Vörösen, kéken, zölden izzó neonlámpák fénye borítja be az egész szórakozóhelyet; a bárpultot, az elkülönített boxokat, é a táncparkettnek titulált nagy térrészt, ahol a már rég alkoholmámorban úszó fiatalok szorosan egymáshoz simulva ringatóznak tánc címszó alatt valami gépzenére, ami józan állapotban elviselhetetlen lenne. Hayden Emmerson Harley is a pultnak támaszkodva kéri ki az állítása szerinti utolsó kör italát; azt a torkát már öt alkalommal erősen végigmaró zöld folyadékot. Nem is bírja amúgy az alkoholt. Már a második után igen jól érezte a hatását, új barátai azonban sikeresen rábeszélték még három másikra; a hatodikat viszont már egyedül fogyasztja, lévén a társasága percekkel ezelőtt felszívódott valahol a tömegben. Két hét telt el csupán azóta, hogy Koreaba költöztek annak reményében, hogy az itteni orvosok sokkal többet tudnak majd segíteni a húgán. Emiatt talán még a sportot is feladta volna, csak hogy a húgának jó legyen, de így hogy a nagyapja közreműködésével bekerült az itteni egyetemre, talán még boldogabb; az egyetem szinte gondolkodás nélkül felvette sport ösztöndíjjal, látva a srác kiemelkedő eredményeit. Ott ismerkedett meg azokkal a srácokkal, akik elhívták erre a bulira; először nem is akart eljönni, a húga mellett akart maradni, de az apja megnyugtatta, hogy nem lesz semmi baja, majd ő vigyáz a pici Brookie-ra, érezze csak jól magát az új barátaival. És Hayden most tényleg ezt teszi. Az alkoholtól el is felejti egy pillanatra a húgát, minden baját és a régi életét, mindent, ami Londonhoz köti. És azt a lányt is, aki mindig is annyira irritálta, mikor egymás közelébe kerültek; most viszont mintha hiányolná, azt akarná, hogy itt legyen, és idegesítse minden apró tettével, hogy legalább ez megmaradjon Londonból. De hamar ki is veri ezt a gondolatot a fejéből, abban a pillanatban, mikor a már üres poharat félretolva löki el magát a pulttól, hogy a táncoló tömegbe vesse magát, követve a már rég eltűnt baráti körét. De nagy figyelmetlenségében nekimegy valakinek; egy nála jóval kisebb és törékenyebb valakinek. S bár az ő járása sem teljesen magabiztos, mégis a lány után kap, hogy ne essen el, még szorosan magához is öleli addig, míg el nem löki magától, vagy elég biztosnak nem érzi maguk alatt a talajt, hogy biztos legyen abban, nem fognak közelebb barátságba kerülni a földdel. - Bocs, bocs, bocs... - vigyorog rá a szokásos, bár most talán kissé kómás fülig érő vigyorával, mikor végül hátrébb húzódik. Talán el kéne engednie. Igen, minden apró idegsejtje sikítozik az agyában azt mantrázva hogy engedje el azt a szerencsétlen lányt. Talán csak egyszerűen le kéne lépnie, és egy kis friss levegőt kéne szívnia, hogy kijózanodjon. Talán... Mégis, ha az ismeretlen lány nem löki el magától, egyik keze továbbra is a derekán pihen, még rá is szorít kissé, míg a másikkal egy kósza szőke tincset söpör ki a lány arcából. Olyan fura... Olyan ismerősnek tűnnek az arcvonásai, mégsem képes elméje mélyéről felidézni, hogy honnan is ismeri. Végül csak lerendezi magában annyival, hogy biztosan az egyetemen látta még valamikor futólag, de ez most nem is számít, hisz úgysem fognak többet találkozni. - Gyere velem táncolni... - talán nem is hallotta meg ezt a halk kérést a fülükbe dübörgő zenétől, szándékáról csak az az apró biccentés árulkodik a táncoló tömeg irányába, és az ismeretlen ujjai köré fonódó sajátjai. Majd meg sem várja a választ, már húzza is az emberek közé, hogy szorosan hozzábújva foglalja el azt a talpalatnyi kis helyet, ami még megmaradt. Aztán kissé sután, de igencsak magabiztosan kezd el mozogni a zene ritmusára. De ez most már senkit nem érdekel; csupán élvezni akarja az éjszakát az ismeretlennel, akiről még nem is tudja, hogy valójában ismeri.
A hozzászólást Hayden E. Harley összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. 9 Okt. 2016 - 17:15-kor.
Vendég Vendég
Tárgy: Re: Syd & Hayden Vas. 9 Okt. 2016 - 17:08
the last dance
Komolyan nem gndoltam volna, hogy a koreaiak ennyire jó arcok! Alig értjük egyelőre még egymást, mert én angolul beszélek nekik, ők meg nekem makognak vissza nagyrészt koreaiul, nagyon kevés olyan ember van, akivel folyamatos társalgást tudok lefolytatni. Ilyen például a szobatársam Rim is, a többiekkel inkább csak próbáljuk egymást megérteni. A tanárok nagy része sem tud mit kezdeni velem, én minimálisan értem az órákat, ezért inkább elkérem mások jegyzeteit és a szobatársam segít megérteni őket, folyamatosan jegyzetelek, mint az őrült, aztán utána magolom a szavakat, kifejezéseket, meg minden mást. Odáig jutottam, hogy már a hangult felismerem, illetve ki tudom olvasni a szavakat, illetve néhánynak még a jelentését is megértem, de egyelőre nem tökéletes a koreaim. Szerencse, hogy ennyire segítőkészek és kedvesek a szobatársaim. Eddig még mindenkivel jóban vagy semleges viszonyban vagyok, illetve a nővéremet sem utálom már, mint annak idején Londonban. Megértettem, hogy ő sem tudott rólam, ezért egyszerűen nincs okom haragudni rá, nagyon csúnya dolog lenne… Most már én is megértettem, hogy talán ő sem érezte jobban magát a helyzet miatt, talán neki is fájt, talán őt is becsapták velem együtt. Nem csak nekem, hanem neki is épp eléggé felforgatatta az egész ügy az életét, ezért nem tehetünk mást… Nem tehetünk mást, csak egymást szeretjük és próbálunk megbirkózni azokkal az akadályokkal, amiket az élet felénk gurít. Talán egy picit megváltoztatott, és már csak fele annyira vagyok elkényeztetett hülye ribanc, mint előtte, és akármennyire nem szoktam káromkodni, azért a szajha szó már picit gyenge lenne rám. De ha már az egymás megértetésénél tartottunk… Nem feledkezhetünk meg arról, hogy van egyetlen dolog, ami könnyedén összehozza az embereket, és ami minden nyelven ugyanúgy hangzik kimondva, és ugyanazt jelenti: alkohol! Igen, szó szerint így lett felvetve a ma esti buli ötlete, hiszen a szaktársaim, akik nagyrészt sportolókból egyöntetűen kiáltottak rám, én pedig ettől meg is ijedtem egy picit, de aztán mosolyogva bólogattam nekik. Mindig is szerettem partizni, ezért nem volt kérdés, hogy már a koleszban alapozunk egy picit, aztán mentünk el a helyre. Így miután a pultot támasztva lenyomtunk három koktélt, már háromig nem tudtam elszámolni koreaiul, ami a többieket nagyon megmosolyogtatta, és egy kicsit hangosan nevetgéltünk rajta, de a többi társaságot ez nem zavarta, néhányan hozzánk is csapódtak, és ők is elmondatták velem a koreai számok első tagjait. Néhányan még aranyosnak is tartották, mint megtudtam. Időm sem volt válaszolni az illetőnek, mert az egyik lány rángatni kezdett maga után táncolni, amitől majdnem elvágódtam a cipőmben, de aztán végül belé kapaszkodva, sikeresen lerántva a szoknyáját sikerült összeszednem magam, de közben el is hagytuk egymást, én pedig a tömegben kavarogva próbáltam keresni egy ismerős arcot. Kissé már szédült velem együtt a világ, ezért nem valami magabiztosan indultam meg a tömeg felé, és hamar bele is ütköztem valakibe annyira erősen, hogy szinte vártam, hogy a fenekemre pottyanjak, és kiszakadjon az újonnan szerzett ruhám, de mindez nem történt meg, mert két erős kéz ragadta meg a derekam, én pedig a vállába kapaszkodva álltam meg újra a magas sarkúmban. Ekkor csapott meg az ismerős, fás-férfias illat, amit már valahol biztosan éreztem… Még Londonban. Amikor Ő elfutott mellettem, amikor beléptem az öltőzőbe… Viszont ilyen intenzíven még sosem csapott meg az illat, ettől meg valamiért biztonságban éreztem magam a karjaiban és nem is húzódtam el tőle, sőt… Csak közelebb simultam hozzá, a karjaimmal végigsimítva a vállán, átkulcsolva a nyakát, aztán az egyik kezemmel a hajába túrva bújtam el az ölelésében. Amikor hátrahajolt és bocsánatot kért, én csak hunyorogva néztem rá. A mosoly ismerős volt, viszont a vonásokat nem tudtam kivenni. Nem, ez nem lehet Ő, csak beképzelem a piától, vagy nagyon hasonlít rá, de határozottan nem Ő az. NEM! Ő Londonban maradt a régi életemmel együtt. Mindenesetre visszamosolyogtam rá, hogy jelezzem: semmi baj, a bocsánatkérése elfogadva, és továbbra sem húzódtam el tőle. Az biztos, hogy még mindig ugyanaz a ribanc vagyok, nem változtam semmit ha úgy vesszük, sőt… Úgy néz ki ha részeg leszek, akkor még jobban kijön belőlem ez az énem. - Mehetünk – mosolyogtam rá, aztán megragadtam a kezét, és táncparkett felé kezdtem húzni. Nem terveztem teljesen bevegyülni a tömegbe, hiszen nekem is erősen gondjaim voltak már a járással, így szinte természetes volt, hogy valamennyire szeretnék a szélén maradni. - Itt jó lesz – álltam meg előtte, és szinte azonnal mozogni is kezdtem a zene ütemére. Táncolni egészen jól tudok, hiszen még régebben versenyszerűen is űztem, csak aztán végül inkább a tornát választottam. Először egészen tartózkodtam tőle, de folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy miért hasonlít ennyire rá, szóval nem bírtam ki, közelebb kellett húzódnom hozzá. Egészen annyira közel, hogy végül már csak akkor kaptam magam, amikor a testéhez simulva, neki háttal táncoltam, és ez is csak akkor tűnt fel, amikor az egyik kezemet a nyakára simítottam. Tudtam, hogy ez így nem egészen helyes, hiszen azt sem tudom, hogy kicsoda, de… Mikor érdekelt engem, ha egy ismeretlen emberrel összesimulva táncoltam? Most még boldogabb voltam, hiszen körüllengett az illata, ami talán teljesen véletlenül ugyanolyan, mint az övé, de akkor is… Most legalább akkor is az enyém lett egy kicsit, ha nem is Ő az. Mert nem lehet Ő. Lehetetlen az egész, a mi sorsunk már akkor halálra volt ítélve, amikor megismerkedtünk.
Hat adag abból a tömény alkoholból. Hat. Más már rég a padlón lenne ekkora mennyiségű tömény italtól; és ez tisztán látszik is a sok másik fiatalon, azokon, akik nem épp a táncparketten vonaglanak. Mert hát azt, amit mindenki művel ott nem igazán lehet táncnak nevezni, sokkal inkább valami ősi rituális sámánista szertartásnak; valami szexuálisan túlfűtött esőtánc, de semmiképp sem rendes tánc. De hát egy ilyen helyen másra nem is lehet számítani, főleg nem úgy, hogy a jelenlévők kilencven százalékának agyát már rég elborítja az alkohol párája. És Hayden Emmerson Harley-nak már nagyon hiányzott az efféle lazítás. Hisz hiába is tagadná, elég rég volt már buliban. Nagyjából akkor, mikor még Londonban volt, és mikor a húga még jól volt; pontosabban abban a kis időszakban, mikor a lány nem a kórház egyik kényelmetlen ágyának matracát nyomta. Azóta egyrészt nem is nagyon volt lehetősége erre, másrészt pedig nem is akart elmenni sehova. Talán a fiatalabbik Harley betegsége egy kicsit jobban előhúzza a srácból a báty szerepét, mint kéne. Igen, miatta akár még a sportot is feladta volna, hogy a húgának jobb legyen, ha ez lett volna az egyetlen lehetőség, hogy őt idehozzák, a jobb orvosok keze alá. Mert az még csak eszébe se jutott, hogy ő ott marad Angliában; itt akart lenni a kicsi mellett, annyi időt akart mellette tölteni, amennyit csak lehet, anélkül, hogy az egyetemet elhanyagolná. Ennek pedig, mint ahogy az neki is feltűnt az a hátránya, hogy nem igazán jár el bulikba. Az is csoda, hogy ide el tudták rángatni a haverok. Igaz, ez nem épp nekik köszönhető, hanem Hayden apjának, aki gyakorlatilag két lábbal rugdosta ki a lakásból, hogy végre mozduljon már ki a gyereke egy kicsit, és fújja ki a fáradt gőzt. Ezt pedig talán másnap meg kéne majd az idősnek köszönnie. Mert tényleg csak ez hiányzott neki; kiereszteni a fáradt gőzt, és úgy leinni magát, hogy még a harmadik nap is a fejét fogja fájlalni. És ezt talán már sikerült is elérnie. Hisz az a hat pohár tömény bárkit teljesen kiütne, még Haydent is, aki egyébként ilyen téren az apjára ütött, és bírja is az alkoholt. De ennyit még ő sem. És talán ez az oka, hogy olyan szépen a lányba ütközik, és még csak fel sem ismeri, kit sikerült elgázolnia. Pedig annyira ismerősek a vonásai, a hangja... Minden. Mégsem képes rájönni, hogy honnan is ismeri. Mert az egyszerűen lehetetlen, hogy Syd legyen az. Hisz ő Londonban él... Mit keresne a világ másik felén? Teljesen abszurd. Igaz, már hetek óta még csak üzenetet sem kapott tőle, így nem is tudja, hogy pontosan hol lehet a lány. Mégis valahogy reméli, hogy az, akit most ölel a táncarkett egyik sarkában, az nem más, mint Sydhonie Takeda. De miért is? Hisz mindig is ki nem állhatta a lányt, már csak a jelenléte zavarta az auráját, és rontotta a közérzetét. Most akkor mégis miért akarja, hogy ő legyen itt vele? Miért ringatja magát abban a hitben , hogy ez a lány Ő? Miért akarja, hogy legalább ez az egy része a régi életének megmaradjon vele? Hisz az apjának is megmondta, hogy tulajdonképpen örül is, hogy végre megszabadult tőle; még az élete is nyugodtabb lett nélküle. Na de tényleg így gondolja? Ezt már ő maga sem tudja megmondani abban a pillanatban, amint a lány már szinte hozzásimulva táncol vele valami szenére, ami józan állapotban elviselhetetlen lenne. Mert hát Haydennek még csak eszébe se jut ellökni magától. Sőt... Még kezét a derekára csúsztatva húzza magához, és vezeti a zene ritmusára. És a nyakához hajol, hogy egy mélyet szippantson a jól ismert illatból, ami valahogy megnyugtatja. - Syd... Hogy miért mondta ki a nevét? Ezt még maga sem tudja. Talán a lány még hülyének is fogja nézni, amiért egy ismeretlen nőszemély nevét suttogja, de ez érdekli most? Elég részeg már ahhoz, hogy ez ne zavarja őt.
Talán túl sokat ittam. Nem, ez így nem helyes megfogalmazás. Kurvára többet ittam a kelleténél. Igen, így már sokkal jobban hangzik a dolog, ugyanis egyáltalán nem érzem jól magam, szédülök, a feje tetejére állt a világ, és a fényektől csak megfájdul a fejem… De itt vagyok, egy király kétszintes szórakozóhelyen, Szöulban, és buli van!!! Elég hülye gondolataim vannak részegen, és nem tudom eldönteni, hogy tetszenek-e, vagy sem. Csak remélni tudom, hogy nem fogok öt percen belül hányi a melegtől, az izzadság – és füstszag egyvelegétől, meg a baromi melegtől, ami kikészít. Ilyenkor még a gondolataimra sem vagyok hajlandó odafigyelni, csak levegőhöz akarok jutni, amilyen gyorsan csak lehet. De mégis… Érzem ahogyan pezseg a vérem, és végre buli van!!!!! És nem, fogalmam sincs mik ezek a ködös, ellentmodásos gondolatok, amiknek az égvilágon semmi értelmük sincs, de muszáj lesz megkeresnem a többieket, akik már eltűntek valamerre. Tuti kerestek maguknak valami jó palit, és most annak dörgölőzve táncolnak, mint a heringek. Micsoda céda az összes! Engem meg itt hagytak egyedül. Logikus lépés lett volna tőlem, hogy a levegő felé megyek majd ki, a dohányzórészlegre, ugyanis a buli ha jól tudom egyszeri belépéses, így biztosan nem fognak csak úgy kiengedni innen. Na mindegy, annyira nem akarok menekülni, ezért is választottam a logikátlan utat, és indultam el a gusztustalan, izzadt emberek felé. Amúgy is botladozva jártam, erre még egy bunkó belém is jön, majdnem feldönt. Még pont időben kulcsolódott két terebélyes kéz a derekamra és tartott meg. Fogalmam sincs arról, hogy mi, de tuti nem a szellő, mert az kurvára nem tud itt átjárni, a tömegen keresztül, szóval nem tudom mi, de valami tuti felém fújta a fiú illatát, amitől olyan automatikusan húzódtam hozzá közelebb, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Egy idegenhez odabújni. Hagytam, hogy talpra rántson, s a ködös tekintetem, meg az amúgy is gyér fénviszonyok miatt nem tudtam kivenni a vonásait tisztán, csak annyit, hogy szép arca van. Ez nekem meg úgy néz ki elég volt ahhoz, hogy elkönyveljem magamban: ez Hayden. Hiszen az illata ugyanaz, és lehetetlen, hogy egy idegen helyen, egy idegen fiú, aki szintén jól néz ki, ugyanazt a parfümöt használja. És tudom. Ez lehetséges, de most lehetetlen. Most ő csak az én drága Haydenem lehet, senki más. Akkor is, ha utálom. Részeg vagyok, ezért nem tudom utálni, ilyenkor mindenkit szeretek, még azt is, aki magamra hagyott a kórházban, kétszer is. Képkiesés, semmire sem emlékszem abból, hogy hogyan és miként kerültem az idegen, de mégis Haydenre hasonlító fiúval a táncparkett szélére, vagy talán közepére, fogalmam sincs arról, hogy hol vagyunk, de talán annyira nem is érdekel. Itt van velem, és most az enyém, az én derekamra simítja a kezét, mögöttem táncol. Pechemre –vagy talán szerencsémre? – a tenyere a bőrömhöz ért a kissé kivágott ruha miatt, ami szinte égette azt, de nem bántam. Ez az a fajta tűz volt, amibe szíves örömest ugrottam volna fejest és égtem volna halálra a gyönyörtől. De mégis… Mi a franc jár a fejemben ilyenkor? Miért gondolok ilyenekre? Annyira ködös volt az elmém, hogy még azt sem érzékeltem volna, ha veszélyben vagyok, de szentül meg voltam győződve róla, hogy ez nincs így. Nem lehet így, hiszen Hayden nem rossz… Letapizott az tény, le is ordítottam érte, de utána kórházba vitt. Ilyenek a jó emberek, nem? Csak ilyenek lehetnek… Akkor éreztem meg, hogy az édes tűz igazán megégetett, amikor belül kezdtem el felforrósodni teljesen. Ahogy megéreztem a nyakamon a forró lehelletét, ahogy körbefont a fás, szeszes illata nem akartam mást, csak a karjaimba vetni magam, és addig csókolni, amíg lélegzünk. Összerándultam és remegni kezdtem, amikor a becenevemen szólított. Logikusabb lenne arra gondolnom, hogy az egyik fiú az egyetemről, de nem akartam. Ha ez nem Hayden, akkor édes álomba ringatom magam, lefekszem vele, és másnap majd elgondolkozom rajta, hogy mekkora kurva vagyok. Majd figyelek rá, hogy használjunk gumit. De így… Most még nem tudok ellenállni neki legyen Ő akárki. Nincs hozzá elég önbizalmam, még mindig nem engedtem el a régi szerelmem, Jihwan ellenére sem. Ő sem tudott meggyógyítani, nem tudta elvenni a vágyódással összekeveredett bánatot. Megfordultam, éreztem ahogy elnyílnak az ajkaim és a hihetetlenül fekete tekintetbe fúrom a sajátom. Figyeltem, ahogyan csillognak a fények a szemében, ahogyan a piros kergeti a zöldet, ahogy a sárga játszik a fehérrel. Megnedvesítettem a szám, mert pár pillanat alatt cserepesre száradt – egyáltalán lehetséges ilyen? – és lassan a nyaka köré fontam a karjaim és még egy lépéssel csökkentettem a köztünk levő távolságot. Végigsimítottam a tarkóján, aztán mind a két kezem az arcán állapodott meg, és csak néztem. Mintha tisztulna a kép. Mintha látnám azt az orrot, amiről mindig azt gondoltam, hogy inkább hasonlít egy szobrász mesterművének tökéletesre faragott testrészére, mint emberi orra. - Hayden? – suttogtam olyan halk és rekedt hangon, hogy talán nem is hallhatta, és visszapislogtam a könnyeimet. Nem, nem fogok sírni. Lehet megcsal az érzésem, és ő csak az eltitkolt ikertestvére, akit Haroldnak hívnak – Te vagy az Hayden? Talán meg kellett volna várnom a válaszát. Talán az lett volna a logikus, de úgy éreztem megőrülök attól, hogy ilyen közel van hozzám, és mind a ketten részegek vagyunk. Nem, ez határozottan nem mehet így tovább, cselekednem kell most, most kell megkapnom, hogy legalább egyszer az enyém legyen, mielőtt megint eltaszít magától. Megragadtam a felsőjét, és odahúztam magamhoz. Görcsösen markoltam a gallérját, miközben az ajkaimmal az övéit kerestem. Talán egy kissé túl hangos és megkönnyebbült volt a sóhajom, amikor végre megtaláltam őket, és túlságosan remegett a testem ahhoz, hogy rendesen megcsókoljam. Csak ügyetlenül próbáltam az ajkaimmal szétfeszegetni az övéit, finoman szívogattam őket, de nem tudtam kezdeményezni. Úgy éreztem, mintha ő lenne a hóhérom, aki le akarja csapni a fejem, de akár megkímélheti az életem, ha úgy dönt. Ha most ellökne, akkor nagyon összetörne.
Az oldal dizájnja és tartalma az adminok munkájának gyümölcse, így azok a Seoulmate tulajdonát képezik. Egyéb képek a google-ról származnak. Az SZNE kitalált egyetem, semmilyen koreai felsőoktatási intézményhez nincs közünk, az oldal célja csupán szórakoztatást szolgál.
Kezdőlap
Tárgy: Syd & Hayden 
Pént. 30 Szept. 2016 - 17:38
