Picit bántott, hogy Oppa annyira gonoszan viselkedett velem, de úgy voltam vele, hogy talán csak cikinek tartott a haverjai előtt. Olvastam azóta néhány tinisegítő magazint, amik azt írták, hogy a fiúk nem igazán szeretik egy helyen tudni a haverjaikat a húgukkal, mert félnek, hogy túlságosan pasiból vannak, és rámozdulnak a kistestvérükre. Gondolom ezért is tessékelt ki abban a pillanatban, amikor az egyik fiú – aki nagymenőnek tűnt – megjegyezte, hogy jó a fenekem. Én persze rögtön bele is pirultam, mert elfeledkeztem a fura öltözékemről és a pattanásos arcomról, sőt mondhatni nem érdekelt. Boldog voltam, mert itt van a testvérem, ezért egyáltalán nem érdekelt a kinézetem, csak futottam, mert látni szerettem volna. Ezt jelenti az őszinte testvéri szeretet, nem? Legalábbis én így gondolom. Ezért nem is értettem, hogy miért nem jött utánam, mert tényleg aranyosan üdvözöltem szerintem, mármint a legtöbb testvérke örült volna ilyennek, de mindegy. És akkor utána csak rosszabbodott a helyzet, mert fellöktem egy fiút, akinek annyira szép arca van, hogy a lélegzetem is elállt tőle, és azóta sem láttam, habár ennek talán egy picit örültem, mert akkor éltem át életem első és legnagyobb lőjetek le sztoriját és köszönöm szépen, többet nem kérek belőle.
Habár sikeresen legyilkoltam a pattanást, és már nem csúfítja el az arcom, azért nem szívesen futnék össze a sráccal. Lehet, hogy kifestve és szép hajjal meg normális ruhákban meg sem ismerne, de azért nem merek kockáztatni. Elég hülyén vennék ki magát a helyzet. Lehet, hogy csak elmenne mellettem, de azt sem tartanám kizártnak, hogy megszólít. Az meg hogyan nézne ki? „Szia, te vagy a fura ruhás lány, pattanással az orrán, nem?” vagy „Te vagy az ormótlan állat, aki feldöntött pár napja, ugye?” Ezt hála az égnek sikerült elkerülnöm, és úgy néz ki Oppával is rendeződni fognak a dolgok, mert most írt sms-t, hogy együnk együtt, tudja, hogy egyszerre van szünetünk és szeretne velem beszélni. Gondolom bocsánatot akar kérni, ezért boldogan vágattam le a lépcsőn, hogy elkaphassam egy társagásra, meg persze jól lecseszhessem a viselkedéséért.
Amint megláttam vigyorogni kezdtem, mint egy idióta, de ez nem tartott sokáig, mert gyorsan bevetettem minden belém csepegett színészi tehetségem, és amikor odaléptem a kajámmal együtt, amin megint a diétás cuccaim voltak, akkor már hűvös volt az arckifejezésem. Most is szívesen a nyakába vetettem volna magam, de inkább nem tettem meg, mert a tegnap se értékelte… Gondolom most sem érdekelné.
- Park Jae Min – néztem rá kimérten, aztán frusztráltságot mímelve, kissé erősebben helyeztem a tálcát az asztalra, de semmi sem folyt ki belőle. Gusztustalan lett volna, ezért már kikísérleteztem, hogy milyen erőskálát bír még ki az asztal és milyet nem már. Igen, gimnazista koromban rengeteg időm volt, és nem, egy cseppet sem foglalkoztam furcsa dolgokkal. Néha porszemeket számoltam, vagy a sótartóban az ételízesítőt. Kicsit sem unatkoztam Jae Min nélkül, ááááá….
- Miért hívtál ide? – tettem fel a második kérdésem, és a kezembe vettem az evőpálcikáimat. Éhes voltam, és minél előbb magamba akartam dönteni az amúgy is szegényes ételmennyiséget, de sajnos amíg nem tudni, hogy ki kapja a darabban a szerepet, vissza kell fognom a fogyasztásom. Pedig olyan szívesen megtölteném a pocakom, de nem szabad, erősnek kell maradnom annak ellenére is, hogy amúgy nem vagyok hízékony típus. Nem kockáztathatok.

525 | Cosmic Girls - Secret | ruha