Seol xx Bogum - round 2

Olyan kurvára nagylelkű, alkalmazkodó faszi voltam, hogy a második hét végére már nem kaptam instant foshányást Hong Seol nevének említésére. A házamban a jelenlétére utaló dolgoktól pedig, mint például hajszálak a kanapén, hajszálak a földön, komplett hajkoronák a kádban, már a szemem sem rebbent, és bár magától Seoltól még mindig sikítva akartam rohanni a börtönbe, hogy helyet cseréljek a bátyjával, de már az is lassan kezdett beleolvadni a napi rutinomba, hogy védjem a farkam egy esetleges seprűvel való nekitámadástól, aggódjak az életemért, amikor ételt rak le elém, és annyi pénzt adjak a kezébe, amennyit utoljára öt éves korában látott egy helyen Dagobert bácsi kacsameséiben.
Néha egészen csendes is tudott lenni, állapítottam meg így két hét elteltével, ami alatt tökre úgy éreztem magam, mint valami kutató a discovery-n, akinek az a feladata, hogy megfigyelje egy kihalás szélén álló faj egy példányát. A különbség csupán annyi volt, hogy én egyáltalán nem bántam volna a megfigyelt faj teljes kipusztulását, sőt, maximálisan támogattam azt. Hong Seol génjeit még csak véletlenül sem kéne továbbörökíteni a jövő generációinak, jobb, ha a jelenben elfolytjuk a szaporodását. A "néha egészen csendes tud lenni" tulajdonság leginkább alvás közben volt rá jellemző, és éppen ezzel a tevékenységgel édesítette péntek reggelemet.
Már egy hete a szobámban őriztem Hong Seol ajándékát, de eddig nem volt alkalmam odaadni neki. Egyrészt, mert baszódjál meg Hong Seol, amiért elcseszed az életem! Másrészt meg, mert amikor éppen nem gondoltam ezt, és nem akartam kitekerni a nyakát, akkor három másodperc múlva okot adott rá, és megint baszódjál meg Hong Seol, amiért elcseszed az életem!
A lenti szoba - mert isten áldja azt makacs, ürességtől kongó szemetet a nyaka tetején, hogy még a szobát is lenyúlta - ajtaja mellett ácsorogtam kezemben a dobozzal. Tisztára úgy éreztem magamat, mint valami nyomorék romantikus drámában, ahol a papucs pasi alig várja, hogy előjöjjön szíve hercegnője, és azonnal mellette lehessen. Igazából én csak a buta arcába akartam nyomni az új telefonját, még azelőtt, hogy lett volna alkalma belepisálni az agyvizembe.
Nyílt az ajtó, az álmos sárkány elé vetettem magam, a kezébe nyomtam az iPhone 7 dobozát, és hátrébb ugrottam, mielőtt kettépicsáz.
- Tiéd. Felbasz, hogy nincs iMessage-ed - böktem oda, száznyolcvan fokos fordulatot vettem, és megindultam a kanapéra, mielőtt a kolonc befoglalhatta volna.

Szóval, az a nagy helyzet, hogy munka nélkül, pénzelve, addig aludhatok, ameddig csak akarok, mert Halfej tudja, hogy ha meg mer zavarni, akkor a torkáig dugom a seprűnyelet alulról. Nem is próbálkozik. Mondjuk, lehet nem kellett volna már az első reggel leordítanom a fejét, amiért kicsit hangosabban jött le a lépcsőn. Mégis csak az ő háza. Fasza hűtővel – ami így két hét után már annyira nem nagy szám – meg hát szaunával, amiben még a seggválasztékomból is ömlik a víz. Szóval próbálkozik, és teljesen tisztában vayok vele, hogy ő emiatt valami hatalmas nagy szentségnek tartja magát, és ha lehetne akkor szobrot emelne magának, bitang pöccsel, hogy ő az istencsászár. Hah!
Egyébként arra ébredtem, hogy szomjas vagyok, ami fura, mert minden este berakok vagy két liter vizet az ágyam mellé, hogy nehogy ki kelljen mennem, és visszafoglalhassa a szobát, vagy elkapjon és megerőszakoljon a kanapén. De most nem volt, ellopták, megette ez a vadbarom, hogy csak kicsaljon. Adok én neki! Csak felébredek. Megdörzsölöm a szemem, ahogy kinyitom az ajtót, és ordítva hátra is hőkölök, ahogy elém ugrik a vadbaromja, a lelket is kirisztva belőlem.
- Ajándék, hogy be basszam szét a szád, ugye? – Nézek rá, még mindig kpkodva a levegőt. Nem arra vagyok készülve, hogy az első dolog, amit meglátok, miután kidörzsölöm a csipát a szememből, az ennek a Halfejnek a halfeje. – Nem azért, hogy hálátlannak tűnjek, de mi a faszt csináljak most ezzel? – Ráemelem a tekintetem, ahogy halad a kanapé felé, én meg csoszogok mögötte. Igazából egy pillanatra még a hála is átfutott a szívemen, egy egész pillanatra, aztán a heves utálat és megvetés olyan gyorsan rugdalta ki onnan, hogy azt se mondhatta, kviddics.
- Ha nem tudnád, van mobilom. Nem is tudom ezt kezelni. – Forgatom a dobozt a kezemben, kicsit meg is rázom, hogy tuti benne van-e. Rémlik vaalami, hogy ez csúcsmmodell, meg új, meg reklámozták a síkképernyős nagytévében, de ettől még nem tudok vele mit kezdeni. Kicsit erősebben rázom meg, valami határozottan dübög benne. Elkezdem leszedni a doboz fedelét, és amint a két karton kicsúszik egymásból, a készülék lezuhan, és Halfej ölében landol, remélem jó nagyot ütve a farkára.
- Hupsz. Ha már ott van, beállítod?

Kicsapongott utánam a nappaliba, én meg már tisztára vártam is, hogy csapongjon vissza, de csak nem hagyta annyiban. A gereblye meg álljon csak abba a hálátlan arcába, meg azokba a zöld csipától összeragadt rém kancsal szemeibe, hogy képtelen a köszönömmel kezdeni, vagy folytatni, vagy befejezni, vagy csak meghajolni, vagy csak úgy tenni, mint aki örül, hogy körbe van nyalva a szarodája. Hát most már megáll az ész és körbenéz, keresve még valami nyomós okot az életben maradásra, de nem találva, szóval baszhatja. Baszhattam én is. Vagyis nem, de no ha még baszhattam volna, talán kevésbé utáltam volna. Bár eddig csak a hajam állt égnek tőle, nem tudom odalent mi lenne a helyzet, ha ez a nő egyszer csak zacsipacsiba kezdene a srácokkal.
- Hát pedig hálátlannak tűnsz - motyogtam hátra, a kanapéról pislogtam rá. Jött felém, azt kívántam bárcsak a kaszás közeledett volna így, de akárhogy pislogtam, ugyanaz a borzos mosatlan fogú reggeli rém maradt ott, kezében a méregdrága miafaszomatcsináljakezzel-ével.
- Majd megtanulod, itt az ideje, hogy bővítsd az ismereteidet. Az általánosban tanultál utoljára új dolgokat, nem? - Úgy kérdeztem, mint ha már említette volna, hogy így van, és nem néztem rá, inkább a tv-t bámultam, ami be se volt kapcsolva, de legalább kevésbé volt sötét, mint a nő, aki úgy rázogatta az ájfonos dobozkát, mintha meg akarta volna állapítani, hogy kirakó van-e a kindertojásban.
Visszafojtom a kitörni kívánkozó halálsikolyt, visszanyelem imáimat, hogy csapjon bele a villám a szoba közepén, vagy csapjon belém, már az se számít, csak csapjon már, és stabilnak tettetett idegállapottal nyúltam az ölemben lévő telefonért, hogy elkezdjem beállítani a beállítandókat.
- Mindjárt beléd állítom baszdmeg - morogtam az orrom alatt, és elkezdtem nyomkodni. - Na, ez új fajta iPhone, ezen nincsen jack kimenet, ne is keresd rajta, ne is írd be a gugliba, hogy hol van a jack kimenet a telefonomon, mert ki fog adni videókat, amiken emberek lyukat fúrnak a telefon oldalába. Ne fúrj lyukat az oldalába, ne higgy nekik, hogy működik úgy, ahogy nekem sem hiszed, hogy élek nemi életet. Van vezeték nélküle füles hozzá. Vetted? Mármint... - felhorkantottam. - Én vettem, ugye, de te azért megértetted?

- H át… törődj bele. – Megrántom felé a vállam, és a telefon a dobozban ekkor teszi meg az első dübbenését. Talán meg kellene köszönnöm. Mondom talán. Nem kértem, hogy vegyen helyettem mindenféle giccsszarokat, elköltöm én a pénzét jobb dolgokra szívesen. Csak adja ide a kártyáját. Meg a pénztárcáját. A Laneige-nak úgyis most jött ki az új kollekciója, milyem csodaszépen el tudom majd csavarn azt a bamba fejét, ha ragyogó börrel és vörös ajkakkal lépek elé. Ruhát is veszek! De minek beszél? Néha már egészen elismerem, hogy ember formája van, ezért vehetném emberszámba, de aztán kinyitja azt a hülye halszáját, és huss, minden jó amit gondoltam elszáll, mint a gólyafos.
- Egyetemet végeztem, faszfej. – Meglököm a fejét, és remélem leállalja saját magát, széttörik az álkapcsa, és meghal. Itt helyben. Az se érdekel, ha kilakoltatnak, itt dögöljön, inkább ő mint én! De nem hal meg, nem zúzza darabokra az agyát álkapcsainak szilánkhalmaza, ugyanolyan épségben, ugyanolyan kevés fejjel és idegesítően motyog az orra alatt, mint teszi minden nap. Azt hiszi nem hallom. Magyaráz valamit valami fúrásról, faszomat érdekli, annak örülnék a legjobban, ha hirtelen lenyelné a nyelvét.
- Persze, felfogtam minden szót, amit összekarattyoltál kéretlenül. Kérdeztem én, milyen modell? Amúgy is, mi a picsáért vettél rózsaszínt? – A tenyerembe temetem az arcom, imádkozva. Imádkozva, hogy ez a kanapé alakuljon medvecsapdává és kaszabolja szét azon nyomban. Itt, most. – Áááá, magadnak vetted, csak nem akarsz síkbuzinak tűnni, ezért inkább lepasszolod nekem? Igazán nem szükséges, tartsd csak meg, amúgy. – Nem ellenzem, nem ítélkezem. Csodálkoztam is, nem jönhozzá egy nő se. Igaz, épelméjű ember nem szól hozzá, nem hogy nő. Mit is gondoltam?
Egy utolsó pillantást vetek a dobozba, mielőtt azt is az ölébe hajítanám, és még mielőtt leesne, kihúzom belőle a headset-et – mert így hívják szaknyelven, köcsög -   és a szeme elé lógatom.
- Azt mondd meg nekem, hogy ha vezeték nélküli, akkor ez itt miafaszom? – Még hozzá is ütögetem a pofájához, érezze a törődésem, na meg, ki tudja, lehet szar a szeme, és nem lát el az orra hegyéig. – Megértettem én mindent, már csak azt nem értem, minek vetted. És mi a fenéért fárasztasz vele hajnali – ránézek a telefon kijelzőjére – fél tizenegykor.

Immúnisan csücsültem tovább a farpofáimon, mint aki meg se érezte, hogy az amazon tarkón legyintette a könyökével. Még csak két hete laktam otthon a púppal a hátamon, de már most megszokottá vált, hogy néha vasrudakat hajlítgat a nyak csigolyáimon jól irányzott csapásokkal, vagy hogy széklábakat akar feldugni a seggemen. Könnyes búcsút vettem idegvégződéseimnek, és minden vele töltött perccel egyre közelebb kerültem valami fájdalmat nem érző megállíthatatlan terminátor állapothoz. Ami mondjuk geci menő, na.
- Azért! Hogy legyen benned valami nőies is basszameg, mert lassan pöcsöt növesztesz, és megerőszakolsz álmomban - néztem rá lesújtóan, és egyetlen sóhajomban a világ összes gánya kiszakadt belőlem. Istenem, ki minden nap kenyeret teszel az asztalomra, add, hogy ne csapjam agyon. Bár... nem vagyok hívő... meg amúgy egy kibaszott betörő vagyok, aki pénzt lop magának... szóval hol a golfütőm?
A buzizására jelentőségteljesen rápillantottam, egy darabig mustráltam, azon tűnődtem megéri-e meggyilkolni, elásni, és börtönbe menni a bátyja mellé, ahol elmagyarázhatnám neki, hogy "hát az úúúgy vooolt, hogy kibaszottul nem szóltál róla, hogy a húgod egy nyomorék, megkeseredett, lélekrágó parazita, nulla alkalmazkodó képességgel, de annál nyomottabb fejjel, és másra sem képes, mint felvágni azon egyetlen, de legalább rendkívül fenséges képességével, hogy a farok szó összes szinonimáját fel tudja sorolni egyetlen mondatban, mindenféle mondattani hiba nélkül". Tényleg, megtapsolom mindjárt, fűnyíróval, az arcán.
- Te ezt nem értheted nyolcáltalános - kaptam ki a kezéből az eredeti, őskori fülhallgatót, aminek még volt kábele is, meg minden, és az ajkaihoz nyomtam, hogy szó szerint betömjem vele a száját. - Rágjad, barom, rágjad, ez az új fogselymed, amiért kihagytad a reggeli fogmosást - nyomtam a szájába a kábelt, fingom nincs miért, csak jó érzés volt, közben viszont rá sem néztem, másik kezemmel még mindig a telefont nyomkodtam. Azért tömtem a pofájába amúgy a fülest, mert nem akartam neki magyarázkodni. Egyrészt, mert érje már be egy vadonatúj telefonnal, amiért minden mai picsa oda van meg vissza, hogy neki olyan kell, meg rózsaszín, meg ugasson, meg lehessen vele lelkizni, meg legyen rajtaszámológép, mert segghülyék vagyunk, másrészt meg mert tényleg nem akartam neki megmondani az igazat. Valójában azért akartam így intézni a dolgokat, mert nekem is ájfonom volt, és az iMessage csak az ilyen telefonokon létezett, amikről lespórolták a fél almát. Ezeket az üzeneteket meg semelyik faszfej kék nem tudta lenyomozni a windows XP-s szobaméretű számítógépéről az őrsön, nekem meg nem baj, ha nem olvassák az üzeneteimet.

- Talán ha nőként kezelnél, nem pedig úgy mint egy faférget, amit épp most kent szét a hátsóján egy viziló, akkor talán, esetleg, előfordulhatna, hogy emberi llányként viselkednék előtted. – Tessék, kibújt a szög a zsákból, macska a teknőből, tehén a hüvelyből, itt a probléma forrása, a hiba gyökere. Nem kezel nőként. Megértem én, nem pont nőként jelentem meg előtte elsőnek, de még aznap este, sőt azóta, kettő hete minden nap látja természetes gyönyörűségem, érzékeli kedvességem, miattam megtanul terminátorkodni, és ezt kapom? Hogy egy kibaszott telefonnal biznygasam a nőiességem? Vett volna nekem Jimmy Choo-t, többre mennék vele. – Áldott lennél, ha én hozzádérnék, méghogy megerőszakolni, hah! – Felhorkantok, hangosan, mélyről szívva az esti taknyot, és három percig folyamatosan tartogatom a számban és imádkozom, hogy óh Mindenható, ragaszd be a szám, mert különben a szemébe köpöm.
Nem sikerül, lenyelem, bár ne tenném. De muszáj vagyok, mert a számba gyömöszköli a zsinórt, és csak egy egész fél pillanatra gyűlnek könnyek a szemembe, csak egy egész fél pillanatra hagyom, hogy kiüljenek a gyengeségek a tekintetmbre, csak egy egész fél pillanatig akarom most az egyszer komolyan meg akarom gyilkolni, nem foglalkozva semmilyen következménnyel. Kiköpöm a „fogselymet”, bele egyenesen az arcába, meredve rá. Pofám leszakad komolyan. Én itt ellátom, gondozom, mert egyedül arra nem képes, hogy ne keverje össze a ráment a saját szarával, takarítok utána, mosom a mocskát, és ez a hála.  Hong Joon, csak gyere ki a sittről, isten bizony olyan mlyre baszlak ennek az istenvertének az ánuszába, hogy a torkából fog kipislogni. Kikapom a kezéből a telefont, és ökölbe szorított kezekkel nézek rá, számolva. Tíz, megütöm, kilenc, nem ütöm meg, nyolc megütöm, hét, nem ütöm meg, hat, elfordulok, öt, szétverem a telefont a képén, négy elindulok a szobámba, három, földhöz baszom a telefont. Földhöz basztam. Üvegszilánkok repkednek. Vagy ha nem is repkednek, de határozottan pattant egyet a hülye rózsaszín kütyü. Kell a fasznak dugja fel.
- Tudod, kettő hete mást sem hallgatok, csak hogy szidsz, amiért nem olyan terpeszrángásos kurva vagyok, akik egy pislogástól alád basszák magukat. Kritizálod ahogy kinézek, ahogy beszélek, te sem vagy jobb, de neeeeem, az persze faszt se érdekel, mert te a tökéletes LimboLimbo Halfej vagy, ugyebár. Hát tudod mit, dugd fel magadnak jó mélyre azt a kicseszett ájfónt, de úgy, hogy a fülorrgégész szedje ki belőled! – Dühösen törlöm le az arcomról a valahogy odaerült könnycseppet, és még mielőtt becsapnám a szobám ajtaját negédesen elvigyorodom. Ezt kapd ki, Limbo. – Baszd meg magad ott helyben! -  Düzzs.

- Talán ha emberi lányként viselkednél, nem néznélek faféregnek. Hím faféregnek - feleltem egyszerűen, mintha az egyszer egyet kérdezte volna, vagy Lisa Sparxxx szexvilágrekordját.
Aztán nem tudom mi a lófasz ütött a világba a következő másodpercben, de a nyálas zsinór a pofámban landolt, a hernyóképű meg felpattant, és elküldött valakit a halálba, hogy hozzon magának egy kiló tüdőrákot. Csak pislogtam, most nem csak sima halfejjel, most a frissített hal a szatyorban verzióval, és a monológja közepéig halál komolyan nem esett le, hogy ez hozzám beszél, és nem valaki máshoz a szobában, akihez amúgy nem beszélhetett, mert kurvára nem tartózkodott ott. Levágta Eminem rapdumáját, én meg ültem, néztem, pislogtam, és egy pillanatra, nem egy egész teljes percre teljesen leblokkolt az agyam, ahogy próbálta megemészteni az információt. Még csak két hete ismertem, de anyám, hát Seolnál már megszoktam, hogy néha elpattan az ér, elgurul a gyógyszer, aztán megy a diliház.
De ez most más volt. Ez most teljesen nem az a rémesen pöcsfej Seol volt, hanem az az érzékeny fajta, akire vigyáznom kellett volna, meg akit rám bízott a bátyja, meg akinél most tényleg kiborult a szaros bili.
A vagyonom kiugrott a vonatsínekre abban a pillanatban, hogy a nő a földhöz baszta a méreg drága mobiltelefont, én meg nem tudtam rendesen lereagálni hogy FÖLDHÖZ BASZTA A MÉREG DRÁGA TELEFONT, mert ahhoz is túl nagy sokkban voltam, hogy fingjak egyet. Sírt. Kurvára sírt. Megsirattam. Baszódjak meg, miattam sírt egy nő a nappalim közepén. Ez azért eléggé rohadék érzés volt.
Aztán becsapódott mögötte az ajtó, de úgy, hogy beleremegett az ajtókeret, a ház, a bolygó, meg a lelkem is, pedig nem is tudtam, hogy nekem van lelkem. Egy percig csak ültem, mert egyszerűen nem értettem mi a faszom történt hirtelen körülöttem. Meg őszintén, kibaszottul hülyén éreztem magamat. Hibásnak, köcsögnek, rohadéknak. Két hét óta fenekestül felfordult az életem, de százszorosan, folyamatosan centrifugált, körbe-körbe, mintha bent hagytak volna engem a mosógépben a szaros gatyákkal.
A ripityára tört telefon - basszameg, jézusom - a földön hevert, felkaptam, és nyugtalan sóhajjal vágtam magam mögé a kanapéra. Egy öt percig még fel-alá sétálgattam, a hajamat téptem, az arcomat nyúztam, a falat fejelgettem az ajtaja mellett, ahol nemrég még az ajándékával a kezemben ácsorogtam. Ki gondolta volna, hogy ez lesz belőle. Várom a karácsonyt, gec.
Homlokommal támasztottam a falat. Egyik kezemmel a kilincsért nyúltam, és benyitottam.
- Bejövök, ne ölj meg - dünnyögtem, miközben bénán lógó karokkal bezombiztam. Ujjaim összekulcsoltam a tarkómon, és ilyen rohadtul nem otthonos pózban ácsorogtam a szoba geometriai középpontjában. - Sajnálom, oké? - morogtam halkan. Nem tudtam, hogy kéne csinálnom az ilyesmit. Nekem nem voltak barátnőim. Nekem csak húgaim voltak, azoktól meg sose kellett bocsánatot kérni, a családtagokat megbánthatod, aztán ugyanúgy a családtagjaid maradnak. Fingom nem volt, mi a szart kell ilyenkor mondani, szóval maradtam az őszinténél, mert az eddig sose vált be senkinél. - Szép nő vagy - nyögtem, aztán megráztam a fejem, és kellemetlenül köhintettem egyet. - Szóval semmi baj veled, felőlem beszélhetsz csúnyán is, meg... meg nem kell kurvának lenned, örülök, hogy nem vagy kurva. Szarul érzem most magam, mert amúgy vigyáznom kellene rád, és most miattam van fos kedved. Meg amúgy ha nem kéne vigyáznom rád, most akkor is fos kedvem lenne, hogy sírsz, meg szomorú vagy, meg ilyenek - Csak álltam, mint egy méretes, és nagyokat nyeltem. Nem tudtam mit mondani. És rohadtul frusztrált a gondolat, hogy Hong Seol idegessé tesz, és nem tudok neki mit mondani. Hozza vissza a hülye énjét, az nem ilyen veszélyes.

Két pillanatig aggódok azon, hogy talán az ajtó kiesik a keretéből, és akkor bizony semmi nem fogja elrejteni a szobám kupleráját előle, de aztán átveszi az iránytást a kontorllálatlan zokogás, a nyeldekelve nyögés, és a remegő lábak. Megint én szopok, mert Hong Joon felelőtlen volt, és a saját feje után ment. Megint én szopok, mert én vagyok a lány, és a középkor óta tudjuk, hogy a lányoknak szopniuk kell, mert úgy fair az élet. Faszt. Nekem is kijárna egy kis könnyedség, hogy ne érezzem magam állandóan lealázva, lekicsinyitve. Azért kell állandóan kiabálnom, mert kint az a fasz azt hiszi, ő szarta a földet. Én se akartam ideköltözni, nem tudom minek hívott, ha ekkora teher vagyok. Fulladjak meg, arcomra szorítom a párnát, abba üvöltök bele, de ez a hülye nem bejön? Még csak nem is kopog, basszameg, csak úgy besétál. Miután békaképpel - még csak nem is hal, egy hal több kifejezést ismer, mint ez a kurva varangy – végigülte a mondanom van pofája bejönni és elvárja, hogy ne öljem meg. FEL TUDNÁM NÉGYELNI BASSZAMEG. Ezek szerint nem ért a baszd meg magad kifejezésből, el kell neki magyaráznom.
Képében landol a párna a sajnálomja után, úgy áll ott bazdmeg, mintha ő lenne Krisztus keresztje. Fogja a hóhér ezt hallgatni, már nyúlnék a lámpáért, hogy azt basszam a fejéhez, de nem megy. Félúton megtorpan a kezem, a lebbenő zsinór meg arcon vág, ahogy a lendület tovább viszi.
- Komolyan azt hiszed, hogy itt az a probléma, hogy nem tartasz szépnek? Hülyébb vagy, mint gondoltam. – Megütközve nézek rá, ez tényleg ennyire balfasz, vagy fogják a kezét? De komolyan, ez azért mindent visz. Kínomban felröhögök, más tényleg nem tudok mit csinálni, és az ágyra, magam mögé dobom a lámpát. Ha hozzávágom, csak még hülyébb lesz.
- Minden reggel reggelit csinálok neked, minden este vacsorát. – Felállok, egyik lábamat a másik elé téve, vészjóslóan halkan beszélek neki. Lehet nem is hallja, amilyen nagyot hall. Tiszta szar. – Mosom a szaros gatyáidat, amikben minden este a faszod vered, és még egyszer sem dörzsöltem rá a párnádra. – Újabb két lépés, már egészen közel állok hozzá. – És azt kapom cserébe, hogy egy kurva headsetzsinórt dugsz a számba, mert nem repesek, mikor ribitelefont adsz a kezembe. – Felemelem az öklöm, és akkorát csapok a mellkasára, amekkorát csak bírok. És az erős. Hat kilós dobozokat emelgetek nap mint nap, miközben a cuccaiban kotorászok. – KI A FASZNAK KÉPZELED TE MAGAD? - Három centiről üvöltök az arcába, majd visszalépek, és megigazíta a hajam kereztbe fonom a karjaim. Tisztára úgy, mintha én lennék a főnök. Pedig rohadtul nem vagyok, és rohadtul sírni akarok még mindig, és rohadtul meg akarom ölelni.
- Kurvára leszarom, hogy neked mitől van fos kedved, húzzad ki a beled a szobámból. – Kérlek ne menj.

Az volt a legszörnyűbb az egészben, hogy miközben derült égből hígfosként a nyakamba zúdult ez a dráma, fogalmam sem volt róla, hogy konkrétan mit is kellett volna kezdenem vele. Persze, egy faszláda voltam, ennyit leszűrtem a dolgokból, és komolyan el is szégyelltem magam, amiért faszláda vagyok, de ennél, meg a bocsánatkérésnél többet nemigen tudtam tenni, így meg nem változott sok, maradtam a faszláda, csak egy sajnálkozó fajta.
A második legszörnyűbb meg az volt az egészben, hogy még ha teljesen komolyan is vettem a dolgot, hogy a faszba kellett volna megállnom, hogy ne nevessem el magamat, miközben ez lámpákkal hadonászott a franciaágyán, utálva engem, szembecsapva magát a lámpa kilógó baszomjával, tovább folytatva az oktatást, aztán hátradobva fegyverét, mint aki meggondolta magát, és inkább ököllel jön nekem. Nem pedig lámpával. Melyik nő fenyegetőzik egy LÁMPÁVAL? Baszd. Meg. Miért gondolom, hogy ez kibaszottul király?
- Nem hiszem azt. De ettől még szépnek tartalak - morogtam az orrom alatt gyorsan. De hiába, utálat pörgette nyelve elküldött a faszba.
Aztán belém bokszolt, kilyukasztva a mellkasomat, mert te jó ég, ebben van erő, mint Yoda mesterben, és még nem én jártam ma a legrosszabbul, az iPhone-ja a kanapén feküdt az intenzív osztályon.
Felsóhajtottam, tekintetemmel egy percre sem eresztettem. Egyrészt, mert még mindig letaglózott, hogy sírni látom, másrészt pedig, mert kajak hozza a lámpáját.
- Na... Seol... - A csuklójánál fogva ragadtam meg, és húztam magam felé, mert legyen ez bármekkora embergyilkos lámpamester, nem akartam tovább nézni, hogy vigasztalás nélkül áll a szobája sarkában. Én voltam itt, és nekem kellett megvigasztalnom. Erről szólt ez az egész, nem? Ezért nyomattuk ezt az egész fost, nem?
Szorosan öleltem magamhoz, kipréseltem belőle azt a leheletnyi levegőt, amivel még monológokat zúdíthatott volna rám. Eddig sosem érintkeztünk. Vagy ha igen, most mégis olyan érzésem támadt, hogy ez az első alkalom, mert eddig mindig valami bitang amazonnak tűnt pöcsfejjel, meg idegesítően nagy szájjal, most meg apró kis teremtménynek, könnytől csillogó szemekkel, és puha, illatos hajjal. Olyan... olyan lánynak.
- Köszönöm a reggeliket, meg a vacsorákat, meg a szaros gatyáimat, meg tényleg az egészet. Hálás vagyok, csak egy mellette egy fasz is, de egy hálás fasz, és nem tudom, hogyan kéne vigyáznom rád, ha ekkora fasz vagyok - búgtam halkan, a szoba csöndjébe, a hülyegyerek lélegzetvételeibe, a saját ütőerem pulzálásába. - Hong Seol, mit fogsz velem csinálni? - kérdeztem megint, olyan bambán, meg olyan nyomorékul, mint két héttel ezelőtt, egy hasonlóan furcsa konyhai jelenetben. Hong Seol, baszd meg, baszd meg, baszd meg. Mit fogsz velem csinálni? Meg mit csinálsz már most is?
Aztán nem bírtam tovább. Belerötyögtem a fülébe, a hajába, a nyakába, mert még mindig ragaszkodva hozzá szorosan tartottam. Még mindig próbáltam visszanyelni, de egyszerűen nem ment. Elvigyorodtam.
- Hallod, amúgy... te tényleg arcba csaptad magadat egy kibaszott lámpa zsinórjával?

Igazából, az, hogy egy kibaszott lámpazsiór pofán basz, még csak el-elfogadható is lenne, ha nem ez előtt a nagyraméretezett sakkbábu előtt történne. Három hétig ezt fogom hallgatni, én tudom, ezzel fog szivatni, a rák lepné el a belét. És akkor még közli, hogy szépnek tart. Kértem én, hogy dicsérgessen? Kértem én, hogy bókolgasson? Nem! Vegyen emberszámba, ennyit kértem, de hát ívesen szarik rá, mint galamb az emberre.
Kapálózok, mint a fába szorult kisgyerek, próbálom eltolni magamtól, de most sokkal erősebbnek bizonyul, mint máskor, és ez azért ijesztő. Akármennyire is egy rendes fasz, még fasz, és nem gyengülhetek le a közelében, mert legközelebb lefog és megerőszakol. Aztán szép lassan, már nem próbáltam leverni a tüdejét. Szép lassan a könnyek újra folyni kezdtek a szememből, bár ezt nem akartam észrevenni. De mostanában amit eltervezek, nem jön össze. Aztán már csak kapaszkodok a felsőjébe finoman, hogy ne kelljen azért mégis csak ölelnem,  de ő öleljen, mert jól esik. Jól esik, hogy olyan rendellenesen széles a válla. Hogy olyan rendellenesen magas. Jó illatú.
- Jóvan, nehogy te is elbőgd itt nekem magad. Most engem kell sajnálni. – Belemotyogok a mellkasába, már amennyire tudok, mert még mindig feltett szándéka, hogy kiszorítsa belőlem az életet. Mondjuk még mindig jobb, mintha párnát nyomba a számba, és úgy fullasztana meg, majd égetne el, és adna el borsként. – Mit szeretnél, mit tegyek? – Megpróbálok felnézni rá, amivel csak azt érem el, hogy a kibaszott karja kitépi a kibaszott hajam amit a kibaszott nyakamhoz szorít, emiatt pedig kibaszottul még több könny gyűlik a szemembe. Kibaszás na.
- Nem bazdmeg, ez is csak egyfajta feszetsítő kezelés. Áramcsapás. Kipróbálod? – Kinyújtom a kezem a hátam mögé, hátha elérem a lámpám, röhögjön ez magán, ne rajtam, mondtam én,hogy hallgatni fogom, bassza meg. De pofán baszom én vele őt is, azon ne múljon a dolog, ne érezze itt magát kirekesztve vagy valami. –Elengednél, hogy megbaszhassalak vele? Hah? – Karjaimat átfonom a derekán, és nem, nem eresztem el. Mert furcsán ismerős, és ijesztően kellemes a közelsége. Az illata. A Halfeje.  A mellkasába suttogok. Újra. – Inkább ne eressz el.

Örültem, hogy mégsem volt nála rejtegetett zsebbicska, amit a vesémbe cseszhetett volna, miközben érzékien próbálom játszani a jófej fickót itt minden barátságosságomat összekaparva a szaros földről, hát még annak, hogy nem harap mellbimbón, amikor gyanúsan a mellkasomba fúrja könnyes arcát.
Sőt, meglepően jámboran reagálta le a hirtelen közelséget, bár nyilvánvaló volt, hogy nem csak az együttélés nem működött közöttünk, hanem a koreai etikett sem, amit már azzal az első adandó alkalommal megszegett, mikor azt mondta rám, hogy fasz alakú az arcom.
Te szegény, tönkre kúrtad az újonnan vett méregdrága telefont, ami most sebesülten vár az ambulanciára a kanapén. Most ezt mondtam volna, de nem akartam beállni az ambulanciára várakozó sorba, szóval kussban maradtam.
Aztán felpislogott rám onnan lentről, délről, azzal a bamba fejével, meg azokkal a hatalmassá kisírt vörös szemeivel, és megállt bennem az ütő, mert atyám szara, hát komolyan egy percre szépnek tűnt, még azokkal a csipát kipattogtató frissen kelt szemeivel, és a szomorkodó lárvaarcával együtt is.
- Készíts egy időgépet, és menjünk vissza oda, ahol darabokra töröd az amúgy tényleg tiszta szándékkal adott ájfont - pislogtam rá némileg lesújtóan, és bár szemlátomást kurvára fájt a fejbőre, amiért beragadt a haja a kezem alá, csak még erősebben szorítottam magamhoz. Fájjon is, köcsög, ennyit megérdemelsz a telefonért. Meg amúgy ez nem nő bántalmazása, ő csinálja magával, ő tépi a haját az én kezemmel. Eh. De azért olyan kedves mókusfejjel pislogtam le rá, mintha írásos békét kötöttünk volna, és már a gyerekeinket házasítanánk, hogy tutira ne támadják egymást országaink.
Röhögtem, mert akárhányszor eszembe villant a kép, ahogy beleninjázza a retinájába az a fost, minduntalan rám jött a "jézusom, ki ez a hülyegyerek". Az a baj, hogy imádtam a pillanatot, és legszívesebben örökké néztem volna, ahogy csapja-vágja a szemgödrébe a lámpást, miközben hulahoppkarikás mozdulatokkal igézi a világot az ágyáról.
- Persze, hajoljak is le, toljam le a gatyám, és húzzam szét a farpofáim, ne? - röhögtem még mindig a lámpával való megbaszásról való ötletére reagálva, aztán belém fagyott a nevetés, meg a szar is, amikor kapálózás helyett karjait körém fonta, és arra kért, hogy még maradjunk így.
Ekkor jutott el a tudatomig, hogy Hong Seol igenis rohadtul az őrületbe tudott kergetni. Ahogy ott álltam, mint farok a lakodalomban, rádöbbentem, hogy Hong Seol rohadtul, rohadtul az őrületbe kerget. Nem csak a hajcsomóival a fürdőben, meg a ripityára tört ájfonnal. Hanem úgy ahogy van. A lámpazsinórral a szemében, a perverz gyilkolási vágyaival, és azzal, hogy azt akarja, öleljem még egy kicsit.
De engedelmeskedtem neki, mert már most papucs nyomorék voltam - hogyne. Csak álltam, öleltem, és engedtem, hogy még egy percre én legyek neki a sugar daddy, aztán megköszörültem a torkom.
- Hong Seol, kezdek zsibbadni... - nyögtem halkan. Mármint kezdett zsibbadni a lábam. A fejem. A kibaszott életem.