EunJin && Sungmin ~ The New Boy

Vendég

Hogy mit keres egy magamfajta utcagyerek az egyik ügynökség táncpróbatermében, az sokak számára érthetetlen és válasz nélkül maradt kérdés.
Történt ugyanis, hogy úgy két hete az utcán sétáltam, és meghallottam két korombelitől, hogy meghallgatás lesz. El nem tudtam képzelni, hogy valaha engem is meg fognak hallgatni, vagy egyáltalán beválasztani, de úgy voltam vele, hogy egy próbát megér. Ha sikerül bekerülnöm, akkor ügyes vagyok, ha nem, akkor sincs baj, mert az életem úgy sem lehet már ennél is rosszabb. Szokták mondani, hogy a lejtő után jön az emelkedő, hát az én életemben azon a bizonyos napon kezdődött el az emelkedés. Persze mit is gondoltam: nem ment olyan könnyen, mint szerettem volna. A tánctudásom elég sok kivetnivalót hagyott maga után, és a hangom is képzetlen. Remegve ültem a folyosón, és próbáltam elkerülni a többiek pillantását. Némelyikben aggodalmat, másban megvetést láttam, de nem menekültem el. A nevemet hallottam, besétáltam és előadtam azt, amit tudtam. Ahogyan azt vártam: megosztottam az embereket. Volt, aki esélyt adott, mert látott bennem valamit; volt, aki inkább azt javasolta, hogy hagyjak fel ezzel. Végül úgy döntöttek, hogy nem hagynak veszni, és aláíratják a papírokat. Ezzel csak az volt a baj, hogy kellett a szülői beleegyezés is. Nagyot nyeltem, mert jól tudtam, hogy az apám ilyesmit nem fog nekem megengedni, ráadásul nem is tud az egészről. Muszáj volt visszautasítanom, és remegő kezekkel toltam el magamtól a papírokat. Ezt látva nagy megdöbbenést váltottam ki mindenkiből, illedelmesen elköszöntem, és kiléptem az ajtón. Nem foglalkoztam azzal, hogy megbámulnak a folyosón lévők, mert arcomon könnyek folytak végig. Ki ne sírna akkor, ha egyik álmát kell elhagynia azért, mert az apja úgyse fog semmit aláírni neki? Már az épületből is kiléptem, mikor valaki megragadta a vállamat. Azonnal megpördültem a tengelyem körül, és meglepetésemre az egyik olyan tag volt az, aki azt mondta, hogy ne adjanak nekem esélyt. Faggatott, nehezen mondtam el neki az egészet, mert nem akartam, hogy sajnáljanak… nem akartam, hogy sírni lássanak, és a könnyeim miatt enyhüljenek meg. Vagyis ez hülyeség, mert akarnak, csak nem lehet. Végül annyit mondtam, hogy az apám nem fog úgyse aláírni egy papírt sem, mire azt a választ kaptam, hogy bízzam az ügynökségre a dolgokat. Másnap kellett visszamennem, és mikor megmutatták a papírokat, rajta az apám aláírásával, kisebb szívrohamot kaptam. Már kérdezni akartam, hogy mit tettek, de örömömben megszólalni se volt időm. Megmutatták, hogy hol írjam alá, én meg habozás nélkül firkantottam oda a nevemet.
Így történt hát, hogy a táncteremben próbáltam egyes egyedül, mert bőven le voltam maradva a társaimtól. Tudásilag is, de főképp fizikailag és állóképességben. Ezért gyakoroltam még akkor is a lépéseket, amikor mindenki más azt a kevés szabadidejét töltötte, ami kijárt. Úgy tudom, hogy ez az ügynökség nem olyan durva, mint a Big3 közül valamelyik, de nem szeretnék csalódást okozni senkinek sem. Főleg nem annak a személynek, aki végül visszatartott, és kifaggatott az egész visszautasításom okáról. Csak a sok gyakorlásnak is megvan az ára: a fáradtság. El is rontottam az egyik könnyebb lépést, és tökéletesen padlót fogtam. Ölelésre vágyott, én meg nem mondtam neki ellent, jó? Ne bántsatok már emiatt! De viccet félretéve: hanyatt fekve bámultam a plafont, azon is az egyik leoltott lámpát, mert jobban szerettem félhomályban gyakorolni. Mellkasom szaporán mozgott, a levegőt úgy kapkodtam, mint még soha. Erőm viszont nem volt arra, hogy felkeljek, pedig muszáj volt gyakorolnom, de nem. Csak feküdtem ott és fájdalmasan nyöszörögtem minden egyes alkalommal, mikor megmozdítottam valamelyik végtagom. Azt hiszem mára elég lesz, de még nem biztos… csak az, hogy inkább pihenek pár percet, aztán meglátom, hogyan is lesz tovább a nap hátralevő részében.

Vendég

The noona of every trainee

Nehezebb a feladatom, mint vártam. Bár sosem gondoltam, hogy könnyűszerrel átlépünk a múlton a Revolution tagjaival, tudtam, hogy lesznek nehézségek, de a legutóbbi és egyben első találkozásom velük nagyon rosszul alakult. Próbáltam menteni a menthetőt és érett nőként viselkedni, de bárhogy is történt, Younghim felindulása mély sebet ejtett rajtam. Talán mert nő vagyok és teljesen át tudom érezni a bánatukat, immáron saját fiaimként tekintek rájuk a kortól eltekintve és ez így immáron az ő fájdalmuk az enyém is. Persze nem mutathatom ki, mit érzek, ezt akkor sem tehettem meg, noha szívesen leültem volna a legfiatalabb mellé és sírtam volna vele, de nekem nem ez a dolgom. Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy összekaparom a társaságot és újrakezdjük a felkészülést a nagy visszatéréshez és ehhez az kell, hogy legalább én erősnek mutatkozzak. Igaz, amikor egyedül járom az ügynökség épületének egyik folyosóját, én is képes vagyok az emlékeimbe merülni.
A srácaim még nincsenek itt, egyelőre kapnak további pihenőnapokat, de akik képesek elfogadható mértékben mozogni, azokat lassan berendelem gyakorlásra. Táncokat fognak tanulni más bandáktól és ez szerintem elég lesz arra, hogy visszazökkenjenek a normális kerékvágásba, testileg legalábbis. Younghimmel még várunk, de muszáj lenyelnie, hogy a többiek nem lesznek otthon vele, hanem ők már a táncteremben vannak. Nyilván nem lesz semmiről lemaradva és én bízok benne, hogy ez a tudat csak még jobban gyorsítja a rehabilitációját.
Az irodámba tartok, hogy rendezhessem a papírjaimat és tárcsázzak néhány igen fontos telefonhívást a csapat érdekében. Értük dolgozom elsősorban, amikor nem az egyetemen oktatok, de hála istennek, ebben a félévben visszajött a fő tárgyszakos tanár, így az én óráim számát is a csökkentették, aminek rendkívül örülök, hisz nem titok, hogy szeretnék minél több időt fordítani az új és egyben első bandámra.
A folyosón van több táncterem is, az egyik kicsivel nagyobb, láthatóan soktagú bandáknak lett kiépítve és ez jobban fel is van szerelve, míg a másik szintúgy modern és jól kialakított, de kisebb az előbb említettnél. Az RVT mindkettőben elférne, ám én nagyon szeretném nekik megszerezni a nagyobbat, eddig is azt használták és örülnék, ha az RVT az ügynökség preferáltabb csapatai között lenne. Ezt elsősorban a hozzáállásuk fogja eldönteni, de én nagyon kampányolok értük.
Per pillanat nem tudok arról, hogy valamelyik bandának vagy trainee csapatnak táncpróbája lenne, ezért furcsa, hogy hangokat hallok odabentről. Megy a zene és az ajtót is résnyire nyitva hagyták. Bátorkodom bekukucskálni rajta szimplán csak kíváncsiságból. Egy srácot látok meg a földön fekve, míg mellkasa szaporán hullámzik fel s alá. Nem ismerős egyelőre és tudom, hogy nem az én tagjaim közül valamelyik, de ez sosem állít meg, gondoskodóan belépek, hogy megbizonyosodjak afelől, jól érzi-e magát, vagy esetleg orvost kell hívni hozzá. Nálunk is nehezek a táncpróbák, így megesett párszor, hogy kórházba került egy trainee, netán csupán orvosi ellátásra szorult. Aggódok érte, de nem ez látszik a mozgásomon. Ahogy beérek a táncterembe, megcsap az erős férfiszag. Lehet kicsit át kéne fúvatni a levegőt a helyiségben, mert csoda, hogy van még egyáltalán oxigénmolekula a légtérben. Nem sokkal az ajtó előtt megállok és elteszem a kezemben szorongatott telefonomat, ami arra utal, hogy percekkel ezelőtt még telefonáltam. Most, hogy beljebb léptem, meglátom az arcát és megtudom, hogy az egyik trainee az. Csak látásból ismerem, valamint hallottam hírét a szerződés megkötésével kapcsolatban, ám még nem váltottunk szót eddigi gyakornoki pályája alatt. Figyelem a henyélő srácot, ez neki kellemetlenebb szituáció, hiszen pont akkor léptem be, amikor ő már feküdt a földön, persze én egy percig sem gondolom, hogy lustálkodna, épp ellenkezőleg. A testbeszédéből úgy tűnik, nincs semmi baja, így megnyugszom e téren.
- Látom, keményen gyakorolsz - szólalok meg a kezdeti komoly hangulat után. - A többiek? - kérdezek rá kissé számon kérő hangon, mert ez nekem nagyon furcsa így. Nem szoktak egyedül táncolni a gyakornokok, igaz van egy sejtésem, hogy mi lehet a háttérben. Érthető, hogy ők még nem összetartók, sok banda még a debütálás után sem képesek barátként viselkedni egymással, de ha szigorú akarok lenni, akkor épp szabályt szeg az előttem lévő fiú.
- Tudod, hogy eredetileg nem szabadna senkinek egyedül gyakorolnia egy táncteremben? - hangom kissé vádló, de csak az aggodalom beszél belőlem. Ezt a szabályt azért hoztuk, mert már történt abból baleset, súlyos baleset, hogy egy idol egyedül lejött gyakorolni az éjszaka közepén és a tánc közben megszédült, annyira rosszul lett, hogy még segítséget sem tudott kérni, mivel üres volt az épület ezen része. Reggel, mikor rátaláltak mentővel kellett kórházba szállítani és sokáig válságos állapotban feküdt. Úgyhogy nem alaptalan az aggodalmam.
- Legalább két személynek kell bent lennie a teremben, az nem számít, hogy hányan táncolnak - teszem hozzá, hogy egyértelmű legyen számára is. Most, hogy itt vagyok, ez rendben van, még szerencse, hogy nem történt eddig baj. Viszont nekem dolgom van, nem tudok órákig itt maradni vele.

» Eunjin x Seunghyun ~ Will you marry me?