Joon x Jiji

i am a woman too

asd

Próbálok valami zenének nevezhetőt alkotni, de órák óta ugyanazt a 3-4 akordot játszom és nem jutok tovább. Nem sürget persze senki sem, nem rég jött ki az új albumom, így bőven van időm előrukkolni valami újjal, de amióta „kötelező” ezzel foglalkoznom, mert elvárják, hogy bizonyos időn belül kikerüljön valami a kezeim közül, azóta nem megy olyan egyszerűen, így jobbnak tűnik nekiállni már most. A gond csak az, hogy ahogy telnek az órák, úgy görcsölök rá egyre jobban arra a néhány hangra és teljesen leblokkol az agyam. Az íróasztalom lapjába verem a fejem, és úgy döntök kell egy kis kikapcsolódás... Egy kis sör vagy soju és egy kis társaság. Női, lehetőleg rövid távra. Hosszú távon úgysem működne, mert foglalt a szívem, és eddig nem találkoztam senki olyannal sem, aki kicsit is elbizonytalanított volna az érzéseimben RinJi iránt. Miközben lezuhanyozom, és ruhákat válogatok az esti programomhoz, végig őrá gondolok, meg arra, hogy mennyire szerencsétlen vagyok, amiért a legjobb baráto húgába kellett belezúgnom. Az egyetlen olyan lányba, aki soha nem lehet az enyém. De még ha HyunJae áldását is adná – amit egyébként erősen kétlek – még akkor is ott van az a baki, hogy RinJi sohasem fog rám férfiként tekinteni. Olyan vagyok neki, mint egy második báty, és azt anélkül is tudom, hogy hangosan kimondaná, mégis valahányszor megteszi – mert ő bizony megteszi – mintha kést döfne belém, én pedig bénán azt felelem, hogy ő is olyan, mintha a kishúgom lenne. Pedig nem. Nagyon nem. Soha sem volt olyan. Volt a legjobb barátom idegesítő kishúga, volt barát aztán valahol, valamikor, valahogy több lett. Azt tudom, hogy már általánosban feleségül akartam venni. Akkor még ki is mertem ezt mondani, de persze senki nem vette komolyan. Aztán pedig, ahogy erősödött bennem az érzés, úgy lett ez egyren nagyobb titok. Senkinek nem mondtam soha, bár biztos vannak, akik sejtenek valamit, de hálás vagyok nekik, hogy nem teszik szóvá. Csak nehezebbé tenne mindent. Így pedig legalább a közelében lehetek és figyelhetem. Egy bizonyos szintig tökéletesen elég. Ami pedig nem elég... hát igen... amiatt megyek a közeli bárba. Butaság ugyan, de a telefonomon lévő RinJi képtől kérek bocsánatot, amiért „megint mecsalom”, aztán becsukom az alkalmazást és kilépek a hideg estébe.
A friss elvegő máris sokat segít. Gyalog teszem meg az utat a közeli bárig, ahol szinte mindenkit ismerek már a személyzetből. Ezért is tudok nyugodtan belépni, nem félve attól, hogy egyszercsak fotósok vesznek majd körül. Vidáman biccentek az ismerős arcok felé, az egyik biztonsági őr, még azt is tudtomra adja, hogy jókor jövök sok a csinos lány egyedül. Fejcsóválva hagyom magára, bár nem tudom pontosan miért – hiszen igaza van, csinos lányt keresek, aki egyedül van. Ez pedig ráébreszt, hogy valahol mégis silány egy életem van, de nem hagyom, hogy ezek a negatív gondolatok eluralkodjanak rajtam. Áttornázom magam a táncparketten lézengők között és a pult felé igyekszem, amikor egy ismerős hátat pillantok meg s egy pillanatra megfagy az ereimben a vér. Gyorsan megrázom a fejem, azzal áltatva magam, hogy hátulról elég sokan nézhentek úgy ki, mint álmaim nője, de azért kíváncsian csak közelebb evickélek. A ruha túl kihívó – bár ha nem Jiji az, akkor nincs ellene kifogásom –, a lány pedig túl részeg, ez néhány lépésnyi távolságból egyértelművé válik az előtte lévő üveg és a testtartása miatt. Leveszem a szemüvegem és megtörlöm a lencséket, de ahogy visszateszem még egyértelműbb, hogy ez bizony életem értelme, nem éppen a legszebb formájában. Óvatosan és halkan lépek odahozzá, a pultosnak csak egy kézmozdulattal jelzem, hogy ne aggódjon, ismerem a lányt, aztán teszem a kezem a vállára és szólítom meg, épp csak annyira hangosan, hogy a helyiségben lévő zajokon túl eljusson a hangom hozzá.
- RinJi? Mi történt? – Szabad kezemmel közelebb húzok egy bárszéket és arra ülök le, szúrós pillantást vetve mindenkire, aki a környezetünkben rá mer nézni a legjobb barátom húgára. Aggódom, de próbálom nem mutatni. – Hol vannak a barátaid? Vagy egyedül jöttél? – kérdezem tovább hátha ez segít neki valamelyest. Pedig legszívesebben felkapnám az ölembe és hazacipelném. Valami levest főznék neki – zacskósat, mert másmilyent nem tudok – és vigyáznék rá, amíg csak kell. De nem vagyok ennyire bátor.