Ms. Eunji vs. Daeil teacher

Első nap a suliban. Biztosan rengeteg embernek az ilyesmi sokat jelent, gondolok itt főleg a másik nem képviselőire, hiszen megmutathatják, hogy ki az alfa a csapatban – van egyáltalán ilyen besorolás a nőknél? – és kinek vannak a legmenőbb cuccai, a legjobb sminkje, meg tudom is én milyen szarságokról van még szó ez esetben, inkább nem is foglalkozom a dologgal, mert tökre nem érdekelnek az ilyen női cuccok. Valahogy én még kisdiák koromban sem jöttem lázba az iskola gondolatától, nem kezdtem el készülődni, nem pakoltam be előző este a táskámba, és a ruháimat sem készítettem ki. Persze tanultam rendesen, mert megkövetelték tőlem, de nagyjából ennyi, mással nem igazán foglalkoztam, mert teljesen feleslegesnek találtam az ilyesmi dolgokat. Mert hát egy iskolatáska megtöltése nem telik bele több időbe mondjuk úgy öt percnél, a ruháimat meg eleve felesleges volt kikészíteni a kötelező egyenruha végett. Persze voltam én annak idején egyetemista is, de akkor sem különösebben érdekelt, inkább elővettem a bulizás hevében legkevésbé meggyűrődött cuccot, aztán meg volt oldva a dolog. Na, nem azért oldottam meg így a dolgokat, mert igénytelen volnék, ugyan dehogy. Épp ellenkezőleg, általában szeretek adni magamra, de amikor az ember már negyednapos, akkor nem igazán a ruhatárával van elfoglalva.
Na de… Mi a helyzet akkor, mikor az ember nem diákként tér vissza, hanem tanárként? Na ez az a dolog, amiről szó szerint halványkék fingom sincs, mert soha életemben nem foglalkoztam tanítással. Diplomám sincs, mégis valamiért felkeresett a Szöuli Egyetem, hogy oktassak már a tánckaron valamit. Gondoltam az egyik oka biztosan az Államokban elért teljesítményem lehet, a másik meg… Mint megtudtam egy sérült tanár. Legalábbis én arra tudok gondolni, hogy segítségre van szüksége, ezért kerestek valakit. Na azt nem értem, hogy miért pont engem, hiszen teli van az ország már csak a zeneipar miatt is tánctanárokkal, de hát mindegy, vállaljuk el, már amúgy is kezdtem unni az amcsi levegőt, talán épp itt volt az ideje a környezetváltozásra. Na hát meg nem is beszélve a drága öcsikéimről, akiket már ki tudja mikor láttam utoljára. Na nem mintha annyira nagyon hiányoztak volna, szerintem a kint tartózkodásom alatt összesen annyit beszéltünk, hogy „csá, jövök haza barmok”, de nem is számít, majd megpróbálom kikerülni őket, mert hát nem túlzottan szeretetteljes a viszonyunk. Ennek egyrészt az lehet az oka, hogy én szeretem azt csinálni amit akarok, ők meg ezt nem nézik jó szemmel, de mégis ki a fenét érdekel? Eddig én tettem le a legtöbb dolgot az asztalra, szóval szerintem lehetne egyszerűen csak kuss a nevük és rendben lennének a dolgok.
Mindegy is, kanyarodjunk csak vissza a mai napomhoz, hiszen most kezdek először tanárként az egyetemen. Tegnap este rengeteget gondolkoztam azon, hogy vajon egy tanár hogyan öltözködik, mennyire lehetek extravagáns, de mivel a zakón és a farmeren kívül nagyon más választásom nem volt, gondoltam kiveszek valami szolidat ami még sem néz ki átlagosan, a hajamat beszárítottam, hogy az ég felé meredjen és kivételesen ne a homlokomba hulljon, aztán meg is indultam, de azért még felkaptam egy aktatáskát a hatás kedvéért, meg hát nem igazán szeretem ha diáknak néznek. Néhányukkal pedig biztosan együtt homokoztam még annak idején, szóval érdekes lesz, de én megkövetelem magamnak majd a tiszteletet, attól nem félek, hogy ezen fogok elbukni.
A kocsimból az épület előtt szálltam ki, aztán vettem magamnak egy kávét, és némi gondolkozás nélkül szereztem még egyet, hogy meglepjem vele az új tanárnőt. Mivel eddig nem nagyon volt szerencsénk közelebbről megismerkedni, gondoltam először megpróbálok a magam módján kedves lenni, holnaptól pedig szeretném az igazi formámat hozni. Ráérős léptekkel indultam el a táncterem felé, mert hát egy tánctanár nagyobb valószínűséggel megtalálhatóbb ott, mint mondjuk egy irodában, ez saját tapasztalat is volt részben, meg magamból is indultam ki; a kapott irodámat tuti nem fogom használni, mert itt könnyebben elér majd az, aki akar, és magam is tudok gyakorolni. Két légy egy csapásra.
- Csók Tanárnő – köszöntem neki egy pimasz vigyorral az arcomon, aztán nekidőltem az ajtófélfának – Hogy tetszik lenni?
Nem. Egyáltalán nem érdekelt, de gondoltam valahogy el kell indítani a társalgást, és annyira nem vagyok rossz a társalgásban, hogy tartsak neki egy kisebb időjárás bejelentést. Szerintem ő is látja, hogy milyen szépen süt a Nap, de már ősziesre fordult az idő. Ellöktem magam az ajtófélfától, és végig rajta tartva a tekintetem, hamiskás kis mosollyal az ajkaimon indultam el felé.
- Vegye üdvözlő ajándéknak – nyomtam a kezébe a kis műanyag poharat, aztán belekortyoltam a saját italomba. Az már nem számított, hogy ezt inkább fordítva kellett volna csinálni, elvégre én vagyok az új, de mindegy is. Nem mondhatja azt, hogy nem álltam normálisan hozzá, mert nem igaz.
- Azt hiszem az óra előtt részletesebben meg kéne vitatnunk a követeléseinket – mondtam neki, aztán ráültem az egyik hangfalra – Csak a félreértések elkerülése végett.

Fogalmam sem volt arról, hogy a drága tanárnő miért utál engem annyira, hiszen már a kezdetektől fogva úgy bánt velem, mintha nyűg lennék a hátán. Talán nem tetszik neki, hogy betolakodtam az óráira, de nekem csak felajánlottak valamit, amit nemes egyszerűséggel elfogadtam, nincs szó másról. Ettől még nem hiszem, hogy annyira visszataszító alakká válnék, de ő tudja, hát ki vagyok én, hogy az ilyesmit meg merjem kérdőjelezni? Végül is lényeg a lényeg: ő már első pillanattól kezdve jobban ismert ezek szerint, mint én saját magamat, de hát ez van, az én kurva anyámat, már elnézést. Ezt a gondolatot továbbfejtegetve jutottam el arra, hogy amilyen az adjonisten, olyan lesz a fogadjisten is, ergo nem fogok neki könyörögni, vagy kivívni a szeretetét, inkább elfogadom a kihívást, és ugyanúgy kezelem, ahogyan ő engem. Ez amúgy sem esett nehezemre, szokásom figyelembe venni a társadalmi normákat és ezeket mások orra alá dörgölni, illetve szeretem kihangsúlyozni a saját műveltségem szintjét, illetve azt is, hogy más mennyivel lehet mindez alatt.
Ebből kifolyólag fogalmam sem volt arról, hogy mégis mi a fenéért vittem neki kávét a reggel, de hát na, gondoltam a jó viszony fontos, és nem szakad le a kezem egyel több papírpohártól.
- Úh, ez majdnem rosszul esett. – jelentettem ki, aztán mélyen a szemébe néztem – És lehet, hogy az a vigyor minden férfit levesz a lábáról, de én nem vagyok tömegember Ms. Eunji. Szóval remélem szem előtt tartja, hogy van egy hibája, amit egy gyönyörű mosoly soha nem fog helyrehozni, és mind a ketten tudjuk, hogy mire gondolok.
Talán kegyetlen vagyok. De kit érdekel az egész? Soha nem lesz közelebbi viszonyom ezzel a nővel és egyáltalán nem érdekelnek az érzései. Csak örülnék neki, ha nem utálna alaptalanul. Azt még nem tudja, hogy mindennek ő fogja meginni a levét, mert a sértéseimet sosem szokásom magamban tartani.
- Mellesleg elég szégyentelen nő létére – jelentettem ki és megkocogtattam a botommal a műlábát – Ha annyira fontosak magának a diákjai, akkor el kéne rejtenie a fogyatékosságát, nem gondolja? Hiszen ezzel csak a tanításai ellentétét támasztja alá. „Ne táncoljatok, ti is ilyenek lesztek…” Jó példakép maga is, mit ne mondjak.
Ezek után gyorsan felhajtottam a kávémat, mert nem szerettem volna ha a ruhámon köt ki a barnás folyadék, amiért agyonüt. Bár nem tudom, az erőviszonyok szempontjából is én vagyok fölényben.
- Mindemellett hihetetlenül kétszínű és szava hihetetlen is. Gyűlöl, de az ajándékot elfogadja. Rám ne merje önteni, mert akkor ki fogom fizettetni az öltönyt, és tanári fizetésből nem fog menni, szóval gondolja csak meg. – itt megkerestem a pillantását, és jó mélyen néztem a szemébe. Sugallni akartam neki, hogy ezt kell tennie, hiszen ő is tudja: a fogadtatása miatt pontosan nem várhatna tőlem mást és a dékán is nekem adna igazat.
- Talán kisegítő vagyok, de engedélyt kaptam arra, hogy az én módszereimet is belerakjuk az óra menetébe. Ha gondolja megmutathatom a lepecsételt papírt. A találkozásunk után minden jogomat írásba adattam a dékánnal, nehogy elnyomjon engem – pislogtam rá ártatlanul, aztán elmosolyodtam. Ez tényleg igaz volt. Magam is tudom, hogy a bolondokat csak így lehet elcsendesíteni, a bolond nőszemélyeket meg legelőbb sehogyan se, de azért tenni kell egy próbát, hátha abba a bizonyos 1%-ba tartoznak, akikkel könnyebb bánni.
- Mindenesetre nem sok elvárásom van – vontam meg a vállat és helyet foglaltam az asztalon, amin a laptop is volt – Első körben az is elég, ha megkapom a nekem járó tiszteletet. Nekem van versenytapasztalatom magával ellentétben, ezért tudom, hogy mit várnak el egy táncostól és meg is tudom tanítani másoknak. Innentől kezdve amúgy is enyém az irányítás, mert maga képtelen tökéletesen bemutatni a lépéseket. Kérdés esetleg? – néztem rá, majd hagytam neki lehetőséget a válaszadásra. Talán tennem kéne még egy próbát arra, hogy rendezhessük a viszonyunkat, hiszen ez így nem igazán lesz jó. Ha akkor sem lesz partner, akkor senki sem mondhatja, hogy nem próbálkoztam, és tuti nem ő lesz az, aki az első lépést meg fogja tenni.
- Mi lenne, ha ennek fényében kezdenénk újra a kapcsolatunkat? - - Kim Dae Il vagyok – ugrottam le az asztalról, és egy kedves mosollyal az arcomon sétáltam oda hozzá az egyik kezemet felé nyújtva – Versenytáncos és kezdő tanár. Remélem sokat tanulhatok öntől, Kisasszony. Kérem vigyázzon rám.
És a végén meghajoltam. Most kivételesen nem volt semmi gúny az egészben, tényleg megpróbáltam egy lépéssel közelebb kerülni hozzá. Innentől minden rajta áll. Ha nem fogadja el a lehetőséget, akkor én sem fogom törni magam, sőt fele ennyire sem fogom vissza a nyelvemet.

[/b]