A világon három dolog volt, amit Choi Jinyoung teljes szívéből gyűlölt. Az egyik az alkohol volt; rühellte az ízét, a szagát, hangulattól és időjárástól függően még azt is, hogy túl magas volt az alkoholtartalma, vagy épp túl alacsony; gyűlölte, ahogy viselkedett utána, mikor már túl kevés volt a vér az alkoholjában, gyűlölte a másnaposságot, a fejfájást, a rosszullétet és az állandó halálvágyat, ami olyankor kísértette. Gyűlölte magát is ennek kapcsán, hogy mindezek ellenére továbbra is úgy alkoholizált a barátoknak csúfolt minyonjaival, mintha tényleg látott volna ebben valamivel több értelmet, mint semmi. A második dolog, amit teljes szívből gyűlölt, azok pont a fentebb említett minyonjai voltak; azok a szerencsétlenek, akik állandóan a nyomában loholtak, mintha az istenségük lett volna, pedig ő kitartóan ignorálta a jelenlétüket és még a jobb napjain sem tanúsított irántuk semennyi tiszteletet, rosszabbul kezelte őket, mint az ellenségeit (amikből akárhogy is nézte, rengeteg volt); de bármennyire is próbálkozott, minduntalan ott loholtak a nyomában, mintha valami újat vihettek volna be a fiú életébe. A harmadik önmaga volt; erre mindig olyankor döbbent rá, mikor a következményekkel nem számolva öntötte magába az alkoholt, addig, amíg a lábai alatt már nem érezte a talajt, pillantását pedig képtelen volt egy pontra összpontosítani. Olyankor szabad volt; bár gyűlölte az alkohol keserű ízét a szájában, de valamiért képtelen volt rávenni magát, hogy letegye az üveget. Megkérhetett volna valakit a minyonjai közül, hogy vigyázzon rá, de az ostoba büszkesége nem engedte neki, hogy ezt megtegye; talán így is történt az, hogy ezen a csodás, hűvös reggelen is egyedül ébredt az előző esti partihelyszínén, egy padon, és morogva tudatosította magában, hogy ami felébresztette, az nem más volt, mint egy repülőgép zúgása. Repülőgép? Beletelt pár percbe, mire elgyötört elméje összekapcsolta a tényeket és fel tudta idézni magában, mi a jó istennyila is történt előző éjjel; az még rémlett neki, hogy valamelyikük elméjéből kipattant az ötlet, hogy utazzanak ki a városon túlra és a semmi közepén rúgjanak be annyira, hogy a nevüket is elfelejtsék, de valami menet közben félresiklott; míg a társaság nagy részének sikerült ugyanarra az éjszakai járatra felszállnia, addig Choi Jinyoung a nagy ignoranciájában és nemtörődömségében nem vette észre, hogy más járatra váltott jegyet; valahogy így történt, hogy egymagában kötött ki az Incheon repülőtéren, a táskájában egy üveg abszinttal, egy fél doboz cigivel és egy félig lemerült iphone-al a zsebében és lekéste az utolsó buszt is, ami visszavihette volna Szöulba. Arra is emlékezett még, hogy a parkolóban üldögélt, az egyik árnyékba húzódva, ahol a biztonsági kamerák nem láthatták és nem törődve azzal, hogy az alkohol marja a torkát, egyenesen az üvegből itta az abszintot, amíg el nem szakadt nála a film. Azt, hogy került az árnyékból egy padra és mégis miféle csoda folytán vesztette el a nadrágját, azt már nem akarta tudni; és bár általában nem volt a tipikusan szégyenkező fajta, kivételesen idiótán érezte magát, ahogy egy szál pulóverben kószált a parkolóban az elvesztett nadrágja és cipői után kutatva, miközben az éppen autóval érkező leendő utazók megbámulták, valami olyan pillantással, mintha sosem láttak volna még embert. Kedve lett volna elásni magát; még akkor is, mikor nagyjából negyvenhét és fél perc tehetetlen ide-oda vonszolás után megtalálta az elveszített ruhadarabját egy díszfa legalsó ágára felakasztva, egy ismeretlen forrásból származó szakadással a combján; miután felvette, jött csak rá, hogy minden igyekezete ellenére úgy néz ki, mintha épp most szedték volna ki Godzilla fogai közül, és ezen az sem segített, hogy bármennyire is igyekezett, a cipőit csak nem tudta megtalálni, pedig átkutatta az egész parkolót. Nagyjából fél órával később már az egyik váróterem sarkában kucorgott egy széken; egy rendkívül abszurd és kényelmetlen pózba kényszerítve magát próbálta legalább annyira feltölteni a telefonját, hogy kereshessen magának egy buszt, ami visszavinné a városba, de a jobb napokat is látott iphone a világért sem akarta azt csinálni, amit elvárt volna tőle (és a kijelzőjén éktelenkedő repedés sem jósolt semmi jót); bár fontolóra vette azt is, hogy esetleg kigyalogoljon a buszmegállóig, de a lustasága erőt vett rajta és csak bámult maga elé... ...egész addig, míg a látóterében fel nem tűnt egy hosszú, ébenfekete hajkorona, majd egy kabát, és végül pillantása regisztrálta a lány egész alakját, nem messze magától; jobb ötlete nem lévén kelt fel a székéről és visszagyűrve a telefont a töltővel együtt a táskájába, hogy utána egy apró, halvány mosolyt erőltessen az arcára és odamenjen a korábban kifigyelt lányhoz. - Izé, bocsi, nem tudod, mikor megy a következő busz Szöulba?
♠ Titulus : vis maior ♠ Tartózkodási hely : found my place (in the world) ♠ Szak/Foglalkozás : reading lines, painting poems ♠ Családi állapot : waiting for no prince ♠ Előtörténet : finding myself in the chaos ♠ Hozzászólások : 24 ♠ Reagok : 20
Már Konfuciusz nagymester is megtanította a világot, hogy a türelem erény, mert nem volt még nap, amely alatt befagyott volna egy egész tó. Ám mint a kínai közmondások többségének, ennek is több volt a szele, mint a lényege. Talán mikroszkóppal beleláttam volna az életvezető tanácsot, melyet követnem kellett volna, de sosem jeleskedtem abban, hogy a számomra kijelölt útvonalon járjak. Sajnálom apám, anyám, sírtatok is emiatt eleget. S most ki hullajtotta könnyeit? A tékozló gyermek. A koreai reptér sterilizált, jellegtelen, fényesre csiszolt női mosdójának tükre előtt törölgettem a könnyeimet, melyek szeplőkben csúfították porcelánfehér bőrömet. A tegnapi sminkemnek már hűlt helye sem volt, lemosta a sok sírás. Düh és frusztráció törték el először a mécsest közvetlenül azután, hogy égen-földön kerestem az árulót, a báránybőrbe bújt farkast. Ám egy órával később már nem érdekelt, hogy mi van vele, él-e vagy hal-e, ha visszakapom a bőröndömet. A matricákkal gondosan feldíszített, kipingált, de alig használt poggyászomat, mely nagyjából tíz percig hűséges társammá vált a csomagfelvevőtől, míg ostoba mód rá nem bíztam egy idegenre. Nem kerestem kifogásokat számára, nem érdemelte meg és nem is érdekeltek. Felőlem vihette volna a lányos bőröndöt mindenestül, ha csak a telefonomat, igazolványaimat és a kiállítás-meghívót megtarthattam volna. Túlélésem alapvető elemei nélkül elveszettnek és tehetetlennek éreztem magamat. Legfőképpen akkor, amikor a kedves ügyfélszolgálatos hölgy a lopás bejelentése után érdektelen, tárgyilagos hangon megkért, hogy legyek türelemmel. Kivételesen szófogadó jó kislány módjára viselkedtem, és úgy tettem, ahogyan kérték: vártam. Mi mást tehettem volna? Eltelt egy óra, kettő… ott bóbiskoltam el a kényelmetlen fémszéken puffadt arccal, és álmomban minden rendben volt. A mézédes tévképzetek földjén már rég a lefoglalt szobácskámban tevékenykedtem, és csak mulattam a rémálmaim gagyiságán. Ám amikor legközelebb, kora reggel, az első tömegturnus közepette felnyitottam a szememet, ugyanolyatt voltam, mint azelőtt: az ügyfélszolgálat közvetlen közelében, arra várva, hogy hívjanak. Nem tették, hát szóltam még egyszer. Ezúttal egy másik hölgy volt, aki adott egy angol nyomtatványt, amit ki kellett töltenem az incidenssel kapcsolatban, majd ő is azt mondta, hogy néhány perc türelmet kér. A percek végül homokóra szemcséinek sebességével csepegtek le, mígnem órákká nyúlt ez a folyamat is. Úgy szidtam a bürokráciát, mint még soha semmit. A főkolomposokat, akik papírért pusztították a dzsungeleket és marionett-bábuként rángatható eszközként gondoltak rám. Harmadszorra már elfogyott a türelmem, mely cseppenként elfolyt időközben, így amikor rázúdítottam mindent ától cettig a pultnál ülő nőre, végre figyelt rám, és végre a válasza is más volt. - Ezen a reptéren nem történik lopás. - De elvitték a bőröndömet benne mindenemmel! Mi ez, ha nem lopás? – hangsúlyoztam ki, hátha az angolosságommal lett volna a baj, ám a kommunikációs szakadék nem emiatt következett be. A problémák ennél mélyebben gyökereztek. - Ezen a reptéren nem történik lopás – ismételte a légitársaság alkalmazottja, mint egy betanított robot. Hiába toporzékoltam, szitkozódtam, vertem az öklömet a pultba, hogy már pedig engem kiraboltak és nem, nincs az elveszett tárgyak osztályán a bőröndöm, csak ezt tudták hangoztatni. Beakadt bakelitlemezként azt ismételgették, hogy a fairplay értelmében, nem adhatnak ki adatokat, míg be nem mutatom a személyiségemet igazoló okmányt. Nem foglalkoztatta őket a tény, hogy éppen azt lopták el tőlem, sőt egy félmondattal még azt is sugallta ez az egész elcseszett rendszer, hogy ha nincs papírom, egy senki vagyok a szemükben, mintha nem is léteztem volna. Úgy éreztem, megbolondulok, ha tovább ezen a helyen maradok, ezért a tajvani konzulátus címét kértem a nőtől. E kérésemet kivételesen tiltakozás nélkül teljesítette. Nem is beszélve arról, hogy a vasmaszk keménységű arckifejezést viselő harmincas hölgy megsajnálhatott, miután kiöntöttem neki a lelkemet, mert adott néhány ajándékkupont, mely fejében legalább ingyen ehettem ezt-azt a váróterem büféiben. Egy fillérem sem volt és fogalmam sem volt, hogyan jussak el Szöulba, de legalább a gyomromban lakó kis szörny, amely már órák óta csak morgott, végre elégedetten elszunnyadhatott… volna. Ha valaki nem pont ezt a pillanatot választotta volna, hogy leszólítson. Egy pillanatra lefagytam, mert mióta csak megérkeztem az országba, senki sem szólt hozzám, mintha ténylegesen láthatatlan lettem volna. De még annyira nem szólt hozzám senki egy idegenül csengő, dallamos nyelven, amit nem ismertem. Enyhén elnyílt szájjal a fiú fordultam, akinek a kérdéséből mindösszesen két szót értettem ki: a bocsit és a Szöult. Egyik sem volt segítségemre, hogy összerakjam, mi is érdekelhette. Vajon hogy onnan jöttem vagy oda tartok? - Sajnálom, nem tudok koreaiul - csóváltam meg a fejemet bocsánatkérő tekintettel a világ leguniverzálisabb nyelvére, az angolra váltva. Reményeim szerint a nyugati mánia nem csak Tajvanon terjedt el, mely kötelezte az iskolarendszert, hogy mindenki tanuljon meg angolul, hanem Dél-Koreában is, máskülönben nem nagyon lehettünk egymás segítségére. Márpedig a fakó hajú fiú mezítelen lábfejeit elnézve, melyek kibukkantak a szakadt nadrágjából, nem csak nekem volt szükségem segítségre. - De amennyiben a kérdésed arra vonatkozott, hogy tudok-e fuvarral szolgálni Szöulba, sajnálatos módon nem. Én is oda akarok eljutni - szögeztem le, hogy tisztázzuk az alappilléreket. Mivel még mindig nem lehettem biztos benne, hogy a fiú érti egyáltalán, amit angolul hablatyolok, lakatot tettem a számra, mielőtt rázúdítottam volna milliónyi kérdést a megtépázott külsejével vagy az országa külföldiekkel való bánásmódjának etikettjével kapcsolatban. Nem olyannak tűnt, aki értékelte, ha fölöslegesen járatták körülötte az emberek a lepénylesőjüket. Én sem lehettem kivétel.
Alig tizenhárom és fél perce volt ébren, mikor eldöntötte, hogy soha többet nem nyúl alkoholhoz; a torka ki volt száradva, mintha legalább az egész Szaharát felnyalta volna, ami igazából nem is állt olyan messze az igazságtól, ha azt nézte az ember, hogy lényegében majdnem egy egész üveg abszintot ivott meg egy szál magában, ami nem csak az önérzetén volt észrevehető, de a külsején is; sejtette, hogy lassan már egy zombis film statisztáira is emlékeztethetett, mert valahol út közben a cipőit is elvesztette, és ez a két dolog önmagában már elég volt ahhoz, hogy mindenki széles ívben elkerülje, vagy legalábbis egy olyan távolságban, ami nem volt túl visszautasító, ugyanakkor elég egyértelműen sugallta, hogy az illető semmi másra nem vágyott, csak hogy nyugodtan folytathassa a napi rutinját, lehetőleg anélkül, hogy Choi Jinyoung hozzá szólt volna. Ő pedig tudta, ki nem kért a jelenlétéből; nem is nagyon szándékozott az emberek nyakába varrni magát, amíg viszonylag kényelmesen kucorgott a várótermi székén és próbálta jobb belátásra bírni a telefonját, inkább kevesebb, mint több sikerrel; a repedésekkel tarkított kijelző semmi pénzért nem akart rá hallgatni, így végül jobbnak látta feladni a próbálkozást és találni valakit, aki kisegíthetné. Véletlenszerűen választotta ki az áldozatát; a látóterében legelőször feltűnő lány felé indult, azzal a gondolattal, hogy ő majd biztosan kisegíti, hiszen pont olyannak tűnt messziről, mint aki pontosan tudja, mit és hogyan kéne csinálnia az életben; talán ezért is lepődött meg azon, mikor a lány angolul szólt hozzá, mert a másodpercnek az a töredéke bőven elég volt ahhoz, hogy rájöjjön, itt bizony mellélőtt, mert sokkal okosabb nem lesz. Igaz, ugyanakkor szerencsésnek is mondhatta magát, amiért annak idején nem ignorálta a globalizáció hívó szavát és rengeteg időt szentelt az angol nyelv tanulásának, hiszen így megértette, a másik mit is akart tőle. - Azt kérdeztem csak, tudod-e, mikor jön a következő busz, de mivel egy irányba megyünk, elvihetlek magammal, ha gondolod. - Közönyösen vonta meg a vállát, de apró mosolya nem hervadt le ajkairól, még akkor sem, mikor minden illemszabályt ignorálva jobban meg is nézte őt magának, aztán a környezetét is, esetleges családtagok vagy utazótársak után kutatva. Szerette volna azt mondani, hogy nem tudta, mit keresett, de tapasztalataiból tudta, hogy amennyiben az ember csoportosan utazott, elég valószínű volt, hogy az utazótársai elüldöztek volna bárki olyat, aki megjelenésében Choi Jinyoungra hajazott, de akárhogy is kutakodott, semmi nem mutatott arra, hogy a lánnyal lenne még bárki más is, vagy hogy akár lenne nála bármi csomag, ami akaratlanul is gondolkodásra késztette a fiú elgyötört, még alkoholpárlatos elméjét. - Nyelvtudás nélkül egyedül nehéz dolgod lehetne, már pedig abból, amit látok, elveszettnek tűnsz... De javíts ki, ha tévednék. Maga sem tudta még, mi vette rá, hogy kimondja ezeket a szavakat, de reménykedett benne, hogy csak feleannyira hangzott késelős-erőszakolós gyilkosnak, mint ahogy azt ő érzékelte; elvégre is, a fejében ez a mondat sokkal biztatóbbnak tűnt, mint így, kimondva, és elég valószínű volt, hogy ezzel elijeszti majd a lányt, de visszavonni már nem tudta; és igazából már csak annyit tehetett, hogy legalább nem kellett el magyarázkodni, hiszen az csak még gyanúsabb lehetett volna, mint ő maga egész eddig.
♠ Titulus : vis maior ♠ Tartózkodási hely : found my place (in the world) ♠ Szak/Foglalkozás : reading lines, painting poems ♠ Családi állapot : waiting for no prince ♠ Előtörténet : finding myself in the chaos ♠ Hozzászólások : 24 ♠ Reagok : 20
Sosem voltam még annyira hálás az angol nyelv elterjedtségéért, mint ott, abban a pillanatban, amikor a fiú gördülékeny nyelvezettel reagált a megszólalásomra. Abszurdmód máris kevésbé éreztem magamat egyedül ebben a nagyvilágban, az orcájukat felém sem fordító emberek tengerében. Oly drága lett volna az ára egy segítségnyújtó kérdésnek és egy halvány mosolynak egy vadidegentől? A legtöbbek szíve láthatóan az igen felé fordult, ahogyan egy pillantásra sem méltattak rohanó-suhanó életük sűrűjében, mióta csak koreai földön landoltak a repülőgép kerekei. Az első, aki önszántából emberszámba vett éppen egy zilált külsejű, fáradt, de kemény tekintetű fiú volt, aki talán néhány évvel idősebb nálam. Közvetlensége azonnal megsokszorozta az endorfin hormon-termelésemet, és lelkesedésemet az sem tudta letörni, hogy az említett idegen enyhe túlzással úgy festett, mint akin keresztül hajtott volna egy egész anyahajó fedélzetén állomásozó harcirepülő raj vagy legalábbis, mint aki túlélte az Armageddont. Annál is inkább nem, mert a megfigyelőképessége még ilyen állapotában is topon volt. Elveszett lettem volna? Igen, az nem kifejezés. Bármennyire nem szerettem volna beismerni, abban is igaza volt, hogy nyelvismeret nélkül aligha boldogultam. A gondolatra magamban csak fintorogtam, de nem akartam nyilvánvaló dolgok kijelentésével húzni az időt. Egy pindurka részem még mindig abban reménykedett, hogy ez az egész csak egy rossz álom, ami nem válik valóra, ha nem mondom ki az egyértelműt. Szóval csak megrántottam a vállamat, mitnha ennyivel le is tudhattam volna a dolgot. - Ugye tudod, hogy ez most pont úgy hangzott, mintha el akarnál rabolni? - vontam fel kecsesen az egyik szemöldökömet, mialatt a fairplay értelmében, őt utánozva én is alaposabban megnéztem magamnak. A lábbelije hiánya és a megtépázott külseje önmagukban sem voltak kifejezetten bizalomgerjesztő tényezők, sőt távolról kifejezetten megfélemlítőnek tűnhetett, de volt egy apróság az arcszerkezetében, talán az az óvatos mosolya vagy amiért bizalommal fordult hozzám, ami miatt nem hittem, hogy akár a légynek ártani tudott volna. Egyébként is eléggé elvetemült terv lett volna a reptéren ilyen korai órában egyedül tévelygő fiatal lányokra vadászni, hogy azokat szép szavakkal egy sötét sikátorba csábítsa, ki tudja, milyen célból. Naiv voltam, de nem annyira naiv, hogy magamat is épp oly könnyen adjam, mint a bőröndömet…. Vagy mégis? Pandóra-szelencéjében ugyanis már csak a remény pihent, és a veszítenivalóimat egyébként is nagy ívben kidobtam az ablakon, amikor úgy döntöttem, hogy megbízok egy idegenben. Nem ronthatott már sokat a helyzeten, ha megismétlem a hibám. - De tudod mit? Akár el is rabolhatnál! Ennél rosszabb már úgysem lehet – tártam szét a karjaimat megadva magam a sorsnak, és örömmel hagytam, hogy arra sodorjon a végtelen, amerre utam rendeltetett. Az utolsó mondatot már csak inkább magamnak dünnyögtem az orrom alatt, mert bármennyire is beszédes voltam, amint valaki megkocogtatta a kagylóhéjamat, félperces ismeretség után nem szándékoztam szegény srácra zúdítani életem tragédiáját… épp csak az előzetesét, mint azok a híres-neves hollywoodi filmek a Comic Conon, melyek elejére nagy betűkkel kiírták, hogy „igaz történet alapján”: - Xiuyingnek hívnak, de a legtöbben csak Yingnek szólítanak. Hamarosan 19 leszek, Tajpejről jöttem és tegnap ellopták a bőröndömet, úgyhogy nagyon hálás lennék, ha csatlakozhatnék hozzád - hadartam a gyorstalpalót felé nyújtva a jobbomat, mintegy ultimátumot adva neki, hogy lerázzon, ha mégsem vállal be egy olyan szerencsétlen terhet, mint jómagam. Azért titkon reméltem, hogy mégsem futamodik meg, mert kíváncsi voltam, vajon mi lehet az ő története. Mégsem kérdezhettem rá csak úgy, nyíltan a bennem buzgó és zúgolódó, sorszámért kiáltozó kérdésekre, mert a legtöbbjük túl közvetlen és személyes témát feszegető lett volna. Felettébb érdekelt ugyanis hogy miképp jutott el idáig cipő nélkül, és hogy miért ivott annyit, hogy még nekem is feltűnjön a másnaposság tompa csillogása a szemében. Tudni szerettem volna, honnan jött és hová tart, és hogy mi indította el benne azt, hogy egy olyan vadidegennek, mint én, segítő kezet nyújtson.
Nehéz lett volna azt mondani, hogy Choi Jinyoung a helyszín magaslatán állt; hiszen messziről lerítt róla, hogy jobb napokat is megélt már, és minden bizonnyal minden ép eszű, normális ember messzire elkerülte volta, és azt várta ő is, hogy majd a lány is elmenekül, de nem így volt; nem futott el tőle, nem hívta a biztonságiakat, sőt, viszonylag barátságosan fordult hozzá, már amennyire egy ismeretlen lehet egyből barátságosan kezelni. - Úgy nézek én ki, mint akinek az életcélja fiatal, attraktív lányokat elrabolni korán reggel, a csúcsforgalom kezdetén a repülőtéren? - Szemöldökét a magasba vonta, és alig bírta megállni, hogy ne nevesse el magát, mikor a lány hasonlóan beható pillantással mérte őt végig, mint ahogy azt ő tette néhány pillanattal korábban; igaz, így végül kvittek voltak, mert mindent tudtak egymásról, már ami a külsőségeket illette... A többire meg egyelőre ráértek, nem? Először egyébként is célszerű lett volna, hogy maguk mögött hagyják a repülőtér zsúfolt belső terét és fogjanak egy buszt, hogy a lehető leggyorsabban visszajussanak Szöulba, ahol Choi Jinyoung rendbe tehetné magát, újfent ember formájúvá varázsolódva, és egy normális, valamivel nyugodtabb helyen ülhessen le a lánnyal, akit valami ismeretlen oknál fogva úgy döntött, hogy felkarol majd. - De amennyiben ilyen lelkesen engeded magad elrabolni, hát, részemről a szerencse, hogy ezt megtehetem. És széles, fogkrémreklámba illő mosollyal nyújtotta ő is a jobbját felé, hogy kezet foghasson vele, talán az illendőnél is hosszabb ideig tartva nem csak a fizikai, de a szemkontaktust is; fejét félrebillentve hallgatta a lány szavait, próbálva memorizálni magában mindent, amit hallott, de valamiért sejtette, hogy még rengetegszer rá kell majd kérdeznie dolgokra, mert elméje valamiért visszadobott minden harmadik vagy negyedik szót, amit hallott, mintha tiltakozott volna az ellen, hogy normális embernek állítsa be a tulajdonosát. - Jinyoung, huszonnégy, és ezer örömmel leszek az idegenvezetőd Szöulban. - Kezét is csak azután húzta el, hogy ő is bemutatkozott; szemöldökét is azzal a lendülettel vonta fel, hallva az elveszett bőröndről, hiszen egész eddig abban a hitben élt, hogy az Incheon egy a világ legbiztonságosabb repülőterei közül, de úgy tűnik, tévedett ő is... Vagy csak a sor volt rendkívül kegyetlen a lánnyal? Nem tudhatta; de kényszernek érezte rákérdezni még egy dologra, mielőtt elindultak volna, mert hát nem hagyhatta a dolgokat annyiban, mintha nem is hallott volna róluk. - Egyébként mondtak valami hasznosat a bőröndöddel kapcsolatban? Mikor találják meg, vagy valami? - Kezét a zsebébe süllyesztette, szeme sarkából minduntalan az információs pult felé pislogva; bár sejtette, hogy nem sok minden hasznosat mondhattak a lánynak, de legrosszabb esetben hagyhattak egy telefonszámot itt, hogy telefonáljanak, ha esetleg megtalálnák az elveszett csomagot. És a sors mosolya volt, hogy neki pont volt egy ilyen telefonszáma és amennyiben Xiuying nem utasítaná el a neki felajánlott, segítő kezet, amit szándékozott felé kinyújtani, ez a telefonszám jól is jöhetne majd; elvégre is egyikőjüknek sem lenne kedve minden nap idáig utazni, hogy bármi információhoz jusson, legalábbis ő így sejtette, még ha erre nem is volt semmi bizonyítéka. - Csak mert ha gondolod, itt hagyhatjuk nekik a telefonszámom, hogy értesítsenek, ha találnak valamit, mi meg mehetünk innen egy valamivel kevésbé zsúfolt helyre... Gondolom, tegnap óta eleget nézegette már a reptéri várótermeket, bár javíts ki, ha tévedek.
♠ Titulus : vis maior ♠ Tartózkodási hely : found my place (in the world) ♠ Szak/Foglalkozás : reading lines, painting poems ♠ Családi állapot : waiting for no prince ♠ Előtörténet : finding myself in the chaos ♠ Hozzászólások : 24 ♠ Reagok : 20
Nem lehettem biztos benne, hogy rejtett bóknak vagy erős túlzással fejedelmi számonkérésnek szánta a fiú a válaszát, melyben bár attraktívnak nevezett, egyszersmind szűklátáskörűnek is, amiért azt feltételezte, hogy külső alapján ítéltem volna meg. Ilyen apróság azonban nem szolgált elég indokkal ahhoz, hogy magamra vegyem. Már csak azért sem, mert abban igaza volt, hogy manapság mindenki hajlamos volt a felszínen látottak alapján vádakat és átkokat szórni. Elképzelni sem akartam, hogy kettőnket miféle furcsa szerzeményeknek gondolhattak a terminál kellős közepén. - Nem azt mondtam, hogy úgy nézel ki, hanem hogy ez pont úgy hangzott – emlékeztettem finoman, majd játékos mosollyal megkocogtattam az államat, mint aki mélyen a gondolataiba merült. - De most hogy mondod, van benne valami. Teljes bizonyossággal nem mertem volna állítani, hogy ismeretségünk nagyjából kétpercnyi hossza elegendő táptalaj efféle gyermeteg, ártatlan szurkálódáshoz, ám szerencsére a fiú segítőkész válasza, mely szerint készségesen elrabol, ha úgy tartja kedvem, a nap első hálás mosolyát csalta az arcomra. Kétség nélkül rám fért egy idegenvezető. A szüleimmel ellentétben jobban értékeltem olyasvalakit, aki nem egy halálra unt prűd banya módjára ismertette a város szép és csúf oldalát. Még akkor is, ha illető egy kicsit megtépett volt. Pont olyan, akitől a csőlátású szüleim óva intettek, de sosem hallgattam jól rájuk. A legszebb alma is lehetett rohadt belülről, miközben ambrózia cseppenhetett a legelőnytelenebbül festő gyümölcsből is. Örömmel vettem tudomásul, hogy a Jinyoungként bemutatkozott fiú nem hagyott magamra, miután rázúdítottam a társaságommal csomagként járó problémákat, és egy széles mosollyal vettem tudomásul kijelentését. Csupán akkor tűnt fel, hogy mennyi ideje tartotta már a kezemet, amikor a mondanivalója végén elengedte, és egy leheletnyit kipirosodtam a gondolatra. Azt a fránya sápadt bőrömet! - Semmi olyat nem mondtak, ami hasznos lett volna. Ragaszkodnak hozzá, hogy itt nem történik lopás és csak elvesztettem a bőröndöm - horkantam fel szemforgatva, miközben összefűztem felszabadult ujjaimat a hátam mögött. Az Isten szerelmére, nem egy telefonról volt szó, ami kieshet az ember zsebéből! Indulás előtt abba a tévhitbe ringattam álmodozó önmagam, hogy ez a nyaralás csak jól sülhet el, hiszen alaposan felkészültem. Lefoglaltam a repülőjegyet, a szállást, hoztam szótárat és turistatérképet, de azzal az opcióval nem számoltam, hogy mindent nulláról kell kezdenem, ha egyszer tényleg koreai földre tettem a lábaimat. Minden bizonnyal a hostelszoba foglalását is buktam, mert tegnap este nyolcig kellett volna átvennem a kulcsot, hogy ne töröljék a nevemet az adatbázisukból szépen zsebre téve a foglalómat. Úgy volt, hogy a reptér értesíti a konzulátust, ha mégis találnak egy nevemmel fémjelzett poggyászt, de velem addig nem tudtak mit kezdeni. Ezért először el kellett volna jutnom oda, ami jelenleg nem tűnt olyan lehetetlennek, mint meglelni a kámforrá vált csomagomat. Hagyhattam volna, hogy az adminisztráció folyjon a maga medrében, és rábízhattam volna magamat a bürokrácia hatalmára, hiszen fogalmam sem volt, mi mást tehettem volna. Ámde Jinyoung felvetése a telefonszámával tagadhatatlanul értelmesebbnek bizonyult. - Ami azt illeti, ez egy nagyon jó ötlet! Megköszönném – lelkesedtem azonnal, mert a váróterem valóban kezdett kissé fullasztó lenni, főleg a reggeli csúcsforgalom közeledtével. Azonban mielőtt elindultunk volna az információs pulthoz, egy másik gondolat máris megtorpanásra késztetett. - De... nem fázol? Ne nézzük meg a cipőidet a talált tárgyak osztályán, mielőtt mennénk? Nagyon jóban lettem az ott dolgozó hölggyel. Egy alacsony, vékony leányzónak lehet-e erősebb fegyvere a szarkazmusnál? Nem hiszem, úgyhogy ha már az élet citromot adott, fintorogtam rajta egy sort. A hangsúly természetesen nem Jinyoungnak szólt, úgyhogy szoros reményeket fűztem ahhoz, hogy nem veszi magára. Eszemben sem volt azon poénkodni, hogy a koraőszi reggel hűvösében lábbeli nélkül kellett flangálnia. Már amennyiben nem önnön lelkesedéséből valamilyen furcsa manifesztációt, netán sztrájkot akart tartani egymaga.
Az oldal dizájnja és tartalma az adminok munkájának gyümölcse, így azok a Seoulmate tulajdonát képezik. Egyéb képek a google-ról származnak. Az SZNE kitalált egyetem, semmilyen koreai felsőoktatási intézményhez nincs közünk, az oldal célja csupán szórakoztatást szolgál.
Kezdőlap 
Tárgy: Xiuying && Jinyoung 
Csüt. 15 Szept. 2016 - 17:07
