JiHyuk & Hiro

Nekem irtóra tetszik, hogy elköltöztem anyámtól, mert ezt már régóta meg akartam tenni, de nyilván eddig még nem volt rá alkalmam, vagyis tervezgettem már, de valamiért nem szántam el magam véglegesen, valamint a szökésünk Londonba eléggé megrázott minket és természetesen ott Európában elég volt egy lakást őriznünk és védenünk, nem hogy még kettőt, arról nem is beszélve, hogy ketten mindig erősebbek vagyunk. Szükségünk is volt egymás támogatására, azonban visszatérve Seoulba már folytathatom a megszokott életemet és én ezért is döntöttem úgy, hogy ideje saját lábaimra állnom teljes mértékben. Noha mindig is elég önálló és talpraesett voltam, aki sosem szorult az anyja segítségére, de ezúttal el akarom kezdeni a saját életemet.
Hogy is lett elég pénzem venni egy új lakást? Nos, tény hogy Londonban szűkölködtünk, elvégre apámtól elszigetelődtünk és anyám pénze kevés volt ahhoz, hogy egy ilyen hirtelen út fedezése után még a megélhetésünket is lefedje, szóval dolgozni kényszerültem. Ez mind szép és jó, na de tudjuk, hogy Hiro apjától úgy tudtam megszabadulni, hogy kifizettem neki saját keresetből, Hiro segítségével, illetve hitelekből azt a hatalmas pénzösszeget, amit követelt apámtól, viszont ő nem adta meg neki és ezért kerültem én a képbe, emiatt kellett elmenekülnünk Londonba. Most úgy tűnik, hogy az ügy le van zárva és ezt igazolja az is, hogy apám megkeresett engem. Bár továbbra sem tud velünk élni, inkább elszeparálja magát a családtól, de cserébe - vagy ha úgy tetszik, hálából - vett nekem egy autót és a lakás nagy részét is fizette. Először nagyon mérges lettem rá, mert ha valóban ennyi pénze van, akkor miért nem mentett meg az apósomtól, illetve miért hagyta hogy annyit szenvedjek és csak a csoda mentsen meg a haláltól, de aztán napokon át gondolkodtam a válaszán és végül is elfogadtam, hogy ez üzleti ügy és nem akart megalázkodni. Ettől még nem értek vele egyet és szerintem néha a családi szerepét előtérbe kéne helyeznie - ha már a fia életéről van szó -, de nem állok le vele veszekedni, mert nincs értelme rágódni a múlton, én is már tovább akarok lépni rajta. Nem mertem mondani neki, hogy az ellenségének lányával élek együtt, nem tudom mit szólt volna, de nem mintha számítana a véleménye, nem engedem, hogy bármi és bárki elvegye tőlem a lányt. Az is lehet, hogy tud a szerelmünkről, hiszen a világhálóra azóta került fel rólunk pár kép.
A délután muszáj már tanulnom is egy kicsit. Örülök, hogy egészen jól megy a szakom és eddig ragadtak rám az órai anyagok, de itt az idő tanulni is, pontosabban gyakorolni. Szóval órákon keresztül a laptopom előtt ülök és programozok. Próbálom követni az előírásokat, de egy idő után elkalandozok és gyakorlatilag megyek a fejem után. Eljátszok a programmal, ami végül is nem baj, mert ugyanúgy gyakorlás és így legalább felfedezem annak szépségeit és titkait. Nem bántam meg, hogy programozói pályát választottam, én legalábbis nem tudnám teljesíteni azt a szakot, amit Hiro. Mármint tudok olvasni, de nem kötne le és ha nem érdekel, akkor arra semmilyen úton nem tudnak rávenni, ergo megbukok. Viszont van egy közös bennünk, jelenleg mindketten egy új nyelvet tanulunk, azzal a különbséggel, hogy az enyém kettes számrendszerű, az övé meg huszonnégy betűrendszerű. Egy idő után kezd zsibbadni a hátam és a seggem, ezért ideje felállni és mozogni egy kicsit. Mégis a legnagyobb motiváció erre az Hiro, elvégre hallom, hogy ő is abbahagyta a tanulást - avagy az olvasást - és kiment a konyhába. Odamegyek hozzá és meglátom, hogy teázik. Megdörzsölöm szemeimet, mert tényleg órákon át csak a monitort bámultam. Ahogy ránézek elfog a "minden a legnagyobb rendben" érzés. Ő itt van velem, jól van és együtt vagyunk. Azzal, hogy összeköltöztünk lassan kezdem úgy érezni, hogy valóban egy pár vagyunk. Az otthon melege legalább annyira kellemes, mint anyámmal.
- Aha, légyszí - jól esne egy tea, mondjuk inkább kávézós vagyok, de a teát is szeretem és mivel most ő is azt iszik, így én is azt fogok. Szeretem a teáit, szerintem jól ért a főzéshez, csak még ezt nem hiszi el. Felveti, hogy szívesen játszana egy visszavágót, amit megértek, mert tényleg baromi jó játék és úgyis addig nem fogja letenni, amíg nem nyer. Nekem sincs ellene kifogásom, igaz eddig is a képernyőt néztem és ezután is azt fogom, de nem baj, a lány egyébként is el fogja vonni a figyelmemet. Valószínűleg most ő fog nyerni, amilyen fáradt vagyok. 
- Felőlem. - Ahelyett, hogy leülnék az asztalhoz, inkább a teát készítő barátnőmhöz lépek és hátulról szorosan megölelem. Ez nem az a "hű de vágyom rád, cica" ölelés, hanem egy egyszerű meleg és szeretettel teljes bújós érintkezés, amivel kifejezem, hogy nincs nála jobb lány a világon. Nem eresztem el hosszú ideig, inkább nyakához hajolok és adok oda egy lágy puszit, majd onnan figyelem, ahogyan kezei szaporán mozognak és készíti a teámat. A nirvánába kerültem, ezt érzem jelenleg. Az idilli pillanatból azonban kizökkentenek, hisz kopognak az ajtónkon. Mindketten meglepődünk ezen, én eltávolodok Hirotól.
- Kinyitom - jelzem a japánnak, hogy nyugodtan folytassa, ami elkezdett, majd én elintézem. Közömbösen haladok az ajtó felé és mit sem sejtve nyitom azt ki, elvégre bárki lehet, valamelyik haverunk, Hiro barátnője, netán az anyám és elsősorban ők fordulnak meg a fejemben, mikor elgondolkozok azon, ki jöhet. Ám sokkal kellemetlenebb vendégek állnak a küszöbnél. Hirtelen azt sem tudom, hogy mit kéne mondanom, vagy hogy meg kéne-e ijedjek, ugyanis nem tartom magam bűnösnek és Hiro sem az, már rég kikeveredett az apja ügyeiből. Beugrik, hogy talán az apám miatt jöttek és elsősorban ezzel a gondolattal viszonyulok hozzájuk. 
- Lee Ji Hyuk? - kérdezi a hozzám legközelebb álló elég komor hangon. Kiráz tőle a hideg és már sejtem, hogy szarban vagyok.
- Én vagyok. - Ezt nagy hiba volt elárulnom talán, de megfogadtam magamnak, hogy nem fogok többet bujkálni és futkosni mások elől. 
- Jöjjön velünk kérem, körözés alatt áll. - Mi a szar? Arcomról minden leolvasható, egyszerűen nem értem az egészet, hiszen nem csináltam semmit. Szólni és mozdulni sem bírok, csak ott állok előttük, mint a fa, majd a másik rendőr megfogja a csuklóm és úgy csavar rajta, hogy reflexből megforduljak, feltéve ha nem akarok fájdalmat érezni. Én hagyom magam, mert mást úgysem tehetek, immáron az egyenruhásoknak háttal állok. Hiro szemeibe nézek kétségbeesetten, de mégis nyugodtabban, mint mondjuk akkor, amikor fegyvert szegezett felénk az expasija. Félek, mert nem tudom mi történik és mi lesz velem ezután, de attól nem aggódok, hogy megölnének. Ez kicsit ironikus, de ez az igazság. Sőt, Hirot jobban féltem még most is. Nem akarom, hogy megijedjen, vagy hogy aggódjon értem. A lány egyszer csak azt veheti észre, hogy lehajtom a fejem, mintha rájönnék a bűnömre. Tulajdonképpen pont ez játszódik le az elmémben. A picsába! Bevallom, azt hittem eddig, hogy a Minhoval való szórakozásunkra pont került akkor, amikor este lefeküdtünk aludni. Nem sejtettem, hogy a rendőrség tovább folytatja a nyomozást, hiszen nem vagyunk bűnösök, az egyetlen, amit elloptunk akkor az egy szendvicsnyi felvágott, két zsemle és egy kis vaj. Nem mertem felnézni a barátnőmre, de tudni akartam, hogy tényleg ez-e a vád. 
- Két nappal ezelőtt, Samyang-dong? - kérdezek rá a betörésünk idejére és helyére. Pontosan én sem tudom, hogy mi az utca és a házszám, de még az időt sem tudom, csak ezekben vagyok biztos. 
- Pontosan. - Baszki! Remélem Minhot nem veszik őrizetbe, az nagyon nem lenne jó. A szülei biztosan ki lennének akadva rá, ami pedig az ő esetében nem annyira egyszerű kérdés. Azzal nyugtatom magam, hogy mivel az én autómmal mentünk, ezért könnyen rám találtak, de talán Minhot békén hagyják. Érzem, ahogyan csuklóimra kerül a fém. Jól meghúzzák, hogy szoros legyen, biztosan látják, hogy az egyik kezem meg van roncsolódva, hiszen anno Londonban csak úgy tudtam kiszabadulni abból a székből, hogy belevágtam a kezembe és lefaragtam belőle egy kis húst. Még jó, hogy nem láttam miközben csináltam, mert valószínűleg úgy jobban fájt volna és tán meg sem bírtam volna tenni. 
- Sajnálom - mondom halkan és megbánóan Hironak, immáron már újra a szemébe nézve. Én nem akartam ezt, nem vagyok betörő, se bűnöző. Nem vagyok olyan, mint az apám! Mi csak szórakoztunk egy kicsit a haverommal. Nem zavar, hogy elvisznek és kihallgatnak, még az sem, hogy börtönben kell csücsülnöm ki tudja meddig. Az bánt, hogy nem láthatom Hirot, valamint hogy kellemetlenséget és rengeteg aggódásoktól teli órát csináltam neki a hülyeségemmel.

Elfáradok a programozásban, így úgy döntök, hogy elég volt és felállok egy kicsit még mielőtt teljesen elzsibbadnék. Hallom azt is, hogy Hiro szintén felkel az olvasásból és bizonyára a konyhában dob össze valamit. Nyújtózkodva indulok el kifelé a szobából a lányhoz, majd a konyhaajtónál észreveszem az egyetlen lányt az életemben. Oké, lehet ezt ki kéne fejtenem. Szóval a másik nőt - nőt! és nem lányt - az életemben és a szívemben, akiért mindenemet odaadnám. A tekintetéből kiolvasom, hogy örül a pofámnak és ez engem is melegséggel tölt el. Beljebb lépek és elfogadom a teát, amit felvet hogy készít nekem. Milyen jó nekem, van egy csodás barátnőm, aki önként csinál nekem teát, még kérnem sem kell. A játékmegbeszélés után közli, hogy előtte még meg fogja masszírozni a hátam. Istenem, de aranyos, össze sem lehet hasonlítani azzal a csajjal, aki London belvárosában követett végig még a metróval is egészen addig, amíg meg nem elégeltem a dolgot. Akkor aztán nekiállt hazudni és tényleg csak azért barátkozott velem, hogy kiszolgáltasson az apjának. És most: egy lakásban élünk együtt, tanulunk, elkényeztet és hatalmas szerelem melegíti a levegőt. El sem hiszem, hogy tényleg minden rendben lett.
- Jóóóó! - mondom kisfiúsan ismét nyújtózkodás közben, arcomon hatalmas mosoly díszeleg és ez teljes mértékben őszinte. Pont masszírozásra lenne szükségem, de feltételezem Hiro sincs különb állapotban, ezért illik viszonozni a kedvességet.
- Majd te is kapsz. - Nem igazán tudok masszírozni, szerencsére akkor is elkerültem ennek lebukását, amikor Lyssával voltam önkéntes szobafogságban. Hogy elüssük a rengeteg időt, hülyéskedtünk és a vesztes masszírozta meg a másikat. Nem veszíthettem és szerencsére én győztem, ezért nem buktam le. Még jó, hogy nem lett belőle második kör, hanem... hanem másba kezdtünk bele. Fura így utólag belegondolni, de végül is azóta is barátok vagyunk és nem változott köztünk semmi. Én újra összejöttem Hiroval, ő pedig... hát ő nem jött össze Hiroval, maradjunk ennyiben.
Finoman és érzékien odabújok hozzá és hátulról ölelem át. Adok nyakára egy lágy puszit, amivel érzékeltetem, hogy mennyire imádom. Vállán pihentetem a buksim miközben ő is próbál annyira érintkezni velem, amennyire a helyzet lehetővé teszi, ami jelen pillanatban kimerül annyiban, hogy arcát az enyémhez simítja.
Egyszer csak kopognak az ajtón, mire elsősorban én mozdulok meg, mondom Hironak, hogy ne foglalkozzon vele, kinyitom majd én. Egészen lazán és mit sem sejtve nyitom ki az ajtót, csakhogy azontúl hogy váratlan vendégek érkeznek, még nagyon nem szívesen találkozok velük. Egyszerre sok minden megfordul a fejemben, hogy mi miatt kereshetnek, de aztán hamar kiderül. Név szerint engem akarnak, onnantól pedig már nem nehéz kitalálni, hogy miért. Mikor megfognak és rákényszerítenek, hogy megforduljak, akkor látom meg Hirot. Vele szemben állok, mögöttem a rendőrök épp megbilincselnek, amit érzek, de csak a lányra tudok gondolni. A kétségbeesett felsikítására, nyelek egyet. Nem akarom, hogy újra szomorú és gondterhelt legyen, azt akarom, hogy továbbra is élhesse a nyugodt és kellemes mindennapjait, lehetőleg velem, de ha én nem is tudok vele lenni, akkor nélkülem. Nem tudom, mit mondjak neki, magyarázkodnom kéne, de előbb nekem is meg kell győződnöm a bűnömről. A rendőrök helyeselnek és én már mindent értek, noha nem hiszem továbbra sem, hogy hatalmasat vétettem volna. Beletelik kis időbe, mire beletörődök a sorsomba, aztán újra a barátnőm szemébe nézek és bocsánatot kérek tőle, amiért megnehezítem ismételten az életét. A csattanásra, azaz a széttört teásbögrére figyelek fel újra. Én nem tudok mozdulni, de Hiro igen, aki ezt a lehetőségét kihasználva odaszalad hozzám és átkulcsolja karjait a testemen. Ezúttal nem tudom visszaölelni, hiszen karjaimat már lefogja a bilincs és a két rendőr, így csupán arcomat fúrom hajába és elraktározom elmémben illatát. Sírni tudnék, de nem akarok, Hiro inkább lássa azt, hogy erős és tudatos vagyok, így benne is nagyobb lesz a hit, hogy minél hamarabb visszajövök hozzá. Nem akarom elhagyni, de nem tehetek semmit, ha szembeszállnék a rendőrökkel, akkor nagyobb bajba keverném magunkat, arra pedig már semmi szükség, köszönjük, de elég volt belőle.
- Ne aggódj, nem lesz baj - mondom amíg még fülébe tudom súgni a biztató szavakat, mert utána elkezdenek engem húzni kifelé az ajtón, igaz ez nem sikerül nekik, hiszen Hiro olyan szorosan tart, amennyire csak tud és ez nekem rettentően jó érzés, de ebben az estben jobb, ha engedelmesen cselekszik.
- Sajnálom - még egyszer is bocsánatot kérek tőle, mert nem tudok mást tenni, csakis megbánni mindent. Ha tudtam volna, hogy ez lesz, akkor el sem mentem volna ahhoz a gazdag házhoz, sőt még rá sem léptem volna a gázra, de jó ötletnek tűnk és semelyikőnk sem gondolta, hogy ekkora bűnt követünk el. Mi csak szórakoztunk, semmi több. Próbálom megőrizni a nyugalmamat és nem kétségbeesni, de a szerelmemet látva és hallgatva ez nem egyszerű feladat. Csak az ő érdekei és érzelmei a fontosak nekem és pont ezért leszek jó fiú. Tudom, hogy nem tarthatnak sokáig bent, mert nem követtem el orbitális bűncselekményt és ezért fogom be most a számat és hagyom magára Hirot remélhetőleg csak pár napig. Végül egy másik rendőr segítsége kell ahhoz, hogy elszakítsák tőlem és ez nekem nagyon fáj. Mikor hozzáérnek, reflexszerűen szúrós szemekkel nézek arra az egyenruhásra és ott helyben kiolvashatja a tekintetemből, hogy ha durva lesz vele, akkor csúnya dolgokra is hajlandó vagyok, de nyilván neki sem az az érdeke, hogy bántson egy ártatlant és végül nem történik elhamarkodott mozzanat.
- Hiro, hagyd, engedj el - szavaimból kivehető a szomorúság, természetesen nem szeretnék elválni tőle, de nincs más választás. Így legalább neki sem esik baja, a rendőr sem fogja jobban lefogni. A végeredmény úgyis adott bármennyire is küzdünk ellene. Hiro ellenállását látva mégis könny gyűlik szemembe, most szégyellem csak el magam igazán. Soha, de soha nem akarlak szomorúnak látni Hirono, többször nem!
- Szeretlek! - válaszolok még az ő vallomására az utolsó pillanatok előtt, aztán erőset rántanak a karomon és ez egy kicsit fáj is, de nem zavar, azonban értem a célzást és nekem is jobb nem veszekedni. Addig tekintek hátra Hirora, amíg erre van lehetőségem, aztán becsukódik mögöttem az ajtó és már nincs más velem, csak a két határozott rendőr és a hideg, szeretettől mentes légkör. Kivisznek az utcára és ott beültetnek a rendőrautóba. Sosem utaztam benne ezidáig, hát most megtapasztalhatom, noha nem tudok másra gondolni Rajta kívül és még az sem jut eszembe, hogy mit szólhat ehhez anyám, ha egyáltalán megtudja. Reménykedek abban, hogy Hiro nem nézi végig, fentről az ablakból ahogyan elvisznek. Nem foglalkoztat, hogy mit tesznek velem, az kiszámítható, csak Hirot vigasztalja meg valaki. Fülemben csengnek utolsó szavai, noha rövidesen nem hallok mást, csak a hangos szirénázást.