Yong & Hee ~ ártatlan találkozás

Mostanában nem tudtam találkozni a bátyámmal, ezért is szóltam neki, hogy össze kéne futnunk a suli után egy kávézóban. Azt sem felejtettem el mondani neki, hogy hozza nyugodtan a tanulnivalóit, mert nem szeretném ha rossz jegyeket kapna vagy ilyesmi, csak válaszoljon nekem arra, hogy jól van-e, meg jöjjön el. Nekem már elég ha láthatom, hiszen azt tudtam, hogy sosem hagyna magamra, így csinálni szerettem volna vele valamit. Persze nem akartam vidámparkba elmenni, pedig tök jó móka lett volna, csak a gyerek miatt picit paranoiás vagyok. Még véletlenül sem akarom, hogy baja essen. Talán egy picit túlzás, de kilenc hónap után már nem fogom annak gondolni, abban biztos vagyok.
Talán pont ezért választottam helyszínnek a kávézót, aztán utána meg majd elmegyünk valahova, talán csinálhatnánk valami vicces dolgot is, azt hiszem mind a kettőnkre ráférne az ilyesmi. Biztos vagyok benne, hogy szegény egy picit meg van rémülve és nem szeretné ha bajom esne. Pedig én elég erős lány vagyok, és akármennyire nem tetszik a dolog, a szüleimnek hála lettem ilyen. Mindig arra neveltek, hogy legyek a legjobb a legjobbak között és legyek képes elviselni bármit, ami csak jön. Ironikus, hogy most megint ők lépnek hátra, pedig aztán szerintem ez lett volna nekik az igazi kihívás, nem pedig a tőzsde esését és növekedését figyelni, de hát ők tudják, majd ha lemaradnak az egész életemről talán már késő is lesz.
Inkább csak felsóhajtottam és végighúztam a hajkefét a barna tincseimen, amik most egyenesen keretezték az arcomat, és letöröltem az elmosódott sminkem. Oké, hogy a testvéremmel találkozom, látott ő már rosszabb állapotban is, de én meg általában nagyon odafigyelek a külsőmre, ezért szeretném visszanyerni a régi, magabiztos énem.
Találkoztam egy lány szaktársával, aki megmondta, hogy hol lesz az utolsó órája, sőt még kedvesen oda is kísért. Én egy picit előbb végeztem, mint ő, ezért nem volt kérdés, hogy elé megyek, a héten úgysem láttam olyan sokat. Na persze nem fogom ezt neki bevallani, de egy picit hiányzott.
- Oppa! – vetettem bele magam a karijaiban amint megláttam. Furcsa, hogy nem igazán hasonlítunk egymásra, szóval lehet néhányan azt hiszik, hogy a barátnője vagyok, de nem baj, az vicces lenne.
- Ettél ma? – kérdeztem tőle, aztán lábujjhegyre emelkedve nyomtam egy puszit az arcára. Le merem fogadni, hogy csak valami műkaját vett magának a büfében, mert a fiúk ilyenek, csak azt eszik meg, amik teljességgel egészségtelen.
- Remélem nem tanulod magad agyon, mert ártana a jóképűségednek – csíptem bele az arcába játékosan, és érzékeltem, hogy néhányan már körénk gyűltek, de egyáltalán nem foglalkoztam vele. Nem hinném, hogy magyarázattal tartoznék bárkinek a viselkedésem miatt, ezért inkább csak mosolyogva ragadtam karon Woo Yongot és már rángatni is kezdtem.
- Gyere, megígérted, hogy elmegyünk enni meg teázni – húztam magam után, és hallottam a hátunk mögött a mozgolódást és a sutyorgást.
- Ők a szaktársaid? Elég kotnyeleskedőnek tűnnek. Nem szimpik – mondtam nekik, amikor egy kicsit távolabb értünk a tömegtől. Tényleg nem szeretem ha valaki elkezd pletykálni rólam, ennek pedig az lehetett az oka, hogy elég népszerű voltam a gimiben és mindig kitaláltak rólam valami hülyeséget. Persze talán viselkedhettem volna kevésbé nyilvánvalóan, de hát kedvem szerint szeretnék örülni a bátyámnak.
- Most biztosan meg fogják kérdezni tőled, hogy járunk- e – kuncogtam és köszöntem néhány lánynak, akik mellettem mentek el a folyosón. Nem voltam benne biztos, hogy jól érzem magam, de ha még kísérletet sem teszek, ha nem próbálom meg… Akkor mikor leszek az benne?

Elég nehéz volt a mai nap, ezért kifejezetten örültem neki, amikor Oppa termének ajtaja kinyílt. A kíváncsiságom még mindig a régi volt, ezért végignéztem a teremből kiáramló kisebb tömegen. Meglepődtem, amikor a meggyötört arcokat láttam magam előtt, de minden bizonnyal a matek oka lehetett. Én sem szerettem soha annak ellenére, hogy mindig ötösöm volt belőle, de az nagyjából Oppának volt köszönhető, aki annyit törte magát és segített. Most hála az égnek utat engedhetek a lexikális agyamnak, és a humán szakon koptatom a padot, aminek hála máris feladtak nekem 100 oldalt holnapra. De hát ez van, ez már nem középiskola, itt nem lehet szórakozni. Amúgy is a baba miatt a szórakozási lehetőségeim lecsökkentek, hiszen egy kis csodával a pocakomban nem kéne bulizni menni, alkoholt inni meg annyira sem, szóval nagyjából nyugis hobbikat kerestem magamnak. A sportot egyelőre hanyagolni szeretném, ezért úgy döntöttem, hogy felkeresem majd a napokban az egyetemi és a városi könyvtárat is, mert szükségem lesz valami könnyed olvasmányra is a tanulás mellett. Amúgy meg majd szeretnék néha sétálgatni egy picit meg kismama tornát csinálni, csak hát előtte meg kéne még barátkoznom a gyerek gondolatával. Még mindig nem hevertem ki teljesen a történteket, eseténként sokszor szoktam rosszat álmodni, de már eljutottam arra a pontra, hogy nem feltétlenül szeretnék meghalni ezek miatt. Az első napok nehezek voltak, el akartam vetetni a babát pár pillanatig, de aztán logikusan is belegondoltam a dolgokra és arra jutottam, hogy akármi történjék, meg kell szülnöm, hiszen ő nem tehet semmiről, én pedig nem hiszem, hogy később képes lennék gyermeket vállalni azzal a tudattal, hogy az elsőt megöltem. Így végül arra jutottam, hogy történjék bármi, megoldom a dolgokat.
Szerencsére nem voltam teljesen egyedül, mivel Mina és a testvérem is mellettem állnak, így már szinte biztos voltam benne, hogy a családja megvan még akkor is, ha egy picit más és furcsa. Mi szeretni fogjuk, és ez a lényeg azt hiszem.
Aztán akkor előkerült az én drága oppám is, ezek után pedig úgy gondoltam, hogy semmi értelme nincsen visszafognom magam, úgy vetettem magam a nyakába, mintha csak muszáj lenne. Persze ezzel egy picit felkeltettem az amúgy teljesen lepusztult társaság figyelmét, de mindegy is, nem kifejezetten érdekel a dolog. Szeretném kedvemre nyúzni az ikertestvérem, ha már annyi szabadidőm lett a baba miatt. Szinte biztos, hogy néha a nyakába fogom varrni magam, mert egy csomó tevékenység kiesett most nekem. A köszöntését amúgy nagyon aranyosnak találtam még a körülmények ellenére is, hiszen egyáltalán nem fogtam már fel negatívumnak a terhességem. Lehet, hogy még az egyelőre enyhe, reggeli rosszullét miatt van, de az tény, hogy egy picit átértékeltem az életemben a fontos dolgokat és minden rossz dolog ellenére ami az elmúlt napokban történt kivirultam egy picit.
- Még szép, hogy az vagy – pöcköltem meg a gyerek orrát, aztán belékaroltam – Nem hozhatsz szégyent a húgodra.
Persze csak viccelődtem vele, engem az sem érdekelne, ha három szeme lenne, akkor is nagyon szeretném és a testvéremnek tartanám. Történjék bármi, ő örökké a kedvenc és megismételhetetlen oppám marad.
- Helyes-helyes – vigyorogtam rá, és a karján lógva haladtam végig vele a folyosón – Mindig nekem kell lennem az elsőnek az életedben. Még akkor is ha feleséged lesz. Majd közlöd vele szépen, hogy bocs, a húgommal kell találkoznom.
Valahol ezt viszont most komolyan gondoltam. Persze nem akarom megfojtani, vagy túlságosan ráakaszkodni, de azért rosszul esne, ha egy nő miatt hanyagolna el. Persze, engem aztán egyáltalán nem zavarna ha szerelembe esne, sőt talán még örülnék is neki, de na… Azt nem szeretném ha elhanyagolna valami spiné miatt, azoknál mindig jobb leszek.
- Ja, szeretnek beleavatkozni a dolgokba és pletykálni – forgattam meg a szemeim, és már előre féltem, hogy miket fognak rólam beszélni, ha elkezd nőni a hasam – Azt hiszem már a melltartóméretemre is rákérdezett valaki. Próbálok belátóan viselkedni velük, de ez néha picit nehéz, szeretnek pletykálni és mindig mindent tudni akarnak, de a maguk módján elviselhetőek.
Mindig mindenkiről ez volt az első benyomásom. Mivel a középiskolában a népszerű diákok csoportját erősítettem, nem engedtem magamhoz akárkit közel, ez az érzés pedig csak erősebb lett bennem, amióta beléptem ide. Már feleannyira sem bíztam meg az emberekben, és azt a maradék naivitásomat is kivágtam az ablakon, hiszen csak hátráltat és visszatart.
- Előfordulnak – válaszoltam neki, mert ez egyáltalán nem volt titok. Ő sem hülye, ő is pontosan tudja, hogy a terhesség az reggeli hányingerrel, netán hányással jár, így feleslegesen tagadtam volna le előtte a dolgokat. Amúgy sem olyan nagy dolog ez, amit nem tudnék kibírni.
- De egyáltalán nem vészes. Olyan, mint egy csúnyább influenza, amitől szédülsz, esetenként elájulsz, meg hányingered van, csak nincsen lázad – mosolyogtam rá biztatóan. Sohan nem voltam valami beteges, szóval elég erős az immunrendszerem, meg amúgy is… Mi nekem egy reggeli rosszullét? Ha itt elbukom, akkor talán élnem sem kéne.
Miután helyet foglaltunk, szinte azonnal a kezembe vettem az itallapot és szemlélni kezdtem a kínálatot. Amúgy éhes is voltam, szóval tuti választok magamnak valami natúr húst salátával és egy kevéske rizzsel… De a gondolataim rögtön meg is szakadtak, hiszen az érzékelőim rögtön bekapták a sugarakat, amik Woo Yongból áradtak.
- Oppa minden rendben van? – néztem rá összeráncolt szemöldökkel, aztán letettem a kezemben tartott itallapot.
- Tudom – mosolyogtam rá, és megfogtam a kezét – És szólni is fogok. De neked most az a legfontosabb, hogy tanulj. Én erős vagyok, el tudom viselni, meg fogom oldani. Tudod, hogy nem olyan könnyű megtörni.
Áthajoltam az asztal felett és adtam egy apró puszit arra az aranyos kis orrocskájára – De nagyon aranyos vagy, ugye tudod? A legjobb testvér. Viszont nem akarok ennyire nyálaskodni, szóval ezt itt befejeztem és hidd el, ha bármi baj lesz, akkor fel foglak keresni, viszont amíg elbírok a dolgokkal nem akarlak feleslegesen zaklatni… Szóval csak arra figyelj, hogy jók legyenek a jegyeid és szórakoztass, mert igencsak lecsökkentek a lehetőségeim… És most mesélj egy picit, hogy tetszik a szak? El ne merj vérezni, és szégyent hozni a fejemre, mert akkor elverlek!
Csak játékosan fenyegettem meg a kölyköt és végig mosolyogtam rá, ami már majdnem olyan volt, mint a régi, boldog mosolyom. Meg fogom oldani Oppa, ha másért nem, érted érdemes lesz túlélni és nem befordulni.

Nem tudtam eldönteni, hogy akkor most mi a helyzet velem. Én élem meg rosszul a terhességet, vagy Oppa aggódik értem túlságosan? Még mielőtt elkezdődtek volna az óráim, Minánál átböngésztem az összes ilyen weboldalt, hogy mit kéne tennem, hátha tudok más történetéből egy picit tanulni. Találtam olyan köröket, ahol a megerőszakolt nők támogatják egymást, de nem gondoltam, hogy el kéne mennem az ilyenre. Úgy éreztem, hogy az oppáim és Mina elég támogatást nyújtanak nekem ahhoz, hogy túl tudjak lendülni a dolgon. Nem mondom, hogy nem fáj még mindig, vagy jól alszom, de mindent megteszek annak érdekében, hogy a lehető legkevesebbet gondoljak az esetre Pár napig persze nagyon rossz volt, sőt a mai napig rémálmaim vannak az eset óta, de már eljutottam arra a pontra, hogy a baba a legfontosabb. Nem szabad idegeskednem, mert az árt neki, és ezért próbálom a lehető legjobban lefoglalni a gondolataimat. Nagyrészt úgy oldom meg a dolgokat, hogy a srácokat elkerülöm, és a hallgató társaim lány felével lógok együtt, illetve ebédszünetben megkeresem a barátnőmet. Most meg, hogy végre végeztünk jöhet az ikertestvérem, aki szintén rengeteget segít nekem már a jelenlétével is. Hazudnék ha azt mondanám, hogy jól vagyok, de amikor velük töltöm az időmet soha nem gondolok olyanokra. Talán ha fiúkkal is kötnék kapcsolatokat akkor nem így lenne, de amíg nem állok készen arra, addig ezt nem fogom meglépni. Nem léphetem meg, mert akkor magamba zuhanok, eltemetnek annak a borzalmas estének az emlékei, és ki tudja mi fog kisülni a dologból. Nem támaszkodhatok teljesen másokra, mert nekik is van életük, vannak gondjaik, nagyon önző dolog lenne az ő kezükbe nyomni a sorsomat, hogy tessék, rántsatok ki és sajnáljatok, meg amúgy sem veszi be a gyomrom az ilyesmit, mindig szerettem megoldani magam a gondjaim.
De hát jajj, egy picit elkalandoztam… Nem kéne most másra gondolnom, hiszen itt van velem Woo Yong, vele kéne foglalkoznom. Épp időben szólalt meg ahhoz, hogy kizökkenjek a gondolataimból, amiért talán kimondatlanul, de nagyon hálás voltam neki.
- Hé, Kim Woo Yong! – kiáltottam rá, aztán lekevertem neki egy tockost, mint a régi szép időkben – Mégis mit gondolsz? Hogy holmi kis reggeli rosszullétek le tudnak győzni engem? Tudod, hogy mindig mindent megoldok, ezért nem kell aggódnod értem. Nem azért, nagyon jól esik, de csinálj úgy, mintha minden a régi lenne, jó?
Már régóta nem ütöttem meg, szóval remélem, hogy ettől egy picit megnyugszik. Egyáltalán nem volt megjátszott dolog, tényleg ezt gondoltam. Nem szerettem volna, ha azon izgul, hogy én reggel rosszul vagyok, vagy hányok, mert ez teljesen természetes és magam is el tudom intézni a dolgokat. Ha nagy baj lesz úgyis felkeresem, hiszen mindig megtettem. Emlékszem, hogy amikor elhagyott az a barom, akkor is azért bekopogtam este az ajtaján, hogy bekucorodhassak az ágyába és együtt aludjunk, mint kiskorunkban. Talán soha nem fogom kimutatni neki, hogy mennyire fontos nekem, vagy soha nem fogok konkrétan segítséget kérni, de amikor szükségem van rá, mindig fel fogom keresni, és ugyanezt várom el tőle én is.
Amint asztalhoz ültünk, feltűnt, hogy mennyire feszült, ez pedig rám sem volt kifejezetten jó hatással. Szerintem őt sokkal jobban megviselhette a dolog, mint engem. Persze átélni sem valami jó, de látni ahogyan a testvéredet, a véredet, akit születésed óta ismersz… Látni ahogyan őt bántják, nem lehet egyszerű. Főleg, hogy ő már nem tudott segíteni nekem, mert megtörtént a baj, aminek aztán szövődménye is lett, de jaj! Nem akarok így gondolni a picire, tényleg nem érdemli meg.
Talán nem gondoltam bele teljesen, hogy neki mennyire nehéz lehet ez az egész, hogy mennyi fájdalmat élhetett át, aminek tulajdonképpen én voltam az oka, mert nem hallgattam rá, csak mentem a saját fejem után. Hibáztam, mindenesetre bízom benne, hogy ezt majd meg tudjuk oldani egymás között.
- Oppa – néztem rá őszintén és a két kezem közé fogtam az övét – Itt vagy nekem, és ez éppen elég. Hogy találkozol velem, hogy figyelsz rám, és nem nézel rám úgy, mintha valami szörnyű bűnt követtem el. Sosem szidtál meg utána, pedig megérdemelném, hiszen te megmondtad, hogy nem kéne vele lennem. Aztán Mina is rengeteget segít, nagyon örülök, hogy együtt élhetek vele. Meg Hyun Jae… Őt sem hagyhatom ki a felsorolásból, mert mindig ír és keres akkor is, ha nem tudunk személyesen találkozni.
Jól esett valahogy kimondani a dolgokat, de elsősorban őt szerettem volna megnyugtatni a dolgok miatt. Őszintének kell lennem vele, nem hazudhatok neki, mert megérdemli, hogy tudja az igazat.
- Fáj, és nehéz feldolgozni, de nem támaszkodhatok csak rátok. Én… - néztem a szemébe és megsimítottam a kezét – Én nem akarok sírni vagy lelkizni a dolog miatt, csak továbblépni és megpróbálni feldolgozni a dolgokat, jó? Most a baba a legfontosabb, és ha idegeskedem és a ti fületeket rágom az biztosan nem tenne neki jót.
Időközben félbeszakadt a társalgásunk, mert a pincér megállt mellettünk, és megköszörülte a torkát. Nem éppen derűsen adtam le neki a rendelésem, mert a francnak nem tud szólni. Nincsen szemem a hátamon, honnan kéne látnom ha idejön? Megvártam, hogy a testvérem is hasonlóképpen tegyen, aztán csak utána folytattam azt, amit elkezdtem mondani neki.
- Tudod, hogy soha nem foglak zokogva felhívni, hogy gyere értem, mert meghalok, hanem majd a magam módján veszem a segítséged – mosolyogtam rá – Most is segítesz, és nem is keveset. Szóval tényleg csak tanulj és legyél velem ha van időd, mert ha kibuksz, akkor elverlek.
- Mindig is tudtam, hogy kettőnk közül te vagy a defektes. – löktem meg a fejét vigyorogva – Hogyan lehet a fizika meg ezek a hülyeségek érdekesek? Mármint ne érts félre, de amikor vége lett az órátoknak úgy éreztem magam, mintha egy Walking Dead részbe csöppentem volna. Nem úgy néztetek ki, mint akiknek tetszett az óra, vagy érdekes volt… Vagy talán mazochista vagy, Oppa?
Időközben kihozták a teámat is, szóval gondoltam belekortyolok, és szinte azonnal el is fintorodtam tőle. Nincs ízesítve… Phejj.
- Kaphatok egy kortyot a tiédből? – néztem rá nagy, kiskutyaszemekkel – Csak hogy leöblíthessem ezt a borzalmat.

Woo Yong elég okos, és könnyen rátapint a lényegre, ahogyan most is tette. Nem vagyok annyira erős, mint mutatom magam, de azért igyekszem. Este néha rosszat álmodok, de gyorsan kisírom magam a mosdóban, így Mina nem tudja meg. Semmit sem utálok annál jobban, ha valaki gyengének lát, talán magamat gyengének érezni lehet csak ennél rosszabb, szóval próbálom a lehető legjobban elkerülni ezt a helyzetet. Talán fájdalmasnak és gépesnek tűnik, de nem feltétlenül az, nekem például egészen sokat segített a dolog abban, hogy újra kezdhessek néhány dolgot. Ennél hatásosabb és gyorsabb módszert nem találtam volna, és egyáltalán nem zavart, hogy ezzel egy picit megölöm az érzéseimet, mert pont erre van szükségem. Amúgy sem voltam az a nagyon bújós, érzelmes fajta, mindig inkább racionálisnak tartottam magam, mint emocionálisnak, szóval nekem tökéletesen megfelel a kialakult helyzet. Azt nem mondom, hogy jól vagyok, de ilyen helyzetben normális, tudom jól, ezért csak addig mondogattam magamban, hogy minden rendben van, amíg magam is elhittem. Persze tudom, hogy elég nagy trauma ha megerőszakolnak és egyből teherbe is esek ettől, aztán mindezért a szüleim kivágnak otthonról, de mindennél lehetne rosszabb is. Ha nem lenne nekem a testvérem, aki nyújtja a lelki támaszt és megmentett, ha nem lenne Mina, aki otthont adott nekem… Akkor lennék igazán bajban. Hyun Jae még nem is tudja a dolgot, nem nagyon volt időm vele beszélni, mert mostanában tértek vissza, meg hallottam a pletykákat is, ezért gondolom elfoglalt. De attól még örülnék neki, ha beszélhetnénk, mert mindig fel tud dobni egy-egy beszólásával. Valamiért úgy érzem, hogy nem dobná el a gyermekkori barátságunkat azért, mert ez így történt, ő egyáltalán nem volt olyan, mint a szüleim. Persze nekem is fájt, hogy ezt tették, de igazából valahol segített is. Legalább tudom, hogy nehezen számíthatnék rájuk, így előre hajtott inkább, mint hátra.
Pont ezért is akasztott ki Oppa megjegyzése. Tudom, hogy bármiben számíthatok rá, és hozzá fogok menni legelőször, ha valami történni fog, vagy ha úgy érzem, hogy szükségem van rá. Most is rengeteget segített már csak azzal is, hogy itt van, viszont szeretném ha nem változnának a dolgok. Nem vagyok az a fajta, aki álomvilágban él, és nem foglalkozik a realitással, de most tényleg úgy éreztem, hogy erre van szükségem. Ha úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna, akkor elhiszem, hogy normális úton halad az életem. Ha így érzem a dolgokat, akkor így is vannak. Persze lehet, hogy ez neki ennyire nem volt egyértelmű, ezért annak ellenére, hogy nem szoktam mondani neki semmit, most úgy döntöttem, hogy ezt közlöm vele annak ellenére, hogy nem szeretek semmit felhozni, ami arra az estére emlékeztet.
- Oppa – szólaltam meg sokkal szelídebb hangon, miután végre összeszedtem a gondolataimat – Azzal segítesz a legtöbbet, ha nem mondod, hogy segíteni akarsz. Akkor úgy érzem magam, mintha baj lenne és nem akarom ezt érezni, mert nincs baj. Majd megbirkózom vele, épp azért, mert a tökéletes húgicád vagyok. Viszont ahhoz szükségem van, hogy úgy csinálj, mintha mi sem történt volna, jó? Mert máshogy nem fogok tudni tovább lépni azt hiszem.
Elhúztam az arcáról a kezét és megsimogattam ott, ahol megütöttem. Biztos vagyok benne hogy inkább megleptem mint fájdalmat okoztam neki, de azért nyomtam neki egy puszit rá, és letörölgettem a rózsaszín szájfény nyomait.
- Ha nagy baj lesz, akkor úgyis felkereslek. Senkire sem számíthatok annyira, mint rád – A fekete szemeibe néztem, amik épp olyan mélyek és értelmesek voltak, mint az enyéim. Már most érti, tudom. Mindig is értette, ezért tudott velem bánni. Olvasunk egymást tekintetéből és könnyen kitaláljuk mi van a másikkal, viszont ebben a helyzetben nem csodálom, hogy nem volt egyértelmű neki a reakcióm.
A teázóban volt lehetőségem jobban megfigyelni, mert ott csak ketten voltunk az asztalnál és a pincér már rég elment, szóval más nem igazán hatott ránk. Tudtam, hogy valami bántja, szinte ordított róla. Szerintem még a szomszéd asztalnál helyetfoglaló piros ruhás lány is láthatta, mert Woo Yong sosem próbálta palástolni az érzéseit. Az inkább rám volt jellemző, rengetegszer mutattam azt amit akartam és nem amit éreztem. Ez általában előnyökhöz vezetett, pont ezért örültem neki, hogy ennyire jól és temérszetesen megy a dolog.
- Muszáj ezt tennem – néztem rá, és finoman a fekete tincseibe túrtam – Ha leállok, azzal csak azt érem el, hogy lepusztulok ennyire fiatalon. Belesimulok a helyzetbe, mert vannak lehetőségeim.
Van hol laknom, van mit ennem, van aki szeret és van akit én is szerethetek. Ez igazából már mindent jelent számomra, innentől kezdve az egyetem egy plusz előnyhöz vezet, és a dékán biztosan nem fogja megbánni ha átmegyek levelezőre. Majd keresek magamnak egy otthon végezhető munkát, amivel meg tudom keresni a félévek árát, és megpróbálok valamennyit félretenni abból a pénzből is, amit minden hónapban elutal nekem a nagymama. Határozottan elutasítottam az amúgy angyali néni ajánlatát, nem érzem úgy, hogy pátyolgatásra lenne szükségem. Nagy lány vagyok már. Ő megkapja a pént, amiért nekem átadja a pénzt. Ennyi. Jól jár, mert ennél többet nem kell tennie értem.
- Jaj ugyan zavarba hozol – pöcköltem homlokon játékosan, de titkon nagyon jól estek a szavaim, mert ugyanezt gondoltam magamban. Nem akartam kimondani, mert nem szeretem ha a találkozóim nyálassá válnak, de az arcomra van írva most kivételesen a véleményem. A tekintetemből még én is éreztem az áradó melegséget, hiszen nagyon ritkán nézek így az emberekre. Tudtam, hogy a testvérem mindennél jobban megérdemli a dolgot, mert egyszerűen nem tudna annál jobbat tenni nekem hogy itt van mellettem és együtt teázunk. Hetek óta most vagyok a legboldogabb.
- Végre megértetted! – néztem rá őszinte lelkesedéssel – Akkora IQ hányadossal, mint amekkora neked van, mehetett volna hamarabb is. Úgy látom visszaestél.
Csak játékból cukkoltam, teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy a csávókám intelligens, jóval okosabb és bölcsebb néhány korabelinél. Ilyen például az expasim is, aki fogta magát, és random lelépett, mert ahhoz volt kedve. Utálom az ilyet.
- Aha… Akkor úgy néz ki a vegyészmérnökök romantikusak. Megjelenik bennük a halálvágy – vontam fel az egyik szemöldököm. Sosem szerettem a számolgatós tárgyakat, talán egy picit küzdenem is kellett a jó eredményért, valahogy mindig sikerült elérnem azt. Pont ezért ültem a testvérem mellett. Ha valami nem ment, akkor lelestem róla, de mivel általában csak pontatlansági hibáim voltak, egyáltalán nem gondoltam azt, hogy csalnék. Ez nem csalás már most kikérem magamnak. Ez csak segítségigénybevétel, mint a függvénytáblázat. Olyan, mintha délután megnézte volna a házimat, csak éppen nem délután volt, és nem házi, illetve nem is nézte meg, hanem én ellenőriztem önállóan a dolgozatom feladatlapját az övével összevetve, de azt hiszem belefér a dolog. Én sem érthetek mindenhez.
- Kivettem az étrendemből a cukrot a baba miatt – húztam el a számat. Talán túlságosan is komolyan vettem a dolgot, de tényleg azt szerettem volna, hogy egészséges legyen – De ne félj, majd megszokom az íztelen teát, gyümölcsöt meg eszek eleget, azokban is van cukor, csak nem olyan, sokkal egészségesebb.
Fogalmam sem volt miért magyarázkodom neki, amikor egyáltalán nem szoktam ilyesmit csinálni. Általában beoltom, hogy mekkora hülye, amiért ezt meg azt nem tudta, de most túlságosan aggódik értem, meg amúgy is feszültnek és fáradtnak tűnik, néha egy picit engedhetek, és visszafoghatom magam.
- De egy kortyba nem fogok belehalni – mérlegeltem végül. Nyilván nem olyan nagy a cukortartalma a teának és egy csészényitől sem lenne bajom, csak túlságosan ráparázok a dolgokra. Nem akarom, hogy a leendő kisfiamnak vagy lányomnak problémái legyenek, makk egészséges gyereket szeretnék szülni és mint minden másban, ebben is nagyon maximalista vagyok.
- Nem rossz, de nem olyan, mint ahogyan régen csináltad… - mondtam neki, aztán agyalni kezdtem. Gondolom nem a haverjával teázgatott, hanem… Ohohohóóó, csak nem becsajozott az én helyes Oppám? Minden bizonnyal erről van szó.
- Miért nem mondtad? – toltam le egyből, holott még nem volt teljesen biztos, hogy erről van szó – Azonnal be kell mutatnod azt a szerencsétlen lányt, akit összeszedtél. Az is valami zombi mérnök? Mert akkor kétségtelen, hogy összeilletek.
Persze csak vicceltem, de azért volt benne valami, hogy taszítónak találtam azt a látványt, amiben ma részesültem. Ez minden bizonnyal nem egészséges, én pedig utálom az olyan dolgokat, amik károsítják a tökéletességet, amihez hozzátartozik természetesen a jó közérzet, és az egészséges életmód is. Szerintem pedig a zombiképző az nem az. Biztos vagyok benne, hogy ha a Walking Dead készítői látták volna a mai kivonulást, rögtön kamerákat ragadnak, és készítenek egy koreai különkiadást is. Vajon mivel táplálkoznak a vegyészmérnök zombik? Sósavval?

Általában nem tudtam elviselni magam körül azokat az embereket, akik érzelmileg nálam gyengébbnek mutatkoztak, és próbáltam olyanokkal körbevenni magam, akik előre visznek, és nem húznak hátra a nyafogásukkal. Valamiért mégis azt éreztem, hogy a testvérem erős érzelmei nem ilyenek, és szerintem, ha nyafogna is csak őt szeretném a legjobban a világon, mert mi egyek vagyunk. Habár azt mondják, a kétpetéjű ikrek között nincsen meg az a tipikus kapcsolat, ami az egypetéjű ikreknél, én mégis azt érzem, hogy a mi esetünkben ez már-már rágalomnak számít. Hiszen egymásba kapaszkodva álltunk fel pelenkás korunkban, egymás kezét fogva tettük meg az első lépéseket, együtt nőttünk fel, minden percünket együtt töltöttük anya méhében is. Ha ez nem, akkor mi alakítja ki azt a különleges kapcsot, amivel ki tudjuk találni egymás érzéseit, és rossz érzésünk van akkor, ha a másik bajba kerül? Mitől vannak megérzéseim Oppával kapcsolatban, és miért ez a helyzet vele is?
A tudomány szerintem ezt nem tudná megmagyarázni, s habár racionális, már-már földhözragadt embertípus vagyok, mégis azt érzem, hogy köztem és Woo Yong között tökéletesen működik a kémia. Butaság lenne? Talán az, de mit számít? Az a fontos, amit mi ketten gondolunk a dologról.
Mindenesetre most szinte árad belőle a lehangoltság, mert úgy érzi nem tud nekem segíteni és ez nekem is fájdalmat okoz, még akkor is, ha egy csepp szomorúság sem vegyül a mosolyomba, amivel továbbra is néztem rá. Megfogadtam, hogy fel fogom vidítani, visszaadom az életkedvét, kerüljön az bármibe is. Szeretném, ha boldogan távozna a találkánkból, és nem gondolna lehangoló dolgokra.
A két kezembe fogtam az arcát, és mind a két orcájára nyomtam egy puszit, aztán megszólaltam.
- Tudod mi a legnagyobb segítség? Hogy élsz és egészséges vagy Kim Woo Yong. Hogy nem kell érted aggódnom, és elhozol ide, mert szeretnéd, hogy boldog legyek. – még magam is meglepődtem, hogy ezt így ki tudtam mondani, és könnybe lábadtak a szemeim. Az istenit, hát hatalmas dolog, hogy ma itt vagyunk, és a történtek ellenére próbál feldobni. Talán most jobban szeretem, mint eddig bármikor, és ennyire nyíltan sosem fogalmaztam még meg neki. Ha csak viccből is, de rengeteget szekáltam, szóval valószínűleg ő is meg volt lepve a dolog miatt. A terhesség pedig így hat rám: még én is érzékenyebb leszek, és szívesebben foglalom szavakba az érzéseim, ennek meg amúgy is itt volt már az ideje.
- Köszönöm. Sokat jelent nekem, miután anyáék eldobtak. Féltem, hogy eltiltanak minket. – Itt már végigfolytak a könnyeim az arcomon, holott egyáltalán nem vagyok sírós típus, és nem is akartam sírni. Miért is tenném? Boldognak kéne lennem, hogy ilyen csodálatos testvérem van, de amikor pár napig nem tudtunk beszélni, akkor úgy éreztem, hogy belehalok a fájdalomba. Azt hittem elhagyott, és legszívesebben a nyakába vetettem volna magam, amikor felhívott.
Szerencsére hamar oldódni kezdett közöttünk a hangulat, és le is töröltem az arcomról az áruló könnyeket. Nem akartam, hogy egy pillanatnál tovább lássa őket, hiszen kicsi koromban is sírás nélkül pattantam fel a földről, amikor leestem a fáról, mondván, hogy én nagylány vagyok, nem fogok ilyen dedós dolog miatt bőgni. Elmosolyodtam a bátyusom szavain, és csak bólintottam a megállapítására.
- Szerettek szenvedni, az szent. Be nem vállalnám a mai előadást helyetted. Szerencse, hogy nem vagyunk egypetéjűek, és nem tudsz beküldeni, amikor nincs kedved bemenni – megint átnyúltam az asztal felett, és belecsíptem a pofijába. Még mindig puhább a bőre, mint az enyém, amiért egy picit talán nem szerettem, mert én vagyok a lány, nekem fontos, hogy milyen legyen a bőröm minősége, de hát istenem, lehet ilyen téren jobbak a génjei, nem tehet róla. Figyeltem ahogyan a teáját ízesíti, közben pedig az én agyam folyamatosan azon járt, hogy mennyi a valószínűsége annak, hogy itt van gyümölcscukor is.
- Nem szeretem a mézet, annyit etettek vele kiskoromban, amikor fájt a torkom, hogy teljesen megutáltam – fintorogtam. Talán nem is baj, hogy ezt nem tudta, mert leginkább az állagával volt bajom, gyűlölöm a ragadós dolgokat – A citromlé meg önmagában nem jó. Otthon gyümölcscukorral szoktam inni, de szerintem az extra kéréseimmel együtt hajítanának ki innen.
Hamiskás kis mosollyal néztem rá, aztán elvettem a bögrét, mondván, hogy egy kis rendes cukor nem árt majd a picinek, mert nem mindennap eszem kilószámra. Szinte azonnal észrevettem, hogy ez nem teljesen olyan, mint ahogyan ő szokta csinálni, és faggatni is kezdtem a lányról, aki nyilvánvalóan tetszhet neki, vagy talán már a barátnője, és a galádja eltitkolta, még mielőtt megnézhettem volna magamnak.
- Elmondhattad volna. – mondtam neki, aztán megint csipkedni kezdtem az arcát, de most már két kézzel. – Mi van, ha nem elég szép az én jóképű Oppámhoz? Hmm? Remélem, jól bánik veled.
Úgy nyolc éves korom óta tudom, hogy a fiúknak is vannak érzéseik, mert a suliban bokán rúgtam az egyiket, és az sírva fakadt. Pontosan tudom, hogy talán nem hozzám rohanna, ha valaki megbántaná, de ha így lenne, akkor kicsinálnám a illetőt akár terhesen is.
- Jó, ez már egy plusz pont neki – bólintottam mosolyogva, hogy tudja: az előbb vicceltem. Semmi bajom nem lenne a vegyészmérnök szerelmével sem, ha boldog mellette.
- Helyes, helyes. Meg kell néznem nekem is – bólogattam, aztán az órámra pillantottam, meg a teámat is megittam időközben, és még be is kéne vásárolnom, mert ma előbb végeztem Minánál – Figyelj Édesem, nekem most lehet mennem kell, mert ha Szörnyella hazaesik éhesen, és nem lesz valami ehető az asztalon, szerintem kicsinál. Szóval legyél jó, és nagyon örültem ma neked.
Egy puszit nyomtam a homlokára, aztán jó szorosan magamhoz öleltem a fiút. Örültem, hogy egy ilyen kellemes délutánt töltöttünk el egymás társaságában, és alig léptem ki a teázóból, már küldtem is neki messengeren a szívet tartó emberkét, ami a kedvenc matricám volt.