ahn seungyoon

I'm a soldier.
I believe in what I fight for, and I fight for what I believe in.

A lőtér sötétedő félhomályban úszott; a kopott falak sarkaiban hosszúra nyúltak az árnyak, ezer és egy ismeretlenül ismerős, az emberi szem számára láthatatlan démonnak adva életet. Ahn Seungyoon lassú, kimért lépteinek zaja halk visszhangot vert az üres termekben, ahogy végighaladt rajtuk, ujjait görcsösen kulcsolva a pisztolytartó doboz fogójára. Egyedül volt; bár füleihez elértek még a lőtér újabb részeiben tartózkodó katonák hangjai, az elkiáltott parancsok, a tárakba pakolt töltények kattogása, de minél távolabb járt tőlük, annál egyszerűbb volt őket kizárnia, elképzelve, hogy egyedül van a kopott falak között, a helyen, ahova egykor az apja hordta magával.
Amióta csak emlékezett, tudta, hogy az ő sorsa a katonasággal van egybekötve; apja egészen a századosi rangig küzdötte fel magát, kemény munkával és rengeteg áldozattal, és tőle, mint családjának legidősebb fiúgyermekétől, ugyanezt várták el, vagy még többet: hogy már csak nevének említése is büszkeséggel tölthesse el családjának a tagjait, apját, anyját és két öccsét, akikre minden bizonnyal ugyanez az út várt, mint rá. Sosem gondolkodott el azon, mi lett volna, ha rögtön, iskoláztatásának befejezése után nem sorolják őt be, hogy mi lett volna, ha egy más helyre és egy más világba születik bele; mechanikusan végezte el a számára kiszabott feladatokat, törekedve arra, hogy még a tökéletesnél is jobb legyen; nem engedhette meg magának, hogy hibázzon, mert ezt sem ambíciói, sem szigorú apja nem engedte meg neki. Emlékezett még botlásainak következményeire; azon ritka alkalmakkor, mikor a sors nem volt kegyes hozzá, büntetését nem az égiek, ám feljebbvalói rótták ki fejére, gyakran olyan formában is, ami maradandó nyomokat hagyott testén és elméjén; ez elsőn sötét, vagy épp halványabb, meggyvörös hegek formájában, pillantásának hűvös ürességében és arcvonásainak kiélesedésében. Néha, mikor a tükörbe nézett, nem ismert rá saját magára; mintha a tükörből egy másik Ahn Seungyoon nézett volna vissza rá, egy képmás, aki kiűzte őt testéből és egy árnyat helyezett belé, megmérgezve egész egzisztenciáját.
A piszkos villanykörték szürkés fényében árnyéka hosszúra nyúlt, mikor az egyetlen, viszonylag használható állapotban lévő lőálláshoz lépett; az asztalról ezer és egy apró porszem szállt a levegőbe, mikor rá helyezte a pisztolyának dobozát, tekintetét egy pillanatra sem elszakítva a kiakasztott, molyrágta céltáblától.
Huszonöt méter.
Ennyi választotta őt el elképzelt áldozatától; a másodperc töredékével egyenértékű távolság, tökéletesen elegendő egy képzett gyilkosnak nem csak ahhoz, hogy bevégezzen egy életet, de ahhoz is, hogy nyomtalanul eltűnjön bűntettének helyszínéről, mintha sosem lett volna.
Huszonöt méter.
Egyenértékű a semmivel, amennyiben az ember tizenhét éves kora óta nem is ismert más érintést a kezén, csupán a pisztoly markolatának hidegét és az tölténytárak langymelegét, mikor sietősen cserélte őket. Ahn Seungyoon sem ismert sosem más közelséget, mint a halál csontos ujjait, ahogy bordáin áttörve a bordáira markoltak, csontos karmaikkal néha belevágva a szívébe, mikor újabb életeket vett el a felsőbb cél érdekében. Nagyjából a nyolcvanhetedik halottnál hagyta abba a számolást; hiszen ezek a számok is csak illúziók voltak, múlandó dolgok, mint minden egyes nap minden egyes perce, vagy akár csak a töltények is, amiket mechanikus mozdulatokkal töltött pisztolyának tárába.
A másodperc töredéke. Bőven elég, hogy az ember elvegyen egy életet és bőven túl sok, ha az ember vonakodott.
Pisztolyát a koszlott céltáblára szegezte; gondolkodás nélkül célzott és lőtt, nem figyelve a levegőbe szálló papírdarabokra és porszemekre, amik úgy keringtek a levegőben, mintha apró molylepkék lettek volna; sietősen cserélte ki az elhasznált, üres tárat, halk koppanással ejtve azt az asztalra és halk kattanás kíséretében csatolta be az újat, egyetlen pillanatra sem szakítva el tekintetét a céljától.
Nemsokára valaki mást fog a célkeresztben látni, nem csak egy papírdarabot.
Utolsó lövésének zaja hangos visszhang formájában tért vissza hozzá; a fülledt levegő a lőpor szagától volt terhes és a fegyverolajétól, de ő csak állt ott, mintha lába földbe gyökerezett volna, rezzenéstelenül, a céltáblát figyelve.
- Seungyoon?
Összerezzent nevének hallatán; tudta, ez mit jelentett, hiszen az elmúlt évek alatt csak erre a feladatra késztették őt fel, szizifuszi munkával dolgozva egész lényén, nem csak külsőjén, de személyiségén is, hogy létrehozzák a tökéletes katonát, aki kaméleon módjára vethetné le bőrét, hogy újat felöltve helyére az lehessen, akit csak a helyzet megkívánt. Végre úgy ítélték, készen állt; mégis, keze megremegett, mikor leeresztette a fegyvert és feljebbvalója felé fordulva aprót biccentsen, beleegyezésének jeleképp.
- Most pedig menj. Két óra múlva indulsz.


I'm also a human.
My heart still beats even if I seem to be dead inside.

Zilált, eső áztatta barna haja kusza tincsekben tapadt szép vágású arcára; a kövér vízcseppek, mint az ég könnyei folytak le arcán, mint a fehér márványon lepergő vízcseppek, mikor büszkén, felszegett fejjel tartotta az esernyőt az elnök asszony feje fölött, így védve őt az időjárás haragjától. Elefántcsontszínű blúza második bőrként ölelte át testét, de még így sem tudta eltitkolni reszketését a kora őszi esőben, mikor egészségét feláldozva végezte munkáját, az egyetlen esernyőjüket az esemény legfontosabb személye fölött tartva.
Nem értette a procedúrákat; hiszen nyilvánvaló volt, hogy a kora őszi időjárás nem kedvez majd nekik, ennek ellenére senki sem gondoskodott arról, hogy valahogy megvédjék az ország legfontosabb emberét az esőtől, a kíséretével együtt. Tekintetével a testőrség vezetőjét kereste, de sehol se találta; talán korábban válhatott ki a sorból, mikor nem figyelt oda, de most sehol sem látta felettesének ismerős, szőke hajkoronáját.
- Csinálj valamit. - Halk, alig hallható suttogás a füle mellett, aztán valaki az oldalába vágta a könyökét; sejthette volna, hogy majd pont őt, mint újoncot teszik próbára, nem mégis mit tehetett volna, ha lehetőségei korlátozottabban voltak, mint szabadsága lett volna szülőhazájában?
Hirtelen hozott döntést; magára is vont néhány kíváncsi tekintetet, mikor előzőleg levetett öltönyét a bőrig ázott nő vállaira terítette, majd átvéve tőle az esernyőt a saját helyére lökte őt, a testőrség többi tagja közé.
Nem engedhette őt elázni; bár tudta, hogy az esernyő tartása már nem tartozott az ő feladatkörébe, mégis átvette azt, gyakorlottan és simulékonyan lépett bele új feladatkörébe, alig észrevehetően harapva csak be alsó ajkát, hogy a fájdalom elterelje a figyelmét a csontjáig maró hidegről.
A beszéd hosszú volt és tartalmas; legalábbis a tapsviharból erre következtetett, mikor körülnézve ráébredt, hogy az emberek már nem ülnek nyugodtan a helyükön, hanem állva köszöntik vezetőjüket, a csodálattól ragyogó pillantásukat a nőre szegezve, aki csupán karnyújtásnyira volt tőle.
Huszonöt méter szinte semmiség volt egy gyakorlott gyilkos számára. Huszonöt centiméter maga volt a szerencse mosolya, amennyiben az ember tudta, mit csináljon.
Ahn Seungyoon tökéletesen tudta; megadódott neki a tökéletes lehetőség, hogy akár életét is áldozva cserébe teljesítse küldetését és újabb életet végezzen be, elrabolva az elnök asszony utolsó lélegzetvételét, mégsem mozdult; bár reszketett a csontig maró, hideg szélben, rezzenéstelen arccal tartotta az esernyőt, aminek fogantyúján még érződött a lány kezének melege.
Az érintés, ami nem a pisztoly markolatának hidege volt, vagy a tölténytár langymelege, mikor sietősen újratöltötte azt.
Az érintés, ami egész eddig ismeretlen volt számára.