány bevallja, ő is hiányott neki, nem várt egyáltalán semmit, inkább csak hagyta, hogy a kíváncsisága kibukjon belőle:
- Megkaptad a születésnapi ajándékod? Tetszett? - tudakolta reménykedve, visszagondolva azokra a gyötrelmes napokra, míg azon kattogott, mit vegyen a lány 18. születésnapjára, amit aztán a posta sikeresen ki is tud szállítani. A könyveket hamar kizárta a pakliból, mert Justin nem volt egy nagy olvasó. A csillogó dolgokat viszont szerette... ellopni. Brad nem lehetett benne biztos, hogy hordani is, mert sosem látott rajta temérdek ékszert, de ezzel nem lőhet annyira félre, gondolta, mikor megvette az ezüst karláncot, amibe Hermész híres repülő saruinak szárnyait gravíroztatta. Tudta ugyan hogy a lányt nem különösebben hatotta meg, ki az apja, de anélkül talán sosem találkoztak volna és szerette volna, ha a lány büszke arra, aki.
Vissza az elejére Go down
Justin Mulligan
uni
uni
avatar

♠ Titulus : arnacoeur
♠ Tartózkodási hely : félvér tábor
♠ Szak/Foglalkozás : gyűjtő
♠ Családi állapot : szívrablás folyamatban
♠ Hozzászólások : 11

TémanyitásTárgy: Re: la poésie des senses || just & brad   Hétf. Júl. 23 2018, 18:48


I wish I could tell you
brad & justin

Ahogy Brad lehelete táncra hívja az arcomba hulló, vörös tincseket, a szívem akaratomon kívül hevesebb ütemre kapcsol, holott nyugton kellene maradnia, megtörten, egy csontból épült kalitkába zárva. Nem szabadna a mellkasomnak feszülnie egy ehhez hasonló, jelentéktelen kis apróság miatt, nem szabadna lelepleznie magát pusztán azért, mert Brad hangja rekedtes, akár a mély álomból ébredő embereké, pont úgy, ahogy szeretem. Buta, buta, buta szív!
Az alsó ajkamat harapdálva, élesen szívom be a virág illatú levegőt, miközben a szőke félvér csokoládészín íriszeire csúsztatva a tekintetem, meghajlok az elmémben visszhangzó könyörgés előtt. Hagyom, hogy a kezeim az oldalam mellé essenek, majd lábujjhegyre emelkedve egy gyors puszit lehelek Brad keskeny ajkaira, gondosan ügyelve rá, hogy a hirtelen akcióm még véletlenül se váljon csókká, hiszen nem vagyok ostoba. Tisztában vagyok vele, hogy a fiú számára sohasem leszek több annál a nagyszájú kislánynál, aki évekkel ezelőtt megmentette őt a Metropolitan múzeumban, és akinek ezért a bizonyos pillanatért örökké vezekelni fog, a barátjának hívva törlesztve az adósságát.
- Az nem számít. Kihívás elfogadva - válaszolom, egész idő alatt a szemeibe nézve, egy sunyi vigyorral az arcomon, ezzel elvéve az esetlen puszi élét. Mert amikor így mosolygok, senki sem vesz komolyan.
Bár minden erőmmel azon vagyok, hogy meghosszabbítva az intim másodperceket, magamhoz láncoljam a tekintetét, Brad elfordul, hogy a származásához híven viselkedve, a kezembe nyomjon egy zsebkendőt, amivel letörölhetem magamról az ajkaimon maradt, apró csokoládéfoltokat. A jégkrémet és az esetlen puszi emlékét.
Mindkettőt keserűen hajítom a szemetesbe, amikor a hűtő fogantyújához hajolva megállapítom, hogy bár a tükörképem torz és harcedzett, pont olyan tiszta, mint alig negyed órával korábban.
Brad nekem háttal, hamis lelkesedéssel mustrálja a polcon megülő porszemeket, mire felülök a kassza mellé, a lábaimat a levegőben lóbálva, akárcsak egy kisgyerek. Három másodperc nem sok, az ujjaim megtalálják a műanyagból öntött szerkezet két legfontosabb gombját, melyek kombinációjától előre ugrik a pénztároló rekesz. Unottan fizetem ki a bűntudatom árát, amit a megbabrált hirdetőtábla miatt érzek, és ami nem több, mint egy nyamvadt dollár. Azért annyira nem bánom, hogy csődbe menjek.
Érezve a szöszi hirtelen közelségét, mosolyogva tolom a helyére a fekete dobozt, lustán figyelve a félvér minden mozdulatát, azt ahogy a hűtőpult másik oldalának dől, távol tőlem, mégis borzalmasan közel. Alig egy karnyi távolságból is érzem, ahogy a tekintete lyukat éget a szemeim közé.
- Hah! Mertem remélni, hogy időközben eszedbe sem jutott szórakoztatóbb partner után nézni. Unalmasak lennének az Amerikában töltött nyarak, ha többé nem lehetnék a boltod különleges beszállítója - csacsogom, mintha egy fikarcnyit sem bosszantana, hogy pusztán az unalom mélyén tengődve jutok az eszébe, mintha nem gondolnék rá minden egyes istenverte napon. Ha az életem múlna rajta, se vallanám be neki, hogy milyen gyakran szegődik mellém az álmaimban, hogy miként csillognak a szemei, amikor a tudatalattimban engem vizslat, hogy akkor is rá gondoltam, amikor azon a érzelmektől túlfűtött éjszakán felhívtam magamhoz azt a részeg fazont lassan tizenhárom hónappal ezelőtt.
Volt idő, amikor nem az utazótáskám elhanyagolásával dolgoztam fel, hogy semmi kedvem egy újabb nyarat az izzadságszagú Hermész-kabinban tölteni.
Észre sem veszem, de időközben Brad még közelebb lép, hogy a hűtő hozzám közelebbi élének dőlve fogalmazhassa meg a fejében keringő kérdések egyikét, aminek hatására ösztönösen a jobb csuklómra téved a tekintetem.
- Ühüm. Nagyon szép - hümmögöm, jóllehet a szóban forgó ajándék az érkezésem első napja óta a Démétér-kabin egyik kilazult padlódeszkája alatt pihen, hiszen túl értékes ahhoz, hogy elveszítsem. Márpedig egy edzéssel töltött napon, enyves kezű lakótársak gyűrűjében már az első délután lába kélhetett volna.
Nem tudom, mi mást mondhatnék még anélkül, hogy egy rám jellemző, szertelen kijelentéssel tönkre tenném a pillanatot, megsértve az engem mustráló Bradet. A büszkeségem nem engedi, hogy beismerjem, mennyit jelent számomra a tőle kapott ezüst karkötő, ami épp azért olyan értékes, mert ő adta nekem. Életemben először, kivételesen nem az ékszer csillogása tetszik, hanem a tény, hogy a szöszi külön időt szánt arra, hogy egyedivé tegye a számomra.
- Bár a szárnyas cipellőkkel egy kicsit túlzásba estél - cukkolom, holott minden Hermész iránt érzett keserűségem ellenére ez benne a kedvencem. Hazug, hazug, hazug.
Ahogy a tenyereim belemarkolnak a pult szélébe, behunyom minkét szemem és a plafon irányába fordítom a fejem.
- Ezúttal mire kért Kheirón? - kérdezem félvállról, ezzel elterelve minden idegesítő gondolatom, elhessegetve a hangot, ami rajtam gúnyolódik, azon, hogy képtelen vagyok megtanulni a leckét. Hisz még most is elmennék a végsőkig azért, hogy kiszakadhassak abból az ostoba, nem kívánt személyek számára kialakított csoportból. Az egyetlen különbség csupán az, hogy többé már nem az apám szeretete után vágyakozom.
Az arcom lángnyelvek nyaldossák, de nem érdekel. Ha Brad véletlenül szóvá tenné, hogy olyan vagyok, akár egy paradicsom, majd a lelkemben háborgó dühre fogom, végtére is pár napja anélkül lépte át a Tábor küszöbét, hogy megkeresett volna. Minden okom megvan arra, hogy mérges legyek.

sok-sok szeretettel Embarassed
Vissza az elejére Go down
Bradley Daanen
varosi
varosi
avatar

♠ Titulus : british gentleman
♠ Tartózkodási hely : ködkáprázat antikvárium, long island
♠ Szak/Foglalkozás : üzlettulajdonos
♠ Családi állapot : menthetetlen
♠ Hozzászólások : 7

TémanyitásTárgy: Re: la poésie des senses || just & brad   Hétf. Júl. 23 2018, 18:49



jus & brad


Justin ajkai édesek akár a csokoládés jégkrém, amit az előbb elfogyasztott. Ez a tömény édesség az, ami először tudatosul a fiúban, amikor a cserfes leányzó egészen új szintre viszi a kiszámithatatlanságot, és olyat tesz, amivel még a képzett, stratégaként mindig minden lépését előre kiszámoló Athéné-félvért is teljesen meglepi. Brad igazán nem tehet róla, az ösztönei hajtják, miközben nyelvét sebesen végigvontatja bizsergő ajkain, miközben a tekintete megakad a tőle alig fél karnyújtásnyira álló lány rózsás száján, mely még édes, hívogató csokoládétól színes.
Ha bátrabb és önzőbb lenne, habozás nélkül, gyengén tarkón ragadná a lányt, hogy közelebb húzza, és elnyílt ajkai közé lehelné, hogy fejezze be, amit elkezdett. Ám enélkül nem marad más lehetősége, mint úriemberként viselkedni, hiszen a lány ugyanis kínosan ügyelt arra, hogy puszi épp hogy csak az maradjon, semmivel sem több egy bizonyításvágytól fűtött felindulásnál.
- Csókokkal akarsz meggyőzni arról, hogy megváltoztál? - von fel egy szemöldököt a fiú, és maga sem érti, miért indít el benne leírhatatlanul fojtogató érzést a gondolat, hogy talán nem ő az első, akivel Justin ilyen közvetlenül viselkedik.
Ahelyett hogy belemenne ennek részleteibe, ne adják az istenek, rákérdezzen, inkább a polc felé fordul, hogy azt tanulmányozza csak úgy a semmiért. Legfőképpen azért mert Jus a pénztárgéppel játszik, és még a végén kedve lenne a háta mögé lépni, leheletével újfent melengetni azokat a vörös tincseket és érezni a teste melegét. De csak akkor hallja meg a lány félhangos kijelentését, amikor felé fordul, és felhajtja az inge ujjait a könyökéig, mielőtt megfontoltan, mégis egy féloldalas mosoly kíséretében válaszolna:
- Nehezen találnék szórakoztatóbb partnert, hidd el, de nyugodj meg, nem is tervezek ilyesmit, amíg nem muszáj.
S nolám csak kibújt a szög a zsákból. Mi lesz, ha a lány jövőre már nem is Amerikában lesz, ha egy másik kontinensen éli le az életét messze Bradtől és az élettől, amit felépített. Amikor szóba hozza a karláncot egy fajta menedékként, tekintete követi a lányét az üres csuklójára, de nem kérdez rá, hogy miért nem hordja, Nem várta el tőle, de hazugság lenne azt állítani, hogy ne tette volna boldoggá, ha láthatta volna rajta.
Bugyborékozó nevetés szakad fel a fiúból könnyedén, miközben megkerüli a pultot, nekidőlve annak pontosan Jus oldalán, és azon tűnődik, hogy vajon az érzelmeken miért annyival nehezebb megtalálni a foltokat és hazugságokat, mint a szavakban.
- Ha te mondod - vonja meg a vállát a lányra hagyva a füllentését, miközben egy kaján, elégedett mosoly telepedik az arcára.
A pillanatnyi csendben csak kifelé bámul a fejéből, és élvezi a kettejük közé telepedő csendet és békét bármilyen törékeny és évődő is legyen az. Amikor Jus száját elhagyja a félvállról vett kérdés, Brad oldalra fordítja a fejét, tűnődőn, ahogyan végigméri a lány behunyt szemes finom vonásait. Egy újabb év és még gyönyörűbb, mint valaha. Ez a nyár nem lesz egyszerű. Hát csoda, hogy tartott a találkozásuktól, hogy vajon mit fog reagálni, hogy a szíve vajon még most is olyan szabálytalan ritmusban dobog-e majd? De persze, hogy a lánynak feltűnt a Táborban tett látogatása, mely során önző mód meg sem próbálta felkutatni. Csak várta, hogy Justin, a végzete, maga jöjjön el hozzá.
- Egy próféciát keres, mert meg van győződve róla, hogy nagy vihar közeleg - mondja végül, ellökve magát a pulttól, és miután egy lopott pillantással megállapítja, hogy a nyitva táblája megfordult és a neonfény sem tükröződik odakintről, visszafordul a lány felé egészen közel hajolva, hogy lássa minden szeplőjét. - Az orákulum nem hagyott hátra semmilyen információt, de az istenek minden vitáját előrejövendölte legalább egy látnok. Nem éppen neked való feladat, majd beleásom magam a könyveimbe. De van valamim, ami érdekelhet.
A fiú egy kacsintás keretében húzódik el visszalépve a pult mögé. Beüt egy számkombinációt (csak négy random szám, még véletlenül sem a Justinnal való találkozásának dátuma...), mire valami kattan. A félvér félrerúgja a szőnyeget a padlóról, majd könnyűszerrel felnyitja az alatta található csapóajtót.
- Csak utánad - néz fel újfent Justinre, miközben a kincsei közé vezető mutatja a lánynak.

Vissza az elejére Go down
Justin Mulligan
uni
uni
avatar

♠ Titulus : arnacoeur
♠ Tartózkodási hely : félvér tábor
♠ Szak/Foglalkozás : gyűjtő
♠ Családi állapot : szívrablás folyamatban
♠ Hozzászólások : 11

TémanyitásTárgy: Re: la poésie des senses || just & brad   Hétf. Júl. 23 2018, 18:49


I wish I could tell you
brad & justin

Az ujjaim görcsösen gyűrik össze a tenyeremben lapuló, piszkos zsebkendőt, mielőtt a legközelebbi szemetesbe hajítva azt, lenyelnék egy keserű sóhajt, ami így kegyetlenül végigmarja a torkomat. Azóta, hogy az úgynevezett édesapám kedvéért kis híján örök álmot bocsátottam az egyetlen féltestvéremre, akit akár még szeretni is képes lettem volna, letettem arról, hogy lehetetlen elvárásokat támasszak olyan emberekkel szemben, akik még hozzám képest is ügyesen titkolják az érzéseiket - Brad hűvös reakciója mégis tüskét hagy bennem.
Már rég túlestem az első csókomon, annak minden kínos és nyálas momentumával együtt, amikor egy heves vitát követően a moirák fonalai ismételten a múzeumban látott, szőke fiú irányába sodortak, aki egy, még a menta hajú haverjánál is különösebb szerzettel sietett a megmentésemre. Emlékszem a félhomályra, hogy a Nap még jócskán a horizont peremén lustálkodott, amikor én az egyik vörösre festett padon ücsörögve figyeltem a távolban tajtékzó tengert. Emlékszem a tompa dübörgésre, az üvöltésre, arra, hogy megnyílik alattam a föld. A szarvasvipera vérfagyasztó látványa, akárcsak a történelemkönyvből ismert Gorgó fején tekergő kígyószempár, kővé dermesztette minden porcikám, és bár az agyam sikoltozva könyörgött, hogy fussak, hogy szaladjak messzire, hogy mozduljak meg, képtelen voltam akárcsak ülésbe tornázni a testem.
Ijedt vonásaimmal a halálra várva, végül egy meleg tenyér csúszott a felkaromra, visszahúzva az életbe onnan, ahonnan csupán a legszerencsésebbek találnak haza. Megmentett, és bár eleinte minden irracionális gondolatot a mellkasomra nehezedő hála számlájára írtam, egy részem már akkor is tudta, hogy mérhetetlenül és visszafordíthatatlanul beleszerettem. Pedig egy okostojás félvért szeretni egyet jelent azzal, amit a világon a legjobban gyűlölök: az örökös második hely és semmibevétel.
- Ha ez kell ahhoz, hogy észrevedd - válaszolom halkan, egy fanyar horkantással körítve, miközben felhúzom magam a pult tetejére és kinyitom a kasszát, amibe aztán beledobom a ropogós, amerikai bankót, részben a bejárat felett villogó embléma megbuherálásáért érzett bűntudat, részben a barátságunk határát feszegető puszi miatt, ami még percek múltán is ott bizsereg az ajkaimon.
Ahogy a beszélgetés új irányt vesz, mosolyogva gondolok vissza mindazokra a küldetésekre, melyeket az orákulum jóslataitól függetlenül, önmagunk szórakoztatására szerveztünk, hogy aztán a megszerzett zsákmánnyal fellendítsük az unalmas antikvárium nem evilági forgalmát. Mert hát valljuk be, kinek kellene egy ócska könyv tele a reneszánsz-kori művészek elfeledett alkotásaival, amikor a megfelelő kérdéseket követően megkaparinthatja a térképet Atlantisz elveszettnek hitt városához?
- Amíg nem muszáj... - játszadozom a szavakkal, gondolatban újra és újra megismételve a szöszi válaszát, jóllehet legszívesebben a képébe ordítanám, hogy ha rajtam múlik, akkor soha a büdös életben nem kell majd más után kutatnia, mert itt vagyok, itt leszek, nem megyek sehova. Csakhogy az életben a legtöbb dolog nem ilyen egyszerű, és bármennyire is szeretném, az egyetemre még én sem tudom becsalni magam. Nem akarom elhitetni vele, hogy szeptemberben is itt maradok, hogy legközelebb már egy közösen elfogyasztott torta is több mint elegendő ajándék lenne a szülinapomra, amikor tudom, hogy még legalább egy hónap van vissza az eredmények kihirdetéséig. Ha nem sikerül a felvételi, anya mellett ragadok a kórházban, ahol már lassan másfél éve próbálok gyógyító mosolyt csalni a kisgyermekek arcára egy vörös műorral az orromon. - Értem.
Bár a szívem összeszorul Brad hangos kacajának mély tónusától, az a sunyi kis mindentudó kérdése azonnal visszarángat a jelenbe, egy ocsmány grimaszt varázsolva a szám szélére, ami így összhangba kerül a homlokomra szaladó szemöldökeimmel.
- Azt mondod? - kérdezem helykén, a tenyereimet a pult szélére támasztva, részben még a félvér próféciára tett megjegyzésére reflektálva - tsk! mintha nem tudná, hogy a kedvéért még Föld legunalmasabb eposzát is szó nélkül felkutatnám -, habár kétségtelen hogy a gondolataim vissza-visszatérnek ahhoz a számomra érdekesnek titulált valamihez, ami a képzeletemben óriási és csillogó, mint Buddha aranyszobra.
Amíg Brad be nem írja a titkos gyűjteményét védelmező számkombinációt, egy tapodtat sem mozdulok, de amint feltárul előttünk az alagsorba vezető lépcsősor, mosolyogva, akár egy játékboltba tévedt kisgyermek, rohanok a végzetem felé. Az ujjaim belebizseregnek a sok szépséges és kevésbé szemet gyönyörködtető műtárgy közelségébe, és bár jó pár apróságról tudom, hogy jobb, ha megtartom a tisztes távolságot, nem bírom ki, hogy ne időzzek el ismételten Ariadné aranyfonalánál, ami kivezette Thészeuszt a krétai labirintusból.
- Na, és pontosan melyik kincsedről is gondolod, hogy majd megdobogtatja a szívemet? - kérdezem halkan, még mindig a gombolyag szépségében gyönyörködve.

sok-sok szeretettel Embarassed
Vissza az elejére Go down
Bradley Daanen
varosi
varosi
avatar

♠ Titulus : british gentleman
♠ Tartózkodási hely : ködkáprázat antikvárium, long island
♠ Szak/Foglalkozás : üzlettulajdonos
♠ Családi állapot : menthetetlen
♠ Hozzászólások : 7

TémanyitásTárgy: Re: la poésie des senses || just & brad   Hétf. Júl. 23 2018, 18:50



jus & brad


Hazudik. Ha nem látná a keserűséget a lány általában izgalomtól és vidámságtól csillogó szemeiben, ha nem hallaná a fanyarságot a mondanivalójába gúnyosan csempézett horkanságba, Brad akkor is tudná, hogy Justin nem őszinte. A félvér a megtévesztést magasfokon művelő isten lányaként nagyon is jó színésznő volt, már-már elég jó ahhoz, hogy Braddel is elhitesse azt a rengeteg dolgot, ami néha csak úgy kiszalad a száját, és a fiú úgy csüngne minden egyes szavát, úgy inná magába minden mondatát, mint szomjazó a forráshoz ragaszkodik, amint megtalálja a sivatag közepén. Csakhogy ez más, ez egy olyan, mellkasában megülő érzés, mely tévedhetetlen. Egyszerűen érzi, ha hazudnak neki. Ám abban nem segít a képessége, hogy pontosan megállapíthassa, miben is hazudnak, s hogy mi az igazság.
Csókokkal akarsz meggyőzni arról, hogy megváltoztál? kérdezte meggondolatlanul, mire a lány: Ha ez kell ahhoz, hogy észrevedd, de ez nem igaz. A lány nem csókolná azért, hogy meggyőzze. (Vagy nem csak azért csókolná? Hiú ábrándok, Brad okosabb annál, hogy ilyenekben higgyen.) Ám van benne valami büszkeség, valami dac, valami szomorúság, és Bradley minden intelligenciája ellenére nem tud kiigazodni a lányon. Nem véletlen mondják, hogy a nőket sosem lehet kiismerni, Justin Mulligant meg még annyira nem! Minden pillanatában képes meglepni az embereket.
- Sose csinálj valamit csak azért, mert másoknak akarsz bizonyítani, Jus - csóválja meg az eladó a fejét, mint nagy bölcs tanácsokat osztogatva a fiatalabbnak, és szépen, finoman más irányba tereli a témát.
Azonban ma a beszélőkéje igencsak cserben hagyja, mert már a másik megjegyzésére is úgy reagál a lány, mintha pofonvágta volna. Ennyire bántaná, amit mond? Ennyire rosszul esne neki, hogy már természetesként gondol a szolgálataira és eszébe sem jutna másik segítő után nézni, míg ott van neki a Hermész-gyermek? Inkább nem is mondd semmit, mert már úgy érzi, hogy úgy behúzta magát a csőbe, hogy jól nem is jöhetne ki belőle. Inkább csak hümmög, amikor szóba jön a szívesség, amit Kheirón kért tőle. Apropó, kincsek, lenne valamit, amit meg akart mutatni a lánynak, úgyhogy habozás nélkül feltárja előtte az alagsorba vezető utat, majd mindketten lecsattognak a kivilágított, mélyben található helyiségben, ami a nagy belmagasságával, vitrinekkel és könyvespolcok hegyén-hátán tekerecsekkel ókori könyvtárra emlékeztet egyeseket.
Sokan talán ostobaságnak gondolnák, hogy egy Hermész-gyermeket enged a csupa csillogó dolgot rejtő bunkerébe, azonban mindenki, aki ezen a párton van 1) nem ismeri olyan jól Justint, mint Brad, mert ő megbízik benne és tudja, hogy a lány tőle soha, de soha nem lopna 2) mi értelme lett volna akkor Justinnak segíteni a gyűjteményét így kicsinosítania, ha aztán csak el akarná orozni előle egyes darabjait? Semmi értelme, márpedig Justin nem buta lány és ügyes, gyorskezű  tolvaj, ami pont jól jön Bradnek, ha valamilyen értékes tárgy megszerzésével bízzák meg. Ami azt illeti, a legújabb kincse nemrég érkezett egy vastagon lezárt fa dobozban, két szatír kíséretében, akik a gondjára bízták a súlyos ládát, mely most kiállítva a folyosó végén egy kis asztalon pihen. A teteje felnyitva felfedi a benne rejlő kisebb tenyérnyi arany érméket, melyek ókori vésetekkel és ragyogó színűkkel kitűnnek a szürkeségből.
Amikor az Ariadné aranyfonalában tündöklő, lemaradt lány kacéran afelől érdeklődik mit akart neki mutatni, a srác csak megköszörüli a torkát, és jelzésértékűen a láda felé int, hogy lássa annak minden bájával együtt.
- Midász király aranya egyenesen a Pactolus folyóból - magyarázza készségesen, amikor már Justin is ott áll mellette a halomnyi arany fölött, és a lány szemeiben megcsillan a nemesfém napfelkeltéhez hasonló ragyogása. Az viszont csak Brad felettébb jó reflexeinek köszönhető, hogy még idejében elkapja a lány kezét a csuklójánál fogva, amikor az mohón az aranyérmék felé nyúl, hogy közelebbről megvizsgálhassa azokat. Máskor talán hagyta volna, hiszen nem bánja, ha Justin felfedezi ezt a helyet, de nem, ha az potenciálisan veszélyes lehet ránézve.
- Még nem vagyok biztos benne, hogy nem átkozott - magyarázza, és bár reméli, hogy Justin nem olyan vakmerő, hogy a figyelmeztetése ellenére belemarkoljon a ládába, nem engedi el a kezét. Még nem. Hadd tartsa csak egy kicsit tovább...

Vissza az elejére Go down
Justin Mulligan
uni
uni
avatar

♠ Titulus : arnacoeur
♠ Tartózkodási hely : félvér tábor
♠ Szak/Foglalkozás : gyűjtő
♠ Családi állapot : szívrablás folyamatban
♠ Hozzászólások : 11

TémanyitásTárgy: Re: la poésie des senses || just & brad   Hétf. Júl. 23 2018, 18:51


I wish I could tell you
brad & justin

Fogalma sincs róla, mennyire fontos a számomra, állapítom meg komoran, ahogy a nekem háttal álló félvér szavai elérik a fülemet. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy valaki, akinek a tudása a történelem legbriliánsabb elméivel is képes lenne felvenni a versenyt, hogyan lehet ennyire ostoba és vak, amikor érzések, az én érzéseim kerülnek terítékre. Hát nem egyértelmű, hogy az ereimben keringő dac csupán a látszat, hogy mindössze a felszínt kapargatja, ha azt hiszi, hogy hasonló helyzetben bármelyik másik félvért, embert vagy szatírt megcsókoltam volna, hogy ezzel bizonyítsak? Tsk! Előbb öntenék le egy csésze sósavat a torkomon, minthogy az ajkaim egy olyan semmirekellő alak szájához érjenek, aki érzelmi manipulációval próbál a rabszolgájává tenni.
- Ühüm... - hümmögöm épp oly keserűen, ahogy Brad is teszi, mielőtt Kheirón megbízására terelődne a téma. Meglep, hogy amíg  szóba nem hozza a föld alatt elterülő raktárt és annak legújabb kincsét, a hangulat már-már olyan feszültté válik, hogy egy pillanatra elbizonytalanodom: valóban jó ötlet volt kiszökni a Táborból azért, hogy lássam, hogy halljam, hogy a fejem a vállához dőlhessen, amikor nem figyel. Talán bölcsebb lett volna megvárni, hogy Ő lépjen először. Talán hagynom kellett volna az egészet, olvasni a jeleket: azt, ahogy anélkül járt-kelt a kabinok között, hogy megkeresett volna; azt, hogy egész idő alatt szívtörőnek hívott, mintha titkon tönkretettem volna az életét.
Habár Hermésznek köszönhetően akár csukott szemmel is képes lennék feltörni a pincét védelmező biztonsági rendszert, nem lesek, amikor Brad a számjegyek fölé hajolva beüti a megfelelő kombinációt. Hisz mégis miért fárasztanám magam azzal, hogy még egy dolgot észben tartsak, főleg ha az ennyire jelentéktelen! Soha még csak eszembe sem jutna feltörni ezt a bunkert - még a világ legfényesebben csillogó gyémántjáért sem.
Ahogy a cipőm talpa megérinti az utolsó lépcsőfokot és a nyári hőséget felváltja a kellemesen hűvös levegő, mosolyogva sétálok Ariadné fonalához, ahogy azt minden alkalommal teszem amolyan rituálé gyanánt. Mit mondhatnék? A gombolyagot körüllengő ragyogás és tagadhatatlanul romantikus legenda bármelyik Hermész-lányt képes lenne levenni a lábáról.
Mégis, a szemeim csupán akkor kerekednek el igazán, amikor a Brad által mutatott ládához lépve, megpihennek az egymásra pakolt érméken. Valamennyi lélegzetelállítóan gyönyörű.
- Zeusz szakállára! Te aztán tudod, mi kell ahhoz, hogy elálljon a lélegzetem. Szóhoz sem jutok. Ez csodaszép! - suttogom, és a hangom egészen halk, mintha egy részem attól félne, hogy bármelyik pillanatban ránk törhetik az ajtót, elorozva előlünk Midász király aranyát.
Ösztönből cselekszem, nem is nagyon gondolkodom. Résnyire nyílt ajkakkal a kupac felé nyúlok, és szinte már érzem az érmékből áramló természetfeletti meleget, amikor egy még forróbb tenyér a kézfejemre siklik. Döbbenten emelem a fiúra a tekintetem, mielőtt az lustán visszatérne Brad hosszú ujjaira, melyek láncként fonódnak az enyémek köré.
A hideg ellenére is izzadság fedi a tenyerem.
- Ó! Értem. Köszi - motyogom, és bár az eszem tudja, hogy többé már nem vagyok veszélyben, a szívem gúzsba köt minden racionális érvet, és élvezi a hirtelen figyelmet, amit Athéné fia az épségemre fordít. Mosolyogva hagyom, hogy a másodpercek percekké teljesedjenek, és még akkor sem húzódom távolabb, amikor a szívem őrült tempóra kapcsolva megpróbál kárpótolni azért a kihagyott ütemért, amit az elhadart köszönöm közben szánt szándékkal elmulasztott.
Zeuszra! Hogy lehetek ennyire szánalmasan jó tiniregény főhősnő alapanyag?
- És... hmm - kérdezem, amikor a pillanat megtörik és a kezem visszahullik az oldalam mellé. Azt kívánom, bárcsak a bolt előtti sétálórészen lennénk a közönséges embereket bámulva, mert akkor legalább lenne mire fognom az arcomat elszínező halvány pírt. Hogy lehet itt hirtelen ennyire meleg? Gondolkozz! Gondolkozz! Gondolkozz! -  Ha azt mondom, hogy én is beneveztem az ünnepi viadalra, eljössz megnézni, ahogy laposra verem az ellenfeleimet? Mármint, laposra kardozom. Ahogy anno téged - kérdezem, egy rakoncátlan tincset a bal fülem mögé seperve.
Sürgősen ki kell vernem a fejemből az előbb történteket, ha nem szeretnék egy óriási, két lábon járó, beszélő paradicsomként visszaszambázni a kabinunkba. Nem lehetek ennyire, de ennyire lány.

sok-sok szeretettel Embarassed
Vissza az elejére Go down
Bradley Daanen
varosi
varosi
avatar

♠ Titulus : british gentleman
♠ Tartózkodási hely : ködkáprázat antikvárium, long island
♠ Szak/Foglalkozás : üzlettulajdonos
♠ Családi állapot : menthetetlen
♠ Hozzászólások : 7

TémanyitásTárgy: Re: la poésie des senses || just & brad   Hétf. Júl. 23 2018, 18:51



jus & brad


A levegőben megül valami nehéz. Talán maga a hazugság az vagy a titkok, melyeket mindketten magunkkal hoztak ebben a szűk helyiségbe. A levegő terhes tőle, elnehezedik, és az óceán mélyére rántaná mindkettejüket, ha a lábuk alatt a talaj nem lenne épp oly makacs. Ha a tekintetük nem fonódna úgy össze, akkor a levegőben szinte tapintható lenne a kétségtelen kínosság, ami egymástól távol töltött hosszú hónapok alatt alakult ki. Hogy Justin részéről pontosan, mi okozza a viselkedésében ezt a már-már feszélyezettséget, de Bradley jól tudja, hogy az ő részéről, miért nem tud egészen úgy hozzáállni a Hermész-leányzóhoz, mint tavaly ilyenkor.
Egy éve még könnyű volt emlékeztetni magát, hogy Justin még nem nagykorú, hogy egy szörnyű ember, amiért csak úgy néz rá. Könnyű volt elhitetnie magával, hogy valójában csak azért aggódik a lányért, mert fogalma sincs az amerikai fiúk milyenek, hogy egyesen hogyan legeltetik rajta a tekintetüket. Azt mondta magának, hogy csak mint a húga tekint a bajkeverő szépségre. Ám szépen lassan rá kellett ébredni - csak sosem volt képes beismerni magának -, hogy itt valami egészen másról van szó. S talán ezért is félt a lányt keresni. Tartott tőle, hogy az érzései maguk alá temetik, amint újra találkozik az ezúttal nagykorú lánnyal. Ám arra nem számított, hogy Justinnak majd ennyire rosszul fog esni az, hogy nem látogatta meg, amikor bent járt a Táborban. Nem gondolta volna, hogy bármi, ami vele kapcsolatos, ennyire megérti. De most már bánja, hogy eddig várt, hogy hagyta, hogy a lány először sétáljon be a könyvesboltjába és elállítsa a lélegzetét, mert így felkészülés nélkül csapta meg a változás szele.
Részben bűntudatból, részben, mert biztosan tudja, hogy a Hermész-gyermek mennyire örömét fogja lelni benne, mutatja meg neki a legendákból ismert Midász király aranyát, melyre nem rég sikerült letennie a kezét.
- Gondoltam, hogy tetszeni fog - vigyorodik el a fiú, ahogyan elégedettség tölti el a lány reakcióját hallva. Közben le sem veszi a szemét Justinról, aki pedig teljesen elmerül az arany látványában. Ahogyan a lány csillogó szemekkel, elnyílt ajkakkal bámulja a ragyogó kincset, ő maga épp olyan gyönyörűnek tartja a félvért, mint Jus mindent, ami csillog. Ezért is veszi észre épp időben, hogy a tolvajok istenének gyermeke már kapna is, hogy közelebbről megcsodálhasson egy érmét, és Brad azt teszi, ami először eszébe jut.
- Nincs mit - suttogja szorosan összeszorított ajkakkal, ahogyan a lány tekintete megtalálja az övét, és a világ összes tudása sem segíti abban, hogy most akkor mi van. Justin nem rázza le magától a kezét, és a pillanat csak nyúlik és húzódik, de az előbbi kínos csendhez képest ebben másfajta feszültség szikrái pattognak.
A fiú csak áll ott mozdulatlanul és próbálja megfejteni, milyen csillagképek tükröződnek a lány szemeiben vagy hogy az orcái mindig is ennyire hasonlítottak a vörös hajkoronájához, de amint Justin megköszörüli a torkát szinte automatikusan hátralép, és zavartan megvakarja a tarkóját.
Amikor a Hermész-lány végül kiböki, amit szeretne, a fiú ajkait felszabadult nevetés hagyja el, ugyanis tisztán emlékszik, hogy a nála évekkel fiatalabb leányzó bizony alaposan lealázni utolsó évének viadalán a pályán. Bizony szívesen megnézni, amint a lány nála jóval nagyobb csávókkal alaposan elbánik, de nem bírja kihagyni a kívánkozó alkalmat, hogy Justint az idegesség szélére sodorja. Imádja ugyanis nézni, amikor a lány tettetett sértődöttséggel felhúzza az orrát, és megpróbálja belőle kiszedni, mit mondott, amikor éppen nem érti.
- Tout pour toi... - suttogja hát válaszul a nyelven, melyet majdnem olyan jól ismer, mint anyanyelvét, és közben meggondolatlanul követi tekintetét, ahogyan a Justin által előbb helyrerakott rakoncátlanul tincs újonnan előrehullik, és egy ismeretlen erőtől vezérelve ő maga simítja a loknit gyengéden a lány füle mögé. - ma belle arnacoeur.

Vissza az elejére Go down
Justin Mulligan
uni
uni
avatar

♠ Titulus : arnacoeur
♠ Tartózkodási hely : félvér tábor
♠ Szak/Foglalkozás : gyűjtő
♠ Családi állapot : szívrablás folyamatban
♠ Hozzászólások : 11

TémanyitásTárgy: Re: la poésie des senses || just & brad   Hétf. Júl. 23 2018, 18:52


I wish I could tell you
brad & justin

Felnyögök, ahogy a testemet körülölelő, kellemes melegség arcátlanul tovalibben, épp oly hirtelen és váratlanul, mint Brad, akinek öblös kacajától minden egyes szőrszál az ég felé tekint az alkarom mentén. Zeuszra! Bárcsak ne rémítene halálra a gondolat, hogy elveszíthetem. Bárcsak nem lennék ennyire ostoba! Ha képes lennék akárcsak fele annyira is racionálisan szemlélni a világot, mint Athéné gyermekei, ha nem kényelmesedtem volna bele ebbe a rózsaszín buborékba, amiben megölelhetem és a vállára dönthetem a fejem, amikor csak kedvem tartja, már réges-rég utána kaphattam volna, hogy kihasználva a meglepetés erejét, görcsös ujjakkal a felsőjébe kapaszkodjak, megöleljem, megcsókoljam. Az ég szerelmére! Miért nem tudtam egyszerűen csak befogni azon a bizonyos délutánon a Metropolitan múzeumban?
Amióta átléptem a Félvér Tábor küszöbét, kísért a gondolat, hogy mi lett volna, ha. S azóta már számtalanszor kaptam magam azon, hogy elmerengek, milyen lenne az életem, ha azon a bizonyos nyári napon nem lök minket egymás irányába a sors, ha sohasem figyelmeztetem őket a csapdákra, és ő sohasem menti meg az életem. A büntetőmunkával töltött délutánjaimon hallott történetekből kiindulva, előbb vagy utóbb egyébként is rám talált volna egy szatír, hogy feltárva előttem az igazságot, egészen a Hermész-kabin ajtajáig rángasson. Útközben az őrületbe kergettem volna a szeszélyes személyiségemmel, elcsórtam volna pár fényesen csillogó drachma tallérját és megküzdöttünk volna néhánnyal a félvér vérre szomjazó bestiák közül. Akkor izzadságtól csillogó homlokkal, megviselten léptem volna át a Tábor küszöbét, de Brad sosem tekintett volna rám gyámoltalan kisgyermekként, akit meg kell védenie. Tsk! Ha a barátságzóna határainak áttöréséhez egy kisebb csodára van szükség, a kishúg cella rácsainak kulcsát olyan mélyre rejtették, hogy csupán az Alvilág küszöbén tolongó lelkek képesek visszahozni a Földre. Hogyan követhettem el a világ legamatőrebb hibáját?
Csupán akkor, amikor Brad meleg tenyere az arcomhoz ér, tudatosul bennem, hogy egyetlen szót sem értek abból, amit mond, hogy már megint átvált franciára, hogy ismételten rajtam gúnyolódik. A szó, arnacoeur, a mellkasomra ül és kiszorít belőlem minden csepp oxigént. Elnyílt ajkakkal kapok levegő után, kétségbeesetten, miközben mindkét tenyerem ökölbe szorul, ahogy megpróbálom visszafogni a küszöbön toporgó hurrikánt. Nem akarok kiabálni, nem akarok jelenetet rendezni.
Mégis megteszem.
- Ne hívj így! Soha többé ne hívj szívtörőnek! - förmedek rá a tőlem alig egy lépésnyire álló fiúra, akinek óceánkék szemeibe őszinte döbbenet költözik, amikor egy határozott lépéssel kikerülöm, hogy aztán eltűnjek a lépcsősor mögött. Nem hiszem el! Hogy lehet valaki ekkora egy barom? Tönkretenni a tökéletes pillanatot.
Már a második könyvespolcnál járok, amikor végre valahára elül a köd, és újra képes vagyok racionális gondolatokat formálni, jóllehet a szívem hevesen ellenkezik, amikor rádöbbenek, miért is állok meg a kijárat előtt. Lehetnék még ennél is nagyobb klisé? Összefont karokkal arra várva, hogy Brad utánam jöjjön, hogy az ölelésébe zárjon, hogy azt mondja: minden rendben lesz, sajnálom, maradj...
Perceknek érzem, amíg egy helyben toporgok, de aztán a büszkeségem győz, a szívem pedig meghunyászkodik az akarata előtt. Szomorúan, egy keserű sóhaj ízével a számban nyomom le az antikvárium francos kilincsét, hogy aztán a nap fénye elvakítson, kegyetlenül visszarángatva a valóságba. Egy újabb fülledt nyár a Félvér Táborban. Egy újabb nyár, amikor valami olyan után vágyakozom, ami köztudottan sohasem lehet az enyém.
Bradley Daanen bekaphatja a jobb lábamat.

sok-sok szeretettel Embarassed
Vissza az elejére Go down
Bradley Daanen
varosi
varosi
avatar

♠ Titulus : british gentleman
♠ Tartózkodási hely : ködkáprázat antikvárium, long island
♠ Szak/Foglalkozás : üzlettulajdonos
♠ Családi állapot : menthetetlen
♠ Hozzászólások : 7

TémanyitásTárgy: Re: la poésie des senses || just & brad   Hétf. Júl. 23 2018, 21:22



jus & brad


Brad nem hazudik jól, és okosabb annál, hogy azzal hitegesse magát, hogy a hazugságtól bármi jobb lesz. S egy bizonyos szinten az elhallgatás is hazugság, nem? Attól, hogy nem hazudik az érzéseiről, mert azok sosem kerültek a teritékre és ő magát sosem kérdőjelezi meg, attól azok még ugyanúgy ott vannak és azok elfedése ugyanolyan fájdalmat képes okozni másoknak, mintha szó lenne róla. Vagy éppenséggel jobb lenne, ha hazudna? Az kevésbé fájna? Na de kinek? Hosszútávon a hazugságokból sosem sülnek ki jól és ha már úgysem érti, ha már abban a bűnös tudatban lehet a fiú, hogy szavaira értő fül nem talál bevallja talán a legfélelmetesebb dolgot, amivel szembe kellett néznie eddigi élete során. Nem egy kiméra, nem a fejeit mindig megduplázó hidra vagy kővé változtató Medúza, nem, azokkal mind két marokkal és előrántott karddal megküzdött volna, de hogyan is lett volna képes elemének olyan szerves részével harcolni, mint szivének gyengéd érzései?
A vallomás, hogy mindent megtenne az előtte álló, ragyogó szemű lányért, hogy ha kell a csillagokat is lehozná érte veszélyes, és már-már várja, hogy Justin lebiggyessze az ajkait, amiért megint franciául hadovál vagy szúrós szemmel mellkason bökje és válaszokat követeljen. Egyik sem történik, semmi olyan, amire Brad hosszú évek ismertsége után számitott volna. Helyette a lány tekintete  elhidegül, mintha a meleg nyári éjszakákat télies fagyos hideg váltotta volna fel hirtelen. S a szemei melegségével eltűnik minden hőség a boltból is, ahogyan a lány arcán megbántottság villan át és hátralép.
Brad keze lehull maga mellé és önmagát okolja, hogy mégis hogyan lehetett ennyire ostoba. A kettejük közé finoman húzott határon ezúton túllépett, hagyta, hogy az érzései túlságosan magukkal ragadják és önzőn olyat követeljen magának, ami nem jár. Amit nem várhat el. Már éppen bocsánatot kérne, szabadkozna, hogy tudja nem szabadott volna megérinteni, nem úgy, de csak amikor kinyitja a száját és egy hang sem jön ki rajta, akkor döbben rá, hogy nincs mentsége, sem jó magyarázata anélkül, hogy lebuktatná magát és azokat az ostoba, bitorló érzéseket a mellkasában.
Aztán Justin hozzávág valamit, nem szerint, hanem képletesen, Bradnek mégis időbe telik, hogy felfogja mi történt. Csak néz a helyiségben kiviharó lány után, még látja a vörös loboncot utána lebegni, miközben azon tűnődik, hogy a lány miért gondolja azt, hogy szivtörőnek hivná, majd ahhoz képes hogy mekkora az IQ-ja kinosan sok időbe telik, mig leesik neki a felismerés. Hogy a larnacoeurt gondolná annak? Hogy azt hinné, hogy hónapok, sőt évek óta szivtörőnek titulálja? Mégis mi oka lenne rá? Az a néhány pletyka a tábor lakóinak köréből? Sosem tennék, sosem hivná olyan neveken, mely nem illik rá, sőt egyenesen bántó. De Justin... ő nem tudja, ébred rá. A lánynak szent meggyőződése, hogy szivtörőnek szólitotta és Bradnek csak a bejárati ajtó nyitódását követő csilingelő hang rángatja vissza a valóságba, emlékezteti, hogy ezt a félreértést nem hagyhatja, hogy tovább fokozódjon.
Az alagsorból felfelé vezető lépcsőn kettesével szedi a lépcsőfokokat, majd alig néhány lépéssel átszeli a boltot, mielőtt kirontana a fülledt szabadba.
- Justin! - kiált a lány után, aki mintha csak még inkább megmakacsolná magát, és csak megy tovább határozottan a Tábor irányába. Brad viszont nem hajlandó, hogy elengedje, mert ismeri annyira a Hermész-lányt, hogy tudja, képes lenne kerülni a nyár további részében, azt pedig nem engedheti meg. Nem ronthatja el évek barátságát ilyesmivel. - Justin, várj!
Bár tisztában van vele, hogy a lány talán tényleg képes lenne közelharcban legyőzni a maga makacs, vakmerő természetével és Brad hagyná is neki, meggondolatlanul, nem törődve a következményekkel a lány kezéért nyúl, hogy megállitsa. Szoritása épp csak annyira erős amennyire kell, és rögtön el is engedi Justin vékony csuklóját, amint elé kerül és biztos lehet benne, hogy nem tűnik el a szemei elől.
- Sosem hivtalak szivtörőnek. Honnan szeded ezt? Miért tennék ilyet? - teszi fel a költői kérdést, melyre nem is vár válasz. Helyette inkább folytatja, könyörgő tekintettel, de a hangja elcsuklik és össze kell szednie a gondolataia. - Épp ellenkezőleg...
Vissza az elejére Go down
Justin Mulligan
uni
uni
avatar

♠ Titulus : arnacoeur
♠ Tartózkodási hely : félvér tábor
♠ Szak/Foglalkozás : gyűjtő
♠ Családi állapot : szívrablás folyamatban
♠ Hozzászólások : 11

TémanyitásTárgy: Re: la poésie des senses || just & brad   Csüt. Aug. 09 2018, 23:43


I wish I could tell you
brad & justin

Hosszú másodpercekig bámulom a fából eszkábált ajtót, a fényesre csiszolt üvegablakokat és a légkondicionáló kellemes hűvösétől fagyos kilincset, mielőtt hátat fordítva minden félve dédelgetett vágyálmomnak, becsapnám magam mögött a nyílászárót, amin azóta is fordítva lifeg az apró, fehér alapon fekete keretes tábla. Hah! Talán, ha Mr. Észkombájn vette volna a fáradságot, hogy utánam rohanjon, esetleg - megmutatva, mennyire nagylelkű vagyok -, még a világítást is visszakötöttem volna, hogy a kedvére tegyek. Így viszont egyszerűen csak belerúgok a falba és egy jól irányzott ütéssel elriasztom azt a potenciális vásárlót - nagy, kék szemek, telt ajkak és végtelenül hosszú pillák -, aki túlontúl közel merészkedik a kicseszett antikváriumhoz. Utálom, utálom, utálom!
Már az erdő szélén járok, amikor meghallom Brad ijesztően magas hangját, amit legutoljára az első, itt töltött nyaramon hallottam, közvetlenül azután, hogy ledobott magáról az egyik megvadult ló nem messze a lócitromtól büdös istállótól. Athéné fiának aggódó tekintete szellemként kísért, és ha lehet, még gyorsabb tempóra kapcsolok, mielőtt elgyengülnék, és beadnám a derekam. Nem akarom meghallgatni, és főleg nem akarom megérteni, hogy miért gúnyolódik rajtam. Jelenleg semmi másra sem vágyom, csupán Damian pihe-puha ágyára és egy nagy doboz csokoládés jégkrémre, amit köztudottan egy kék hűtőládában rejtegetnek a szomszéd szobában lakó, csíntalan kis Hermész gyerekek. Ha elég óvatos vagyok, sosem jönnek rá, hogy én fosztottam ki a készletüket.
Ezen és hasonló dolgokon gondolkozom, fejben három különböző stratégiát alkotva, amikor Brad elkapja a jobb kezem, finoman önmaga felé fordítva. Az orrom a mellkasába ütközik, ő pedig szabadon enged, mintha a közelsége épp elég lenne ahhoz, hogy egy helyben tartson és Zeuszra! Gyűlölöm, hogy igaza van.
Összeszorított ajkakkal és ökölbe szorított kézzel nézek vele farkasszemet.
- Ne gyere utánam! Hagyj békén! - ordítom az arcába, jóllehet a hangom közel sem olyan határozott, mint amilyennek elképzelem. Dühtől és csalódottságtól vörös arccal veszem tudomásul, hogy a második mondat végére már olyan szinten eluralkodnak rajtam az érzéseim, hogy önkénytelen elharapom az utolsó szótagot.
Az alsó ajkam harapdálva igyekszem menteni a menthetőt, holott tisztában vagyok vele, hogy ezzel csak még sebezhetőbbnek mutatom magam, pont olyan sebezhetőnek, amilyen mindig is voltam a tökélyre fejlesztett álarcom alatt. Nem akarom, hogy így lásson, nem akarom, hogy bárki így lásson.
Szinte alig figyelek - képtelen vagyok rá -, azonban Brad szavai valahogy mégis megtalálják a módját annak, hogy utat törjenek felém. Kacagnom kell, olyan nevetséges az egész.
Titokban tartom, hogy az elmúlt egy hétben minden délután magánórákat vettem egy igazi francia franciától, mert nem látom értelmét annak, hogy az orrára kössem, mennyire fúrta az oldalam, hogy vajon mit jelenthet a trükkös becenév, ami még az internetes szótáraknak is feladta a leckét. Tudom, hogy amúgy sem érdekelné.
A szívem összeszorul, és mintha valaki teljes erejéből a gyomromba rúgna, amikor a félvér könyörgő tekintete összekapcsolódik az enyémmel. Egy pillanatra olyan fiatalnak, olyan gyámoltalannak tűnik, hogy legszívesebben magamhoz ölelném, hogy a fülébe súghassam, én mindig itt leszek neki. Csakhogy a büszkeségem nem engedi, hogy ennél is mélyebbre süllyedjek.
Egy hangos horkantással lépek távolabb.
- Hah! Épp ellenkezőleg, mi? - kérdezem gúnyosan, mielőtt befejezhetné, és bár egy részem őszintén kíváncsi arra, hogy a másik mit akart mondani, felkacagok a saját naivitásomon. Hah! Mintha lehetséges lenne, hogy én legyek a gyógyír a Brad szívén ejtett vágásokra, amikor biztosra veszem, hogy még sosem szeretett senkit annyira, hogy bárki is összetörje azt. - Ne nézz ostobának!
Úgy káromkodom, mint egy utolsó, utcaszéli ribanc. Nem vagyok büszke rá. De ha ez kell hozzá, hogy soha többé, még csak látni se akarjon, hát legyen. Hátat fordítani neki és elkerülni őt könnyebb, mint azért rimánkodni, hogy ne hagyjon magamra.
sok-sok szeretettel Embarassed


you're my sadness
you're my joy
Vissza az elejére Go down
Bradley Daanen
varosi
varosi
avatar

♠ Titulus : british gentleman
♠ Tartózkodási hely : ködkáprázat antikvárium, long island
♠ Szak/Foglalkozás : üzlettulajdonos
♠ Családi állapot : menthetetlen
♠ Hozzászólások : 7

TémanyitásTárgy: Re: la poésie des senses || just & brad   Hétf. Aug. 20 2018, 17:56



jus & brad

Bradley Daanen mindig is pro és kontra ember volt. Szereti felmérni a lehetőségeit, mérlegelni azokat és a lehetséges kimenetelek közül a legjobbat vagy éppen legkevésbé rosszat választani. Azonban vannak szituációk, amikor nincs idő a gondolkodásra. A Félvér Táborban töltött évei alatt elég küldetésen részt vett, hogy tudja vannak azok a helyzetek, amikor az ember nem tud stratágiázni, és csak a megérzéseire hallgathat remélve, hogy azok elég jónak bizonyulnak. Ilyen ösztönből jött megérzés volt az is, amikor évekkel ezelőtt a Metropolitan múzeumban hallgatott a lányra, aki aztán megmentette az életüket. Justinra, akiért azért ő maga kardoskodott, hogy a Tábor kutassa fel és hozza be, mert közéjük való. Nem tudná megmondani, hogy mi volt az a lányban, ami már akkor is megérintette, talán a karizmája... vagy a felvágott nyelve mögött rejlő éles esze lett volna az? Bradet mindig is lenyűgözték a nagy gondolkodók és az intellektuális emberek, s bár Justin szeretett magasról tenni az efféle dolgokra, a felszín alatt igenis rendkívül okos volt. Nem kevés ügyesség és ész kellett olyan stilű rablásokhoz, melyekre ő küldte azóta.
S mégis itt van ez az okos lány, és azzal vádolja, hogy olyasvalaminek hivja, aminek sosem tenné és meg sem kérdőjelezi magát, hogy miért művelne ilyesmit hosszú évek barátsága után. Ez is egy olyan pillanat, ismeri fel Brad. Felvázolhatna magának A meg B meg C terveket, de addigra már túl késő lenne, itt nincs idő gondolkodni, itt a pillanat heve keríti hatalmába.
Vagy talán nem is a pillanat az, hanem a lány dühtől kipirosodott arca, kitágult szemei és lobogó vörös hajkoronája. Úgy fest, mintha ő maga is egy bosszú istennő lenne, és Brad egyszerre érez bűntudatot és félelmet. Sajnálja, hogy láthatóan fájdalmat okozott a lánynak, és rendkívül tart attól, hogy emiatt örökre elveszíti. Ugyanis Justin van olyan makacs, hogy megtartsa a szavát és soha többé ne keresse, és van olyan ügyes is, hogy kikerülje, ha ő akarná keresni. Brad fejében épp csak két gondolat zúg: lehet megutál... és hát már utál, nem látod?
- Sosem hivtalak szivtörőnek, mindig csak szivrablónak - bukik ki belőle egy szuszra és valami mélyen belé vert ösztönből cselekszik, vagy ki tudja, Aphrodité csepegteti a bátorságot az ereibe, mikor előrelendül, jobb kezét a lány tarkójára, majd állkapcsára csúsztatva a szájára nyomja az övét és elveszik a csókban.
Ez közel sem olyan ártatlan, mint az arcra puszi, amit Justintól kapott. Ez egyáltalán nem félreérthető. Ez a csók határozott, kétségbeesett és csokoládé fagylalt ízű. És Brad minden józan maradt agysejtje azt üvölti, hogy helytelen, amit tesz, hogy előtte biztosra kellett volna-e mennie, hogy Justin nem bánja, hogy nem szabadott volna ilyen durván ráerőszakolnia magát. Ezzel a gondolattal hirtelen elhúzódik a minden bizonnyal ledöbbent lánytól.
- Sajnálom. Justin, én... Nem lett volna szabad letámadni. Megértem, ha ezek után nem akarsz látni, én... sajnálom - motyogja, miközben a feje csak egyet kántál: az istenekre, mit tettem? Azzal egy bizonytalan hátráló lépést tesz.

Vissza az elejére Go down
Justin Mulligan
uni
uni
avatar

♠ Titulus : arnacoeur
♠ Tartózkodási hely : félvér tábor
♠ Szak/Foglalkozás : gyűjtő
♠ Családi állapot : szívrablás folyamatban
♠ Hozzászólások : 11

TémanyitásTárgy: re. de senses   Szomb. Okt. 13 2018, 14:57


I wish I could tell you
brad & justin

A szívem eszeveszett ütemet diktálva ostromolja a mellkasom, ahogy Brad jellegzetes, antik könyvekre hajazó, tinta illata megtölti az orromat, a körülöttünk keringő teret és a világot, amit mély, rekedtes hangja hallatán szabályosan elnyel a sötét. Lehetséges lenne, hogy egész idő alatt félreértelmeztem a jeleket, és ami még rosszabb, épp olyan vak voltam rájuk, mint a fiú, aki sosem vette észre, hogy milyen abszurd hatással van rám a puszta jelenléte?
Tágra nyílt szemekkel, remegve próbálom meg feldolgozni az újonnan kapott információt, miközben az agyam - az az áruló szemét - racionális gondolatok helyett emlékképek ezreit dobálja az arcomba. Ahogy az egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyom, magam előtt látom azt a délutánt, amikor a figyelmetlenségem miatt elvesztettük a zászlófoglalót, a pillanatot, amikor Brad lerántotta rólam az ellenséges csapat támadóját, és az összetett érzelmeket, amik vörösre színezték mindkét orcáját.
- Szívrabló? - kérdezem két esetlen lélegzetvétel között, azon morfondírozva, hogy azon a bizonyos, vereségtől terhes éjszakán Brad szemei vajon dühtől vagy zavarodottságtól csillogtak-e. Hogy vajon az elmúlt évek alatt csak a saját zakatoló szívem miatt nem hallottam, hogy az övé is magas fokozaton dörgött? Lehetséges lett volna, hogy azok az egymás karjaiban töltött éjszakák Brad számára is épp oly sokat jelentettek, mint nekem? Mert mi van, ha tévedtem? Mi van, ha nem? Mi van, ha a szívrabló sem több egy kifordított gúnynévnél? Ha Brad az intellektusával próbálja meg eltitkolni, hogy valójában sosem leszek több számára, mint egy dekoratív műkincsfutár? Talán csak azért jött utánam, mert a kibékítésem még mindig kevesebb energiát emészt fel, mint egy új, megbízható tolvaj felkutatása.
Brad ajkai puhák, mint a legfinomabb csokoládés piskóta, édesek, mint a nyúlós karamell és melegek, mint a forró kakaó, ami tucatnyi álmatlan éjszakától mentett meg, amikor még túl fiatal voltam ahhoz, hogy érdekeljen a súlyom vagy megkérdőjelezzem anyu hóbortos technikáit. Másodpercek alatt függővé válok.
Sokszor álmodoztam már erről a pillanatról, talán többször is, mint azt bevallanám magamnak, de a képzeletemben sohasem volt ennyire szenvedélyes vagy magával ragadó, ahogy Brad tenyerei közrefogták az arcom. A szőke félvér csókját valamiért mindig is végtelenül kínosnak, mégis gyengédnek képzeltem a maga utánozhatatlan, brit stílusával. Azt hittem, hogy majd egymásnak koccannak a fogaink, hogy túl sok nyálat juttat a számba, hogy nem fogom tudni abbahagyni a nevetést. Ennek ellenére még a darazsak zümmögését is hallani, annyira belefeledkezem a fiú gyengéd ujjainak puha cirógatásába. Hihetetlen, de épp olyan szakértelemmel viszonyul minden olvadt porcikámhoz, mintha a kedvenc könyvét tartaná a kezeiben.
Aztán egyik pillanatról a másikra elhúzódik - a felkarom libabőrbe borul forró testének hiányától -, szabadkozik, én pedig nem értem, miért nem érti, hogy pontosan erre volt szükségem.
- Az istenekre! Fogd már be! - szakítom félbe, még mielőtt harmadszor is bocsánatot kérne, majd egy jól időzített mozdulattal megszorítom a pólóját és közelebb húzom egy újabb, szenvedélyes csókra. Azt akarom, hogy ő is érezze a körülöttünk pattogzó szikrákat, hogy az ő testét is elöntse a meleg, hogy ezúttal ne legyenek kétségei afelől, hogy mennyire akarom.
Amikor levegő után kapva mégis elválunk egymástól, minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy ne kapjak az ajkamhoz, mint egy szánalmas tinilány, vagy dőljek Brad mellkasára, mint azok az idegesítő Dité fattyúk, akik fűnek-fának odaadják magukat. Ki gondolta volna, hogy két lopott csók után ennyire nehéz lesz visszatalálni ahhoz a nagyszájú lányhoz, aki pajzsként védelmez a saját érzéseimmel szemben.
- Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy ezer és egy lánnyal próbáltad már, hogy elérd a kívánt eredményt - mondom, egyenesen Athéné fájdalmasan jóképű fiának szemeibe nézve, hátha ezzel elterelem a figyelmét arról, hogy elhátrálok egy bizonytalan lépést. Túl közel van, veszélyesen közel.
Hisz sosem lehet tudni… ha nem én, talán egész idő alatt Brad volt az igazi szívtörő.
- Még nem tudom, bánom-e ha így történt.


sok-sok szeretettel Embarassed


you're my sadness
you're my joy
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: la poésie des senses || just & brad   

Vissza az elejére Go down
 
la poésie des senses || just & brad
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Brad LaMontagne

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
S.E.O.U.L :: Camp Half-blood-
Ugrás: