azariah j. choi

Ej, ej, mit kezdjek most veled, hm?
A kis testet egy zsákba dobja, egyszerű, nylon szatyorba, amit még a pékségből hozott haza tegnap előtt. A kis vakarcs jóformán még mozogni sem tud, még véres és nyálkás, így egyáltalán nem hasztalan a mozdulat, amivel a tenyerét a szakadt farmere szárába törli ez után az egész cselekvéssor után. A zsák, vagy egész pontosan a tartalma, halkan nyöszörög; ő összeszorítja a fogát, ahogy leül a kanapéra és tekintetét mereven a padlóba szegezi.
Az anyja is elfejti majd, biztos elfelejti, így neki is kíméletlennek kell lennie.
Egyszerűbb lenne, ha a földhöz csapná, de annak minden bizonnyal az alatta lakók nem örülnének annyira.
Leül a kanapéra; cigarettát pöccint ki a dobozból, filter nélkülit, amit még a délelőtt sodort, mielőtt ez az egész rémálom megkezdődött volna. A gyufa halk szisszenéssel kap lángra; kénszag vegyül a fülledt levegőbe, ő maga elé bámul. A zsák kísértetiesen zörög.
Kidobhatná az ablakon; senki se jönne rá, hogy ő volt. Talán kezdetné vele, aztán folytathatná Kevinnel. Maga sem érti, miért hitte, hogy kell neki egy macska.
Egyébként is, a fene se gondolta volna, hogy nőstény.
Hirtelen gondol egyet; úgy pattan fel, mintha csak égetné őt a kanapé bőrborítása, aztán a konyhába siet. A fiókból előveszi a húsvágó kést; szép, rozsdamentes acél penge, évek óta megvan már, de még egyszer sem használta. Talán majd most...
Ne félj, drágaságom, nem fog sokáig tartani... Csak egy pillanat, nem is érzel majd semmit, ha ügyes leszek...

Jogosan merül fel benne a kérdés: mihez kezdjen a Temze partján állva egy véres nejlonzacskóval, amennyiben mindkét kezét fel akarja szabadítani, hogy rágyújthasson?
A híd széléről ejti le a szatyrot, amibe a szél egyből bele is kap, így az nem végzi ott, ahol a tartalma pár perccel korábban.
A korláton ül, a zsebében turkál; újabb filter nélküli cigarettát pöccint ki a dobozából, az utolsó szálat, és egy jobb napokat is látott vihargyújtóval gyújtja azt meg; halk sóhajjal szív bele, ahogy lebámul a semmibe.
Egy pillanatig talán reménykedik is, hogy egy óvatlan pillanatban elveszítheti az egyensúlyát.
Járókelők jönnek-mennek, de senki sem figyel oda rá. Ő sem figyel rájuk; gondolatai messze kószálnak, egy koszos hotelszobában, egy ismeretlen ismerős társaságában. Nem kéne emlékeznie rá; hiszen megígérte magának, hogy elfelejti, mégis emlékszik rá, mintha tegnap látta volna utoljára.
Talán tegnap volt. Talán évekkel ezelőtt. Talán mindezt csak kitalálta magának egy alkoholpárlatos éjszakán. Talán egyikük sem létezik, talán mind csak egy bomlott elme szüleményei.
Ennek vajon van értelme?
Mármint, nagyobb értelme, mint a sötétségnek?
Mármint a korláton ülésnek.
Mindegy.
A biztonságos ponton túl hajolva bámul le a vízre; lustán, feketén hömpölyög valamerre a tenger felé. Szegény Kevin. Pedig már kezdte megkedvelni.