Kim Jaeyeon és Jaesung - Megyek és zaklatlak <3

Finoman behunytam szemeimet és próbáltam ellazítani minden egyes porcikámat. Egyre jobban azon voltam, hogy kikapcsoljam érzékszerveimet és teljesen átadjam magamat a forró fürdő nyújtotta élvezeteknek. Én bolond megpróbálkoztam azzal a kósza ötlettel, hogy most az egyszer nem hozok magammal semmiféle elektronikai eszközt sem pedig könyvet a fürdőszobába. Óriási hiba volt. Talán a legnagyobb, amit a napokban elkövettem. Azt hittem majd jól ellazulok és mélázgatok, miközben kicsit elrugaszkodom a technika béklyóitól, ami már oly régóta függésben tart.

Talán az első időszakban ez is volt. Élveztem saját magam társaságát miközben furcsábbnál furcsább gondolatok cikáztak a fejemben mindenfélével kapcsolatban. Aztán a fordulat valahol a tizedik perc után következhetett be. Onnantól kezdve indult leejtőnek az én kis relaxációs próbálkozásom. Hirtelen elkezdett zavarni a helyiségben uralkodó csend, a forró víz, a nappaliból beszűrődő halk tv zaja egyszerűen minden.

Feltápászkodtam ülő pozícióba majd karjaimat a kád szélére helyezve próbáltam valami pihenéshez hasonló tevékenységet űzni miközben a fürdőszobacsempét fixíroztam a nagy habdarabok mögül. Az időérzékemet már rég elvesztettem. Az egyetlen bizonyíték arra, hogy nem napok óta tespedtem unatkozva a kádban az volt, hogy még a bőröm nem ázott le a csontjaimról.

- Oké ezt már nem bírom. – mondtam ki hangosan olyan keserves hangon mintha valakitől engedélyt kellett volna kérnem, hogy elhagyhassam a kádat. Szépen komfortosan kikászálódtam onnan és felvettem köntösömet, hajamat pedig egy törölközőbe csavartam. Kiérvén a nappaliba tekintetem rögtön a faliórára tévedt és nyílként hasított belém a tény, hogy durván húsz percet tudtam csak eltölteni kicsit a világtól elvonulva anélkül, hogy ne ölt volna meg az egyhangúság. Ez a remeteélet és meditációs dolog sem nekem való, de legalább megpróbáltam. Gyorsan magamra kaptam a kanapéra előre kihelyezett ruháimat, de a hajammal nem volt kedvem mit kezdeni ezért becsavarva hagytam.

Most már a világ friss híreivel informálódva a szociális médián keresztül és fülhallgatóval a fülemben tartottam a számomra legkedvesebb részére a lakásnak. A munkaasztalomhoz érvén kényelmesen helyet foglaltam majd a hegynyi üres papírlapkupac tetejéről egyet levettem és még mielőtt ceruzát ragadtam volna elindítottam az inspiráció nevezetű lejátszáslistámat. Konkrét elképzelésem nem volt arról, hogy mit is akarok pontosan a papírra vetni, de rendszerint az ihlet mindig az első vonal meghúzása után jött.


A körülöttem lévő világ szinte teljesen megszűnt létezni a számomra. Legalábbis arra az időintervallumra, amíg firkálgattam. Hirtelenjében arra eszméltem, hogy a zenelista a végére ért már az isten tudja mikor ezért eltávolítottam a fülhallgatókat, amikor is apró zajokra lettem figyelmes a bejárati ajtó irányából. Mivel háziállatom nem volt és tudtommal szellem lakótáraim sem ezért teljesen megvoltam arról bizonyosodva, hogy csakis Jae Sung jöhetett látogatóba. Már beszéltük a napokban, hogyha lesz ideje jó szokásához híven majd átjön és csapunk egy testvérnapot.

Izgatottan pattantam fel majd az időközben már megszáradt hajamról eltávolítottam a törölközőt és a székre dobtam. Mint a villám már szaladtam is amikor meghallottam hangját és egy szó nélkül a nyakába ugrottam. Hosszas ölelgetése után picit eltávolodtam, hogy jól szemügyre vehessem.

- Tudom, hogy nem olyan rég találkoztunk, de esküszöm te már megint fogytál azóta. Eszel te rendesen?- méregettem aggódva és mint valami jó nagymamához illően megtapogattam és csipkedtem az arcát.

Mivel én már digitális bennszülöttnek számítok ezért igen hamar csődöt mondott a technika nélküli kis pihengetésem. De legalább megtudtam, hogy még negyed óráig sem tudok nyugton maradni anélkül, hogy ne érezzek erős kényszert arra, hogy valamit tevékenykedjek. Talán az egyedüli esetek, amikor a fenekemen tudok maradni huzamosabb ideig az, amikor sorozatot nézek, vagy éppenséggel rajzolok mivel az egyetemi előadásokat is csak-csak, hogy kibírom. Máskülönben fészkelődök és nyugtalankodok. Visszagondolva nagyon sajnálom azt a szerencsétlen flótást aki mellettem ült a repülőn amikor Amerikába utaztam mivel körülbelül óránként jártam a mosdóba csak, hogy megmozgassam a lábaimat. Pont középen ültem és amilyen szerencsétlen voltam természetesen valamilyen indoknál fogva pont nálam nem működött az ülésbe szerelt kis tévészerű készülék. Hiába szóltam az arra járó légi utaskísérőnek ő nem tudott vele mit kezdeni. Szóval kicsivel több mint tizennégy óra tömény unalommal teli út állt csak előttem. Viszont valószínűleg annyira kiakaszthattam már az ablak melletti ülésen helyet foglaló idős hölgyet, hogy négy óra elteltével finoman felajánlotta, hogy van nála altató és szívesen ad. Ecsetelte, hogy ő nem szeret repüléskor vele élni mert sok rémhírt hallani, hogy annyira ki tudja ütni egyes esetekben az embert, hogy arra sem kel fel az illetékes hogyha zuhan a gép. De mivel már szinte megbolondultam az unalomtól és még az út jelentős része vissza volt ezért elfogattam a gyógyszert ami hatott is rendesen. A másik oldalamon lévő fiatal hölgy ébresztett fel amikor már sikeresen landoltunk.

Visszaemlékezésemen jót derültem és fejemen a törölközőturbánnal foglaltam helyet a munkaasztalomnál. Ha már úgyis eszembe jutott ez a kínos kis történet ceruzát ragadtam, hogy megrajzoljam egy repülőgép ablakának a vázlatát és az onnan kitekintve elénk terülő látványt. Művészlélekként tudom tanúsítani, hogy az ihlet bárhonnan és bármikor jöhet de mindig lenyűgöz a képzettársítás hatalma. Érdekes, ahogyan az unalmas kádban üléstől eljutottam az amerikai utazásig gondolatban csak úgy hipp és hopp. Az alapvonalak befejezése után a vízfesték palettámért nyúltam, hogy azzal fojtassam tovább a munkálatot. Nem titkolom talán ez volt az egyik kedvenc alkotási módszerem. Teljesen beszippantott az aprólékos kis festegetés egy időre de amit meghallottam, hogy valószínűleg Jaesung toppant be az ajtón mint egy kiskutya aki nem látta a gazdáját már egy éve rohantam, hogy üdvözölhessem jó testvérhez méltóan.

Jól megcsipkedtem és agyonszorongattam szegényként csak, hogy érezze a törődést és szeretetet fizikailag is. Majd válaszát hallva a kérdésemre, hogy eszik e rendesen kissé elkomorodtam. Jól tudtam, hogy szigorúan vannak fogva és szinte egy nap mind a huszonnégy órájában keményen dolgoznak azon, hogy egyre sikeresebbek és sikeresebbek legyenek minél szélesebb körökbe ami mellett nagyon el tud veszni a rendes étkezés fontossága. Ezért is voltam azon minden áldott alkalommal amikor együtt töltöttünk legalább egy kis időt, hogy evésre bírjam. Már éppen azon voltam, hogy kinyissam a számat és felajánljam az ételrendelés lehetőségét amikor már mint akit puskából lőttek ki rohant célegyenesen a dolgozó felé.

Beletelt néhány értetlen pislogásba amíg eljutott a tudatomig, hogy mit szeretne majd szaporán szedtem utána a lábaimat ügyelve arra, hogy ne csússzak el a parkettán. Majd a helyiségbe érvén az asztal előtt ácsorgó Jaesung mellé álltam és a fiú bal vállára könyökölve szemléltem az otthagyott őskáoszt.

- A sikeres munka mindig nagy mocsokkal jár. De akár ez lehetne egy profi bérgyilkos mottója is jobban belegondolva.- vontam meg a vállamat mosolyogva. – Egyébként is kíváncsi lennék, hogy ti fiúk együtt milyen atomrobbanás utáni disztópikus birodalmat varázsoltok a dormotokból.

Tudtam, hogy kisöcsikém nem a takarítási szenvedélyéről híres. Őszintén szólva meggyőződésem, hogy a szobája most is úgy néz ki mint ahova betörtek és mindent a földre szórtak. Finoman megkócoltam a haját majd egyet előre lépve felemeltem büszkén legújabb alkotásomat és a kezébe adtam nem fűzve hozzá különösebb kommentárt.

-Tetszik? -néztem fürkészve tekintetét.- De a lényegre visszatérvén rendeljek valamit? Vagy főzzek?- tettem fel az életbevágóan fontos kérdést.