Szöulban játszódó fórumos szerepjáték, mely egy egyetemi campus köré központosul, de mindenkit tárt karokkal várunk.
 
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share | 
 

 Kanata & Kwangsoo;; c# és a sejtplazma találkozása

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Yon Kwangsoo
staff
staff


♠ Titulus : mr. mischievous
♠ Tartózkodási hely : Seoul
♠ Szak/Foglalkozás : SZNE tanulója
♠ Hozzászólások : 16

TémanyitásTéma: Kanata & Kwangsoo;; c# és a sejtplazma találkozása   Kedd. Szept. 06 2016, 22:13


Kanata & Kwangsoo


A folyosók labirintusában
Órák után

Kwangsoo talán azon kevés emberek közé tartozott, akiket nem igazán érdekelt, hogy van-e egyetem vagy sem. Nyilván azzal akadt probléma, hogy nem volt mindig kedve felkelni, ha éppen első vagy második órája volt a suliban. Az viszont már nem izgatta, hogy számonkérés volt-e vagy bánja is ő micsoda. Nem volt minden tantárgy a kedvence, volt olyan, amiből örült annak, ha éppen nem bukik meg. Viszont a nagyja mégiscsak orvosira kellett, és nem csak azért volt kötelező, mert úgy volt megírva a nagy könyvben, és közben semmi köze nem volt a biológiához. Kwangsoo jobban élvezte, ha órán volt, mint akár otthon kellett volna hozzátennie a tudásához, arra egyszerűen képtelen volt úgy, hogy leült volna tanulni. Ezért volt jó, hogy az előadásokat csak hallgatta, és a nagy része bement a fejébe – ami meg nem, az nem volt számára fontos. Ráadásul élvezte a jövést-menést a gangnami háztól az egyetemig, majd esetleg a haverokkal egy kis kiruccanást, aztán ismét hazamenetelt. Neki már az is boldogságot okozott, hogy nem kellett otthon egy helyben ülnie, a házvezetőnővel a társaságában. Mert természetesen a szülei szinte soha sem voltak otthon, ő pedig mit csinált volna egy akkora nagy házban? A medencézésnek nem volt semmi értelme egyedül, a tévében is mit néz, ha nem agyromboló műsorokat, mely károsítja a szürkeállományát?
Az órái után eszébe jutott a régi klasszis, Jurassic Park filmsorozat és annak a biológiája, mely nem hagyta nyugodni – ez nem volt különös, hiszen általában mindig talált olyan témát, amelyen filózhatott. Mégis hogyan gondolták, hogy a szúnyogba került dinóvérrel lehetséges új állományok teremtésére? Ez egyszerűen képtelenség volt egy olyan ember számára, aki értette a biológiát – vagyis pontosabban próbálta megérteni, mert igaz volt az a mondás, hogy minél többet tud az ember, annál butábbnak érzi magát -, hiszen rendben, szállítja a vér azokat a sejteket is, amely tartalmazza a dezoxiribonukleinsavat, de az még nem azt jelenti, hogy megmaradt a picinyke szúnyog szervezetében az eredeti állapotában, vagyis a bázissorrendben. Egy változás, és máris mást eredményezhetett. Kwangsoo-t mégis az idegesítette a legjobban, hogy ez a film többet kaszált, mint  tulajdon szülei.
Elégedett léptekkel sétált az egyetem folyosóján, lazán, mint aki nem siet sehova. Miért is sietett volna annyira, hogyha tudta előre, nem találkozik aznap egyik haverjával sem. Pontosítva, amiért úgy döntött, hogy inkább az élet nagy kérdésein gondolkozik, mint azon, hogy kivel kéne találkoznia. A biológia tudás növelése megmenthetné a földet, az embereket és a növényeket, csak sok ember ezzel nem volt tisztában. Hány ember vesztette életét úgy, hogy nem kapott segítséget időben, holott ezer ember volt mellette, de senki nem tudta, mit kell cselekedni? Hány ember halt meg magatehetetlenül rákban, mert nem tudják a gyógymódját? Volt… kellett, hogy legyen gyógymódja, mert ha nem lett volna, nem létezett volna. Olyan volt ez, mint az energiamegmaradás törvénye, csak betegség filozófiájában. Ha létezett, kellett, hogy legyen ellenszere.
- Helló… már megint hol jár az eszed? – kérdezte meg egy haverja, aki lehet, már öt teljes perc csendben sétált Kwangsoo mellett. A biológus fiú punnyadt pillantással rápillantott a fiúra, és csak ezt fűzte hozzá:
- Az Átfedésmentes leolvasás csodaszép világában, drága barátom. Szeretnéd hallani a legújabb elméletem? – vigyorodott gyilkos tekintettel a másikra, mire az egy fejrázás mellett megforgatta a szemét is. Ismerte már, mint a rossz pénzt. Nem töltött volna el Kwangsoo-val egy óránál többet az iskolában, mert tudta, hogy akkor fog a legjobban az agya. Viszont, amikor buliről volt szó, ő is kaphatóbb volt az „átlagos” témákra. De ez mindig az aktuális lélekállapotától függött. A szerencsétlen haverjának még volt egy órája, ezért a következő ajtónál különváltak útjaik, és Kwangsoo tovább ballagott – kevésbé – magányosan, kifelé az iskolából – hogy miért volt olyan nagy az az iskola, hogy kijutni is nehéz legyen?!
A következő folyosóra fordulás után vette észre az orvosnak tanuló diák a bizonytalanul sétafikáló diákot. Ismeretlen arc. Ismeretlen arceberendezés. Nem látta még itt, és bulin sem. Nocsak… nem új diákról volt szó? Bár, ami azt illette, egy egész évfolyam újnak érezhette magát, hiszen akkor kezdődött az új félév.
- Helló, segíthetek? Úgy érzem, elveszett valaki – ment oda a talán – de bizonytalan volt ebben – japán sráchoz, aki kicsivel magasabb volt, mint Kwangsoo, de attól még nem volt olyan nagydarab és ijesztő, hogy ne merjen odamenni hozzá. Meghát… jó kedvesnek lenni másokkal, nem? Ami Kwangsoo-t érintette. Nem csak valaki volt elveszve, hanem valami is.
Akkor esett le Kwangsoonak, hogy a táskájának valahol nyoma veszett…


You'll never see in you what I see
The little things you do that make me go crazy



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hirose Kanata
staff
staff


♠ Titulus : the nerd™
♠ Tartózkodási hely : 302-es szoba
♠ Szak/Foglalkozás : programozás
♠ Előtörténet : cserebere fogadom
♠ Hozzászólások : 85

TémanyitásTéma: Re: Kanata & Kwangsoo;; c# és a sejtplazma találkozása   Csüt. Szept. 08 2016, 22:27


hero95z logged in.
Current mode: lost
Level: 1
Next player: Kwangsoo

Toll, toll, toll. Hol a fenében van egy nyamvadt toll? Mégis mi a fenét kezdjek egy tucat papírral, ha nem tudom kitölteni őket? Márpedig a nő a Tanulmányi Osztályon igen csúnyán nézett rám, amikor a kezembe nyomta a kupacot valami olyasmit hadarva, hogy vigyem vissza neki még zárás előtt. Mintha tudnom kellett volna, hogy mikor tart ebédszünetet! Jaj, mégis hová keveredtem? Színpadi sóhaj.
Teljesen egyszerű, nyugodt és mindent egybevéve rutinszerű életem volt a magam kis burkában odahaza Kobéban. Rendszerint a szobámba gubózva a számítógépem mögött töltöttem az időt. Ha mégis kimozdultam az egyetemre, akkor is rendszeresen a képenyő mögött bujkáltam. A szemkontaktus ijesztő dolog volt. A beszéd megterhelő és fölösleges, nem volt rá szükségem. A szüleim szerint nem szocializálódom eléggé, magukat hibáztatják, amiért „elrontottak”, pedig igazán nem csináltak semmit sem rosszul. Összességében nagyon is elégedett vagyok az életemmel, és azzal, hogy a szociális életem onine barátságokban bontakozik ki. S hogy akkor miért is döntöttem úgy, hogy magam mögött hagyom a jól megszokott, biztonságos környezetet? Mondhatnám, hogy jó kisfiú voltam, és azért tettem, hogy a szüleim ne aggódjanak, elhiggyék, hogy bizony én is teljesen jól funkcionáló emberi lény voltam – néhanapján legalábbis -, de az hazugság lenne. Amikor jelentkeztem Erasmusra, a szüleim éppenséggel meg sem fordultam a fejemben. Ahhoz képest, hogy spontán döntés volt kitartott a lelkesedésem, míg végigmentem a papírmunkán, az interjúkon, a sok huzavonán, amivel ez az egész járt, és egyetlen pillanatig sem bántam meg a döntésem. Na jó, amikor életemben először repülőre ültem Tokióban, majdnem betojtam félelmemben, de még akkor sem éreztem azt, hogy vissza akarok rohanni anyuci óvó ölelésébe… vagy legalábbis a jó öreg otthoni számítógépünk derengős kék képernyője elé. Most viszont legszívesebben sírva feladtam volna az égnek kiáltva, hogy a szüleimnek igaza volt, és semmire sem vagyok képes azon kívül, hogy értek a gépekhez.
Azzal kezdődött ugyanis minden, hogy elkeveredett a tárgyfelvételem. Vagy elrontották – esetleg én, de az lehetetlen, ritkán hibákon, főleg online – vagy a rendszer szimplán utál. Úgyhogy mivel már a hivatalos tárgyfelvételi időszak lejárt, ezért minden egyes kurzusra külön papírral, dékáni engedéllyel kell jelentkeznem. Jó is lenne, ha nem Naver barátom és a japán-koreai szótár segítségével próbálnám meg kitalálni, hogy pontosan hogyan is kell ezt csinálni. És miután már sikeresen lefordítottam a tájékoztató lapot magamnak – Komolyan! Mit ér 3 év koreai tanulás, ha ezt a szakzsargont nem is értem? -, erre nem találok egyetlen egy tollat sem a táskámban. Persze minek az, ha az ember mindent gépen intéz? Ugye-ugye, hogy környezetbarátabb az elektronikus eszköz, mint a fagyilkos, elavult módszerek? Na, de természetes, hogy pont akkor nincs, amikor kellene. Újabb reményvesztett sóhaj. Nincs más hátra, mint előre, keresni kell egy írószerboltot… vagy az egyetem nyomdáját, ott biztos akad egy toll. Komolyan, már egy ókori írópennával is beértem volna.
Így barangolok telefonba bujtatott fejjel, bizalmatlanul követve a navigátoromat, ami az egyetem lefedettségében nem nyilvánul kifejezetten segítőkésznek. Az egyik sarkon meg is torpanok, fordulok, két lépést előre majd egyet hátra lépek. A GPS megbolondult, már maga sem tudja, merre küldjön. Mielőtt azonban a nap sokadik gondterhes sóhaja kiszakadna belőlem, valaki érdeklődően megszólít. Olyannyira meglep hirtelen kérdése, hogy nem tudom összerakni teljesen a mondatát, de az egyértelmű pánikszerű viselkedésemből arra következtetek, hogy segíteni akarhat. Egyébként amikor felnézek, meglep, hogy milyen kölyökképe van a srácnak, mert a hangjához legalább egy harmincas tanárt képzeltem volna. Viszont jobban nem is örülhettem volna a kellemes csalódásnak, mert a korosztályommal egy fokkal jobban szót értek, mint az idősebbekkel – a formális koreaival még mindig meggyűlnek a bajaim.
- Ööö…
Igen, ez az, Kanata! Az első benyomás a legfontosabb, már meg is szólaltál, csak így tovább, ironizálok magamban, majd megcsóválom a fejemet, és nagy levegőben összeszedem magamat. Szépen végiggondolom magamban a mondatot, összerakom a nyelvtan, kikeresem a szót a fejemből, majd kibököm a kérdést.
- Kölcsön tudnál adni egy óvszert? – loholtam végig a kérdésen, elkapkodva a szótagokat, összemosva a hangulokat. Arra számítottam, hogy a fiú esetleg visszakérdez, de ami az arcára volt írva, az inkább pánikot keltett bennem. Már megintmi a csudába kevertem magamat? Kapkodva megismétlem magamat, ezúttal lassabban:- Í-ró-szert? – szótagolom pontosítva, miközben kézmozdulatokkal imitálom az írás mivoltát ezzel a srác tudtára adva, hogy mit is akarok.
- Vagy tudnál segíteni… bolt… bolttal? Boltot keresni? – teszem hozzá gyorsan, mert most már tényleg teljesen ostobának érzem magamat. Mégis hogy gondoltam, hogy az én tört koreaimmal képes leszek itt helytállni? Nem minden az, hogy az ember tudja, hogyan működik a JavaScript és nem számít, hogy .NET-en nőtt fel. A csúnya kemény valóvilágban más szabályok szerint játszanak. Bár ha belegondolok, a gyengeség végeredménye ugyanaz, mint a League of Legends-ben: halál.
nem lesz pulitzer-díjas, az biztos. legközelebb jobban igyekszem.
hero95z logged out.


舞い散る花びらの中 彷徨う今も



A hozzászólást Hirose Kanata összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Szept. 11 2016, 20:44-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Yon Kwangsoo
staff
staff


♠ Titulus : mr. mischievous
♠ Tartózkodási hely : Seoul
♠ Szak/Foglalkozás : SZNE tanulója
♠ Hozzászólások : 16

TémanyitásTéma: Re: Kanata & Kwangsoo;; c# és a sejtplazma találkozása   Pént. Szept. 09 2016, 21:59


Kanata & Kwangsoo


A folyosó labirintusában
Órák után

Kwangsoo egymaga, semmit sem cipelve sétafikált az egyetemen, és teljes csend volt a folyosón. Nyilván, ahol óra volt, ott néma csend alakult ki a diákság körében. Akiknek pedig nem volt órájuk, biztos volt a fiú benne, hogy már Szöul másik végében jártak, csakhogy minél távolabb legyenek az iskolától. De hát, mi értelme volt az iskolától ennyire ódzkodni, mikor tulajdonképpen semmi kárt nem tudtak tenni bennük, csupán csak halom jegyekkel,, osztályzatokkal meglepni. Azt úgyis a tanár dönti el, hogy hányast ad, az életben pedig egyébként is Kwagsoo-nak kell eldöntenie, hogy melyik úton próbálkozik majd meg a betegei életmentésével. Muszáj lesz eldöntenie muszáj lesz a sokévnyi tudását, és gyakorlatát másodpercek törtrésze alatt végiggondolnia, majd végrehajtania. Azt sokszor hallotta az orvosnak tanuló Kwangsoo, hogy nem lesz mindig ilyen boldog. Nyilván azért, mert hogyan is lehetett volna egy sikertelen műtét után boldog, hogyha szembesítenie kell majd a hozzátartozóit annak az embernek a haláláról, aki az ő kezeire volt bízva. Lehet majd ő a legjobb orvos, aki száz esetből kilencvenkilencet megment, de biztos lesz abban, hogy lelkiismeretfurdalása lesz majd, amiatt az egy miatt is. Nyilván nem tehet majd csodát egy hasnyálmirigyrákos ember életében, és nem hitetgetheti el, hogy minden rendben lesz. Nem mondhatja egy nyolc évesnek azt, hogy apukája hamarosan jön, amikor tudja, hogy a baleset helyszínén már rögtön életét vesztette. Talán majd pszichológushoz kell járnia, mert nem tudja elviselni? Vajon nem csak a pácienseinek kell túlélnie egy műtétet, hanem saját magának is? Saját magát is folyamatosan gyógyítania kell, miközben mások életéért küzd? Hát, legyen… ha ezzel százak életét ment meg, akkor ő képes ezért a gyötrelemért.
Valójában nem számított arra, hogy a srác értetlenkedő arckifejezéssel tekint rá. Vajon nem is tudott koreaiul? De akkor úgy őszintén, mit keresett a SZNE-n, hogyha egy ilyen egyszerű kérdésre nem tudott válaszolni, hogy segíthet-e neki valamiben. Aztán végre megszólalt, így kezdtem elvetni ezt a gondolatot, hogy nem tud egy mukkot sem. A kérdése viszont annál inkább meglepett. Egyrészt: tudni illik, iskolában voltak, nem egy bulihelyen. Többször is kérdezték már őt a bulikban. Másodszor: olyan édes, ártatlan pofival meredt az orvosi szakon hallgató srácra, hogy nem tudta elképzelni, hogy csak ilyen gyáva nyuszi vagy mi az ördög ütött belé. Mielőtt megszólalt volna a koreai srác, a másik kijavította magát, és Kwangsoo-nak hirtelen nevetnékje támadt. Jaaa, hogy ő másra gondolt? Ahogyan visszaidézte a nagy, karika szemeket, a mellkasa megint megrázkodott, és nem tudta visszatartani a nevetést.
- Bocs. Azt az óvszer szót ne ejtsd ki tanárok előtt azért, jó? – próbált egy kis tanácsot adni a másiknak erősen artikulálva, nagy gesztusokkal, hogy a külföldi srác is megértse. Nem volt olyan, mint ő… nem igazán aggatta, ha valakik róla beszéltek, kibeszélték vagy megkérdőjelezték, azonban abban nem volt biztos, hogy a másik is ilyen volt-e. Nem akarta, hogy a nyelvi problémák miatt nehézségei támadjanak ittléte alatt. Hirtelen milyen gondoskodó lett valaki felé? Bár ami azt illette, fiúkkal mindig hamarabb  jóba lett, mint a lányokkal, mert ők mindig csak valami céllal mentek hozzá – és általában mindenki ugyanazért… pénz vagy szex.
- Az az igazság, hogy… nincs táskám, de egy egyetemről van szó, itt mindenhol találsz egy… írószert – próbálta Kwangsoo keresni a szavakat, melyekkel a másik megértheti őt. Nem volt egy zseni az alapszavakban, már volt, hogy olyat is szaknéven beszélt, amelyet mások szökőévente egyszer használtak úgy, mint ő. Például szokott olyat mondani, hogy pihentesd az agyadat, ahelyett, hogy jó éjszakát. Vagy amikor meglátta, ahogyan haverjai szórakoznak egymással, előbb jutott eszébe az, hogy Hormontúltengésben szenvedtek?, minthogy Csajok a színen?. És ennél a legrosszabb csak az volt, mikor latin szavakkal dobálózott. Na, az volt mindennek a teteje.
- Annyeong! Kölcsön tudnál adni egy tollat, a barátomnak kéne, nagyon fontos lenne – szólította le Kwangsoo a lányt, aki tankönyveket szorongatva próbált levegőnek tettetve magát elslisszanni mellettük. Nehéz ügy volt ez neki, hiszen akart a fiú tőle valamit. Viszont nagy meglepetésére csak egy toll kellett, és mi se több. Hát, azért meg hálás volt, hogy elővett a tolltartójából egyet, és átnyújtotta azt a másiknak.
- Megveszem ezt a tollat, azt hiszem, sokat kéne várnod, mire visszaadja – jegyezte meg a koreai srác, és elővett a zsebéből egy kis pénzt – legalább a telefonja, a kocsikulcsa, meg egy kis pénz volt nála. A többi pedig nem volt érdekes, a tankönyveket úgyis ritkán használta. A lány meglepetten bólintott egyet, majd elhúzott, miután elvette a pénzt. Tulajdonképpen az orvosi szakos srác meglepődött, hogy elfogadta a pénzt, de mégiscsak ő ajánlotta fel.
- Ha jól sejtem, nem egy kiállítási darabra szántad ezt a cuki rózsaszín tollat. Tudok segíteni, vagy inkább azzal segítek, hogyha elhúzok? – mosolyodott el Kwangsoo őszintén, és annál inkább nagyobb határozottsággal mondta ezeket. Egyébként is mit csinálhatna délután? Az óráján már megtanulta az anyagot, a ház üres lett volna, az elméje pedig folyamatos tekergésben. Ezért volt jó, hogy valaki elterelte a figyelmét.


You'll never see in you what I see
The little things you do that make me go crazy



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hirose Kanata
staff
staff


♠ Titulus : the nerd™
♠ Tartózkodási hely : 302-es szoba
♠ Szak/Foglalkozás : programozás
♠ Előtörténet : cserebere fogadom
♠ Hozzászólások : 85

TémanyitásTéma: Re: Kanata & Kwangsoo;; c# és a sejtplazma találkozása   Vas. Szept. 11 2016, 20:45


hero95z logged in.
Current mode: not so lost
Level: 1
Next player: Kwangsoo

Oké, azzal tisztában vagyok, hogy a szóbeli megszólalás sosem volt az erősségem, de még Mr. Yumizaki is meg volt elégedve a koreai tudásommal: Azt mondjuk általában különböző számítógépes fórumokon vagy éppen filmekből sajátítottam el, ami hagy némi kivetnivalót maga után a szókincset illetően. Meg hát persze azért törtem rendesen a nyelvet, és úgy érzem általában magamat, amikor beszélek, mintha egy óvodás beszélni tanulni. Ám ez eddig sosem okozott gondot. Mit eddig? Kit akarok becsapni? Nagyjából annyi a koreai előtapasztalatom, amit középiskolában rám kényszerítettek, illetve az a néhány beszélgetés heyitsrinnel. persze csak ha nem számoljuk azt a rengeteg mennyiségű koreait, amit kipasszíroztam magamból, mióta csak leszálltam a repülőgépről. Mennyi is volt az? 72 órával ezelőtt? Igen, nagyjából annyi lehetett. Azóta útbaigazítást kértem a kolléigumhoz, bejelentkeztem, bevásároltam egy éjjel-nappaliban, és még senki sem tudott átverni, hogy egy kicsit északabbra eladják mondjuk az egyik vesémet. Határozottan működésbe lépett a túlélő-nyelvtudásom. Ám ez még nem jelenti azt, hogy az élet minden területén helytállok.
Meglep, hogy milyen segítőkésznek nyilvánul meg a totál idegen koreai srác. Eddig nem túl sok ilyen lelkes jelöltbe botlottam, kivéve az idős nénit a reptérnél, aki megmutatta, merre találom a buszokat. Kicsit meg is könnyebbültem a kérdésénél, ám amikor kinevet, a vér megfagy az ereimben. Na szép, máris leégettem volna magamat? A srác azonban nem gúnyolódik, nem lök vállon, és sétál el mellettem. Szépen, artikulálva, de nem mintha egy fogyatékoshoz beszélne fogalmazza meg felém a választ. Úgy bólintok, mintha érteném. Oké, szóval óvszer kihúzva a szótárból. De akkor mi a frásznak hívják a… ja, igen-igen, írószer. Toll. Miért hasonlít ennyire két szó?
- Ó - nyögöm ki bambán, amikor a fiú megjegyezte, hogy itt valószínűleg bárhol találna ilyesmit. Az viszont már csak természetes, hogy neki eszébe nem jutott volna leszólítani valakit. Ő meg az, hogy megszólítson valakit? Mi a halál? Előbb kér segítséget a Google-n keresztül egy Indiában ülő diszpécsertől, mint valakitől, aki két méterre tőle biztosan tudja. Ám ez a srác egész rendesnek tűnik, és elkél a segítsége. Ezért nem is értem, amikor egyszercsak hátat fordít, és leszólít egy mellettünk épp úgy elsurranni készülő lányt, mint ahogyan a helyében én is tenném. A surranásnak ugyanis tudni illik, nagyon jó vagyok. Vajon a fiú hobbit csinálhat abból, hogy mindenkivel kommunikál, morfondírozom ahelyett hogy kihallgatnám a beszélgetésüket, elvégre is nem akarok udvariatlan lenni. Nem is értem, hogy mit csinál váratlan új ismerősöm, míg a képembe nem nyom egy élénkpink tollat.
- Kösz - motyogom továbbra is kissé belassulva, majd lassan felfogom, hogy el is kellene vennem a tollat, úgyhogy gyorsan kiragadom azt a srác kezei közül. Furcsa, a virtuális játékokban általában gyorsan reagálok, de a való életben mindig leblokkolok. Nem csoda, ha a gondolataim teljesen máshol járnak.
Az idegen segítség-felajánlását menten vissza akarom utasítani, de akkor megint vetek egy pillantást a kezemben szorongatott számomra csupán kusza vonalakkal és geometriai formákkal teli lapra, majd felsóhajtok. Napestig itt ülnék, ha egymagam kellene ezek átrágnom magam.
- Ha ráérsz, tényleg segítenél? - kérdezem reménykedve, majd szétterítve elé tárom a lapokat. - A tárgyakhoz kell. Azt mondták, töltsem ki, de… nem tudom, hogyan...
Ez inkább úgy hangzott, mint egy kérdés, de talán csak mert nem voltam hozzászokva, hogy segítséget kérjek. Főleg nem egy idegentől. Nem is értettem, miért segít így egy idegen. Aztán az is eszembe jut, hogy láttam, amint pénzt adott a lánynak, és a táskámhoz kapok benne a pénztárcámmal.
- Persze nem ingyen! - teszem hozzá sietve, mert nem akarom, hogy végképp szánalmasnak gondoljon. Azzal csak erősíteném a programozókkal szemben kialakult sztereotípiát, miszerint a barlangunkon kívül szánalmasak voltunk. Ami mondjuk igaz, de nem kell róla senkinek sem tudnia. - És a tollat is kifizetem.

hero95z logged out.


舞い散る花びらの中 彷徨う今も

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Yon Kwangsoo
staff
staff


♠ Titulus : mr. mischievous
♠ Tartózkodási hely : Seoul
♠ Szak/Foglalkozás : SZNE tanulója
♠ Hozzászólások : 16

TémanyitásTéma: Re: Kanata & Kwangsoo;; c# és a sejtplazma találkozása   Hétf. Szept. 12 2016, 21:52


Kanata & Kwangsoo


A folyosó labirintusában
Órák után

Kwangsoo úgy érezte, hogy kicsit félreismerte a társát. Nem is tudta valójában, hogy kihez volt szerencséje, hiszen a kettejük közötti kommunikáció nem adatott meg túlságosan, így nem tudta, hogy ha egyébként minden kommunikációs eszköz klappolt volna, akkor miképp cselekedett volna a másik. De ahogyan Kwangsoo ismerte magát, ő is lehet, hogy nem tudott volna másképp viselkedni. Bár ő az égvilágért nem ment volna ki cserediáknak, az endoplazmatikus membrán elég volt koreaiul is megjegyezni, nem kellett még már nyelven is bővítenie az ismeretét. Azonban talán, ha mégiscsak valamilyen módon külföldre kellett volna menni, lehetséges, hogy a sármjával és a beszédével kiküszöbölte volna a problémákat, melyet a megértési nehézség okozhatott volna. Bár ahogyan a ruhaüzletvezető apucit ismerte, valószínűleg a nyelv nem érdekelte volna, még magántanárt is fogadott volna, csakhogy fia jeleskedjen külföldön is. Természetesen ezt nem csak azért gondolta így Kwangsoo, mert apja annyit mondogatta, hanem azért is, mert volt már tapasztalata: az angolt is úgy verték belé, mert apja szerint fontos, hogy tudjon egy ilyen népszerű nyelvet, mint azt. Persze ez még kisiskolás korában történt, így már a nagy részét elfelejtette a különóráknak, azokat a szavakat jegyezte csak meg, amelyeket többször hallott filmekben. Így nyilván boltban el tudott volna lenni, a vásárlás sem okozott volna neki túl sok gondot, nyilván a pénznem az lehet, hogy kicsit lelassította volna a fizetésben.
Mialatt a srác átvette az élénk rózsaszín tollat, volt az orvosis srácnak ideje elgondolkoznia azon, hogy vajon hol is hagyhatta a táskáját. Azonban erre nem jött rá, de arra végképp nem volt türelme, hogy újra végigjárja ezt a nagy egyetemet egy táska miatt. Titkon reménykedett abban, hogy valaki leadta a portán.
- Természetesen, időm, mint a Arctica islandicának. Szóval van időm – helyesbített, mikor leesett neki, hogy egyébként zavaró lehetett a másiknak, ahogyan koreaiul beszélt, és még hozzávág ilyen szakszavakat is, amelyet nyilván csak ő értett. De hát mit tegyen, ha ez a négyszázhúsz évig elélő kagyló jutott először az eszébe?
Aztán hirtelen szétteríti a papírtömeget Kwangsoo elé, aki olyan meglepett tágra nyílt szemekkel meredt azokra, mintha életében nem látott volna ennyi lapot. Tulajdonképpen csak ledermedt, mikor meglátta, hogy mennyi butaságra pazarolják el a drága fát. A legfelső lapot a koreai srác gyors mozdulattal elsajátította, és pár lépést tett az ablakpárkányig, hogy az általában ülőhelynek használt helyet felavassák akkor kivételes mód egy asztalnak. Nem vette figyelembe, amit a pénzről hablatyolt. Az nem igazán érdekelte Kwangsoo-t.
- Szóval ide a név kell – bár ezt Kwangsoo sejtette, hogy ő is tudta, mégiscsak az alapokat tudta, de inkább szerette volna, hogy biztos legyen a srác abban, hogy mindent jól csinál. Aztán szépen felvezetett mindent, és ha kellett, akkor többször is elmondta, hogy mi, mit jelent, ha éppen erre kérte a másik. De természetesen egyáltalán nem volt egyszerű, a nyolcas betűméretű szöveg, és a költői megfogalmazás az anyanyelvbelit is megakasztotta néhányszor. Nem volt ezért meglepő, hogy néha szidta az egész adminisztrációt a másik előtt.
- Te jó ég… és még csak az első lap – dőlt neki a srác falnak, behunyt szemmel. Már az ő szeme is folyt a sok szövegtől, hát akkor mit várjon el egy japántól? Mert mint megtudta az adminisztráció során, az volt. És Kanatának hívták, valamint cserediák volt. Mennyi mindent meg lehet tudni az alap információk segítségével a másikról? Hihetetlen, hogy Kwangsoo ilyeneken gondolkozott. Bár talán annyira mégsem lehetett meglepő, hiszen ezeket az ügyeket mindig elintézték helyette, soha nem is kellett megerőltetnie magát.
- Yon Kwangsoo vagyok, orvosnak tanuló. Úgy érzem, nem sok közös van bennünk – jegyezte meg Kwangsoo két lapcsere között, mellkasa előtt összefonva a kezeit, és nézte, hogy mit ügyködik a másik. Ha már több perce összehozta a sors, akkor miért ne mutatkozzon be neki? Egyébként is, izgi lehetett egy programozóval beszélni, nemde bár?

// második felén fogalmam sem volt miről írjak, remélem, nem olyan borzalmas


You'll never see in you what I see
The little things you do that make me go crazy



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hirose Kanata
staff
staff


♠ Titulus : the nerd™
♠ Tartózkodási hely : 302-es szoba
♠ Szak/Foglalkozás : programozás
♠ Előtörténet : cserebere fogadom
♠ Hozzászólások : 85

TémanyitásTéma: Re: Kanata & Kwangsoo;; c# és a sejtplazma találkozása   Pént. Szept. 16 2016, 18:03


hero95z logged in.
Current mode: grateful
Level: 2
Next player: Kwangsoo

Ugyan kissé furcsának találom, hogy valakinél ne legyen táska, de a tárcáját a zsebében tartja, hogy bármikor amikor úgy adódik, vehessen egy tollat egy diáktársától. Nekem ez sosem fordult volna meg a fejemben, és nem csak azért, mert alapvetően ellene voltam annak, hogy bárkit is megszólítsak, hanem valahogy a berögzült kis életemben mindösszesen venni boltban szokás, egyébként csak kölcsönkérni. A másik srác azonban úgy látszott, hogy lazábban vette az efféle, számomra behatárolt dolgokat. Talán őt szabadabban nevelték, mint engem abban a monoton rendszerszerű japán tömeggyárban. Nem mintha panaszkodnék jó életem van, és nem is vágyódom az amerikai filmekben látott töménytelen szabadság után, amivel a fiatalok nem is tudnak mit kezdeni, ezért lesz a legtöbbjükből drogozó életunt léhűtő, aki ki akar törni a társadalom rákényszerített normái közül. Személy szerint hálás voltam a társadalom szabályozottságáért, mert ez legalább egyenes utat mutat ahhoz, hogy mi helyes és mi nem. Könnyebb követni a kikövezett utat, mint keresni másikat, nem? Ugyanúgy mint ahogyan egyszerűbb már létező programnyelvekben megoldást keresni a problémákban, mint egy egészen új programcsomagot kitalálni.
- Ó, oké - motyogom, amikor a srác elkezd valami kifejezetten nem koreai szöveget tolni. Talán latin lehetett a hangzásából ítélve, de nem vagyok benne biztos. Mindenesetre a lényeget megértettem, és hálás is vagyok, amiért a különös fiú szán rám az idejéből, mert az tuti, hogy ennyi papírral napnyugtáig sem lennék egymagam kész, márpedig mihamarabb le kell adnom. Legvégső esetben persze felkereshetném Rimet, hogy kisegítsen, de mégis milyen ciki lenne az? Persze a lány biztos szívesen segítségemre lenne, mert olyan gyönyörű lelke van, hogy minden egyes beszélgetésünk alkalmával rácsodálkozom.
Már nem is csodálkozom, amikor a koreai srác a kezébe veszi az irányítást, és a lapokat sorrendbe rakva egyesével a kitöltendő helyekre bök, hogy ide vagy oda mi illik. A még mindig gyenge lábakon álló hanguljaimmal (általában gépelni szoktam őket) mindegyik említett helyre odabiggyesztem épp a nevem, szakom, a kellő tantárgy nevét vagy a szép kis X-et a megfelelő helyre. Meg sem lep ennyi papírmunka közepette, hogy a srác csak szidja az adminisztrációs rendszert. Ennek néhány szavát csak azért értem, mert az internetes fórumok tele vannak szlenggel, de nem tudok neheztelni a másikra, amiért így érzett már az első lap után. Szerencsére innentől kezdve azonban minden könnyebb, hiszen ugyanezt kell kitölteni minden egyes lapra csak más-más tantárggyal.
- Wow, köszönöm a segítséget. Azt hiszem, most már menni fog - nézek le a kezeimben tartott halomnyi másolatra, mert igazán nem akarom fenntartani a másikat. Annyi sütnivalóm meg csak van, hogy egyik lapról a másikra át tudom másolni a dolgokat. De hogy miért nem lehet mindezt egyetlen lapon intézni, amelyen felsorolom mind a 6 tárgyat, amit fel akarok venni és miért kell nekem ehhez külön dékáni engedélyt kérni, nem értem. Valószínűleg kisegítőm sem, de nem is kérdez rá. Anélkül, hogy bármibe beleütné az orrát, segít, ami manapság igazán ritka.
Éppen szorgalmasan töltögetem a maradék lapot a mellettem lecövekelt srác tekintete tüzében, amikor egyszer csak mintegy mellékesen megszólal. A szavaira halvány mosollyal az arcomon azonnal felegyenesedem.
- Hirose Kanata - viszonozom a bemutatkozást egy tiszteletteljes, enyhe meghajlás közepette, majd rájövök, hogy redundánsan cselekedtem, hiszen Kwangsoo a lapoknak hála már rég tudta a nevemet. Viszont őt látszólag nem zavarja sem a gyenge szocializáló képességem, sem a nyelvi korlátok, úgyhogy könnyebb lélekkel biccentek a kijelentésére: - Nos... amíg nem orvosi szoftvert fejlesztek, nem hiszem.
S végre! Ez az a téma és szókincs, amiben igazán otthon vagyok. De talán le is rí rólam, hogy milyen kocka vagyok, nem tehetek róla. A koreai srácból viszont nem néztem volna ki, hogy éppen orvosnak készül. Azokat mindig olyan merevnek képzeltem el, és nem olyan lazának, mint őt. Bár első ránézésre őt is érdektelennek gondoltam volna, mégis odajött hozzám segíteni teljesen önszántából és önzetlenül.
- Tudod már, milyen orvos akarsz lenni? - teszem fel azt a tipikus kérdést, amivel engem is folyamatosan szembesítettek. Programozó, na de milyen? Teljesen más egy szoftverfejlesztő mobilkörnyezetben és egy adatbázishálózat-karbantartó a bankszektor számára. Ó, de ha már itt tartunk, fel kellene vennem az IT Biztonságtechnikát is, jut eszembe, és miközben a válaszra várok vissza hajolok a papírokra, hogy nekiálljak a harmadiknak.
teljesen pro volt, nyugi ^^
hero95z logged out.


舞い散る花びらの中 彷徨う今も

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Yon Kwangsoo
staff
staff


♠ Titulus : mr. mischievous
♠ Tartózkodási hely : Seoul
♠ Szak/Foglalkozás : SZNE tanulója
♠ Hozzászólások : 16

TémanyitásTéma: Re: Kanata & Kwangsoo;; c# és a sejtplazma találkozása   Szomb. Szept. 17 2016, 14:43


Kanata & Kwangsoo


A folyosó labirintusában
Órák után

Anatómia, szövet- és fejlődéstan. Nem rémlett neki, hogy ott hagyta volna a táskáját a teremben. Az a hátizsáknak tűnő, igencsak lapos cucc igen magányosan ült Kwangsoo mellett az órán, mert ház az nem igen értett az Anatómiához, de lagalább egy széket kapott magának. Viszont világosan emlékezett a fiú, hogy felvette a táskáját, és még a kijáratnál is azzal szórakozott, hogy a megcsavarodott vállpántokat a helyére igazítsa. Orvosi biofizika. Nyilván a tanár keretes szemüvegének folyamatos ugrálgatása jobban lekötötte a fiút, mint a kalorimetria, melyről éppen beszéltek, de nem gondolta volna, hogy a táskája ott hevenyészett volna akkor is. Belerúgott volna kifelé menet, hiszen a hosszú padsorok jobb szélén ült, és a táskáját oda dobta le. Tehát ott sem maradhatott. Inkább feladta a gondolkodást.
A srác elég túlélőképes volt. Első pillantásra meg nem mondta a koreai fiú róla, hogy képes lesz gyér koreai tudással ennyire feltalálni magát. Talán Kwangsoo is félreismerte egy kicsikét, mert a másiknak igencsak penge agya volt, mert ha egyszer le tudta írni az alapinformációkat magáról, utána már ösztönszerűen, rutingyorsasággal leírta azokat. A végén a srác már csak faltámasznak maradt ott, és néha elég volt csak pillantást vetnie a lapokra, de tulajdonképpen már csak bólintott, és megerősítette a srác kérdéseire a választ, amit maga is sejtett, csak nem volt biztos benne. Arról pedig nem is esett szó, hogy annyira nem is volt rossz a koreaiban, mert egy idő után, már jobban ment neki, mint az első megszólalása. Kwagsoo viszont felettébb olyan ember volt, aki lazán kezelte a dolgokat, sohasem görcsölt rá semmire, és éppen ezért nem okozott neki gondot az, hogy segítsen egy egyetemi papírügyekben támogatásra szoruló srácon. Azt viszont maga is bevallotta, hogy mennyire nagy cécóval járt mindez, és emiatt örült, hogy neki nem kellett ezt végigszenvednie.
- Örülök, hogy segíthettem – tárta szét a karját, és megrántotta a vállát. Egyébként is laza volt, és sokszor a testbeszéde árult el mindent, de akkor különösképp figyelt, hogy mit, hogyan csináljon, mert egy külföldi még jobban figyelt arra, hogy mit mond a testbeszéd. Orvosként kommunikációs órán is részt kell venniük, mert a páciensekkel való kapcsolat megköveteli a beszédet, így annak alapjait is mélységesen át kellett rágniuk. Akkor tanulta meg a másik, hogy 55%-át adta a testbeszéd a kommunikációnak, amely elég sok volt, nemde?
- Legalább most már tudom, hogy kell kiejteni – tette hozzá bíztatóan a srác, mikor meglátta Kanatán, hogy már valószínűleg visszamondta volna, hiszen Kwangsoo már percekkel előtte tudta a nevét. Így legalább kiejtve megtudhatta, hogyan is szólítsa a későbbiekben, holott gondolta, hogyan kell ejteni attól függetlenül, hogy egy mukkot nem tudott japánul. Majd hozzátette: - Ki tudja, még megkérlek rá, hogy segíts nekem szoftver ügyben – Nem tudhattak semmit. Azt sem, hogy mikor találkoznak újra. Találkoznak-e még valaha, vagy soha többet nem látják egymást. Bekövetkezik-e a világvége, vagy hamarabb rombolják le az emberek a világot. Nem sokat tudnak.
- Sebész szeretnék lenni – válaszolt a fiú, bár nem volt olyan biztos benne, hogy a másik megértette azt, amit mond. Hiába tagadta, neki sem volt olyan egyszerű, hogy beszélgetésbe elegyedjen egy másik országból származó emberrel, mert még ha éppen emlékezett valamennyi angolra, azt a szót éppen nem jegyezte meg, hogy mi a sebész. – És te milyen informatikai ág iránt érdeklődsz? – kérdezte meg kíváncsian a japán fiút a másik, aki még mindig a falnak támaszkodva tekintett rá, lezseren oldalra fordítva a fejét.
- Tudom, hol van! – jött ki hirtelen pár szó Kwangsoo szájából, és ösztönösen a fejéhez ütötte a kezét. Világosan emlékezett arra, hogy hol hagyta el a táskáját, és rázkódni kezdett a mellkasa, mikor rájött: a mosdóban hagyta, mert letette maga mellé, és hát ott hagyta. Aztán eszébe jutott, hogy a másik srác erről mit sem tud, és lehet, dilinyósnak nézte, amiért csak úgy kiszakadtak belőle ezek a szavak. Ezért megjegyezte – Ottfelejtettem a mosdóban a táskámat… és hát eddig nem tudtam, hol hagytam el – mondta Kwangsoo, és elvigyorodott.

//gyágyágyá… szép napot!


You'll never see in you what I see
The little things you do that make me go crazy



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hirose Kanata
staff
staff


♠ Titulus : the nerd™
♠ Tartózkodási hely : 302-es szoba
♠ Szak/Foglalkozás : programozás
♠ Előtörténet : cserebere fogadom
♠ Hozzászólások : 85

TémanyitásTéma: Re: Kanata & Kwangsoo;; c# és a sejtplazma találkozása   Kedd. Szept. 20 2016, 07:54


hero95z logged in.
Current mode: friendly?
Level: 3
Next player: Kwangsoo

Hála Istennek valamelyest belejövök a koreaiba, miközben a hangulokkal kipingált lapokat töltögetem, és már az idevalósi srác jelenléte miatt sem vagyok ideges olyannyira, hogy szarvashibákat véssek a nyelvében. Ugyan biztos megvan még a magam akcentusa (ettől sosem tudtam megszabadulni, hiszen szóbeli formában alig használtam a nyelvet) és valószínűleg néhány szót keverek, de amennyire észreveszem, megértjük egymást, és ez a lényeg. Hiszen ez maga a kommunikáció, sőt az egész Erasmus lényege, hogy különböző nemzetiségű és származású egyedek közelebb kerüljenek egymáshoz.
- Nélküled még napestig is ezt töltögetném – nevetem el magamat kínomban, de közben elégedetten nézem a sok kitöltött lapot. A srác nagyon lazán veszi ezt az egészet, pedig más már rég lerázott volna, ezért egyértelmű, hogy tényleg csak segíteni akar. Talán éppen ez a segítése vágy sarkallta arra, hogy az orvosi pályát válassza, mint megtudom, és igazat kell adnom. Az én kódokban, logikus iterációkban és szelektorcsaládokban gondolkozó agyam elég messze áll bármi élő organizmustól, aminek köze van a sejtekhez. Míg nekem a mechanikai összetevőket tanítják meg a logikai alapokon nyugvó kerneltől kezdve a gépházig, addig ő a szívpitvarokat és a bőrhámot tanulmányozza. Valószínűeg egyetlen közös óránk sem lenne. Ha nincs ez az incidens, valószínűleg soha nem találkozunk.
- Igen, a kiejtés trükkös tud lenni – bólintok rá, amikor feljön a nevem, bár abban sosem találtam semmi különlegest. Míg közeli rokonaink, a kínaiak rendkívül bonyolult karaktereket használtak (persze tudom, hogy a mi kanjijaink is abból származtak, de akkor is), a kiejtésük még bonyolultabb volt, mert egyetlen pöcök az egészet megváltoztatta. Személy szerint a mi íráshasználatunk már sokkal következetesebb volt, de be kellett ismernem, hogy a koreaiak hangulhasználata bizony tényleg leegyszerűsítetette az egészet, így nem csoda, hogy magát a karakterkészletüket néhány óra alatt elsajátítottam. Esetükben maga a beszélt nyelv a sokkal nehezebb, s azzal a mai napig meggyűlik a bajom.
- Rendben. Ha szoftver kellene, feltétlen szólj. Most már úgyis tudod minden adatom – intek a papírhalom felé, és komolyan gondolom az ajánlatot, bár egyáltalán nem értek az orvosi műszerekhez. Viszont minden új projekt és program ilyen, minden egyet kódsorral az ember újat tanul és valami mást az ki a kezeiből. Talán ezért szeretem ezt csinálni, mert sosem unatkozom. A programozás változasos, nem pedig monoton irodai munka, hiába ülsz számítógép előtt végig ennél és annál is. Kreativitást igényel és kemény szakmai tudást, hogy spagettikódok helyett a lehető legegyszerűbb módon írjuk meg az alapját. Merthogy az alapokra épült a ház, ha az nem volt elég jó, minden bedőlt volna rajta.
- Sebész? Á, az operálós fajta! – tátom a számat csodálatomban, mert ebből Kwangsoo-ból aztán tényleg nem néztem ki, hogy ilyen nagyratörő álmai vannak. Bár azok után, hogy a segtségére sem számítottam, azt hiszem, ideje lenne átértékelnem magamaban azt, hogy mit gondolok az emberekről. A sebész számomra az egyik legijesztőbb szakma, elképzelni sem tudom, hogy ki akarna annyi vérrel foglalkozni. Már a gondolatra is kiráz a hideg. – Hát hajrá! – rázom az öklöm a magasban, mert az egyik első koreai szó, amit megtanultam a fighting volt, és végre hasznát is veszem.
Amikor a srác viszont felteszi a kérdést, ami mindig elgondolkoztatott, megrántom a vállamat.
- Nekem nem olyan egyértelmű. Biztosan szoftverekkel akarok foglalkozni, csak azt nem tudom még, hogy játéktervezéssel vagy üzleti projektekkel. Majd amit hoz az élet – rántom meg a vállam, és meglepődöm, hogy beszéd közben mennyi olyan szó eszembe jut, amiről azt gondoltam, hogy már rég elfelejtettem. Fogalmam sincs, hogy a passzív szókincsemből hogyan varázsolódtak ezek elő, de nem panaszkodtam.
Hirtelen összerándulok, amikor Kwangsoo felkiált, és értetlenkedve bambulok rá, mire ő készségesen megmagyarázza, hogy minek örül ennyire. Így már érthető, én is örülnék, ha lenne olyan memóriám, hogy az elhagyott dolgaimra emlékezett, de az emlékezetem általában csak odáig terjed, hogy fejből tudom a legtöbb kódot, amire szükségem van programírás közben.
- Ó. Nekem le kellene még adnom ezeket – bökök az előbb kitöltött papírtömeg felé, de bűntudatom van, amiért a másik annyit segített nekem, én meg nem csináltam semmit, úgyhogy felvetem: - De ha miután visszakaptad… izé szerezted a táskádat is ráérsz, meghívnálak egy kávéra. Tudod a tollért meg a segítségért, és mert rám férne néhány tanács, hogy hogyan éljem itt túl a szemesztert.
Magamban imádkozom, hogy ez ne hangozzék oly bénán, mint az az én fülemben cseng, és reménykedve nézek a srácra, mert valljuk be, tényleg nem árt, ha az embernek vannak barátai, akikre számíthat, akkor meg főleg nem, ha egy idegen országban van.
de jó óráid vannak, te xd
hero95z logged out.


舞い散る花びらの中 彷徨う今も

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Yon Kwangsoo
staff
staff


♠ Titulus : mr. mischievous
♠ Tartózkodási hely : Seoul
♠ Szak/Foglalkozás : SZNE tanulója
♠ Hozzászólások : 16

TémanyitásTéma: Re: Kanata & Kwangsoo;; c# és a sejtplazma találkozása   Szomb. Okt. 08 2016, 23:10


Kanata & Kwangsoo


A folyosó labirintusában > Büfé
Órák után

Kwangsoo-nak is sok koncentrációt okozott, hogy figyeljen az adatokra, és a sokkal inkább összezavaró, mint a kiigazító szövegekre, mégis sokszor elterelődött a figyelme ezekről, mialatt a másik fiú maximum figyelemmel írogatta be a hiányzó adatokat. Nem volt egy magolós fajta, és stréber sem, mert nem a képleteken járt az agya szüntelenül, hanem inkább azon, hogy minek mi volt a következménye.  És nyilván sohasem volt azon, hogy biológiáról gondolkodjon, de hát mit tud tenni, ha egyszer sok-sok dologról jut eszébe a biológia.
- Ugyan… létesíteni kell a kapcsolatokat, nemde? – jegyezte meg a biológusi szakon tanuló srác könnyelműen, és vigyorogva mégis, mint egy tejbe tök. És igen, az egyetemet csak úgy lehetett túlélni, hogyha ismersz embereket. Milyen is lett volna az élet, ha csak beülünk az órákra, végighallgatjuk és megyünk haza magolni? Nyilván Kwangsoo is úgy volt, hogy az órákat csak más társaságában lehetett kibírni, mert hát egy anatómia óra nem igen volt kedvence, viszont ő az volt a lányoknak. Persze volt, hogy inkább szívesen beszélt fiúkkal, mert a lányok mind ugyanazt akartak tőle. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy ha vizsgákról volt szó. Akkor is jól jön a segítség, nem?
- Hát igen, például az írószer is, ugyebár… - mosolyodott el a koreai srác, mert egyszerűen ez jutott eszébe, ahogyan a srác felhozta a kiejtést. Nem mindegy ám, hogy óvszer vagy írószer! Reménykedett Kwangsoo benne, hogy nem fogja még egyszer elkövetni ezt a szarvashibát, mert amilyen kis ártatlan arca volt, még zokon is vette volna, ha más rossz néven veszi.
- Nem vagyok erős abban, hogy megjegyezzem mások születésnapját, de a tiedét egy életre megjegyeztem – mondta a biológusnak tanuló fiú, és egyáltalán nem érezte hazugságnak azt, amit mond. Egyrészt, tényleg nagyon-nagyon ritkán jegyezte meg bárkinek a születésnapját. A szüleinek tudta, egyébként meg vagy a közösséghálóról tudta meg, vagy a születésnapi parti meghívóról, de azt is elfelejtette következő hetekben, hogy kinek a partiján volt. A számok nem mentek könnyen a fejébe, nem véletlen nem matematikusnak ment. De valahogyan sejtette, hogy Kanata jó volt ebben a tárgyban, hiszen az informatikusoknál valószínűleg az alapot jelentette a matematikatudás.
- Igen, igen… azaz – bólogatott hevesen a másik, és vigyorgott, mikor a másik meglepetten tátotta a száját rá. Szerette, mikor mások meglepetten fogadták azt a hírt, hogy doktor lesz egyszer belőle. Sokan mondtak le időközben orvosi álmukról, hiszen a biológia és a kémia nehéz tantárgyaknak bizonyultak. Különösen nehéznek, de orvosnak még nehezebb volt diplomázni. Hát nem lenne csodálatos, ha Kwangsoo a kevés orvosit elvégző diplomata lehetne?
- Infósként nagyon sok lehetőséged van még! – bíztatta bólogatva a koreai srác, aki bár nem sokat tudott az informatikai ágról, de azt igen, hogy nagyon keresett, és sokat is keresnek vele. De nyilván nem ezért választotta ezt a szakot a másik, mert általában csak azok mennek ilyen szakra, akik tényleg értenek is hozzá. Na, nem mintha Kwangsoo azért választotta volna az orvosi szakmát, mert jól keresnek. Ő világéletében utálta azt csinálni, ami nem annyira szeretett: ezért nem is voltak különösképp jó jegyei azokból a tantárgyakból, melyek a legkevésbé sem érdekelték.
- Király ötlet! Akkor a büfét biztos ismered. Ott találkozzunk – integetett neki, majd sietős léptekkel elindult Kwangsoo a mosdó felé, és csak reménykedni tudott, hogy nem vitték el a tökéletesen ellentétes irányban lévő portához, mert oda már nem akart visszamenni. Elég volt így is, mikor egyik óráról a másikra átszelhette az épületet, nemhogy még a táskája miatt futkosson összevissza. De a táska szerencsére ott pihent, ahol hagyta, és minden fontos benne volt: kulcs, iPad, no meg valami szendvics. Felkapta a vállára azt, és laza léptekkel sétált kifelé, a büfé irányába. Ahogyan közeledett, egyre nagyobb zaj fogadta, nem is lepődött meg, hogy a fiatalok többsége ott lézengett. És furcsa mód, Kanata már előbb ott volt, mint ő maga – milyen gyors a rendszer, ha már a lapok ki vannak töltve! Éppen akkor vett két kávét, és indult meg az asztalok felé. Gyorsan ledobta Kwangsoo magát az egyik helyre, és feltette a kezét, hogy jelezze kilétét. A srác hamar észrevette, nagy léptekkel felé sétált, majd leült szembe vele.
- Na, és… mizu a csajokkal? – kérdezte meg még azelőtt, hogy kényelmesen le tudott volna ülni a két papírpoharas kávéval a kezében, mialatt Kwangsoo laza mozdulattal hátradőlt a széken. Igazán érdekelte a válasz.


//Bocsánat a megvárattatásért. Remélem jó lett Smile


You'll never see in you what I see
The little things you do that make me go crazy



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hirose Kanata
staff
staff


♠ Titulus : the nerd™
♠ Tartózkodási hely : 302-es szoba
♠ Szak/Foglalkozás : programozás
♠ Előtörténet : cserebere fogadom
♠ Hozzászólások : 85

TémanyitásTéma: Re: Kanata & Kwangsoo;; c# és a sejtplazma találkozása   Szer. Nov. 02 2016, 21:54


hero95z logged in.
Current mode: friendly
Level: 3
Next player: Kwangsoo

Azt hittem, hogy ilyesmi csak a dorámákban történik: a főhős valamilyen ostoba és nevetséges félreértés következtében találkozok valaki olyannal, aki önzetlenül segíti, és mielőtt bármelyikük is észrevenné, máris legjobb barátokká avanzsálódtak. Nem mintha tudnám, milyenek a BFF-ek, nekem a számítógépem az, se azt hiszem, egy emberit is el tudnék viselni. Kwangsoo pedig kétségtelen szimpatikusnak tűnt, ráadásul igyekezett gondoskodni róla, hogy a nyelvi korlátok ellenére se érezzen kényelmetlenül magam, ami igazán rendes volt tőle. Sosem szerettem megszólalni, kiállni emberek elé és kommunikálni még a tulajdon anyanyelvemen sem, nemhogy egy idegen kultúrában egy tanult nyelven. Nem csoda, hogy a szüleim egyszerre aggódtak értem és lelkesedtek az ötletemért. A nagybátyám még azt is felvetette, hogy talán csak nagyon erősen beütöttem a fejemet, és attól fordultan ki magamból. Néha igazat adtam neki, mert az ismertség Hyerimmel tényleg szíven ütött (ha elcsépelt akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy Ámor nyilával vagy ha még annál is kockább, mint vagyok, akkor mint a buzogányos ork a bárdjával), de nem bántam semmit. Még ha a reptéren kisebb pánikrohamot is kaptam, és az SZNE kapuit átlépve legszívesebben háromszor visszafordultam volna, akkor is alapvetően büszkén vállon veregethetem magamat, amiért idáig eljutottam.
Csak mosolygok a srác megjegyzésére, miszerint kapcsolatokra szükség van, hiszen én mit tudhatnék erről? Igazán a kapcsolatokhoz épp csak annyit értek, hogy miért kell az adatkapcsolati réteg a megjelenítési és fizikai interfész közé, de azt inkább nem teszem szóvá, és az utolsó simításokat végzem a leadandó papírokon.
- Hát igen – hümmögöm, bár még mindig nem értem, hogy mi baj volt az írószer kiejtésemmel, viszont kétségkívül sülhetnek ki érdekes dolgok, hogyha rosszul ejt az ember valamit. Egy életre megmarad bennem, hogy az Egészségedre szót a teljesen más jelentésű Egész seggedre kifejezéstől mindösszesen néhány betű, egy apró hang választja el, és máris teljesen más az értelme. Úgyhogy talán addig jó, míg nem tudom mit is mondtam pontosan a srác.
Azt hiszem, a találkozásunk óta az első önfeledt nevetésemet sikerül kicsalnia belőlem Kwangsoo-nak, amikor megjegyzést tesz a születésnapomra. Szegény srác már biztos elege lehetett az ismétlődő információkból, hát még nekem! De amikor megint leesik, hogy ő mennyi mindent tud rólam, én meg semmit róla, rosszul érzem magam.
- Akkor már úgy fair, ha én is tudom a tiédet, nem? Fiatalabb vagy nálam, ugye? – kérdezek rá magamat is meglepve elég egyenesen, de amilyen közvetlen az orvosnak tanuló fiú nem hiszem, hogy zokszónak venné ezt. Ráadásul tényleg mintha fiatalabb lenne, hiszen olyan kölyökképe van. De amilyen otthonosan mozog az egyetemen, talán tévedek, és már öregmotoros errefelé.
- Wow, nem semmi. Akkor kitartást! – emelem az öklöm a levegőbe, ahogyan a filmekben szokás, miközben elmormogom a Fighting!-ot, ami az első dolog volt, amit Hyerimtől megtanultam. Nekem soha eszembe nem jutott volna olyan szakmát választani, amihez vagy 10 év kell, mire egyáltalán elmehetsz dolgozni, mert annyit kell tanulni. Ráadásul emberéletek múlnának rajtam! Ó azt már nem. A kódok varázslatos kis világa bőven elegendő nekem, nem kell, hogy túl nagy felelősséget pakoljon bárki a vállamra.
- Igen, emiatt szerencsére nem kell aggódnom – sóhajtok megkönnyebbülten, hiszen ahányszor elbizonytalanodok a szakmámmal kapcsolatban mindig eszembe jut, hogy van elég kereslet rá, hogy biztos legyen jól fizető munkám, és ne kelljen a sarki boltban dolgoznom életem végéig.
Amikor felvetem a kávé lehetőségét, nem vagyok biztos benne, hogy Kwangsoo belemegy. Elvégre is miért akarna a kelleténél több időt a társaságomban tölteni? Mégis meglepően lelkesen reagál, majd gyorsan lelép, hogy megkeresse az elveszett táskáját. Én is igyekszem legalább olyan gyors lenni, miközben visszamegyek az akadékoskodó titkárnőhöz, kivárom a szerencsére nem túl hosszú sort (vagyis azt az egy embert, aki előttem áll), és leadom a nagy paksamétát a nőnek. A házsártos asszony türelmetlenül végignyálazza a lapokat, hogy megvan-e minden, majd nagylelkűen int nekem, hogy távozhatok. Hála Istennek! Meg Kwangsoo-nak.
Erre a gondolatra sietősen megindulok a büfé felé, amihez már volt szerencsém, és beállok, hogy vegyek két italt. Nem igazán tudom, hogy Kwangsoo mit szeret, de Americano mellett döntök, mert azzal nem hiszem, hogy mellé lehet fogni, majd amikor megfordulok, már meg is pillantom a koreai csávót az egyik asztalnál, ahogyan nekem jelez, és habozás nélkül odamegyek az asztalhoz, hogy letehessem a forró poharakat az asztalra. Amikor azonban a srác felteszi az ominózus kérdését nem sokon múlik, hogy ne öntsem magamra vagy legalábbis az asztalra a fekete tuningitalt, mert már a kérdés hangsúlyára idegesség lesz rajtam úrrá. Egyrészt jólesik, hogy Kwangsoo úgy viselkedik, mintha már évek óta barátok lennénk, másrészt feszélyez, de sosem lépem át a komfortzónámat, ha nincs valaki, aki a jó irányba lökjön. Gyorsan összeszedem magam, és leülök az egyik szabad székre a sráccal szemben, miközben felé tolom az egyik szerencsére épségben maradt poharat teli tartalmával együtt.
- Khm… mi lenne? Vannak – vakarom meg a tarkómat zavartan, majd néhány másodperc elteltével leesik, hogy ez milyen félreérthetően hangzik. – Vagyis van. Egy. Azt hiszem.
A végére már dadogok, rossz szokás, ha ideges vagyok. Inkább kortyolok egyet a kávémból, amivel leégetem a nyelvem, de még ez is jobb érzés, mint a kaparó érzés a torkomban.
- Öhm, neked? – vonom fel a szemöldököm Kwangsoo felé pillantva, aki úgy fest, mintha számára ez teljesen normális beszélgetésindító kérdés lenne.
kicsit uncsi, bocsi :O
hero95z logged out.


舞い散る花びらの中 彷徨う今も

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Yon Kwangsoo
staff
staff


♠ Titulus : mr. mischievous
♠ Tartózkodási hely : Seoul
♠ Szak/Foglalkozás : SZNE tanulója
♠ Hozzászólások : 16

TémanyitásTéma: Re: Kanata & Kwangsoo;; c# és a sejtplazma találkozása   Vas. Dec. 25 2016, 15:39


Kanata & Kwangsoo


Büfében kávék társaságában
Órák után

Kwangsoo nem tudott sokáig egy dologra koncentrálni. Ezért unta meg hamar a tanulást, ezért volt az, hogy amit reggel ekép gondolt, azt este teljesen máshogy, és ezért nem tudott egy helyben maradni. Ő a változatosság embere volt. Ezért már érezte a kényszert, hogy a folyosó helyett valahova máshova menjen. Nem akarta abbahagyni a társalgást Kanatával, de szívesebben beszélt volna vele máshol, mint az üres folyosón. Szerette a nyüzsgést hallgatni, a zenélést a háttérben, a pakolást. Jószerint mindent, ami miatt nem áll be csend valahol. Viszont az egyetem folyosóján nagy csend volt, és azt viszont nagyon-nagyon nem szerette.
Nem különösebben tűnt úgy, mintha ugyanazon a véleményen lettek volna. Kwangsoo szinte biztos volt abban, hogy Kanata nem így vélekedett. A tömör válaszából és arckifejezéséből legalábbis arra következtetett, hogy a japán srác nem volt annyira társasági, mint ő maga. Amit úgy első ránézésből is meg tudott volna Kwangsoo általában állapítani, mert olyan kis bizonytalan srácnak tűnt, aki senkit sem tud megszólítani. Bár, ha Kwangsoo úgy veszi, a nyelv is lehetett egyfajta akadály a másik részéről.
- Aha. Egy évvel… másodéves vagyok – válaszolt vigyorogva a srác, bár általában az emberek nem szokták idősebbnek nézni. Sőt… sokan azt mondják, hogy visszamaradottnak tűnik a korához képest. De Kwangsoo szerint csak a cuki pofija miatt gondolják az emberek ezt. No, meg ő nem csatlakozott az oldalt-felnyírom-a-hajamat kampányhoz és az egyéb „menők” stílushoz. Ő szerette a saját, egyedi elegáns öltözetét.
- Kösz. Ha gond lenne, hozzám fordulhatsz majd. De reménykedjünk benne, hogy nem így lesz – ajánlotta fel neki a biológus hallgató, és már sok mindenkinek felajánlotta, hogy majd mehet hozzá, de természetesen senkinek sem kívánta, hogy operálásra szoruljanak. Annyira nem hajtotta a pénz vágya, hogy ilyeneket kívánjon másoknak. Így Kanatának sem tervezte megjósolni a jövőjét.
Kanata meglepettnek tűnt, hogy beleegyeztem a kávézás ötletébe, holott Kwangsoo már-már amúgy is mozgáshiányban szenvedett, és úgy tűnt, bármelyik pillanatban megindulnak a lábai. Ezért hálás volt, hogy társasága és programja akadt. Ezért gyorsan – mármint egyébként is muszájnak érezte, hogy felpezsegtethesse a nyugodt vérkeringését – elment a mosdóba, és szerencsére még ott találta a táskáját, benne a tabletjével és minden apróságával. Aztán már percek elteltével újra együtt, egy asztalnál lehettek Kanatával, aki úgy tűnt, szerencsésen járt: a kiló papírköteget már nem szorongatta az oldalához. A kérdés viszont a lányokkal kapcsolatban úgy meglepte, hogy már azt figyelte a koreai fiú, hogy mikor fognak borulni az italok. Ennyire nem kérdezhetett személyes témát!?
Majdnem nevethetnékje támadt, mikor Kanata erre reagált, de mikor folytatta, nem szakíthatta félbe. Sőt, a válasza sokkal őszintébb volt, mint amennyire azt hitte volna. Széles vigyorra húzta a száját, majd könyökét az asztalra helyezve közelebb merészkedett a sráchoz.
- Á… az bőven elég. Na, és egy tízes skálán milyen a helyzet vele? – tudakolta meg Kwangsoo tőle, mert valahogyan sejtette, hogy nem akar többet beszélni erről a témáról, pláne akkor nem, ha annak egyik főszereplője ő maga volt. De erre a kérdésre elég volt csak egy szóval válaszolni, nem kérdezett részleteket.
- Néha elvagyok velük, de… az az igazság, hogy hamar megunom őket – válaszolt őszintén a srác vállvonogatva, majd pár kortyot ivott a kávéjéból. Aish… nagyon szerette Americano-t. Igazából bármelyik kávét, mert mindegyik nagy hatással tudott lenni a kedvére
- Kösz a kávét – emelte fel a poharát jelzésképpen, mikor eszébe jutott, hogy még nem köszönte meg, hogy meghívta egy kávéra a másik. És azért modort ő is tanult otthon. – Csak muszáj volt megkérdeznem a lány ügyeket… az mindig izgi.
Vigyorodott el megint Kwangsoo, majd megint ivott pár kortyot az Americanóból.

//merry xmas


You'll never see in you what I see
The little things you do that make me go crazy



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hirose Kanata
staff
staff


♠ Titulus : the nerd™
♠ Tartózkodási hely : 302-es szoba
♠ Szak/Foglalkozás : programozás
♠ Előtörténet : cserebere fogadom
♠ Hozzászólások : 85

TémanyitásTéma: Re: Kanata & Kwangsoo;; c# és a sejtplazma találkozása   Csüt. Jan. 05 2017, 18:18


hero95z logged in.
Current mode: friendly
Level: 3
Next player: Kwangsoo

Tisztában vagyok vele, hogy a többi korombeli sráchoz képest eléggé visszafogott, sőt fogalmazhatunk úgy, mulya vagyok. Anyámasszonykatonája, ahogyan sokan mondanák, de nem igazán értem, hogy miért is akarnék ezen változtatni. A nyugati kultúra azt sulykolja az emberekbe, hogy szocializálódj, mert együtt többre vagytok képesek, a humán összefogás csodákra képest. Nem azt mondom, hogy nincs igazuk, de szerintem ez csupán egy eszme, egy szép álom, és semmi több. Minden társaságban, csoportban megvan az, aki dolgozok, és azok, akik lustálkodnak. Minek ossza meg a maga érdemét a kiemelkedő a többivel, csak azért mert nem hagyták egyedül? Sosem értettem, és talán ezért jobban is szeretek magam dolgozni, a saját ütememben haladni. Minek lenne szükségem másokra?
Legalábbis így gondoltam, míg Koreába nem érkeztem, ahol egymagam a gyér nyelvtudásommal igencsak el voltam veszve, és ha nem lett volna Kwangsoo, akkor minden bizonyára még sokáig vesztegeltem volna azon, hogy ezeket a papírokat kitöltsem. Úgyhogy hálás vagyok neki, és kifejezetten jól esik a társasága, mert a felületes lazaság mögött elég értelmesnek tűnik.
Csak hümmögök, amikor kiderül, hogy a másik tényleg egy évvel fiatalabb. Alapvetően az arca sokkal fiatalabbnak mutatja, akár középiskolásnak is kinézném, de majdnem olyan magas, mint én, és a hangja olyan mély, mintha kétszer ment volna át a pubertáson. Nem semmi párosítás, az biztos. Viszont mindez a közvetlenségével párosítva tuti, hogy közkedveltté teszi a női nem szemében, legalábbis nem csodálnám, ha rajongói akadnának. Az a szendén hebegő-habogó lány is csak egy példa, aki kölcsönadta a tollát.
- Oké, és reméljük – biccentek, amikor feljönnek a szakjaink, és megtudom, hogy Kwangsoo orvosnak készült, sőt sebésznek. Nos, nem azért de nem szívesen látnám magamat a kórtermében, és nem ellene van kifogásom. Nem tervezek gyakran kórházat látogatni a jövőben. – Mondanám, hogy ha valamit programozni kell vagy saját honlap kell, azt vállalom, de gondolom, az sem holnap lesz – teszem hozzá, mert tényleg szívesen dolgozok ilyesmin, és amúgy is meg kellene köszönnöm valahogy a segítségét. Így jut eszembe a kávézás, ahová szerencsére sikeresen eljutnom, miután leadom a lapokat, és anélkül teszem le őket a büfé melletti asztalra, hogy szép tócsát hagynék magunk körül. Bár kétségkívül megremegnek az ujjaim, amikor a lányok jönnek szóba. Miért ugrik be már ennyiről is rögtön Hyerim? Még csak nem is találkoztunk, de máris minden egyes lányban őt keresem, és csalódok, mert az a bájos személyiség és képekből elcsent apró részletek: angyalarc, őzikeszem, bájos mosoly senkiben sincsenek meg. Senkiben, csak benne. Ezért meglep, hogy Kwangsoo tovább érdeklődik, és magam sem számítok rá, de nem bánom, hogy beszélhetek róla. Ha Hyerimről kell beszélni, arra bármikor vevő vagyok. Viszont hogy mi a helyzet vele már egy sokkal fogósabb kérdés volt.
- Öt? – tippelek bizonytalanul fülig elvörösödve. Nagyon jól megvagyunk Rimmel, na de még sosem beszéltünk élőben. Mennyit jelentene ez? - Az az igazság, hogy még nem is találkoztunk. Egy… egy fórumon kezdtünk el beszélgetni, aztán kiderült, hogy koreai, és csak miután jelentkeztem Erasmusra, akkor tudtam meg, hogy idejár.
Hirtelen lesütöm a szemem, mert lehet, hogy a másikat nem is érdekli a hadoválásom, sőt tényleg csak a számszerűséget kérdezte. Vagy lehet, hogy bénának néz, mert abból, amit ő mondott arról, hogy hamar megunja azt feltételeztem, hogy bizony sok lányhoz volt már köze. Nem bírtam ki, hogy ne tegyem fel a kérdést:
- Egyik sem tartotta fenn az érdeklődésed? – bukik ki belőlem, és beletemetkezem utána a kávéba, hátha attól majd lazábbnak tűnök. A fene, sosem tudtam, hogy tartsak fenn tartósan egy beszélgetést. Ám Kwangsoo úgy tűnt, hogy helyettem is tudta.
- Nincs mit, én köszönöm a segítséget. Sok időt megspóroltál nekem – biccentek, és komolyan is gondoltam mindegy hányadszorra mondtam el. Ám arra már nem tudom mit mondani, hogy a lánytémák izgik lennének, mégis mit tudhatnék én erről? Csak elmotyogok egy ahát, és tovább kortyolom a frissíítő nedűt.
boldog újévet utólag is! <3
hero95z logged out.


舞い散る花びらの中 彷徨う今も

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
Kanata & Kwangsoo;; c# és a sejtplazma találkozása
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Geista Kahoko
» Tenrai Hankou (Isteni Kihívás)
» Kígyók kódexe
» Kérdések és válaszok
» Elhagyatott gyárépület

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
S.E.O.U.L :: EGYETEMI CAMPUS :: Főépület-
Ugrás: