jang seungcheol

A nap vidáman sütött az égen, ragyogó sugaraival bearanyozva a hatalmas, kisebb lakás méreteivel is vetekedő irodát, halvány fénybe vonva a hófehér bútorokat; Jang Seungcheol a drága bőrkanapén ült, lábait keresztbe téve és merev, kifejezéstelen pillantással bámult kifelé az ablakon, az alatta elterülő városra. Szöul gyönyörű volt ilyenkor, ősszel; nem is értette, hogy bírt ki ennyi időt szeretett szülővárosa nélkül, jóformán a világ túlsó felén, de ugyanakkor tudta, hogy szüksége volt erre a szünetre; hiszen bármennyire is szerette a várost, határozottan túl sok rossz emléke kapcsolódott hozzá, amiket bármennyire is igyekezett, de nem tudott elfelejteni.


A nap utolsó sugarai sejtelmes, vöröses fénybe vonták a várost, átsütve a park fáinak ágai között; a füvön ültek egy nagy, kockás pléden, lustán dőlve egymás vállának és be nem állt a szájuk; fiatalok voltak még és boldogok, mert sikerült aláírniuk az első lemezszerződésüket és tervben volt az első turnéjuk is, amire már legalább ezer és egy ötletük volt. Bár ők maguk tudták a legjobban, honnan indultak, még mindig nehezen hitték el, hogy pont nekik adatott meg az a lehetőség hogy ebben az évben debütáljanak az ország egyik legnagyobb ügynökségénél, ráadásul úgy, hogy nem mondhatták magukról, hogy tipikusan afféle banda lettek volna, amire igényt tartott a társadalom. Talán azzal győzték meg a tehetségkutatókat, hogy céljaik voltak és vágyaik, amikért képesek voltak kiállni, határozottan, mégis kompromisszumképesen, ugyanakkor bizonyították azt is, hogy a szívüket és lelküket beleadják a dalaikba, a zenéjükbe, az egész létezésükbe.
Emlékeztek arra, honnan indultak - egy koszos, rossz környékről, ahol nem voltak kilátásaik, ahonnan az egyetlen menekülési lehetőségük a zene volt: az a két kopott gitár, a házilag foltozott dobfelszerelés és az állandóan recsegő hangfal, aminek az árára Jang Seungcheol hét hónapot és tizenkilenc napot kellett, hogy dolgozzon. Mindenre keményen meg kellett dolgozniuk; a zenéjükért, a családjaikért, minden falat kenyérért. Igaz, ő még szerencsének mondhatta magát; Youngchul volt az, akinek az alkoholista anyja helyett is el kellett tartania a két fiatalabb testvérét, és akire az egész banda dolgozott, apró éttermekben és raktárakban, ahol épp munkát kaptak. Szentül hittek abban, hogy egy ilyen társaságnak, akiknek sem kilátásaik, sem fényes jövőképük nem volt, sosem adatik majd meg egy ilyen lehetőség, ami a jobb jövő reményének egy apró sugara lehetett volna; de most itt voltak, az első komoly szerződéssel a kezükben és rengeteg tervvel a fejükben, és ilyenkor még az olcsó bor keserédes íze a nyelvükön sem zavarta őket, sem az, hogy a sötétség puha, csillagokkal teleszórt leplével borult a fejük fölé.
- Országomat a gondolataidért, Seungcheol. - A puha kéz gyengéden simult az övére, megcirógatva a kézfejét; összerezzent az érintésre, fejét a másik fiú felé fordítva, de aztán ajkaira apró, halvány mosoly kúszott fel, mikor ujjait összefűzte az övéivel.
- Nincs is országod, Minhyuk.
- De ha lenne, odaadnám a gondolataidért cserébe.
Egy hosszabb pillanatig nem bírta elszakítani a tekintetét a szemeitől; a felemás színű íriszekben vidám lángocskák táncoltak, amilyeneket csak ritka alkalmakkor láthatott nála bárki is, így ő is azon igyekezett, hogy pont ilyennek jegyezze meg, arra az esetre, ha esetleg elveszítené, még ha erre nem is mert gondolni. Nem veszíthette el őt egy ilyen pillanatban; most, amikor az életük végre sínre került.
- Azon gondolkodtam, honnan indultunk és hova jutottunk... Hiszen ez sokkal több, mit amit valaha is kívánhattunk magunknak. Youngchul végre el tudja majd tartani a családját, Jaehyun feleségül veheti majd a jegyesét, talán nekünk is sikerülhetne, nem gondolod? Egy kis lakás, macskák, na?
- Mindig is idealista voltál, Seungcheol... És tudod, hogy a zeneiparban ez nem így működik. Máglyán égetnének el minket, ha kitudódna.
El kellett ismernie, hogy igaza volt; a zeneipar kegyetlen dolog volt ezen a téren és minden bizonnyal elég komolyan kikezdte volna az egyébként is elég instabil alapokra épített kapcsolatukat; nem akarta őt elveszíteni, de ennek már csak a gondolata is elég volt ahhoz, hogy a gyomra kelletlenül görcsbe ránduljon és ujjainak fogása a másik kezén is jóval szorosabb legyen, szinte már fájdalmas.
- Nálad maradhatok éjszakára? Ha beindul a karrierünk, nem hiszem, hogy sok lehetőségünk lesz együtt lenni.
Nem sok időbe telt, hogy összeszedjék magukat; az akkor már enyhén ittas állapotban lévő társaság semmi másra sem vágyott, csak hogy végre az ágyaikban találhassák magukat, így nem igazán kellett győzködni őket, hogy menjenek; bár célszerűbb lett volna taxit hívniuk, mert mindegyikük szervezetében intenzíven dolgozott az alkohol, még az övében is, aki egyébként keveset ivott; de valamiért egyikőjük fejében sem fordult meg, hogy esetleg nem lenne egészen célszerű egy ittas állapotban lévő személyt engedni vezetni. Ő is elég biztosan érezte magát, mikor a volán mögé ült; a jobb napokat is látott chevrolet halk morranással kelt életre a keze alatt és viszonylag biztosan haladt a város üres, csendes utcáin; hosszú, egyenes útnak tervezte ezt a kurzust, csak két helyen kellett megállnia, hogy kitehesse a házaik előtt a megfelelő bandatagokat, de minden egyes megtett méterrel mintha nehezebb lett volna irányítania az autót.
A figyelme fokozatosan lankadt; az anyósülésen ülő párjának keze lustán pihent a combján, kellemes melegével még jobban elterelve a figyelmét arról, hogy illett volna az útra is figyelnie; mikor erre rájött, akkor viszont már teljesen mindegy volt, mert ijedtében rossz irányba rántotta a kormányt, mikor meglátta a feléjük közeledő reflektorokat.
A teherautó teljes sebességgel rohant bele az autójukba; reccsenő fém és törött üveg zaja, és a szanaszét szóródó szikrák, ahogy a chevrolet roncsa végigsúrlódott az utca aszfaltján; égett hús és vér szaga a levegőben, reccsenő csontok hangja és a gerincébe nyilalló fájdalom; szerette volna azt hinni, hogy ez csak egy rossz álom, de biztos volt benne, hogy akkor képes lett volna megmozdítani a lábait, hogy akkor párjának arcát nem csúfították volna el a szélvédő törött szilánkjai által okozott sebek és hogy akkor valami mást is hallott volna, mint a saját szakadozó, ziháló lélegzetvételeit és a nyüszítésbe fulladó zokogását, mikor rájött, mi is történt.


- Nem hiszek a szememnek... Tényleg te vagy az, Seungcheol? - Az ajtó halk kattanással zárult be az ügynökség igazgatójának háta mögött; ez volt az a zaj, ami megzavarta őt a gondolatmenetében és arra késztette, hogy pillantását elszakítsa az ablakon túli városképtől. Apró mosollyal az ajkain fordult a belépő férfi felé; még mindig olyan volt, ahogy emlékezett rá, talán csak a hajába vegyült néhány ősz hajszál jelezte számára, hogy az utolsó találkozásuk óta már öt hosszú év telt el.
- Én bizony, személyesen. - Kedve lett volna ezt letagadni, azt, kicsoda, de tudta, hogy annak nem lett volna semmi értelme; hiszen annak idején pont ez a férfi volt az, aki felfedezte őket, így kétségtelen volt, hogy nem tudta volna elfedni előle a kilétét; főleg, hogy ő volt az is, aki megtalálta őket az autójuk roncsai között, mikor nem bírta elérni egyikőjüket sem telefonon. Jobban ismerte őket... őt, mint bárki más; Jang Seungcheol biztos volt abban, hogy meg is lepődhetett azon, hogy mindazok után, ami történt, még egyáltalán visszatért ide, ahol annak idején minden elkezdődött.
- Nem hittem, hogy valaha visszajössz még, mindazok után, amin keresztülmentél; az emailedben nem indokoltad meg a visszatérésed.
- Nem volt mit megindokolni. - Vállait hanyagul vonta meg, mintha az egész semmit sem jelentett volna számára; igaz, a gyomra legalább tíz emeletet süllyedt és a tarkójára tetovált számok és nevek is szinte égették a bőrét azokon a helyeken, ahova fel voltak varrva; a mementója voltak egy életnek, amit már soha többé nem kaphatott vissza, egy álomnak, amit saját maga tört darabokra és egy szerelemnek, amit sosem teljesíthetett be. Igaz, nem lett volna szüksége rá; hiszen az, hogy majdnem megbénult deréktól lefelé és most intenzíven sántított már önmagában is elég lett volna kellemetlen emlékeztetőnek, vagy esetleg az, hogy a lángoló autó tartós sebeket hagyott a jobb karján, a hátán, az oldalán, és belemarjon még az arcába is, mintha csak egy hatalmas vadállat karmolt volna végig az állkapcsán, majdnem a szeméig. - Azt mondtad, munkád van számomra.
- Van egy idol-csoport, fiatalok még és tapasztalatlanok, de ígéretesek, csakúgy, mint ti voltatok annak idején... Nem akarnál velük dolgozni?
- És újraélni a poklot, amin keresztül mentem az elmúlt hat évben?
- Egyszer túl kell tenned magad rajta, miért ne élnél a lehetőséggel? Minhyuk is ezt akarná; hogy boldog legyél, hogy azt csináld, amit szeretsz. Nem akarná, hogy megfulladj az önsajnálatodban. Nem zárkózhatsz el egész életedre csak azért, mert egy baleset gerincbe törte a karriered. Nem bénultál le, nem égtél el, nem haltál meg. Itt az ideje, hogy tovább lépj. Előkészítettem a szerződésed is, mert tudod, hogy nem fogadok el nemleges választ.
Nem válaszolt; hiszen tudta, hogy a férfinak valahol igaza volt, hogy huszonhat évesen határozottan túl fiatal volt ahhoz, hogy társadalmi és szakmai öngyilkosságra is ítélje magát. Az, hogy már nem hasonlított egy lookbook-modellre, nem akadályozhatta ebben meg; hiszen ezek csak hegek voltak, csak egy rosszul összeforrt csont, miért hagyta volna, hogy ezek irányítsák az életét? A "whatever, babe" már a múlt volt; az együttesről szóló álmait hat éve eltemették az életüket vesztett tagokkal együtt, de őt a felsőbb erők valamiért életben hagyták; lehet, pont ez volt az a cél, hogy végre továbblépjen és megint munkába álljon?
- ...hol írjam alá?