Skyler xx Jiyeon - Master and Slave

Rácsesztem. Nagyon csúnyán, nagyon iszonyatosan rácsesztem.
A tegnapi incidens után az igazgatóval és a rendezővel egészen biztos voltam a halálomban. Nem tudtam mitől kéne jobban rettegnem: a szerencsétlenségtől, ami végérvényesen megpecsételte az elkövetkezendő egy esztendőmet, vagy attól, hogy a munkahelyemen még biztosan kapok majd a fejemre.
Szóval a biztonság kedvéért mindkettőtől rettegtem.
A Bibilia a földön hevert, arccal bámulta a plafonról lógó csillárt, és ontotta magából az igazságokat. Egy percre sem vettem le róla a szememet, amióta elhatároztam, hogy megoldást keresek a problémámra. Ha olyan pohárba töltesz, amiből már leittak, de még nem itták ki teljesen, egy esztendő balszerencse a jutalmad. Nem kértem belőle, nem, nem, mindenre szükségem volt, csak éppen erre nem.
A Biblia majd segít, gondoltam azon nyomban, hogy beestem az ajtón, és olyan elszántan kutakodtam a válasz után, hogy tisztára elfelejtettem az este hat órai vacsit. (A nagyi sosem szól, elvárja, hogy magamtól botorkáljak ki a konyhába, és költsem el a főztjét. Mondanom sem kell persze, hogy hat után egy falatot sem ehetek, mert a nagyi arról is gondoskodik. Lakatot tett a hűtőre. Nem tudom miért csinálja, de kezdek gyanakodni, hogy szimplán csak az agyamra próbál menni. Ráadásul iszonyú sikeresen.)
A gyomrom mély korgással panaszkodott a kimaradt étkezésre, a lábam pedig görcsösen kiáltozott a megmozdulásomért. Nem tettem eleget egyiknek sem. Kész voltam ott maradni egész álló este, ha kell, hát holnap nem megyek dolgozni, ha kell hát rúgjanak ki, ha kell hát halljak meg éhesen és görcsösen, de fel nem állhattam, amíg a megoldás a birtokomban nem volt.
Aztán megtaláltam, mint egy varázsütésre.

Elővettem a kis tükröt.
Vagy tíz percig mustráltam magamat, olyan mélyen néztem a saját szemembe, hogy esküszöm zavarba jöttem. Kerestem benne a balszerencsém leghalványabb csillogását.
Amikor úgy éreztem kapcsolatba léptem tükörképemmel, erősen megnyomva minden egyes szótagot, hangosan kimondtam, háromszor:
- Szerencsétlenségem tükörképemnél hagyom. Mostantól szerencsés vagyok. Szerencsétlenségem tükörképemnél hagyom. Mostantól szerencsés vagyok. Szerencsétlenségem tükörképemnél hagyom. Mostantól szerencsés vagyok - kántáltam, aztán mielőtt elrepült volna a kósza pillanat, megfogtam a szerencsekövemet, és jókora ütésekkel ripityára törtem a tükröt. Elégedett arckifejezésem apró darabokra esve pillantott vissza rám.

Továbbá nem voltam rest bevetni az összes lehetséges fegyvert. Kimentem négylevelű lóherét keresni (este hétkor már jócskán a dombok mögött járt a nap, szóval elemlámpával ücsörögtem a hideg fűben, és elsírtam magam, amikor rádöbbentem, hogy kis híján hibernáltam a lábujjaimat.) Nem volt benne semmi köszönet, de megérte, ha azt vesszük, hogy végül találtam egy három és fél levelűt. Nem tudom, az mit jelent. Talán az is hoz még némi szerencsét.
Patkóval a párnám alatt aludtam. Az összes porcelán és üvegteknőst megsimogattam háromszor a lakásban. Borostyánnal, ametiszttel, és rózsakővel a kezemben aludtam. Kamillatea filtert raktam a kádba, miközben fürödtem.Mire elaludtam, olyan kibaszottul szerencsének kellett lennem, mint még soha.
Kellett volna. Akkor még nem tudtam, mi vár rám másnap.

- Ma sem vagy egy bombanő - csóválta a fejét Nagyi. A tükörből pillantott vissza rám. Ha valakivel a tükörben találkozik a tekinteted, a lelketek egy percre helyet cserél.
- Nem is kell annak lennem Mami - fújtam bosszúsan. Egy sima, szürke kapucnis pulcsi volt rajtam, meg egy farmernadrág. A pulcsi alatt kifordított póló. Tudom, tudom, csak akkor hoz szerencsét, ha véletlen csinálja az ember. De mégis, muszáj volt biztosra mennem. Épp a bakancsom cipőfűzőjével bajlódtam.
- Lemondhatnál már erről a fiúutálatodról.
- Bojkott - helyesbítettem.
- Baromság.
- Mama! Ne kérdőjelezd meg a hitemet - rivalltam rá mérgesen, és komolyan sértettséget éreztem.
- Ez nem hit. Ez nyavalygás - kezdte megint. Kezdte mindig. - Engedd ki a hajad abból a snasszos lófarokból. Vagy vágjuk le a francba, minek van hosszú aranyhajad, ha úgy hordod, mint valami csávó. - Nem akartam tovább hallgatni a szentbeszédét. Ma szerencsésnek kellett lennem. Ha reggel az első beszélgetőpartnereddel összeveszel, aznap senkivel nem jössz majd ki jól.
Kibontottam a hajamat.
- Szeretlek Mami - nyögtem miközben fél lábon kiugráltam a bejárati ajtón, eleget téve azon hirtelen jött ötletemnek, hogy majd a lépcsőházban felveszem a másik cipőm. Tényleg szerettem a nagyit, de akkor, éppen, csak nem akartam, hogy veszekedésnek minősüljön a beszélgetésünk. Nem akartam mindenkivel veszekedni. Munkába tartottam, ahol már így is tele volt elem a pohár... Haha, már ha érted.

- Jiyeon, te mázlista! - Összerezzentem, aztán kihúztam magam, miután alaposabban megrágtam a mondatot.
- Miért is? - kérdeztem Sooah-t (akivel a leginkább megtaláltam közös hangot a stúdióban), bár pontosan tudtam, miért. A sok-sok szerencsehozó varázslat meghozta a gyümölcsét.
- Nem is tudod? NEM IS TUDOD? Hé, Heekim, hallod ezt? Jiyeon még csak nem is tudja. - A másik lány inkább idegesítő volt. Rajongott az idolokért. Néha úgy éreztem mikor mellettük voltam, mintha más nyelven beszélnének. Pedig egész biztosan koreaiak voltak. Heekim odaszaladt, fülig érő vigyor, csillogó, fanatikus szempár.
- A tegnapi rendező, aki úgy utált téged - erre megakadt a torkomon a semmi, és köhögtem egy sort -, az LHT-nek készít videoklipet! Mostanában sokat lesznek nálunk! - sikította, és látszott rajta, hogy teljesen magán kívül van az örömtől.
LHT. LHT. Nem tudom milyenek a magamfajta lányok, de nem hallgatnak k-popot. A stúdióba érkező idolok nagy részének a létezéséről sem tudtam. Az LHT más volt. Az LHT-ről az is hallott, aki magamfajta lány volt. Nem tudtam volna felsorolni a tagjait, de legalább nagyjából képben voltam a létezésükkel.
Ez valószínűleg az arcomon is meglátszott.
- Örülj már egy kicsit jobban... - grimaszolt Sooah. - Iszonyú lehangoló vagy. - Úgy mondta, mintha ő maga lenne az LHT.
- Ühümm... - dünnyögtem. - Na de, miért vagyok szerencsés?
- Sooah és az én kedvencem is Skyler. Aaaahj, annyira édes, annyira helyes, annyira... - És mindketten visongattak, én meg már megint, meg még mindig nem tudtam, hogy miért vagyok szerencsés.
- Szóval, miért vagyok szerencsés? - De hiába, a lányok nem hallottak engem a saját visításuktól. Már nem Koreában voltak. Már nem mellettem álltak. Már LHT országban köpték a rózsaszín szerelemhányásukat. Istenemre mondom, hogy éppen arról beszéltek, hogy képesek lennének akár csak egyetlen éjszakára is odaadni magukat Skylernek, amikor újabb hang csatlakozott hozzánk:
- Te vagy Skyler asszisztense! - lépett mellénk a főnököm, aki minden nap beosztott minket a pozíciónkba. - A szünetben neked kell majd öltöztetned, minden szavára figyelned, minden kérését teljesítened.
Skyler. Az extázisba esett lányokra pillantottam. Egy kis csalódás futott át a szívemen. Azt hittem valami hatalmas szerencsében volt részem. Pedig csak a szolgája lehettem valakinek, akibe mások szerelmesek voltak. A másik részem hihetetlen örömmel fogadta a hírt. Egy idol asszisztensének lenni? Ráadásul úgy, hogy még csak nemrég dolgozom itt? Hatalmas erőlepésének számított. Azt hittem ki akarnak rúgni a tegnapiért, ehelyett megjutalmaztak.
- De... de miért én? Vagyis ez fantasztikus, és köszönöm a bizalmat. De én még csak kezdő vagyok itt...
- A hozzáállásod miatt - kaptam meg az első elismerő mosolyomat pályafutásom során. Beégett a szívembe a pillanat. - Te tudod kezelni azt, hogy egy idollal találkozol. - Majd tovább is állt, jelentőség teljes pillantást vetve a fanatikus párosra.

A forgatás egykor kezdődött, a banda pedig délben érkezett meg a helyszínre, hogy legyen idejük egy órát pihenni, mivel egész délelőtt a klip koreográfiáját gyakorolták, és esélyük nem volt normálisan megebédelni például.
Most már bennem is felébredt a kislányos izgatottság. Nem feltétlenül Skyler miatt, bár bevallom, a gondolat, hogy Korea egyik legismertebb fiújával találkozom, igencsak ostromolta az idegeimet. De leginkább azért, mert végre fontosnak érezhettem magamat a munkámban. Nem láb alatt voltam. Az idolokhoz beosztott asszisztensek feladata komoly volt, és sokat jelentett. Skyler öltözőjében ácsorogtam. Aztán sétálgattam fel-alá, mert nem tudtam mit kezdjek magammal. Még egyszer megnéztem az összes felszerelést, amire szüksége lesz a forgatáson. Az összes ruhát. Az összes cipőt. Az összes kiegészítőt. Az összes üdítőt a hűtőben, és még egy termoszt megtöltöttem kávéval, bár unalmamban és idegességemben már annyit gyártottam, hogy nincs az az ember, aki túlélt volna ennyi koffeint. Ha kajára lett volna szüksége, akkor a konyhába rohantam volna utánpótlásért, bár már ideszállítottam egy-egy adaggal az összes mai fogásból.
Aztán nyílt az ajtó.
Haptákba vágtam magam, és meghajoltam.
- Jó napot! - köszöntöttem szinte énekelve, a pulzusom az egekbe szökkent, és izgatottan nekikezdtem a munkámnak. - Jeon Jiyeon vagyok. Ha bármire szükséged lenne a mai nap folyamán, én azért vagyok, hogy kiszolgáljalak - mosolyogtam rá, és felegyenesedve a meghajlásból, az arcába pillantva megállt bennem az ütő.
Ő az, akibe a lányok szerelmesek, gondoltam, és elvörösödött a képem, amikor rádöbbentem, hogy mennyire tökéletesen fest. Az ember lánya nem tud mit tenni, ha valakit vonzónak talál. Összeszorult a torkom, ismét a cipője orrát kezdtem bámulni, és ösztönösen a tisztaság gyűrűmhöz nyúltam. Sokszor történt már velem hasonló, de a gyűrű tapintása mindig visszarángatott a földre. Most sem volt másképp. A másodperc törtrésze alatt összeszedtem magam, és udvariasan visszapillantottam rá.

Olyan gyorsasággal ostromolta a szívem a mellkasomat, hogy egészen biztosan voltam benne, hogy ez nem egészséges folyamat.
Nem tudtam mégis miért izgulom ennyire túl a dolgot. Miért vagyok az öltözőben, már fél órával az érkezése előtt. Miért félek attól, hogy az a száz liternyi kávé sem lesz elegendő neki, és majd az én fejem lesz leszedve, amiért rosszul végeztem a munkámat. Amíg várakoztam, amíg fel-alá sétálgattam, amíg mindent milliószor leellenőriztem, hogy úgy van-e, ahogy annak lennie kell, egyre feljebb szökött a vérnyomásom. Mire megérkezett, mire végre kicsapódott az a rohadék ajtó, hogy megjelenjen mögötte, és elkezdhessem azt, amin már percek óta csak fostam, addigra valósággal szédültem.
A jelenléte adrenalinlöketet adott, ami átkapcsolt valamit az agyamban, és hirtelen minden aggodalmamat átvette a hígítatlan buzgóság. Buzgóság, hogy én most itt dolgozni vagyok, és hogy én most itt mindent megfogok tenni, hogy büszkék legyenek rám a fentiek. Hogy mindent megtegyek, tiszta legyen a lelkiismeretem, a szerencsém, a karmám.
Ha tiszta szíveddel szereted munkádat, munkád tiszta szívvel szeret majd téged, írta a Biblia. A legtöbb ember számára üres szavaknak tűnhettek a kis könyvemben leírt bölcsességek, de számomra sokkal többet jelentettek annál. Nem csak tanácsok voltak, de igazi, valós következményekkel volt teletűzdelve. Eszerint pedig: ha rendesen dolgozol, csak jó vár rád a munkádban, csak elismeréssel fognak rád tekinteni, és ahogy te állsz a saját munkádhoz, úgy fognak hozzád állni a feletteseid. Úgyhogy ez az aranyszabály mozgatórugóként dolgozott bennem.
Kérdésére elmosolyodtam.
- Természetesen... - feleltem, a hangsúlyt nem vittem le a mondat végén, csak álltam, gondolkoztam, néztem, pislogtam, mint egy barom, és kattogott az agyam. Nem tudtam, hogyan szólíthatnám meg. Sunbae? Oppa? De ha leoppázom, az meg olyan, mintha olyan lennék, mint a visongók. - Su... - kezdtem el az egyiket, de meggondoltam magamat. - Op... - döntöttem a másik mellett, de megint elbizonytalanodtam. Hagyjuk. Mondjuk mi lenne, ha nem szólítanám sehogy sem? Dugja fel a tiszteletjelzőt az, aki kitalálta. - Persze, bármit megteszek, ezért vagyok az asszisztensed, nem igaz? - fogtam neki előröl a válaszadásnak, abban a lehetetlen dologban reménykedve, hogy talán az előző próbálkozásaimat nem is hallotta. Akkor még nem is sejtettem, hogy miközben én azon gondolkoztam, hogy hogyan kéne megszólítanom, inkább azt kellett volna észrevennem, hogy a kérdése egyáltalán nem volt olyan tiszta, hátsószándék nélküli, mint amilyennek én azt naivan hittem.

Felismerhettem volna, hogy jelenléte az első pillanattól kezdve arroganciával töltötte meg az öltözőt, de túlságosan is el voltam foglalva azzal, hogy én meg tiszteletet, és melegséget sugározzak magamból. Mondjuk meg az őszintét, tudtam, hogy mire számítsak, és ezért is próbáltam naivan magamba erőltetni a gondolatot, hogy velem majd másmilyen lesz, engem majd nem próbál meg kikészíteni, engem majd nem próbál meg kirúgatni, ha úgy tetszik. Végeztem némi kutatómunkát a környezetemben érkezése előtt, de mindig csak a két végletbe botlottam, ha felőle érdeklődtem: "Jiyeon, te mázlista!" vagy "Jiyeon, szegény". Nem kérdés, hogy az előbbit a megszállott rajongóitól, az utóbbit meg néhány régebb óta a filmiparban dolgozó veterántól kaptam a fejemre. Annyira azért én sem voltam egyszerű, hogy ne tudjam leszűrni, valószínűleg a veteránoktól kaptam az igazabb szagú információkat, de mégis, a remény egy karcsúbb fénycsóvája ott izzott bennem kiolthatatlanul. Én nem vagyok olyan, mint ők, gondoltam. Nekem csak az számít, amit a hitem diktál, nekem más nem fontos. Mondhatni, hogy a gátlásaim egészen más kereteken belül vannak, mint másoké. Én nem fogok megőrülni érte, vagy tőle, hiszen számomra a fekete macskák, a létrák, és a szerencsehozó talizmánok jelentik az izgalmat. Ő csak egy ember, embert pedig már sokat láttam.
Aztán fel kellett ismernem, hogy végtelenül naivan álltam a dolgokhoz. Már megint. Magamban örömködtem egy sort, hogy nem neveztem az eredeti nevén, de aztán rádöbbentettem magamat, hogy teljesen mindegy, hogyan szólítom, ugyanaz az arrogáns kép fog visszanézni rám. Hirtelen már nem is tetszett annyira. Elszégyelltem magamat, hogy a belépésekor egy percre én is vonzónak találtam, és most még jobban elszégyelltem magamat, amiért felidéztem magamban ezt a pillanatot. Nem elég, hogy amúgy is bojkott alatt álltam, és amúgy is ott csillogott a tisztasággyűrű a kezemen, de elszomorított, hogy akit egy percre jó csávónak ítéltem, az kiderült, hogy faszfej.
De még mekkora faszfej! Előjött a baromságával, hogy táncoljak a fejemen egy pohár vízzel, én meg csak a száját tudtam bámulni, ahol próbálta rejtegetni azt a gonosz mosolyát - igencsak amatőr módon. Még mindig a naiv arckifejezés uralkodott rajtam, noha már fél perccel ezelőtt felfogtam, hogy nincs helye itt a reménynek, meg a szépségnek és a jónak, amiben én olyan bőszen hittem. Skyler megakarja keseríteni az elkövetkezendő óráimat. Pont úgy, ahogy mindenki másét is megkeserítette. A veteránoknak volt igaza, nem pedig a rajongóknak, mint az várható volt. Az arcom lassan behozta a lemaradást felismerésemmel szemben, és tisztelettudó mosolyom lekonyult, hogy geometriailag tökéletes vonallá torzuljon. Nyeltem egyet, a lábára pillantottam, mintha onnan várnám a megfelelő reakciót, amivel elő kellett volna rukkolnom. Mérges voltam, a sajátos módomon, hogy magamban fortyogtam, és nem értettem, miért történik velem ez. Mérges voltam, amiért semmibe veszi a munkámat, a céljaimat, és engem. Mérges voltam, amiért ő már volt valaki, én még mindig senki, és mégis kettőnk közül én tudtam, hogyan kell emberien viselkedni. Nyeltem egyet. Lenyeltem saját mérgemet, és bátran pillantottam fel rá. Dacosan.
Lehet, hogy másokat képes volt az őrületbe kergetni, de mint mondtam, az én gátlásaim nem ott kezdődtek, ahol másoké, és messze nem ott végződtek. Amíg nem kéri, hogy törjem össze a tükröt, és menjek át egy létra alatt, addig engem nem tudott sakkban tartani. A Biblia nem tiltotta, hogy poharakkal a fejemen ugráljak, ennél fogva semmi bajom nem volt a feladattal. Rámosolyogtam, és éppen ugyanolyan hangnemben, mint eddig, ismét hozzászóltam:
- Rendben Skyler - hajoltam meg tisztelettudóan, és robotszerűen sétáltam a legközelebbi műanyagpohárhoz. Megtöltöttem vízzel, a szoba közepére álltam, és a fejemre helyeztem. Nem volt könnyű feladat. Ha csak simán állnom kellett volna, akkor esetleg sikerül megtartanom az egyensúlyát. Mégis felhelyeztem hát a poharat, tudatában a várható sikertelenségnek, majd piruett-szerű forgásba kezdtem. A pohár várhatóan, azonnal az öngyilkosságba rugaszkodott a fejtetőmről, a hajam, a ruhám, az arcom bepermetezte az a pohárnyi víz, de egye fene, nem voltam cukorból, és ennyitől még a tüdőgyulladás is csak messziről integetett. A műanyag koppant egyet, kettőt, hármat a földön, és Skyler lába elé gurult. Felé fordultam, és meghajoltam. - Még valami esetleg, amit megtehetek érted, mielőtt kezdődik a forgatás? - A tekintetünk találkozott. Pislogni sem mertem. Nem tőle féltem, hanem attól, hogy ha pislogok, akkor kiveszik a tekintetemből az az elhivatottság, az a dac, az a bátorság, és az a nyilvánvalóan tetetett tisztelet, amit az ő arrogáns szemeibe akartam szúrni.

Büszke voltam magamra, és dacolni akartam vele, ugyanakkor másra sem vágytam nagyobb áhítattal, mint hogy eltűnhessek innét. Bőrömet csípte a karma mindegy egyes csapása, a szívem zakatolt a dühtől, és a félelemtől, amiért rádöbbentem, hogy sejtésem beigazolódott: tényleg elvesztettem a szerencsémet. És az átlag embernek talán ez fel sem tűnt volna, az átlag ember talán csak úgy mondta volna, de én másképpen láttam a dolgokat, mint az átlag ember. Az én bensőmet hideg félelem reszkette meg annak gondolatára, hogy Skyler csak az első csapás, és ki tudja mi vár még rám. Agyam minduntalan azon kattogott, hogy milyen további sorstisztító tevékenységekkel mossam makulátlanra a jövőmet, és bosszús voltam, amiért a tegnapi fáradozásaim mind hiábavalóak voltak. Sejthettem volna, hogy a három és fél levelű lóhere, amit a parkban guberáltam, egyáltalán nem olyan megváltó típus, mint a négy levelű társa. Rohadjon meg az is!
Bemutatóm után kényszerítettem magamat, hogy egészen addig bámuljak szúrós szemeibe, amik ki nem szúrja velük az enyémeket. Veszítettem, mert megcsináltam azt a nyilvánvaló baromságot, amire kért, ugyanakkor a győzelem szele futott fel karjaimon, érdes libabőrt hagyva maga után. Vagy lehet, azért éreztem libabőrt, mert láthatóan szóhoz sem jutott, és zavarba jöttem attól, hogy mikor végül mégis sikerül neki, őszinte mosollyal jutalmazta a produkciómat. Az volt a célom, hogy mérges legyek, hogy érezze, amit ténylegesen mondani akarok: "tessék te rohadék, megcsinálom, amit kérsz, ki vagy te ahhoz, hogy egy percre is elbizonytalaníts!". Ehelyett meg fogta magát, és elbizonytalanított, én pedig bűnösnek éreztem magam, amiért görcsös gombócba rándult a gyomrom a szemkontaktustól, amivel én próbáltam őt támadni, és most én voltam az, aki el kellett, hogy kapja a tekintetét.
Akartam neki mondani valamit, hogy nem én vagyok a hülye, hülye az, aki mondja, meg az, aki másokat ilyen hülye-hülye feladatokra utasít.
- Olyan a kutya, amilyen a gazdája - nyögtem, aztán meg is bántam rögtön, mert rádöbbentem, hogy ezzel magamat minősítettem le valahová nagyon mélyre a föld alá, az alvilágba, ahol az elkárhozottak lelkei kapaszkodtak belém, és próbáltak maguk között tartani. Ami azt illeti, maradnom kellett volna, jobb elásva lenni, mint a felszínen megalázkodni. De azt is tudtam, hogy Skyler csak a rosszra fordult szerencsém egyik hírnöke, és semmi több annál.
"Ha kiállod a karmád tizenkét legborzasztóbb próbáját, szerencséd örök tisztaságot nyer!"
Otthon egy listára írtam a karmám legborzasztóbbnak vélt próbatételeit, és egészen biztos voltam benne, hogy Skylert is fel kell majd írnom rá. Nem tudhattam pontosan mennyinél tartok, elvégre sosem tudhattam, hogy melyik próbatétel valóban a karmám által legborzasztóbbnak tituláltak egyike, de tudtam, hogy ha egyszer mind a tizenkettőn túlesek majd, akkor többé nem kell tartanom a balszerencsétől. Szóval nem lehettem olyan gyenge, hogy pont nála szedjem a sátorfámat, és adjam fel a dolgot.
Aztán ott termett előttem, és legszívesebben gyomorszájon ütöttem volna, de az igazság az, hogy nem mertem hozzáérni. Aztán ő megtette helyettem, nem emlékszem, hogy felvette volna azt a törülközőt, de most mégis a kezében tartotta, és gondosan elkezdte felitatni a vizet megázott tincseimről. Éreztem én, hogy le vagyok kicsinyelve, sőt, ami azt illeti az előbb neveztem magamat a kutyájának (még akkor is, ha a jó ügy érdekében tettem, hogy biztosítsam róla, ő is minimum akkora hülye, mint én), de ezt a lépését még én sem akartam szótlanul tűrni.
Összevontam a szemöldökömet.
- Éppen azt próbálom tenni. - Végezni a munkámat, de hát édes mamám, hogy végezzem, ha ez az ember itt akadályoz benne? Nyomatékosítás képen, hogy igenis én akarom végezni a feladatomat, a rongyért nyúltam, amivel a fejemet tapogatta, ügyelve rá, hogy az ujjaihoz ne érjek, a bőre egyetlen felülete se érintkezzen az enyémmel. Megpróbáltam elvenni tőle, hogy a saját fejemet ápolgassam. Nem vagyok a kutyája, he! Még akkor is, ha az előbb mondtam... Az nem számít! Hazudtam!
- Nincs túl jó érzékem az öltözködéshez - feleltem gyorsan, és lepillantottam magamra, mintha meg akarnék bizonyosodni róla, hogy ugye ma sem vagyok túl csinos. Amióta bojkottot tartottam, és próbáltam minél messzebb tartani magamtól a fiúkat, azóta sosem hordtam szoknyát, szép ingeket, topokat, vagy masnis dolgokat. Nem sminkeltem magamat, és a hajamat is általában lófarokban hordtam. Átkoztam a reggeli beszélgetést mamával, mert most jól jött volna, ha még a hajam is abban a "snasszos lófarokban" van, ahogy ő azt mindig emlegette. Szóval lényegében hazugság volt, hogy ne értettem volna hozzá, de mégsem mondhattam, hogy egy divatdiktátor vagyok, mikor láthatóan a kukából szedtem a ruháimat.
Visszapislogtam rá, és feltűnt, hogy milyen közel jött az imént. Önkéntelen lépést tettem hátra - feltűnésmentesen akartam, mintha csak toporognék, de valamiért természetellenesen hatalmas lépéssel növeltem meg a kettőnk közötti távolságot.
- De azért meglátom mit tehetek. Ha valamelyik ruhadarabhoz ragaszkodsz, akkor majd én is ahhoz ragaszkodom - tettem hozzá jól betanultan, pontosan úgy, ahogy azt kellett mondanom, mint az asszisztense. Közömbösen beszéltem, nem akartam elmosolyodni. Robot akartam lenni, a legtökéletesebb asszisztens, hogy ne találhasson fogást rajtam, ugyanakkor hamar vége legyen ennek a dolognak.