Hayden&&Syd ~ Can you feel my heart?

Egy verseny. Egy olyan verseny, amire most kivételesen nem vártam senkit. Nem érdekelt a gyönyörű ruhám, amit normális esetben imádtam volna, nem érdekelt az éppen készülő vörös-fekete díszes, füstös sminkem, meg az sem, hogy nem csak egy egyszerű kontyot kapok, hanem hozzá egy fonatot is, ami nagyon jól állt a nemrég platinaszőkére festett hajamon és az arcomat is kiemelte. Normális esetben gyönyörűnek láttam volna magam, de ez most nem így volt, és nem is lesz így, mert számítottam rá, hogy az a bizonyos személy, aki szeretném, hogy gyönyörűnek lásson nem lesz itt. Le sem tagadhatnám, hogy belezúgtam Haydenbe az évek során, viszont ő nem osztotta ezeket az érzéseket, mégis segített amikor egy hónappal ezelőtt elestem. Tudom, hogy egy sportolónak vigyáznia kéne a testére, de most éppen volt annyi gondom, hogy erről megfeledkeztem. Annak ellenére, hogy majdnem mindennél fontosabb nekem a sport… Na mindegy.
Számítottam rá, hogy nem fog eljönni, ezért nem is hívtam meg, mert ott volt az a temérdek alkalom, amikor kihagyta a lehetőségeket. Miért pont erre az egyre jönne el? Csak megvontam a vállam, mint akit kicsit sem érdekel a dolog. Mert amúgy így volt. Neki barátnője van, viszont arra már nem méltatott, hogy ezt elmondja, egyszerűen csak próbálta elérni, hogy leszálljak róla. Hát elérte.
Magamhoz vettem egy melegítőpulcsit, aztán azzal másztam ki az öltözőből, amikor már végre teljesen elkészültem. Nem tudom, hogy anyámék mennyire vehették komolyan ezt az egészet, de azért profi sminkest meg fodrászt fogadni egy cambrigde-i verseny miatt, nos… Túlzás egy picit, nem? Mert oké, én megértem, ha szeretnének büszkék lenni rám, és azt akarták, hogy jól mutassak a cuccomban, de mindegy is… Mert ez csak egy kisverseny.
Magabiztos voltam, ezért úgy döntöttem, hogy nincs értelme órákkal a verseny előtt elkezdeni nyújtani, majd lent a pálya szélén ráérek egy picit bemelegíteni. Kimentem, hogy találkozhassak pár ismerőssel, integettem anyáéknak, akik a lelátó felsőbb soraiban foglaltak helyet, aztán megölelgettem a barátnőimet is, akik leszaladtak hozzám és megdicsértek, hogy milyen csinos vagyok és biztosan nyerni fogok. Aranyosak voltak, ezért nem akartam mondani nekik, hogy nem, nem szépségversenyen vagyunk, szóval még fel kell mennem és megküzdeni az éremért, de nem baj, majd kiderül, hogy nyerek-e.
- Syd… - hallottam az egyikük elhaló hangját, aztán már csak a vállamon éreztem a kezét annak, aki megszólított. Abba az irányba fordított amerre ő nézett az előbb és akkor megpillantottam a látnivalót. Haydent. Pár pillanatig értetlenül meredtem rá, de aztán kapcsoltam és csak egy visszafogott mosollyal az arcomon intettem oda neki és már el is fordultam.
- Ezt nem hiszem el! Végre elérted, hogy itt legyen és csak ennyi a reakciód? Oda kéne menned… - hagyta abba a mondatot a felénél, mert egy pillantásommal beléfagyasztottam a szót.
- Nem kéne. Már nem érdekel. Ő érdekel. – mutattam Sakuyára, aki a falnak támaszkodva, vigyorogva járatta végig rajtam a pillantását. Hozzá is odamentem, adtam neki két puszit, aztán mégis elkezdtem bemelegíteni a pálya szélén, lenyújtottam az izmaim, próbálgattam a lábam, hogy meggyógyult-e, de úgy tűnt már semmi baja. Picit fájt még, mert elég csúnyát estem futás után, de gondolom ez már csak az utófájdalom volt. A nyakamba húztam a lábam, hogy ott is lenyújtsam rendesen, aztán üdvözöltem a többi versenytársamat. Mosolyogva fogtunk kezet, de azért mindannyian ugyanazt gondoltuk. Hogy le fogjuk verni a másikat. Ez így normális, azért egy minimális versenyszellemnek lennie kell annak érdekében, hogy ez ne csak egy sporttalálkozó legyen.
Még mindig nem pillantottam Hayden felé, gondolom el is ment már, mert megunhatta, hogy leszarom. Vagy talán az a Brookie is egy tornászcsaj, és igazából miatta jött? Mindegy, nem is érdekel, lehet felőlem pornószínésznő is. Azért valahol mégis örültem, mert így legalább kénytelen lesz végignézni, már ha még itt van. De várjunk csak… Ha Brookie tornászcsaj, akkor most kezet fogtam vele, ugye? Kedvem lett volna elkezdeni ordítani mindegyikkel, hogy ne lopják már el a pasimat, de elég idiótán hangzott volna a dolog, mert egyrészt nem a pasim, másrészt lehet, hogy tényleg miattam van itt. Jó, ennek az esélye egyenlő a nullával, hiszen vagy 20 versenyemet hagyta ki, de ahh. Mindegy.
Inkább semleges dolgokról kezdtünk el beszélgetni a többi lánnyal, mindenki az eredményeit emlegette, hogy eddig mit ért el, hány aranya van, hány kupát nyert, ezért én is beszálltam a körbe. Elég jó felhozatalnak tűnnek így első látásra, de az nem feltétlenül rossz, mert legalább lesz miért izgulnom. Utálok úgy nyerni, hogy nem szenvedtem érte.

tag: Életem | 720 | Jung Joon Young - Hold on | ruha

A verseny előtt még egyszer kijött a sminkesem és a fodrászom, hogy tökéletesítsék a kinézetemet. Nem nagyon értem, hogy miért ennyire fontos ez, de szerintem a smink és haj másodlagos, amúgy is jól nézek ki mindenhogy, szóval… Nem értem minek kennek ki ennyiszer. Amint hagytak egy kis teret lélegezni, a barátnőimmel kezdtem beszélgetni, aztán a lábamat a nyakamba kaptam, mire a suli diákjai hangos éljenzésbe kezdtek. Mosolyogva fordultam hozzájuk, aztán meghajoltam. Ünnepeljenek csak. Szeretem, ha körülvesz a csillogás és a fény, ha mindenki rám figyel. Önelégült mosollyal folytattam a csajokkal a társalgást, egészen addig, amíg meg nem pillantottam Őt. Illetve akkor is mosolyogtam, de csak kívülről. Akármit mondtam, akármit akartam érezni, azért tudtam, hogy valami elindult bennem. Megint az ismerős melegség cirógatta végig a belsőmet, amit minden alkalommal éreztem, ha találkoztunk. Most is túlságosan… tökéletes volt A ruhái úgy simultak a testére, mintha kizárólag rá szabták volna őket, a haja túl és a szemei túl feketék voltak ahhoz, hogy ne vegyem észre őket. Viszont bennem mindig túltengett a büszkeség érzése, ezért nem mutatta az arcom azt a vihart, amit bennem okozott. Ugyanezt csinálom Hironoval is, de már kezdek egy kicsit besokallni tőle. Én sem szeretek szándékosan utálni másokat, de most a helyzet megköveteli. Akármennyire kikészít, vagy bánt a dolog, nem tehetek mást. Utálnom kell mind a kettejüket a saját érdekemben.
Nem volt egyszerű csak úgy elsétálni, de úgy gondoltam, hogy ennél jobbat nem tehetek se neki, se magamnak. Már belefáradtam abba, hogy fussak utána, meg itt van Sakuya is, ez bőven jó arány… Nincs Hayden és Hironot is idegesíthetem. Ennél jobb nem is lehetne. Pont ezért mentem oda hozzá üdvözölni, és egy puszit is kapott az arcára, aztán a fenekemet riszálva jöttem el tőle, miután váltottunk pár szót. Úgyis tudtam, hogy azt nézné.
Amikor visszamentem éreztem, hogy ideje lenne elkezdenem nyújtani, mert ha nem teszem meg, akkor lehet nem lesz szép az előadásom, vagy balesetem lesz. Láttam már ilyesmit, szóval megfelelő bemelegítésre mindig odafigyeltem. Pont ezért lettem kissé frusztrált, amikor a bizonyos személy elkapta a csuklómat, és arrébbrángatott. Ki ő, hogy ezt megtehesse? Frusztráltan mentem utána, mert nem akartam, hogy kitépje a helyéről a csuklómat verseny előtt és ezért rontsak vagy valami. Amikor végre megállt és felém fordult, csak hűvös pillantással méregettem, de az egyik arcizmom megrándult. Utáltam, hogy ennyire jól néz ki, utáltam a feneketlenül mély, szénfekete szemeit. De talán a legzavaróbb az volt, hogy rám nézett. Mindig megzavarodtam a pillantásától, most is. Pár másodpercig ezért csak némán néztem a szemeibe, felszegett állal, mert nem akartam, hogy láthassa a pillanatnyi gyengeségem. Azzal mindent elrontanék. Amint megszoktam a vizslató tekintetét, rögtön szólásra nyitottam a számat.
- Szerintem is beszélnünk kell – bólintottam, aztán lefejtettem a csuklómról a kezét, amivel tartott, és hátrébb léptem egyet, hogy kartávolságra legyünk egymástól. Így jó.
- Először is – kezdtem bele olyan hűvös hangon és mosolytalanul, ahogy még sosem beszéltem vele – Mit keresel itt? Másodszor, pedig nincs miről beszélnünk, minden várhat.
Itt a mondat első fele volt hangsúlyos. Tényleg nem volt miről beszélnünk. Barátnője van, vagyis gondolom miatta hagyott úgy a múltkor. Ez épp elég ok volt ahhoz, hogy végre abbahagyjam az utána való koslatást. Már én is szánalmasnak éreztem, de valahogy… Nem tudtam mást tenni. Talán csak egy nagyon elhúzódó, plátói szerelem amit érzek iránta, de már nem számít.
Hátat fordítottam neki, és a lábamat a korlátra fektettem, hogy rendesen le tudjam nyújtani, aztán ráfeküdtem teljesen. Ebben a pozícióban meg tudom fogni a talpam, mert elég hajlékony vagyok hozzá. A másik lábamhoz egyelőre hozzá sem nyúltam, mert azért kíváncsi voltam, hogy mit akarhat tőlem.
- Öt perced van – léptem oda hozzá, és megpöcköltem az arcát, aztán a még mindig csuklómon levő, arany órára mutattam – Ha nem tudod összefoglalni annyi idő alatt, mert ennyire korlátolt vagy, akkor nem érdekel a vége. Itt foglak hagyni.
Én is tudtam, hogy nem az. Megvan a magának való esze még akkor is, ha soha nem figyelt a suliban. Talán jobban ismerem, mint ő saját magát. Végezetül még megpöcköltem a homlokát, aztán karba tett kézzel, úgy álltam előtte, mintha hatalmas megtiszteltetés lenne számára az, hogy egyáltalán szóba állok vele, holott legszívesebben ellazítottam volna a testem, de a büszkeségem egyáltalán nem engedte, így kihúzott derékkal álltam előtte, és dacosan pillantottam a szemébe, mert majdnem egy magasságban van a tekintetünk még így is. Sokkal magasabb és nőiesebb vagyok a többi tornászlánynál, amit elég sokan meg szoktak jegyezni nekem, de nem foglalkoztam vele. Ez van.


tag: Életem | 730 | Szabó P. Szilveszter - Belém égett | ruha