surprise - junki & mijoo

A mai napon három helyen voltam, hogy beadjam a jelentkezésemet az éppen aktuális munkájukra. Egy cukrászdába kerestek eladót és meg kell mondanom, az első pillanatban beleszerettem – kivételesen nem az öregedő főnökbe – a tömény édességillatba, az aranyos kis székekbe és asztalokba na meg persze azokba az ínycsiklandó süteménycsodákba, amik a pultban sorakoztak. Azt mondták még a mai nap felhívnak, hogy kit választottak, mert nem egyedül én jelentkeztem de kifele menet bizalmasan a vállamra helyezte a kezét az öregúr és annyit mondott, hogy örülne ha a jövőben együtt dolgoznánk. Akkor fellelkesültem, de aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg a többi lánynak is ugyanezt mondta.
Utána voltam még egy lemezboltban, ahol szintén részmunkaidős eladót kerestek bár nem kimondottan jött be a hely sötét, komor világa és eléggé lepukkantnak tűnt a hely, no meg végig olyan érzésem volt mintha egy horrorfilmbe csöppentem volna de azért igyekeztem lelkesnek tűnni. Már amennyire lelkes lehet az ember egy olyan helytől, ahol borsódzik a háta.
Végül az utolsó opcióm egy hostess cég volt, ahol különböző rendezvényeken kellene cuki egyenruhában kaját kóstoltatnom az emberekkel. Nem állandó, de ha éppen van valami – márpedig Szöulban azért elég sokszor szerveznek eseményeket – akkor majd szólnak.
Tehát most itt vagyok délután kettő órakor és fogalmam sincs, hogy mit kezdjek magammal. Haza még nem akarok menni, mivel Inna biztosan alszik, mert körülbelül reggel hat óra tájban esett haza amikor éppen kimentem egy pohár vízért és eszem ágában sincs magamra haragítani azzal, hogy zajongok a konyhában. Hyuk még órán van – az SMS-éből legalábbis erre következtettem – ami azt jelenti, hogy Jihwan is vele van tehát az opcionális partnereim száma lecsökkent egyetlen személyre, aki egyébként valószínűleg szintén dolgozik: Sung Jun Ki.
Mivel egyébként is a hotel közelében vagyok ahol dolgozik ezért úgy döntök, hogy nem is értestem arról, hogy meglátogatom, legyen csak meglepetés az egész. Rögtön izgatott is leszek és egy letörölhetetlen vigyor kúszik az arcomra, ahogy magabiztos léptekkel haladok a Hajnalcsillag felé. Még süteményeket is tudtam akciósan szerezni az öregúrtól a cukrászdában és sikeresen visszafogtam magam, hogy megegyem az egészet egyedül – így mondjuk nem Innával fogom megosztani a finomabbnál finomabbnak tűnő édességeket, hanem Junkival. Aki egyébként szintén megérdemel egy kis kényeztetést, mert folyton csak dolgozik és mellette még tanul is szóval teljesen olyan életet él, amiről példát vehetnék.
Ahogy a forgóajtó elé érek felpillantok a magas épületre és egy pillanatra elbizonytalanodok. Mi van ha zavarom? Ha csak kolonc leszek neki, de mivel mindig is olyan kedves volt velem nem fog elküldeni. Tétován lépek egyet hátra, hogy adjak egy esélyt magamnak arra, hogy megforduljak és az ellenkező irányba induljak el – haza.
- Nem! Ha már idáig eljöttél Kim Mi Joo, akkor be is fogsz menni. Maximum megkér, hogy menj haza és akkor se fogsz összetörni hanem szépen hazamész – ökölbe szorítom a kezem, miközben megbeszélem magammal a dolgokat majd egy határozott lépéssel belépek az ajtón és ahogy a hallba lépek eláll a szavam. Mintha említette volna Junki, hogy egy extravagáns szállodában dolgozik, de legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire puccos a hely.
Úgy állok a hallban és bámulom a lépcsőket, a lelógó csillárt, a festményeket és a drága bőröndöket húzó embereket mintha valami mesébe csöppentem volna. Valószínűleg még vagy tíz percig így állnék egyetlen helyben, tátott szájjal ha nem lépne oda hozzám egy kecskeszakállas férfi és kérdezné meg, hogy miben segíthet.
- Sung Jun Ki-t keresem, itt dolgozik.Szólna neki, hogy Kim Mi Joo keresi? Gondoltam meglepem egy kis süteménnyel – mutatom fel a kis dobozt a férfinak miközben visszanyerem a lélekjelenlétem és varázslatos mosolyt villantok fel. Nem tudom hová rakni a férfi felvont szemöldökeit és az értetlenséget az arcán de mivel azt mondja, hogy rögtön szól Mr.Sungnak – Mr.Sungnak??? – így nem kérdezek rá és inkább tovább csodálom a berendezést míg a pulthoz követem a pasast. Sung Jun Ki, te piszok! Nem is mondtad, hogy ilyen helyen dolgozol. És én még sajnáltalak...

A lábamat az íróasztalnak támasztom, és a múlt heti jelentéseket böngészem tüzetesen. A számok sosem voltak az erősségeim; még jó, hogy nem pénzügy-számvitel szakirányt választottam. A vendéglátás sokkal inkább nekem való, hiszen ebben nőttem fel. Kisgyerekkorom óta a szállodai személyzet számára fenntartott helyiségekben bújócskáztam, és természetesnek vettem azt az extravagáns környezetet, amiben felnőttem. Arany csillárok, gyémánt ékszerek anyám nyakán és egy saját kocsi fizetett sofőrrel… A középiskola szakított ki ebből a magam számára kialakított álomvilágból, és tárta elém a kemény, olykor rideg, máskor simogatóan édes valóságot, és annak minden sokszínűségét. S apám hiába mondja, a pénz nem old meg mindent, az meg szent, hogy őszinte szeretetet nem lehet néhány bankóval vagy Swarovski ékszerekkel megvásárolni. Példaképp lásd az apámra csimpaszkodó női egyedeket, mindüknek csak az öreg bankkártyája kell…
A belső vezetékes telefonom csengése rángat ki a gondolataim közül, és összeráncolt homlokkal veszem fel a készüléket. A kiírás szerint a recepcióról keresnek, ami igencsak meglep, mert legtöbbször a vezetőség tagjai zaklatnak előszeretettel a kérdésekkel. Mi oka lehet erre egy földszintes illetékesnek?
- Mr. Sung, egy fiatal kishölgy keresi – világosít fel azonnal az alkalmazott, mire elkerekednek a szemeim. Körbenézek, mintha lehetséges lenne, hogy máshoz beszéljen így telefonon keresztül, majd a mellkasomra bökök a mutatóujjammal.
– Engem? – kérdezek vissza hitetlenkedve, mert mégis ki keresne? Innát bizonyára még a rendkívül udvarias londíner sem nevezné kishölgynek, és mivel apám nem dicsekedett azzal, hogy újabb korombeli barátnőt szerzett magának, ezért igen hamar lecsökken a lehetőséget listája, és úgy pattanok fel a bőrfotelből, mintha fenéken csíptek volna. Csak nem… Mijoo?
- Esetleg felkísérjem? – ajánlja fel segítőkészen a férfi, miután nem tudja mire vélni a hallgatásom, én viszont teljesen elsápadok még csak a lehetőségtől is, hogy a lány, aki minden bizonnyal abban a hitben van, hogy halálra gürcölt munkaerő vagyok, meglátná a puccos irodát. Igaz, foghatnám arra, hogy ez mégis csak egy ötcsillagos szálloda, de valószínűleg elég gyanús lenne, hogy még egy gyakornok is külön irodát kap.
- Nem, nem, eszébe ne jusson, majd lemegyek én. Addig pedig egy szót se mondjon neki. Egy szót se! – vágom le a telefont, és nagyot nyelek, amint kiviharzok az irodámból. Az idegőrlően lassú liftút alatt igyekszem megigazítani a meglazított nyakkendőmet, de ettől valószínűleg csak úgy nézek ki, mint aki az imént akarta felakasztani magát. Az összképen a kócos gubancokba rendeződött hajam sem segít, amit sebtében igyekszem lelapítani a tükröződő felületben. Nem mintha törnöm kellene magamat, hogy tetsszek neki vagy ilyesmi. Elég érezhetően a haver-kategóriába kerültem, amint Inna bemutatott minket egymásnak, és ez egy olyan kalitka volt, amiből igen nehéznek bizonyult kitörni. Ezért igyekeztem a lehető legkisebb számúra szorítani a pillantásaimat, hogy Innának ne kelljen a könyökével agyon nyomnia a vesémet egy jelzésértékű mosollyal, miközben felhívja a figyelmemet a figyelmemet arra, hogy bámulok. De miért ne bámulnék, ha egyszer egy olyan tünemény tisztel meg a jelenlétével, mint Mijoo? A lány a maga angyalmosolyával, naiv gyermekiességtől csillogó szemeivel és azzal a gyönyörű aranyszívével elveszi az eszem, és fogalmam sincs, meddig bírom ép ésszel, hogy ne vágjam tönkre hármunk barátságát egy rossz lépéssel.
Mielőtt kilépnék a lobbiba, egy pillanatra megállok, veszek egy mély levegőt, hogy ne úgy nézzek ki, mint aki most rohant le az ötödikről (pedig csak egy emeletet jöttem, minden iroda ott van).
- Mijoo, szia! Hát te? – torpanok meg a lány háta mögött az arcomra egy széles mosolyt varázsolva, és a feszült vonásaim érezhetően ellágyulnak, amikor a váratlan látogatóm megfordul. Mintha maga a nap sütne gondolataim borús egére, képtelen vagyok haragudni rá. Főleg mert miattam jött. Ide. Hozzám. Csak miattam. A szívem majd kiugrik a helyéről, de az agyam egy hátsó zugában mégis tisztában vagyok vele, hogy a recepciós úgy bámul minket, mint a pletykára éhes paparazzi a díjátadókon. Megköszörülöm a torkomat. - Gyere, menjünk valami nyugisabb helyre, mielőtt… öhm, a főnök meglátna.
Béna kifogás, de remélem, működik, és a hotel belseje felé biccentek remélve, hogy Mijoo követ. Ha már itt van, nem mehet el csak úgy, nem ültetheti el a remény csíráját a szívemben, hogy aztán agyontapossa a szirmokat.

Egy picikét elbizonytalanodok, amikor belépek a szállodába és szembe találom magam a fényűzéssel, a puccos vendégekkel meg a személyre szabott egyenruhában járkáló dolgozókkal. Ilyen hülyeség is csak nekem juthat eszembe, hogy pont munkaidőben kell zavarnom Junt. Lehet, hogy emiatt bajba fog kerülni és ne talántán még a főnöke fülébe is eljut a híre, hogy munkaidőben együtt sütizgetett egy fiatal hölggyel. Olyan hülye vagy, Kim Mi Joo.
Azonban már nem tudok mit csinálni, a recepciós férfi a pult mögött telefonál, tehát eléggé hülyén nézne ki ha most lelépnék. Azt meg nem csinálhatom Junkival, hogy iderángatom én pedig sehol sem vagyok. Talán majd ha szépen nézek a főnökére, akkor megenyhül a szíve és rájön, hogy egy ilyen aranyos hölggyel, mint én ő se hagyott volna ki egy találkozót. Vagy lehet majd Innát kellene a férfira küldeni, ő amúgy is sokkal jobban ért az ilyen dolgokhoz.
Míg meg nem érkezik váratlan látogatásom szenvedője addig csillogó szemekkel veszem még jobban szemügyre az elém táruló látványt. Elképzelem, hogy én is a vendége vagyok ennek a hotelnek, hogy drága parfümtől illatozva tipegek végig a drágakövekkel kirakott magassarkúmban a márványpadlón, miközben a londínerek hozzák utánam a bőröndjeimet, amiből van vagy hat. Yoo In Na is velem van természetesen, mert neki egyébként is rohadtul jól áll a gazdagság – mármint őt hamarabb tudom elképzelni vörös rúzzsal, szőrmével meg hatalmas napszemüveggel és fennhordott orral.
Álmodozásomból a már jól ismert hang ránt vissza a valóságba és hirtelen pördülök meg, hogy egy ezer wattos mosolyt villantsak Junkira. Annyira nagy baj nem lehet, hogy elrángattam a munkájától, ha ilyen édesen mosolyog rám, mintha én lennék most a legjobb dolog ami a mai napon történhet vele – holott elképzelhető, hogy épp most hoztam egy kínos szituációba. Ó, drága Sung Jun Ki, hogy te még ilyenkor is képes vagy így nézni rám!
- Szia, nos éppen ööö – elhallgatok egy pillanatra és átveszem, hogy mennyire lenne okos döntés elmondani neki, hogy igazából munkanélküli vagyok – megint – és újfent csak keresgélem a lehetőségeket de végül arra jutok, hogy nem akarom, hogy Ő is egy csődtömegnek gondoljon így maradok a kegyes füllentésnél – végeztem mára a munkával és gondoltam hozok neked egy kis süteményt – mutatom fel a kis dobozt, amiben finomabbnál finomabb édességek lapulnak, arra várva, hogy mohón nekiessünk és felfaljuk az egészet – Jajj, persze. Ne is haragudj, nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni – veszem suttogóra a hangomat és idegesen pillantok a pult felé, ahol az előbb oly segítőkész férfi gyanakvó pillantással méreget.
Szó nélkül követem beljebb, ahol nem lesnek ránk ilyen ragadozó pillantások. Milyen fejmosást kapnék Innától, ha miattam rúgnák ki Junkit a munkahelyéről. És mivel valamivel meg kellene magyarázni, hogy mit is kerestem itt, ezért kénytelen lennék neki elmondani, hogy nincs munkám, ami csak szítaná a tüzet arról pedig nem is beszélve, hogy megígértem – kisujj esküvel! – hogy Junkival kivételt teszek és bebizonyítom Innának, hogy képes vagyok baráti kapcsolatot is létesíteni egy ellenkező nemű egyénnel, anélkül, hogy fülig beleszeretnék. Amit egyébként nagyon megnehezít az, amikor úgy néz rám. De őszintén szólva, eddig ahogy észrevettem, Jun mindenkivel kedves tehát biztos vagyok benne, hogy az én irányomban sincs másképp az egész.
- Igazából ha most bajba kerülnél miattam, akkor csak itt hagyom neked a sütiket és nem is zavarlak tovább – gyorsítom meg a lépteimet, hogy beérjem a srácot ami egészen nehéz figyelembe véve, hogy neki milyen hosszú lábai vannak és hogy én nos… milyen aprócska termetű vagyok.
- Egyébként valami csodálatos ez a hely – csacsogok tovább míg meg nem érkezünk a Junki által már nyugisabbnak vélt helyre – Biztos jó lehet ilyen helyen dolgozni, mármint na érted. Sokat dob az ember munkakedvén, ha szép környezetben van – mosolyogva nézelődök majd a tekintetem visszatér a fiúra – Igazából azt hittem te is olyan egyenruhában leszel, mint az a férfi odakinn – végigpillantok az öltözékén és elmosolyodom – Szerinted van valamilyen megüresedett pozíció? Olyan jól állna nekem az a kis szoknyás egyenruha – egy pillanatra elkalandozok – Mármint öhm, nem mintha ne lennék most megelégedve a munkámmal, mert ugye van munkahelyem – zavartan elnevetem magam és inkább egy gyors témaváltásnál döntök – Szóval van itt csokis meg gyümölcsös tortaszelet is meg néhány muffin, aminek már elfelejtettem az ízesítését.

Pillanatok alatt milliónyi gondolat fut át az agyamon, hogy vajon Mijoo miért tisztelhet meg a jelenlétével. Hiszen ez cseppet sem mindennapi dolog, még annak ellenére sem, hogy egész jó kis barátságot ápolunk, mióta csak Inna bemutatott minket egymásnak. Elvégre is én sem látogattam meg őt soha a munkahelyén… bár, ha jobban belegondolok, nem is tudom, hol dolgozik most éppen, és hogy őszinte legyek, vannak dolgok, melyek jobban érdekelnek. Mint például, hogy mi a kedvenc filmje, csokoládé vagy vanília fagylalt párti-e illetve hogy milyen dolgok mosolyogtatják meg.
Amikor a lány habozik a válaszadásban, a szívem összeszorul, mert eszembe jut annak a lehetősége, hogy lehet, valami baj van. De akkor csak szólt volna telefonon, nem? Szerencsére Mijoo válaszának folytatása hatására enged a szívemet szorongató kéz, és újra képes vagyok lélegezni. Sőt, az éltető szervem majd’ kiugrik a szívemből, és képtelen vagyok visszakényszeríti az arcomra költöző széles vigyort a süteményes doboz láttán.
- Kim Mi Joo, te aztán tudod, mivel vedd le az ember fiát a lábáról!
Legszívesebben tapsikolnék, mert pont erre van most szükségem: egy kis kalóriadús édességbombára, ami mellé csak hab a tortán egy ilyen kellemes társaság! Még mindig nem tudom túltenni magamat a tényen, hogy eljött egészen idáig, hogy felkeressen, és még sütit is hozott! Nem tudom, mivel érdemeltem ki, de amilyen jótét léleknek ismertem meg Mijoo-t, már meg sem kellene lepődnöm.
- Kellemetlen? Ugyan! Szerintem a legtöbben csak irigyek, amiért egy ilyen csinos lány hoz nekem uzsonnát – jegyzem meg őszintén, és túl vidám vagyok ahhoz, hogy a következményekkel foglalkozzak. Pedig nem ártana, ha aggódnék a lebukás miatt. Elég egyetlen vezetőségi taggal találkozni, aki emlegeti apámat, és végem. Ezért gyorsan gondoskodom róla, hogy minél távolabb kerüljünk a tekintetek kereszttüzének kitett lobbiból. Oly lelkes vagyok a műveletet illetően, hogy csak akkor veszem észre, mennyire lehagytam szegény lányt, amikor újra megszólal.
- Nem-nem, ne menj el! – tiltakozom talán túl gyorsan és talán túl hevesen ösztönösen, majd egy laza köhintéssel igyekszem menőn túllépni a kissé ciki reakción, mintha mi sem történt volna. Megköszörülöm a torkomat: - Nem zavarsz. Úgyis kihagytam az ebédszünetet, és ez bizony rám fért már. Örülök, hogy jöttél.
Nem tudom megállítani, a vallomás önmagától bukik ki belőlem, és közben bűntudatosan lassítok a sietős lépteimen, de azért aprócska mosolyt csal az arcomra, hogy milyen aranyosan alacsony termetű a másik. Hordhatna akár magassarkút is, de akkor se érve az államnál feljebb, és nekem, szerencsétlennek mindig is a pöttöm lányok jöttek be, akiknek a buksiján pihentethetném az állam, miközben hátulról átölelem őket. Biztos vagyok benne, hogy Mijoo samponjának mennyei illata lenne… Jaj, istenkém, mégis miket gondolok? Megrázom a fejemet, hátha azzal megszabadulhatok ezektől a gondolatokról, de csak kevés sikerrel.
Végül a dolgozók kantinjába kísérem a lányt, és leülünk egy sarki kis asztalhoz. A délutáni időpontban üres a helyiség, de legalább senki sem néz rám furán, amiért itt vagyok, és nem a vezetőségi kantinban. Bár első ránézésre sok különbség nincs a kettő közt, ez is letisztult és jól felszerelt, bár kétségkívül nem olyan puccos, mint a hotel többi része. Ámbár ezzel sem szégyenkezhetünk, és azért dagad a mellem a büszkeségtől, amikor a lány megdicséri a helyet. Olyan érzés, mintha az otthonomat illetné néhány kedves szóval, és bizonyos értelemben így is van.
- Nos, igen. Szeretek itt dolgozni – vallom be, hiszen mi mást mondhatnék erre? Az mégis hogy venné ki magát, hogy "Köszi, átadom apunak, hogy jó belsőépítészt fogadott fel?" Azzal lőnének a szuperül biztosított tervemnek, miszerint senkinek sem kell tudnia, hogy milyen családból származom, mert túl jól ismerem azokat a számító tekinteteket, és nincs is annál szívet melengetőbb érzés, mint hogy Mijoo akkor is úgy mosolyog rám, mint most, hogy felőle akár csóró is lehetnék.
- Ó, hát én az adminisztráción dolgozom a sok uncsi papírmunka közt, úgyhogy nekünk nincs ilyen kötelező szerelés – magyarázkodom követve a lány tekintetét a kissé megviselt öltözékemen, és zavartam igyekszem kisimítani az ingem gyűrődéseit. – Öhm…
Nagyszerű, Sung Jun Ki, ezért jártál elit iskolákba meg etikett különórákra, hogy aztán egy értelmes mondatot se tudj kinyögni! Gondolatban szidom magamat, de muszáj nagyot nyelnem, mert hirtelen kiszárad a torkom, ahogyan elképzeltem Mijoo-t, amint a Hajnalcsillag hivatalos női egyenruhájában parádézik és bármennyire is ártatlan mosollyal néz rám most, biztos vagyok benne, hogy ez még hetekig a fantáziám peremén fog táncolni. Ám mielőtt lehetőségem lenne bármit is mondani, akár válaszolni a kérdésére, akár megkérdezni, hogy most akkor mivel is foglalkozik jelenleg, a lány egy sokkal könnyedebb témát vet fel, és újra a süteményekre terelődik a figyelmem.
- Mind mennyeien fest! Válassz te, addig én hozok villákat – ajánlkozom, és gyorsan felpattanok, hogy a konyhapulthoz ugorjak. Megpaskolom a kivörösödött és felmelegedett arcomat, miközben a heves szívverésemet is próbálom csitítani, majd két kisvillával térek vissza. Mijoo-nak nyújtom az egyiket, majd magam elé húzok egyet a maradék süteményből, és habozás nélkül eszek belőle egy falatot. – Ó! Váó, ez valami csodás! A munkahelyedről hoztad? Vagy csak onnan jövet? Feltétlen el kell mennünk még oda!
Az édesség épp jól olvad szét a számban és az íze tökéletes harmóniája a tésztájának és a krémnek. Gondolatban feljegyzem magamnak, hogy szóljak a beszerzőknek, hogy próbáljunk meg rendelni ettől a cukrászdától. Ez passzol az ötcsillagos minősítésünkhöz.
Még néhány falat, és még mindig látom a lelki szemeim előtt Mijoo egyenruhás képét, mire meggondolatlanul kibukik belőlem:
- Egyébként ha valaha megunnád a munkád és váltani szeretnél, csak szólj, és utána kérdezek, keresnek-e valakit – ajánlom fel mosolyogva, de a tudatalattim az asztalba veri a fejét, mert ennél rosszabb ötletem nem is lehetett volna. Napi nyolc órában mégis hogyan titkolnám el előle, hogy ki vagyok?