See You Again - Yewon & Joon

tag: Min Yewon | words: 423| outfit: katt am ott a képen |notes: remélem tetszik ^^
❥ coding by meg from atf, shine!

  
  A jobb kezem a homlokomhoz emelem, úgy törlöm le a halántékom mentén gyöngyöző izzadságot, míg a másikkal alig észrevehetően megütögetem a folyamatos ácsorgástól hasogató hátamat. Alig két napja, hogy elkezdődött a vizsgaidőszak, a fejem máris ezer felé, és valahányszor azon kapom magam, hogy két rendelés között elmormolok egy definíciót, kapkodva keresem ki a jegyzeteim közül a helyes meghatározást, noha az előadások alkalmával már kismilliószor hallottam valamennyit. Elvileg fordított sorrendben, ragozva, mondatba helyezve és angol nyelven is mennie kellene.
   Fáradtan pillantok fel a falra szerelt órára. Még pontosan egy napom, egy órám és huszonnégy percem van vissza a művészettörténet vizsgámig, és bár a főnök megengedte, hogy kivegyem a holnapot, bevallom, izgulok. Talán nem kellett volna az utolsó pillanatig halasztanom a segédanyagok letöltését. Talán nem kellett volna kihagynom majdnem minden második órát. A következőt majd komolyabban veszem – fogadkozom, miközben az ujjaimon számolva felsorolom Shakespeare legfontosabb műveit. A teleírt lapokra pillantva szemforgatva veszem tudomásul, hogy az Othellot megint sikerül kihagyom.
- Üdvözlöm. Miben segíthetek? – kérdezem, amikor egy újabb vendég lép a pulthoz. Nem fordítok rá túl nagy figyelmet, a Globe felépítése - a három különálló színpad és a nyolcszögletű, fából készült épület – leköti a kimerültségtől egyébként is gyenge koncentrációm nagy részét. – A vendégeink leginkább a fűszeres csirkeszárnyakért vannak oda, de bevallom, én még sosem kóstoltam. Viszont a csípős csirkecsíkokat imádom. Kosárban üdítő is jár hozzá, válaszható körettel. Káposzta, rizs vagy burgonya – hadarom egy szuszra, közben végig a jegyzeteimet böngészve. Hálát adok az égnek, amiért a főnök már egy órája elment, és hogy a műszakvezető épp kint van az étterem mögötti sikátorban a cigiszünetén. A tegnapi balhé után – a barátnője rajtakapta egy másik nővel – valószínűleg órákig ellesz a telefonjával.
   Csak akkor, amikor elhagyják a száját az utolsó szavak, kapom fel a fejem. Engem? Most ugye csak viccel?
   De nem. A szemeibe nézve tudatosul bennem, hogy halálosan komolyan gondolja. Épp olyan határozott, mint anno, amikor kijelentette, hogy ő lesz az autóval a monopolyban, vagy amikor a vállára kapva ledobott a kanapéra, mielőtt megkaparinthattam volna az utolsó sonkás pizzaszeletet.
- Joon? – kérdezem elnyílt ajkakkal, mintha nem lenne egyértelmű. Feszülten nézek körül. A csúcsforgalom lepangásával már alig egy maréknyi ember beszélget az étteremben. Rajtam kívül összesen két kiszolgáló áll a pult mögött. A konyhában hárman sütögetik a húst, és készítik a köreteket. Senki sem figyel. Én mégis úgy érzem, minta kíváncsi tekintetek ezrei égetnék a bőrömet. Mégis hogy a francba talált rám?

 
   Monoton, mégis légies mozdulatokkal kattintok rá a fiú által választott – vagy éppenséggel nem választott – csirkerészek miniatűr változataira a digitális képernyőn. Nem ő az első vendég, aki zavarba jön a bőséges kínálat láttán, így ahelyett, hogy szóvá tenném, egyszerűen csak hozzácsapok még egy kólát és egy kis adag krumplit a csípős csirkecsíkjaihoz, majd nekilátok a rendelés összeállításához.
   Mire telepakolom a második kosarat, az előzőleg óriás méretre állított üdítő adagoló is lejár, így csupán a frissen sütött hasábburgonya, a második pohár és a mikróban melegedő rizs az, ami feltartja a nem létező sort. Az ebédidő végeztével egészen az esti órákig a külvárosi vendéglő épp olyan csendes, akár a busani tengerpart egy nyári vihar után. Imádom!
   A forró tányér hangosan koppan az előre kikészített tálcán, és magamban elrebegek egy néma hálaimát, amiért az apró rizsszemek megmenekültek a frissen mosott padlótól. Egyrészt Soora biztosan kinyírt volna, ha miattam újra fel kell súrolnia a piszkossárga csempéket, másrészt Joon álruhája fele annyira sem rejti el a kíváncsi szemek elől, mint azt hiszi, és a csörömpöléssel már így is sikerült magunkra vonnom a közelben ülök figyelmét. A tányértörés katasztrofális lett volna.
   Duzzogva húzódom távolabb, amikor Joon átnyúl a pult felett és mit sem törődve a munkatársaimmal, összeborzolja a hajam. Nem rajongok a túlzott figyelemért, a kérdő tekintetek pedig egyenesen feszélyeznek, épp ezért legszívesebben elsüllyednék, amikor Inha egy cinkos mosollyal az arcán lepakolja a műanyag tálcára az időközben elkészített sültkrumplit.
- Nem hiszem, hogy… - tiltakoznék, de nem hagyja, hogy befejezzem.
   A kérdése közvetlen és naiv. Kis híján felnevetek, amiért azt hiszi, hogy ennyivel el lehet intézni a dolgot, hogy komolyan elhiszi, elég szépen néznie Inhára, és ő majd figyelmen kívül hagyja, hogy már elhasználtam az ebédszünetem.
   Az, hogy a húgának nevez annyira meglep, hogy egy pillanatra teljesen lefagyok. Az utolsó alkalom, hogy így hívott még jóval az előre el nem tervezett kilépőm előtt volt. Emlékszem, egy csaj heteken keresztül zaklatta, miután egy részeg pillanatában smároltak az egyik helyi szórakozóhely megnyitóján. Két nappal a buli után a félőrült liba felbukkant az akkori munkahelyemen, és kis híján megtépett, amiért elvettem tőle a pasiját, holott akkor már hónapok óta Hyun Jae-vel randizgattam. Fogalmam sem volt arról, miről beszél. Negyedórába telt, mire kibökte, hogy Joon a barátja. Még egyszer ennyibe, hogy a szóban forgó személy megérkezzen a helyszínre. A Casanova végül azzal csendesítette le a nem létező barátnőjét, hogy a húga vagyok, majd elnézések közepette meggyőzte a főnököm, hogy ne rúgjon ki a jelenet miatt.
   Egy csúnya „szakítás”, egy titkos bírósági tárgyalás és egy távolságtartási végzés után a liba végül elintézte, hogy új munkahelyet kelljen keresnem.
   Az arcom előtt lóbált telefon az, ami visszarángat a valóságba, így egy esetlen fejrázást követően gyorsan rányomok a piros FIZETÉS feliratra, kiválasztom a megfelelő ikont és Joon elé tolom a bankkártya leolvasó terminálra hajazó gépezetet, hogy kifizethesse a két kosár árát.
- Kizárt, hogy Kang Joon a bátyád legyen, de ha ráveszed, hogy csináljon velem egy közös képet, akkor falazok neked, amíg kajáltok. – Inha eltökélt arca láttán bele kell harapnom az alsó ajkamba, hogy visszafogjam a torkomat kaparó, kétkedő kacagást. A lány csillogó szemekkel figyeli a fogassal bénázó balladaénekest.
- Köszönöm – suttogom, miközben a második adag kólát is lepakolom a tálcára. Bár eszem ágában sincs kihasználni a körülöttem ragyogó csillagok hírnevét, boldogsággal tölt el a tudat, hogy egy pillanatra megpihenhetek a tényleges csúcsforgalom előtt.
  Szótlanul követem a tálcákkal egyensúlyozgató fiút az előre kiválasztott asztaláig, és előzékenyen kihúzom a székét, mielőtt leülnék a vele szemben lévő, kipárnázott bútordarabra. Őszinte kíváncsisággal a szemeimben nézek fel rá.
- És mégis minek köszönhetem ezt a váratlan látogatást? – kérdezem, gondosan ügyelve rá, hogy a hangomon érezhető legyen, mennyire örülök annak, hogy látom.

tag: Min Yewon | words: 488 | outfit: katt am ott a képen |notes: remélem tetszik ^^
❥ coding by meg from atf, shine!

 
    Mintha Kang Joon környezetében megállt volna az idő, s mintha a csuklóját körülölelő Rolex mutatói évek óta ugyanott pihennének. Semmi sem változott. Az ujjai még mindig önálló életre kelnek, amikor zavarba jön, a mosolya pedig fogsoros és szívmelengető, akárcsak annak idején, míg az étvágya ugyanúgy képes felülkerekedni a szemeiben csillogó kíváncsiságon, mint mielőtt magam mögött hagytam a várost. A kimondatlan kérdések megbújnak a vonásaiban, és befészkelik magukat a mozdulataiba, míg én egy esetlen kérdéssel megpróbálom addig nyújtani a rendelkezésemre álló, végtelen másodperceket, amíg valamennyi el nem szakad. A szívem a torkomban dobog, és a kivallatás, mint kegyetlen hóhér, meglengeti bárdját a tarkóm vonalán.
- Ez igazán figyelmes tőled – mondom nevetve, amikor meghallom az elviccelt válaszát. Legyintve nyúlok a csípős csirkecsíkokkal teli kosár felé. Próbálok éppoly hétköznapian viselkedni, mint bárki, aki valaha átlépte ennek az étteremnek a küszöbét. Túl sokan figyelnek ahhoz, hogy a kedvébe járva gondolkodás nélkül a nyakába vessem magam, és ha ez nem is lenne elég, a bűntudat egyébként is visszatart. A keserű, torokszorító érzés már elég ideje hűséges társam ahhoz, hogy ne tudjak ilyen könnyedén lemondani róla. Csak azért, mert Joon úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, a lelkem mélyén tudom, hogy nem folytathatjuk ott, ahol annak idején abbahagytuk. Semmi sem ilyen egyszerű. – Köszönöm – suttogom egy őszinte mosollyal az arcomon, a fejemmel a korai vacsora felé biccentve, miközben egy leheletnyit közelebb hajolok hozzá az asztal felett. A gyomrom egy hálás morgással hívja fel Joon figyelmét arra, mennyire szükségem volt már erre.
   A balladaénekes kérdései nem érnek váratlanul. Valójában már az első szöuli estém óta várom, hogy a múltam elfeledett szellemei feltegyék valamennyit. Miért mentél el? Hogy voltál képes ilyen könnyedén megfeledkezni rólunk? Hogy vagy képes visszajönni most, amikor már mi is sikeresen magunk mögött hagytunk téged? Azt hiszed, te mindent megtehetsz? Hogy akkor jössz és mész, amikor csak kedved tartja? Megrázom a fejem, és a kezemben tartott, félig megcsócsált hasábburgonyát a tálca szélére rakva, teljesen hátra dőlök a fából készült széken.
   Szükségem van egy mély lélegzetvételre, mielőtt belekezdenék.
- Busanban – mondom, a legkönnyebbel kezdve. Azt hiszem, hogy ez soha, senki számára sem volt igazán nagy titok. - Az elsőéves eredményeimnek hála gond nélkül zajlott az átiratkozás – mesélem, szigorúan a tényekre hagyatkozva, mert így könnyű elkerülni a felesleges ferdítéseket. Nem szeretem azokat, akik hazugságok mögé bújnak, és bár rengeteg hibám van - többek között az átlagon aluli problémamegoldó képességem -, sosem hazudok. Semmiben. Senkinek. - Először csupán egy fél évet akartam távol tölteni, de hozzám nőttek az emberek, és végül a diplomaosztóig el sem lehetett onnan kergetni – folytatom, a végére egészen fellelkesülve. Emlékszem, mennyire nehéz volt beilleszkedni egy viszonylag összeszokott társaságba. Hogy bár idegenként kezdeni egy új egyetem második évfolyamán közel sem olyan nehéz, mint a gimnáziumi váltás megpróbáltatásai, az elsőéves prezentációk és kollégiumi bulik alatt összeszokott közeg még így is nehezen nyílt meg az újonnan érkezők előtt. Ha a szobatársam, Hae Soo nem vett volna a szárnyai alá, már az első hónapban elvesztem volna. Efelől egy szemernyi kétségem sem volt. Hogy miért? Erre mi sem lehetne kézenfekvőbb példa, mint az utolsó busani szemeszter. Miután Hae Soo lediplomázott és kiköltözött a kollégiumból, új szobatársat kaptam. Doyeon gazdag volt, népszerű, felelőtlen és félelmek nélküli. Sosem gondolt bele a tettei milyen következménnyel lehetnek másokra. Az állítólagos barátaira. Rám. - A tengerpart a gyengémmé vált.
   És az utolsó hetekben az otthonommá. A későtavaszi eső és a nedves homok érintésének ismerős emléke, mint jéghideg ujjak; a nyakam köré fonódnak és nem eresztenek, amíg meg nem fulladok.
- Ne haragudj. Mindenkivel megszakítottam a kapcsolatot… - motyogom egészen az orrom alatt. A hangom halk, mintha csak magamnak beszélnék. - Nem mintha nem akartam volna… Nem mintha elfelejtettelek volna titeket… - a nyelvem összeakad, és fogalmam sincs, hogyan fejezzem ki az érzéseimet, holott számtalan befejezett történet és látványos jellemfejlődés van már a hátam mögött. Ezer és egy párbeszéd, több tucat hatásos monológ. A szavak egyik pillanatról a másikra mégis az ellenségeimmé válnak. Feszülten próbálok levegőhöz jutni. - Aish. Sajnálom.
   Zavaromban az alsó ajkam harapdálom. A vas és a só ízének gyomorforgató keveréke ellepi a szájpadlásom, miközben egyszerre nézek mindenhová és semerre se. Nem tudok mit kezdeni magammal, így hát jobb ötlet híján az ételhez menekülök. A csípős csirkecsíkok fölé görnyedve, kapkodva, villámsebesen tömöm magamba a vacsorát. Olyan felületesen rágom meg az ételt, hogy pár falat csak a kólának köszönhetően szalad le a torkomon.
   Amikor sikerül egy kissé megnyugodnom, emberi tempóra lassítok. Óvatosan emelem a velem szemben ülő fiúra a tekintetem.
- És, te hogy vagy? – kíváncsiskodom, anélkül, hogy lenyelném, ami a számban van. Az ujjaimon megcsillan az olaj, amikor egy újabb krumpliért nyúlva össze-vissza hadonászok. - Manapság szinte alig hallani rólad bármit is, pedig a pletykák Busanba is elértek ám. A szobatársamnak hála, mintha minden héten órákat beszéltünk volna telefonon.
   Doyeon imádta az LHT-t, odavolt Kang Joonért, és nem csak a dalszövegeket, de a frissen posztolt pletykákat és interjúkat is kívülről fújta, mintha csak a kedvemért memorizálta volna valamennyit, hogy aztán éjt nappallá téve szórakoztathasson a szaftos részletekkel. Tudtad, hogy az LHT egyik tagja az egyik háttértáncosukkal kavar? Hallottad, hogy Han Hyun Jae már megint egy másik nővel randizgat? Szerinted Skyler szemei inkább az olvadt csokoládéra vagy a pörkölt mogyoróra hasonlítanak jobban? Vajon Kang Joon ott is ilyen kicsi? Sosem tudta mikor kell befogni.
   Miközben Joon válaszára várok, behunyom a szemeimet és messzire száműzöm Doyeon ostoba hangját, majd egy csípős csíkot a számhoz emelve hagyom, hogy az ismerős, fűszeres illat megtöltse az orrom, mielőtt ténylegesen elpusztítanám.
- Hmm, ez isteni.

tag: Min Yewon | words: 846 | outfit: katt am ott a képen |notes: remélem tetszik ^^
❥ coding by meg from atf, shine!

 
    Észre sem veszem, de ahogy egyre több és több szót ejtek a Busanban töltött, hosszú hónapokról, az ottani barátaimról és a számomra kedves emlékekről, a hangom ösztönösen élénkebbé, vidámabbá válik, hamis képet kölcsönözve minden egyes felidézett pillanatnak. Hisz, ha elegendő cukrot szórunk a limonádéba, már a citrom sem olyan savanyú.
   Az alsó ajkamba harapva, szemlesütve kérek bocsánatot, és csak remélni tudom, hogy Joon nem haragszik rám, amiért csupán a boldog másodperceket említem, ezzel szembe köpve a hátunk mögött lévő, könnyekkel és nevetéssel vegyes éveket. De muszáj elhinnie, hogy ott is boldog voltam, mert nem hiszem, hogy képes lennék kapásból az első találkozásunk alkalmával a nyakába zúdítani, miért hagytam magam mögött az egyetemet rögtön a diplomaosztó után. Tisztában vagyok vele, hogy a történetem ezer sebből vérzik, mert nincs olyan épelméjű ember, aki feladna bármit is, ami boldoggá teszi, de egyszer már megtettem, talán betudja annak, hogy képtelen voltam megtanulni a leckét.
- Sajnálom, hogy nem lehettem ott… hogy nem voltam ott az első dedikálásodon – mondom, két falat között sebtében korrigálva az esetlen bocsánatkérést. Úgy érzem, az elmúlt napokban mást sem csináltam, csak elnézést kértem. Azért, hogy elmentem. Azért, hogy nem jelentem meg a megbeszélt találkozón. Azért, mert túl sokat nyafogok. - Ígérem, legközelebb az első sorban fogom énekelni a dalaidat. Akkor sem hagyom abba, amikor már könyörögni fogsz érte.
   Nevetve szegezem neki a kezemben szorongatott pálcákat, és a torkomból felszínre törő, önfeledt kacaj még akkor sem csillapodik, amikor megpróbálom kiénekelni az első általa írt dal kezdőakkordjait. Bár ebből sosem lett tényleges remekmű, sosem került fel egyetlen lemezére sem, nekem ez a kedvencem, mert a szemtanúja voltam annak, ahogy elkészült. A szobájában szétdobált papírgalacsinok számomra sosem tűntek szemétnek.
   Ám az ironikus örülök hallatán az arcomra fagy a mosoly.
  A csípős csirkecsík kis híján kicsúszik a pálcikák közül, de az utolsó pillanatban sikerül összeszednem magam, messzire hessegetve egykori barátom keserű szavait. Talán hiba volt azt mondanom, hogy hozzám is eljutottak a róluk szóló pletykák, de ez az igazság. Doyeonnak hála tisztában vagyok vele, hogy az első videóklipje forgatásán két statiszta is megsérült, mert egy kisebb csoportnak sikerült belógnia a biztonsági őrök mellett, és a frissen posztolt képeiknek hála tíz perc múlva már egy valóságos tömeg próbált utat törni magának a stúdióba. Az egykori szobatársamnak köszönhetően azt is tudom, hogy a velem szemben ülő énekes még mindig szingli, holott jó szíve van, egy igazi úriember, és bármelyik lány szerencsésnek mondhatná magát, ha a magáénak tudhatná.
   Nem fogok úgy tenni, mintha a sötétben tapogatóznék. Számomra Joon sosem vált idegenné, ha tetszik neki, ha nem.
- Öhm… - hümmögök, szándékosan elnyújtva a másodperceket. A felszínt kapargató, kellemetlen történetek helyett megpróbálom felidézni a lehető leghétköznapibbakat, hogy még véletlenül se rontsam tovább a hangulatot. - Rendben. Hol is kezdjem? Az első hónapban szinte senkivel sem sikerült megtalálnom a közös hangot a szobatársamon kívül – mondom, egyenesen Joon szemeibe fúrva a tekintetem. Az arcát fürkészem, az érzelmeit, amiket egykor oly könnyedén kiolvastam a szemeiből, most mégsem látok a csillogás mögé. - Határozottan kedvelted volna – folytatom egy rövid hatásszünet után. A szívószál szürcsölve szippantja fel a műanyag pohárban lévő kóla utolsó cseppjeit. - Hae Soo olyan volt, mint egy kisebb energiabomba, ami, ha az arcodba robban, beterít csillámporral. Mindig képes volt meglátni a jót az első ránézésre szörnyű dolgokban. – Ő volt az egyetlen személy a busani életemben, aki tisztában volt vele, milyen szálak fűztek az LHT rapperéhez. Egy gyenge pillanatomban meséltem el neki. Emlékszem, aznap annyit sírtam, hogy a végére már nem tudtam eldönteni, a szemeim attól fájtak-e jobban, hogy lehunytam őket, vagy attól, hogy megpróbáltam nyitva tartani. A párnát szorongatva, hüppögve realizálódott bennem, hogy többé nem fog felhívni, hogy többé nem fog felvillanni a „ne vedd fel!” felirat a képernyőn, és ez jobban fájt, mint amikor átléptem a küszöböt. Mert akkor én mondtam le róla, de akkor rólam mondtak le. - Egy évvel előttem diplomázott.
   A tekintetem elidőzik az utcán sétáló embereken. Távolról mind olyan ártatlannak tűnnek. Egymást kerülgetik, a telefonjaikon beszélgetnek, zenét hallgatnak, a kutyáikat sétáltatják. Ránézésre egy légynek sem tudnának ártani, de ahogy ez a kósza gondolat befészkeli magát a fejembe, a hosszú, szőke hajú lány, aki eddig egy kisgyerek apró kezét szorongatta, hirtelen megáll és üvöltözni kezd. Az arca egészen kipirul, ahogy ránt egyet a kisfiún.
- Rinjivel? – A legjobb barátnőm neve hallatán felkapom a fejem. Valami baj van Rinjivel? - Igazság szerint Hyun Jae szülinapja óta nem láttam és nem is nagyon beszéltünk, mert a vizsgák és részmunkaidős műszakjaim miatt a nap nagy részében ki van kapcsolva a telefonom – magyarázom, gondolkodás nélkül az említett készülék felé nyúlva, ami a kapkodásomnak és az olajtól csúszós ujjamnak hála a zsebemből egyenesen a földre esik. A részeg éjszakáról maradt papírfecni sarka egészen kilátszik a mentaszínű tok alól, de én kivételesen másra sem tudok gondolni, csak hogy megint lemaradtam valamiről. Borzalmas barát vagyok. - Miért? Történt valami, amiről tudnom kéne?

tag: Min Yewon | words: 832| outfit: katt am ott a képen |notes: remélem tetszik ^^
❥ coding by meg from atf, shine!

  
  Ahogy Joon mutatóujja az ajkaimra simult, abbahagyom az éneklést. Kancsalítva figyelem a kezét, úgy hallgatom a gyerekes fenyegetését, és a szívem összeszorul, ahogy realizálódik bennem, hogy csupán ennyire van szükségem. Hogy valaki megtaláljon, amikor menekülni akarok, hogy utánam jöjjön, leordítsa a fejem, majd magához vonva visszarángasson oda, ahova tartozom, még ha egy ostoba pillanatra el is bizonytalanodom abban, hogy valóban az a számomra megfelelő hely.
   A sós könnyek összegyűlnek mindkét szemem sarkában, és kis híján végig is folynak az arcom mentén, annyira nevetek, de ez a kacagás hamar elhal, és a némaság kegyetlenül elszomorít. Látszólag mindkettőnket.
   Tisztában vagyok vele, hogy tudja: a legcsúnyább dolgokat eltitkolom előle, hisz az elhintett morzsaszemekből képtelenség összerakni a teljes történetet. A szemöldökei akaratán kívül elárulják, egymáshoz simulnak; bosszús. Mégis megpróbál vidám hangulatot teremteni.
   Meg sem érdemlem.
- Dehogy adtam! – felelem tettetett felháborodással, hiszen tudhatná, hogy nem vagyok ennyire ostoba. Hyun Jae mellett megtanultam, hogy egy idol számára mennyire fontos a magánélet, hogy a rajongók bármire képesek, és hogy egy apró személyes információ is képes ég felé meredező felhőharcolókat a porba rántani. - Nem kockáztathattam meg, hogy véletlenül nyilvánosságra kerül. A végén még miattam kellett volna megváltoztatnod – mondom két sebtében megrágott falat között. A korábban az asztal közepére csúsztatott rizs egészen sótlan és íztelen. - Akkor pedig mégis honnan szereztem volna meg az újat?
   Félénken nézek fel a velem szemben ülő srác szemeibe. A mosolyom halvány, mégis őszinte. A tudat, hogy bármikor felvehettem volna velük a kapcsolatot, egyfajta kapaszkodó volt számomra a busani évek alatt. Egészen addig a pillanatig, amíg a nyár elején a könnyeimet nyelve fel nem hívtam Rinjit, meg sem fordult a fejemben, hogy ezek az erősnek hitt kötelek talán már mind elszakadtak. Ha aznap este nem vette volna fel a telefont… fogalmam sincs, hol lennék most.
   Joon hangja alig észrevehetően hangosabbá válik, és az elnyújtott és mögé feltételezett gondolatoktól szabályosan összerezzenek. A velem szemben ülő balladaénekes arcát tanulmányozva keserű mosolyra húzom a szám. Bármennyire is el szerettem volna kerülni ezt a helyzetet, nem titkolózhatok tovább. Anélkül semmiképp, hogy ezzel ismételten ellökjem magamtól.
- És már egy hétre rá kiköltözött Japánba, én pedig új szobatársat kaptam. Egy felelőtlen, újgazdag libát, aki… - válaszolom, de a hangom akaratomon kívül elcsuklik, amikor Doyeont szidom. Nem fair, hogy ilyeneket mondok róla, mert már a kezdetek kezdetén tudatta velem, hogy ő ilyen. "Én alszom a jobb oldali ágyon, mert a legtöbb órám késő délután kezdődik, és kizárt, hogy hagyom, hogy a reggeli napfény megzavarjon az alvásban.” „Minden este én zuhanyzom le előbb, szóval, ha meleg vizet szeretnél, kelj fel reggel, akkor már biztos újratöltődik.” „Amikor a délelőtti óráidra mész, maradj csöndben, mert, ha túl korán kelek, nem tudok visszaaludni, és a saját előadásaimra már teljesen elfáradok. Nem fogok miattad megbukni!” A tanév elején nem volt olyan nap, hogy ne a mi kiabálásunktól lett volna hangos a kollégiumi folyosó. - Hónapokon át az egyik legkedvesebb barátnőm volt. Bíztam benne, mert ő is bízhatott bennem, és ez a barátoknál kölcsönös, nem? – kérdezem kétségbeesetten, egy ártatlan csirkecsíkot szorongatva. Különös, hogy rajtunk kívül mindenkit meglepett, hogy egy átszenvedett büntetés után milyen közeli barátokká váltunk. És furcsa, hogy rajtunk kívül mindenki természetesnek vette, hogy ennek előbb-utóbb vége szakad. Mintha a tömeg akaratának fejet hajtva az égiek helyre állították volna a világ egyensúlyát. - Mindketten hibáztunk, és ezen nem tudtunk túljutni. Nem akarom, hogy sajnálj, mert végig mellettem volt. De a kitaszítottakat körülvevő légkör rányomta a bélyegét az utolsó hónapokra. Én pedig eljöttem, hogy ragyoghasson.
   És ezzel lezártnak tekintem a témát. Az égből aláhulló, hűvös esőcseppek emlékétől libabőrbe borul minkét karom. Fél éve, hogy egy szót sem hallottam felőle. Fél éve, hogy felszálltam arra a buszra, magam mögött hagyva a sokszor megdöbbentően felszínes barátnőmet. Fél éve, hogy az ő érdekeit tartva szem előtt ellöktem magamtól, hogy a távozásommal ismételten sztárként sétálhasson végig a folyosókon. Remélem, boldog.
   A többször elismételt nem, nem, nem groteszk mód mosolygásra késztet, pedig nincs benne semmi mulattató. Sötétben tapogatózva próbálom kitalálni, mi járhat Joon fejében, de őszintén szólva fogalmam sincs, mi válthatta ki belőle ezt a reakciót, így egyből a legrosszabbra gondolok. Hogy Rinji balesetet szenvedett; leesett a színpadról vagy elütötte egy autó.
   A kezem még akkor is remeg, amikor lehajolok a telefonomért.
És az előttem ülő férfi válasza sem nyugtat meg különösebben.
- Akkor miért kérdezted? – kíváncsiskodom homlokráncolva, a kezemben szorongatott pálcákat a barátomra szegezve. A hangom okkal számonkérő. Rinji a legjobb barátnőm. Ha bármi is történt, azt el kell mondania, még akkor is, ha szerinte képtelen lennék elviselni.
   Joon habogva áll fel az asztaltól, az arca egészen fehér. Mint aki szellemet látott, és hiába próbálok a karja után kapni, már méterekkel odébb jár, mire eljut az agyamig, hogy talán ez az egész, ki kell mennem a mosdóba, csak egy béna kifogás.
- Kang Joon! Mit titkolsz el előlem? – kiáltom utána, de mintha a falnak beszélnék. Csupán a közeli asztaloknál ülő vendégek és a pult mögött álló kiszolgálók nem kívánt figyelmét sikerül magunkra vonnom. Gratulálok, Min Yewon! Ha eddig nem lett volna egyértelmű, hogy kivel vacsorázol, most már mindenki tudja. Komolyan szükségszerű volt a teljes nevén szólítanod?
   Kínomban a tenyerembe temetem az arcom.
   Amíg Joonra várok, bekapcsolom a telefonom. Három olvasatlan üzenet. Az egyik egy, a holnapi vizsgával kapcsolatos kérdés, és Park kicseszett Bong Soo küldte. A másik a szobatársamtól jött, aki megkért, hogy vigyek neki valamit az étteremből, mert már nagyon éhes, de túl fáradt ahhoz, hogy boltba menjen. Ez az ő speciális rendelése. A harmadik egy kép a parkban mosolygó legjobb barátnőmről. Úgy tűnik, mégsem kellett kórházba szállítani.
   De akkor mégis mi történt?
   Az ujjam a mentaszínű tok alól kikandikáló cetlivel játszadozik. Vajon már túl késő, hogy felhívjam? Hisz lassan egy hete, hogy találkoztunk. Talán már nem is emlékszik rám, és az egész beszélgetés csupán pár kínszenvedéssel elmakogott izéből, hümmögésből és bocsánatkérésből állna. Az is lehet, hogy elrontotta a számokat. Hisz részegen még egy hatos is könnyen hetesnek tűnhet! Talán fel sem veszi az ismeretlen hívóknak. Vagy már rég megbánta, hogy meghagyta az elérhetőségét.
   A gondolataimból a velem szemben elhelyezett szék nyikorgása szakít ki. Mosolyogva csúsztatom a helyére a papírdarabot.
- Mi lenne, ha elölről kezdenénk? – kérdezem, enyhén oldalra biccentett fejjel. - Mintha egy hosszú vakáció után végre ismételten látnánk egymást az iskolában. Elmeséled, mi van veled, és én is beszámolok mindenről, ami érdekel.
   Ezúttal titkok nélkül.