Y-Hope & Nico - Tell everything that hurt

Nagyon örülök, hogy Hope reggel írt egy üzenetet, mivel a balesetük óta nem beszéltünk. Megértem, hogy nem az volt az első dolga, hogy nekem beszámoljon a történtekről, ezt úgyis megtette helyette a híradó. Rémisztő volt hallani, hogy mi történt velük, a halálesetekről meg sokkal inkább. Nem annyira rég debütáltak, így már nagyjából ismerte őket a média, főleg én, elvégre az egyik internetes műsorban MC-ként beszélgettem az RVT több tagjával és köztük Hope-pal is. Akkor egész jól összebarátkoztunk mi ketten és azóta szoktunk beszélgetni. A beleset megrázott több szempontból is. Egyrészt mert ismertem őket, az elhunytakat is és ezt mindig nehéz feldolgozni még nekem is, bele sem merek gondolni Hope és a másik három tag helyzetébe. Szörnyű állapotban lehetnek. A másik, ami libabőrössé tesz az az, hogy hasonló szituációt én is könnyedén átélhetek. Persze, bárki karambolozhat, de ha én lennék az autóban a többi LHT taggal és úgy borulnánk, akkor lehet ott a helyszínen sokkot kapnék a vérző és haldokló barátaim láttán, feltéve ha nem én lennék az, aki elsőként eltávozik. Ebbe belegondolni is nehéz, noha napokon át érezhető volt a bandánkon a meglepettség és szerintem azóta mi is jobban megbecsüljük egymás társaságát és nem esünk a másiknak ököllel. Pontosítok: nem kell bevetődnöm két verekedő tag közé, hogy szétszedjem őket, mert basszus leaderként ez a kötelességem, bár ösztöneimre hallgatva is megtenném, nem véletlenül vállaltam el a szerepet.
Amikor megláttam az üzenetét, éppen a hajamat csinálták, ezért tudtam vele kicsit beszélgetni. Igaz, én már attól is örömtáncot jártam, hogy hallottam felőle és mikor megkérdezte, hogy nem tudnék-e átmenni hozzá beszélgetni, akkor gyorsan átpörgetten a fejemben a napi programomat és kigondoltam, hogy mikor tudok leghamarabb ráérni. Sajnos teljesen be van táblázva a hetem, még a hétvégék is, így meg elég nehéz normális időpontot találni, de mivel semmi pénzért nem halasztanám el a lehetőséget, valamint a barátomnak szüksége van rám és én próbálok mindig ott lenni, ahol számítanak rám, ezért nem zavar az sem, ha hajnali kettőkor kell elkocsikáznom hozzá. Pár kávé után megvalósítható, főleg hogy egészen éjfélig mozgós programom van, ami nem más, mint egy koncert és szerencsére Seoulban, ezért hamar ott tudok lenni a dormnál és nem kell városokat, országokat átszelnem.
A koncert után egyből hazavisznek minket a házunkhoz. A buszon úgy érzem magam, mint akit kifacsartak volna, egyszerűen semmi energiám nem maradt és az út kevés ahhoz, hogy aludjak. A dormban iszok egy kávét és lefürdök, a kettő együtt pedig jól felfrissít, annyira biztosan, hogy elinduljak Y-Hopehoz. Hátrahagyva a sok lüke tagot - akik tán még mindig azon veszekednek, hogy ki legyen a következő a fürdésnél, kivéve persze azokat, akik úgy ahogy vannak elalszanak az ágyukban -, behuppanok a kocsimba és elindulok a már ismert lakhely felé. Könnyen és rendkívül gyorsan odaérek, hiszen üresek az utcák és ilyentájt irtó gyorsan lehet közlekedni a remek úthálózat miatt. Az utolsó utcácskák egyikénél lassítok és dobok egy üzenetet a srácnak, hogy közeledem. Ezt így beszéltük meg és megértem teljes mértékben, ha már rég alszik. Egész hamar visszaír, ebből pedig tudom, hogy be fogok tudni menni a házba. Leparkolok az épület mellett, majd kiszállok és az ajtóhoz lépkedek. Kopogok néhányat, de erre semmi szükség, ugyanis egyből nyílik is az ajtó, mire megpillantom őt. Egyből látszódik rakta a meggyötörtség és az egész házban uralkodó hangulat annyira szomorú és nyomasztó. De lehet csak beképzelem, mint mondtam, engem is nagyon megráztak a történtek.
- Szia! - köszönök neki viszonylag visszafogottan, lehet a fáradtság miatt - elvégre nem tudom leplezni, hogy egy kétórás koncerten vagyok túl - de lehet a történtek miatt nem ugrok a nyakába. Persze, nem ismerjük egymás olyan rég és annyira mélyen, tehát valószínűleg ezt akkor sem tenném meg, ha minden pöpecül menne, ráadásul bárhogy számoljuk, mégiscsak van köztünk több mint öt év.
- Jó újra látni - mondom már odabent és csak aztán gondolkozok el azon, hogy mekkora igazság van a szavaimban. Hála istennek őt láthatom ismét, vannak akiket sajnos nem.  

Imádok a színpadon lenni, de még jó is, mi lenne velem, ha nem szeretnék. Kiskorom óta szeretek énekelni és teljesült az álmom, szerencsésnek mondhatom magam, hiszen azt csinálom hivatásként, amit gyerekként elhatároztam. Ha jól tudom, vajmi kevés embernek adatik meg az a sors, hogy élvezik a munkájukat és például azt is hallottam, hogy sokan csakis azért lesznek idolok, mert nem tudnak egyetemre menni, viszont Koreában egyetem nélkül eléggé keserű élet vár az emberekre. Az én történetem nagyon messze áll ettől, ugyanis Amerikában nőttem fel és ott is derült fény a hangomra. Néhány év gyakorlás után kellett választanom a két világ között és én az ázsiai kontinens mellett döntöttem. Nem bántam meg azóta sem, noha pontosan tudtam, hogy mennyi mindent veszítettem el ezzel és pakoltam a vállamra teherként. A nagymamámon kívül minden családtagom Los Angelesben él, így saját lábaimra állva estem át a felnőttség határán. Ez vicces, mert valóban úgy hiszem, hogy akkor váltam éretté, amikor elkezdődött a karrierem, azonban most sem élem normálisan a mindennapjaimat: a sok bolond LHT taggal én is hülyéskedek és számtalanszor úgy viselkedek velük, mint egy ötéves.
A koncertünk jól sikerül és megúsztuk a nagy bakikat, mint mondjuk néhány hónappal ezelőtt, amikor azt hiszem Chilében csúszott meg a színpadon az egyik tagunk. Egyből kiröhögtük, de ő szintén nevetett. Nem lett baja, szóval végül jól sült el a dolog. Ilyenek bármikor történhetnek és szinte nincs olyan híresség, akivel hasonló eset ne fordulna elő legalább egyszer. Több órán át tart, amit élőben közvetítenek, szóval tényleg beleadtunk apait-anyait, ám most hogy vége, kezd kiütni rajtam a fáradtság. Hazamegyek a többiekkel, azzal a rettentően kényelmetlen minibusszal és azonnal befoglalom a fürdőt. Sietek, mert megbeszéltem az egyik barátommal, hogy elmegyek hozzá és betartom az ígéretemet bármi áron, főleg mert nagyon szeretném látni és az utóbbi időben még csak nem is beszéltünk. Ennek megvan az oka, tulajdonképpen pont azért is akarok vele találkozni és feltételezem jól esne neki néhány bátorító szó, de egy szerencsétlenség után nehéz megszólalni. Az időpont elég szélsőségesre sikeredett, viszont csakis ekkor van időm, még holnap reggel is dolgom van, tehát kész káosz uralkodik a banda körül. Egyfolytában csak a rohanás, ám nem baj, hiszen már látom az alagút végét. Hope-nak jó az időpont, ezért nekem is, bár ezt már reggel megbeszéltük, így most csak annyi dolgom van, hogy beüljek az autóba és elkocsikázzak a dormjukhoz. A kávé segít az állapotomon, meg persze a fürdés is, ezért meglehetősen hamar elérek hozzá. Az üzenetet sem felejtem el és ennek hála a kopogásom után azonnal nyílik az ajtó. Megpillantom rég nem látott barátomat és egyből rájövök, hogy nagyon nem vagyok felkészülve lelkileg arra, ami most történni fog. Ahogy ránézek, a szívem szakad meg és ha nem tudnám, mekkora borzalom történt velük - vagyis hogy többen is meghaltak -, akkor sokkal ijedtebben tekintenék az előttem álló személyre. Így viszont inkább megnyugodok, hogy él és mozog és remélhetőleg idővel meggyógyul nekem, testileg biztosan. A maszkja meglep, a mankó azonban már kevésbé. Fogalmam sincs, hogy miért tartja magán az álarcot házon belül, a szemei úgyis mindent elárulnának, ha önmagam nem gondolnék bele az érzéseibe, melyek kiszámíthatók az események után. Válasza elgondolkoztató, talán látott a tévében nemrég és azért mondja ezt. Beljebb lépek és leveszem a cipőmet, aztán mire ismét arcára pillantok, már lekerült róla a maszk. Nem akarom megbámulni, az nagy illetlenség, de nem tudok szemet hunyni a sebei felett. De ugye már jobban van? Próbálom magam nyugtatni, hogy a nehezén túl vannak, de nehéz dolog ez és valószínűleg még fájnak a hegek is.
- Nincs szükségem semmire, de azért köszi. A koncert után hazaszaladtam fürdeni és ittam is, szóval velem minden rendben. Menjünk fel! - Nem vagyok se éhes, se szomjas és tökéletesen megfelel nekem, ha a szobájában beszélgetünk, ha neki ott kényelmesebb, mint a dorm egyéb részén. Követem őt és az ő tempójával haladok utána fel a szobájába. Még nem voltam náluk, csak a házszámot tudtam fejből. Leül és kényelembe helyezi magát, én is így teszek: közel mellé telepedek le, elvégre minek beszéljünk hangosan, meg nekem különösen jót tesz, ha nem kell megerőltetnem a hangszálaimat. Végigüvöltöttem egy több órás koncertet és még szükségem lesz a hangomra holnap is. Mi lesz a bandával az egyik főénekes nélkül? Ott a másik, mi? Ennyit rólam, simán pótolnak, tán még észre sem veszik, hogy nem éneklek, csupán a fanok esnek kétségbe.
- Köszönjük, igyekszünk nem cserbenhagyni a rajongóinkat. Meg el is várják, hogy mindig a maximumot nyújtsuk. Elég nehéz ez, majd megtapasztaljátok ti is. - Szép időszak volt a tréning, igaz az sem egyszerű, de mióta híresek vagyunk, sokkal nagyobb rajtunk a felelősség és a teher. Próbálok pozitív lenni, de egyre jobban rág belül a gondolat, hogy rákérdezzek-e a balesetre, vagy jobb hagyni az egészet, elvégre azért jöttem, hogy jobb legyen neki és nem még jobban elkeseríteni akarom. Végül úgy döntök, hogy megadom neki a választást, hogy ha szeretné, akkor az én vállamon nyugodtan kisírhatja magát.
- Akarsz beszélni a balesetről, vagy hagyjuk inkább? – kérdezem hangon és meglehetősen szomorúan. Mindkét eshetőséget teljesen megérteném, én szívesen meghallgatom és érdekel is, hogy pontosan mi történt akkor, de nem éri meg elárasztani a szobát és elvenni a kedvünket a további beszélgetéstől, utóbbit mindenképpen el akarom kerülni. 

Gyorsan odaérek és még gyorsabban enged be a házba Hope. Kezd elég hideg lenni és hajnali kettő fele különösen lecsökken a hőmérséklet, hiába a nagyváros fűtő hatása. Sosem voltam egy falusi gyerek, lehet ezért is szeretnék már annyira elmenni egyszer kikapcsolódni valamelyik kis faluba, vagy erdőbe a haverokkal. De hát amíg nincs rá idő, addig álmodozhatok. Nem úgy, mint Hope esetében, rá mindig tudok időt szánni, főleg, mert mindketten Seoulban tartózkodunk és így könnyű átsuhanni egyik városrészből a másikba, valamint hozzá nyomós indokból jövök, nem csupán szórakozás ez. A barátom, természetes hogy segítek neki és tudom mennyire rosszul érezheti magát az utóbbi időszakban. Örülök, hogy keresett hosszú idő után újra és nem kívánom elszalasztani a lehetőséget.
Talán túl elfogott a lelkesedés, hogy újra láthatom őt és nem gondoltam bele a képbe, ami az ajtónyitás után fogad, így kissé meglepődök, hogy barátomat mankóval látom és maszkkal az arcán. Butaság ez a részemről, de a szívembe mar, mégis igyekszek úgy tenni, mintha semmiség lenne, mert ő már bizonyára hozzászokott a kellékekhez. Lekapom cipőmet és aztán megtekinthetem arcát is. Szerencsére nem szégyelli előttem, ez jól esik és nincs is semmi titkolnivaló az arcával. Megnézem a sebeket, de csak mert jobb túlesni ezen az elején, a következőkben úgyis az arcát fogom nézni, pontosabban a szemébe fogok tekinteni, hiszen én ilyen fajta ember vagyok, nem szeretem azokat a beszélgetéseket, ahol a partnerek nem néznek egymásra. A szobájában fogunk beszélgetni, ami nekem teljesen megfelel, az a legotthonosabb mindkettőnk számára, főleg neki.
- Majd kiszolgálom magam, ha kell valami, de pillanatnyilag minden perfect - jelzem, hogy nem kell velem foglalkoznia, megleszek én, úgyis otthon ettem-ittam és fürödtem is. Igaz, fáradt vagyok, de ez ellen nincs mit tenni, aludni pedig nem szeretnék. Meglep, hogy nézte a koncertet, azt hittem nem követi ennyire az LHT életét, de ez egészen jól esik, leszámítva azt, hogy nekünk mennyire jó most és nekik pedig mennyre rossz. Csendben hallgatom ahogy leírja az érzéseit és meg tudom érteni. Elszomorodom a hallottakon és együtt érzek vele. Baromi szar lehet tehetetlennek és depressziósnak lenni, bizony én is voltam hasonló helyzetben - persze nem ennyire durvában - még ha erről vajmi kevesen tudnak.
- Van egy ötletem, ami segíthet. De majd csak később!  - mondom és egyben figyelmeztetem, mert ennek még nincs itt az ideje, előbb hallani akarnám a nagy történetet. Valamint az sem biztos, hogy erre ma még sor kerül, minden a hangulatunktól fog függeni. Beérünk a szobájába és leül az ágya már jól kinyomott részére. Látszik, hogy itt tölti a legtöbb időt, ami nem jó, de a pihenés most a legjobb gyógyszer. Mellé ülök le, meglehetősen közel hozzá, hagyom miképpen a vállamra hajtsa fejét. Hozzá közelebb eső kezemmel beletúrok aranyosan hátulról hajába és megsimogatom a buksiját, ezzel remélve, hogy a törődés jólesik neki. Kezdetben csupán folytatjuk a koncertünk kivesézését, majd kicsivel később bátorkodok rákérdezni a szívének legnagyobb sebére. Jobb túlesni rajta, úgysem maradna szavak nélkül az eset. Több reakciójából is érzem, hogy megdermed: kínos csend lepi el a szobát, valamint az aranyos kezemre rajzolt körök is megszűnnek. Várok egy darabig, tudom, hogy nagy falat ez a részemről és meg is bánom, hogy megkérdeztem. Már épp hessegetném el a témát, amikor megszólal. Csendben és rezzenéstelenül hallgatom őt. Félelmetes hallani egy szörnyűségről, hát még egy elszenvedő szájából. Íme, most megismerhetem a balesetet belülről is, de ez sokkal nehezebb, főleg, hogy Hope a barátom. Meglepő, hogy én előbb tudtam a halálesetekről, mint ő. Mikor ezt meséli, egy nagyobb lélegzetvételt teszek, természetesen nem direkt. Hallom, ahogy egyre sírósabbá válik hangja, majd végül elcsuklik. Alsó ajkamba harapok, én is vele együtt szenvedek, mert itt mellettem a barátom nagyon szomorú. Átkarolom, de eközben az ölembe csuklik és láthatóan is sírni kezd. Hátát simítom lágyan és én is küzdök a könnyeimmel. Nem tudom mi gerjeszti a cseppeket, talán  a visszaemlékezés, de lehet hogy a látvány, azaz Hope keserves sírása. Nincs sejtésem arról, hogy a bandatagok mennyire összetartóak, de szerintem mind közül én lehetek a legstabilabb, pont ezért reménykedek abban, hogy jelenlétem és a kezem melege erőt ad Hope-nak a sírás után.
- Hope! - Mondom és nem szüntetem meg a simogatást. Mikor kezd halkulni, én is arra intem magam, hogy megnyugodjak. Pislogok párat és ezzel megszárítom a szemeimet annyira, hogy csak a csillogás látszódjon íriszemen, de könnycsepp ne. Persze semmi gond nem lenne abból, ha sírni látna, de most nekem kell erősnek lennem és biztatnom őt. Szavaira lágyan elmosolyodom.
- Pont azért jöttem, hogy könnyítsek a lelkeden. Örülök, hogy elmondtad és hogy már jobban vagy. Szörnyű, ami történt veletek és részvétem a többikért. De tudod, ők sem akarják, hogy örökké sírj és gyötrődj miattuk. Majd ha meggyógyultok, talpra kell állnotok és folytatni azt, amit közösen együtt elkezdtetek. Nem szabad feladni, egységben kell maradni, mert odafent ők is ezt akarják. Négyen lesztek a színpadon, de lélekben mind a heten ott fogtok énekelni, ebben biztos vagyok. Végig veletek lesznek, a sok-sok turnén, a szerepléseken, a backstage-nél, a dormban és legfőképpen a szívetekben! Szóval ha a ti szívetek fáj, az övék is, de ha ti boldogok vagyok, akkor ők is azok lesznek. - Ezek a szavak szívből jöttek és a hevességük miatt el is hiheti, hogy komolyan gondolom. Szorítom a kezét és minél inkább tudatni akarom vele, hogy mellette állok és rám bármikor számíthat. Ha tanács kell, vagy netán csupán megunja az itteni arcokat. 

Rá akarok és rá kell, hogy kérdezzek a balesetre, pedig tudom jól, hogy nem könnyű téma és talán meg is bánom. De megteszem, szerintem Hopenak is jobb, ha túlesik rajta és kiönti nekem a lelkét, így nincsenek titkok közöttünk és én sem csak úgy a levegőbe beszélek, ha tudom a részletes igazságot. Márpedig valóban segíteni szeretnék neki és ehhez elengedhetetlen néhány információ. Ahogy hallgatom őt, vele együtt érzékenyülök el, feltehetőleg ha vele együtt beszélnék, az én hangom is elcsuklana, de mivel csupán csendben hallgatom, illetve figyelem őt, így ez leplezetlenül marad. Most azt kell hinnie, hogy kiegyensúlyozott és stabil személyiség vagyok, akibe kapaszkodhat és aki képes felrántani őt a mélyből, reméljük, ténylegesen is képes leszek erre. Túlságosan is belegondolok a hallottakba és arra következtetek, mi lenne ha velünk, az LHT-vel is hasonló eset történne. Akkor én is megőrülnék, nem bírnám ki, ha mondjuk Sky vagy például Hyunjae ezen a világon hagyna engem, míg ő a túlvilágra távozik, de ebbe már nem is szeretnék belegondolni. Hála az égnek ők most jól megvannak és ki tudja, tán békésen alszanak. Mindenképpen kevesebb vitát és verekedést akarok a bandánkban, mert az a sokk, ami Hope által ért, kihat rájuk is. Megváltoztatja a gondolkodásmódomat és rávilágít olyan dolgokra, amiken eddig csupán elsiklottam és nem értékeltem eléggé.  

Türelmesen várom, amíg megnyugszik, ezalatt én is rendbe teszem magam és igyekszem eltüntetni a sírás jelit. Aztán megered a nyelvem és olyasvalamiket mondok a legjobb barátomnak, amit egyáltalán nem, vagy csak igen ritkán teszek meg, hiszen nem sokszor fordult elő, hogy halálesetekről kellett beszélnem. Ám mégis, bizonyára érezhető szavaimban, hogy nem holmi előre megírott szentbeszéddel akarom erősebbé tenni a fiatal énekest, hanem őszinte és szívből jövő baráti vigasztalás az, amit hallhat. Úgy tűnik, hogy a monológom kifejtette hatását és sikerül némi életerőt lehelnem a fiúba. Válaszára elégedettem mosolyodom el és bólintok jelezvén, hogy ez a hozzáállás tökéletes és eredményes lesz. 

- Az egyetlen dolog, ami bőven van, az az idő. Pihenj amennyit csak szeretnél és ha már úgy érzed, hogy készen állsz, akkor lépj ismét színpadra. Ott fognak várni rád a többiek is, de azért ne hagyd, hogy teljesen elöntsön a múlt. Valószínűleg tényleg sokszor fogsz sírva énekelni, de ne hagyd, hogy mindig ez történjen, boldognak is kell lenned és a rajongók is azt szeretnék, ha inkább mosolyognál és nevetnél. - teszem hozzá még ezt, de igazából csak helyeselem azt, amit ő mondott. Hope hátradől az ágyban és annak paskolással jelzi nekem, hogy én is tegyek hasonlóan. Nem kell győzködni, elfekszem mellette és fejem búbját az övéhez érintem, hogy továbbra is érezze, én mellette vagyok. Vagyis nem is akarom ezt különösebben magyarázni, egyszerűen szeretem a kis buksiját és kész. Behunyom szemeimet és innentől nagyon nehezemre esik kinyitnom újra, elvégre rettentően fáradt vagyok, egy többórás koncert után nem semmi ébren maradni egy ennyire kényelmes fekvőhelyen és itt helyben el tudnék aludni, de hangja szerencsére segít ébren tartani a lelkem. Kérdésére elgondolkozok, hogy pontosan mit is akartam, aztán ismételten elmosolyodom. Továbbra is csukva van a szemem. 

- Gondoltam egy kis éneklés segíthet, vagy valami csoki, de szerintem már mindketten fáradtak vagyunk a daloláshoz és nem tudom, hogy innen bármelyikőnk is fel tud-e kelni csokoládéért. - Akkor jó ötletnek tűnt, még most is az, csak jelenleg olyan jól fekszem, hogy nehezemre esne feltápászkodni, persze Hope kedvéért mindenre képes vagyok és nyilván kettőnk közül én leszek az, aki csokiért megy, ha erre kerülne sor. Amennyiben énekelni szeretne, még az is menne, annyira nem fájnak a hangszálaim, majd talán holnap, amikor csendkirályt fogok játszani és senkihez nem fogok szólni egy árva szót sem, hogy csak azért is azt higgyék, mérges vagyok rájuk. Ha Hope barátom nem szól hozzám bizonyos időközönként szinte biztos, hogy elnyom az álom. 

Ha már rákérdeztem a bánatára, értelem szerűen csillapítani is szeretném azt. Próbálom nyugtatgatni és szépeket mondogatni neki, ami talán segít, de talán fikarcnyit sem ér. Ezt én nem tudom megítélni, továbbra is azt látom, hogy nagyon szomorú, így határozom el magam, hogy evezzünk más vizekre és hagyjuk a témát. Ha nem gondol rá legalább azalatt az idő alatt, míg vele vagyok, a szíve addig is kicsit megnyugodhat és szüneteltetheti a fájdalmát. Nem örülök, hogy nem érez az állapotán változást, vagy csak annyit, hogy ráadásul rosszabbodik, de nem vagyok se pszichológus, se orvos, én csak egy barát vagyok, aki a sötétben tapogatózva igyekszik segíteni neki. Márpedig a jelenlegi lelkiismeretem azt súgja, hogy beszéljünk valami sokkal könnyebben emészthetőről. 

- És mit mondott az orvos, meddig kellenek még a mankók? - kérdezem a testi sebeire térve a lelki helyett. Reménykedem, hogy ez kevésbé fájó számára, de csak magamból indulok ki, számomra testi sebekről beszélni könnyebb és sokkal tényszerűbb. Persze az egy dolog, hogy mit mond az orvos és más, amit a sebesült érez. Nekem is tört már el lábam, vagy épp karom és hiába mondta az orvos, hogy kell neki bizonyos számú hét, mire teljesen rendbe jövök, én valamikor sokkal előbb meggyógyultam, míg máskor még a kiírt dátum után is haldokoltam egy kis mocorgás közben. 

- És te hogy érzed? Helyrejössz addigra testben? - Szeretnék örömteli választ kapni, de nem ez a valószínű. A mondás szerint: ép testben ép lélek. Ez fordítva is igaz, sajnos és Hope esetében ez nem biztató. Ezért is szeretném, ha átesne a bánaton és a sokkon, igaz tudom jól, hogy ez nem ilyen egyszerű.  

Aztán ő ledől az ágyra és jelezi, hogy kövessem őt. Nem ellenkezem, jól esik a puha párna, aminek fogságában lehet perceken belül képes vagyok elaludni. Lehunyom a szemem, de így is érzékelem, hogy Hope a mellkasomra hajtja fejét. Újra megsimogatom óvatosan, majd vele együtt pihenek egy kicsit, amíg ismételten meg nem szólal. Bevallom, hogy már nem is annyira jó ötlet, amit nemrégiben kiterveltem, de azért nem titkolom el előle, mi volt az. Elmosolyodom arra, hogy védeni akarja a hangom, nagyon aranyos tőle és kell is, de akár bevállalhatom érte, nekem megérné, ha úgy döntene, énekelni szeretne. Csokija nincs, viszont felkelti az érdeklődésem mással. Kinyitom szemem és végigkövetem, ahogy átnyúl rajtam és kotorászni kezd az éjjeliszekrényében. Izgatottan várom, hogy mi lesz, ám a poénjára elnevetem magam. Nocsak, hát ilyet is tud?  Jó látni, hogy nem veszett el az igazi  YoungHim.

- Inkább nem kérdezem meg, mi lenne vele a terved - válaszolom továbbra is nevetve, hogy megőrizzem a vidám srác hangulatát. Nekem mindegy, hogy mivel poénkodunk, ha most erotikus témán, akkor azon, engem nem zavar különösebben, bár fura, hogy pont akkor mondja ezt, mikor rajtam tehénkedik. Hosszú kutakodás után végre felkiált és előveszi a peperot. Nekem ez is csoki, szóval majdhogynem teljesül az egyik felvetésem. 

- Még szép! - Nyilván elfogadok néhány szálat, hiszen nem sokat ettem a koncert után és kezdek kifejezetten erőtlenné válni, ha nem éppen feküdnék egy ágyban és semmi megerőltetőt nem kell csinálnom. Előhúz egy pálcikát és beveszi a szájában. Várom, hogy megkínáljon, de ez nem olyan formában történik, mint ahogy az elsőre gondoltam, igaz nekem is megfordul a fejemben a játék, amit már annyit játszottam a kamerák előtt, hogy kezd idegesíteni. Mármint az, hogy rettentően felfújják ezt a dolgot, mindenki őrjöng, hogy "úr isten, mindjárt összeér a szájuk", sikítoznak és ujjonganak a rajongók, pedig nem nagy cucc ez az egész. Ha összeér két száraz ajak, akkor az olyan, mintha két átlagos bőrfelület érne egymáshoz. Ez nem csók, ebben nincs semmi különleges, én így gondolom. A fiúkkal is sokszor panaszkodtunk emiatt magunk között, amikor nagyon felidegesített minket az egyik ilyen játékot tartalmazó műsor, akkor Sky-jal, mint két amerikai srác megjegyeztük, hogy fuck it, let's kiss. Hope esetében persze nem akadok ki és nem zavartatom magam a játékkal kapcsolatban, ha már nyújtja felém a végét, akkor ráharapok és fénysebességgel megeszem egészen addig, amíg tart a csokis rész. Talán meglepi, mert tudom, hogy nem vall rám, vagyis a közismert Nicora nem, de van, hogy elengedem magam és fittyet hányva az illemre, normákra, szórakozok kicsit. Otthon a srácok már jól ismerik a megnyílt Nicot és Hopenak is ideje megismernie, mert szerintem vagyunk annyira jóban. Hát nem sokat hagyok neki ebből a szálból, de csak nem fog megharagudni rám. Eltávolodok tőle és elrágcsálom a megszerzett csokis darabokat. Amennyire elegem van a játékból, annyira finom a pepero. 

Én is nagyjából három hónapra saccoltam meg a felépülési idejét és bízok abban, hogy lelkileg is utoléri magát és nem fog elhúzódni a dolog. Ezt elsősorban ő tudja megítélni, de megértem, ha még elég nehéz neki és úgy gondolja, hogy lehet több időre lesz szüksége. Mentálisan biztosan, feltételezem, hogy majd csak akkor fog tudni teljesen átesni a depresszión, amikor bepörögnek az események és minden visszatér az eredeti kerékvágásba, csak immáron négy taggal. Nem állítom, hogy könnyű lesz, de fel kell állni, mert ez az egy út létezik, a másik nem elfogadható se a hozzátartozóknak, se a fanoknak, sem pedig nekem. Az orvos szavait hallva már-már kezdeném azt hinni, hogy rendben lesz minden hamarosan, Hope hangja mégis megijeszt és inkább az ellenkezőjét sejteti.
- Ha küzdesz érte, akkor menni fog - válaszolom, majd azért rákérdezek, hogy ő mit gondol a felépüléséről. Kissé félve teszem, mert se a hangja, se a tekintete nem jelent bíztatót. Végtére is nem hallok oly rossz szavakat, mint kezdetben sejtek. Úgy látom, Hope is tisztában van azzal, hogy jelenleg mi a helyes hozzáállás, noha tudni valamiről és úgy is cselekedni nem egy és ugyanaz. Utóbbi sokkal nehezebb, ezt én is már megtapasztaltam szívfájdalmakkal is. A végére kis mosoly jelenik meg arcomon, végre valóban érzem a barátomon, hogy szeretné folytatni és remélhetőleg jókedvvel. Természetesen számíthat rám, segítek neki ahogy csak tudok, ebben a pillanatban is ezt teszem, hiszen tényleg fontos nekem a fiú, az is ezt bizonyítja, hogy most lassan hajnali fél háromkor itt vagyok vele a dormjukban.
- Így van, szóval szólj bármikor, ha szükséged lenne rám, vagy csak egyszerűen beszélgetni szeretnél. - Ez a legkevesebb, amit érte tehettek, különösen ezekben a nehéz időkben. Igazából nem érzem azt, hogy bármit is teszek érte, az normális dolog, ha átjövök egy barátomhoz.
Ledőlünk, de a pihenés nem tart sokáig, egyszerűen elterelődik a téma és Hope előkotor az éjjeliszekrényéből egy peperos dobozt. Hát ez nálunk lehetetlen lenne; ha én a nap folyamán eldugnék a szekrényembe valami kaját, főleg csokisat, az estére biztosan nem lenne már a helyén, mert vagy kiszimatolják az éhenkórászok, vagy már akkor követnének szúrós szemekkel, amikor meg merem fogni a csokit és eltávolodni vele a talált helyéről. Feltételeztem, hogy valami hasonló rágcsa lesz, ezért is kicsit meglep a srác viccelődése. Igazából addig jó, amíg ilyen jó a kedve, szóval nem szándékozom elrontani, csatlakozok hozzá, mindazonáltal amikor megkérdezi, hogy benne lennék-e egy menetben - mert valljuk be, ez a kérdése tartalma - kissé meglepődök. Nem tudom, hogy most mit kéne válaszolnom, mert nem akarom elutasítani őt, bármennyire is viccnek szánja még mindig, de ez a világ távol áll tőlem, még nem volt részesem hasonlóban és az az igazság, hogy nem is szeretném.
- Nem is tudtam, hogy te ilyen kis rosszfiú vagy - állapítom meg, igaz egy szóval sem mondta, hogy ő benne lenne, de ez most nem fontos. Az is kissé meglepő, hogy egyáltalán felhozta a témát, nekem legalábbis az, mert még nem beszélgettünk az erotikáról. Nem tagadom, hogy terelni akarom ezzel az egyenes válaszadást, azonban sokkal lazábban teszem, mint mondjuk vártható lett volna. Leeresztem a tarkóm a párnára és aláfonom a karjaimat kalácsként. Csak akkor pattanok fel, amikor meglátom az első csokis ropit, melyet önző módra inkább a saját szájába helyez. Rögtön tudom, hogy ez mit jelent, egy percig sem feltételezem, hogy ne kínálna meg. A játékot már profi módra űzöm, ismerem fortélyait és buktatóit, szóval elég könnyedén véve elkerülöm ajkaink összeérését, viszont nem arra helyezem a hangsúlyt, hanem megviccelem Hopeot és pontosan a csoki végéig eszem meg, ami sokaknak a kedvence. Meglehet, kissé makacsul akartam az édességet, de szerintem ő is értette a viccnek szánt akciómat. Aztán felajánlja a cserét, én pedig bólintok. Elveszek tőle egy rudat, csakhogy történik közben egy kis baki, ami talán csak számomra feltűnő, ő tán nem is figyel fel a kis apró mozdulatra, amivel megfogom a ropit: két újjal helyezem a számba a végét, de pont azokkal és pont úgy, ahogy a cigit is szoktam fogni. Amint ráeszmélek, átbújtatom az egyik újamat és mindez meg van oldva, de azért kérdőn pillantok az előttem ülőre, hogy felfigyelt-e a jelenségre. Nem tudom, mit szólna, ha megtudná, hogy cigizem, én sem büszkélkedek vele és titkolom is a fanok elől, amennyire bírom. Végül nyújtom az édesség végét Hope felé, hogy ő következik. Az utóbbi csibészségem miatt most visszahúzódóbb vagyok és hagyom, hogy ő is kiteljesedjen. Látom és érzem is, hogy egyre közeledik az ajkaival, de mégis a szemeibe nézek. Kicsit pirulós a szituáció, de nem akarok zavarba jönni. Csak figyelem, ahogy egyre közeledik és én mindezt mozdulatlanul hagyom. Kezdek rájönni, hogy mi a terve, már sejtem, hogy nem fog megállni és döntenem kell, hogy hagyom, vagy ellenállok neki. Nem tart sokáig a dilemma, hiszen nem nagy dolog, ha összeér az ajkunk. Ez bekövetkezik, mire testem egy pillanatra meginog, de nem kapom el a fejem. Ez Hope köre, ha ezt szeretné, engem nem zavar, remélem sikerül kissé a kedvében járnom és boldoggá tennem, noha nem tervezek ennél többet, nem nyitom ki az ajkam, hogy csókká formáljam a helyzetet, mert tartom magam a beállítottságomhoz. Mégis... Hope boldogsága sokat jelent nekem. Mintha kissé lefagynék az ajkainak puhaságán, tulajdonképpen ez is történik és ha Hope nem tesz valamit hamarosan, nekem kell majd eltávolodnom tőle.  

Hitetlenkedve forgatom meg szemeimet Hope megjegyzésére, mert nagy baromságot mond. Komolyan gondoltam azt, hogy bármikor szívesen beszélgetnék vele és rám tényleg számíthat, persze ő is tudja, hogy egy idolnak vajmi kevés szabadideje van, de megoldható, ez a pillanat is ezt igazolja. És miért is unnám meg? Nem most lettünk barátok, de nem is évtizedek óta - Hope nem is él két évtizede se - ismerjük egymást, hogy mindent tudjak róla és necces lenne, hogy megunom a buksiját. Szóval nem, ez így lehetetlen és remélem ő sem gondolja komolyan.  

Viccelődés kell legalább a jó hangulat végett és én az ilyeneknek sosem vagyok az elrontója. Az LHT dormjában is jobb, ha mindenféle poénokat vágnak a másikhoz, minthogy veszekedjenek, én már akkor boldog vagyok és nem gyomorgörccsel ébredek fel attól félve, hogy kit találok meg reggel a konyhában véresen. Jó, nem ennyire vészes a helyzet, de fojt már vér is a mi házunkban. Például borotválkozáskor. YoungHim aranyos témára tereli a gondolatomat és talán túlságosan belemélyedünk a viccelődésbe, így kerülök némileg ciki helyzetbe, mivel kérdésére bármit válaszolnék, az nem lenne jó. Ha elutasítom őt, talán az még normális lenne és netán meg is értené, de az is lehet, hogy rosszul esne neki. Azt hiszem, én is kicsit csalódott lennék, ha nemmel felelne nekem egy hasonló feltevésre, akár akarnám, akár én sem gondolnám őszintén. Viszont hirtelen jön a kérdés és nem lennék kész rá, hogy igent mondjak, bár szeretem a kis lükét, de én még mindig örülnék, ha az illető az ellenkező nemhez tartozna. A név, akit megemlít ismerős, tudom is látásból, hogy ki az, de vele még személyesen, műsoron kívül nem beszéltem, így tapasztalatokra nem tudván hivatkozva csak bólintok. 

- Mi lesz veled úgy négy év múlva - teszem hozzá, de már tápászkodok fel, hogy falatozzunk. Engem is kissé megváltoztattak a srácok, mondjuk mi heten vagyunk és ezáltal könnyebb megtartanom a saját személyiségemet, mert annyian vannak körülöttem, hogy követni sem tudom. El sem tudom képzelni, hogy mi van a tíznél több tagból álló bandáknál. Azonban a Revolution immáron szomorú, de négy taggal kell számolni, előfordulhat valóban, hogy az egyes tulajdonságok kicserélődnek és átveszik a másik szokásait. No, ez még a jövő zenéje, avagy az RVT zenéje, majd megéneklik, ha akarják.  

Megtörténik az első kör, mert hát peperot enni nem lehet csak úgy magában. Kell hozzá a játék és nem is utasítom el Hope-tól, mindazonáltal túl, már-már szemtelenül könnyedén hajtom végre az akciót. Viszont a mellettem ülő srác következik és én helyezem a számba az édességet. Igen, rosszul fogom meg kezdetben és csak később jövök rá. Felpillantok a barátom szemébe, hogy ráismert-e a bakira és ezt nem tudom megítélni a tekintetéből, mindenesetre nem nagyon foglalkozik vele, vagyis ha meg is tudta, nem zavarja. Megnyugszom és kezdődhet az újabb játék. Én vagyok a passzív szerepben és ezt annyira jól csinálom, hogy hagyom amíg teljesen közel nem ér Hopie, nem mozdulok, ám mihelyst elég, mondhatni túl közel kúsznak a számhoz az ajkai, a szívverésem gyorsulni kezd és tán kissé meginogok. Viszont nem kapom el a fejem, érdekel a fiú bátorsága és nem csinálok belőle patáliát. Bizony összeérnek ajkaink, mire megrezzenek, testem lehet furcsállja, de lelkileg úgy érzem, nyugodt tudok maradni. Alig pár pillanat az egész, aztán Hope eltávolodik és veszek egy nagy levegőt. Szerintem ő jobban meg van illetődve, mint én. Mármint ez nem egy csók, az én ajkaim ráadásul nyálasak sincsenek, így pedig szinte olyan, mintha két normális bőrfelület érintkezne pár másodpercig. De tökmindegy. Nem nagy dolog, én legalábbis tudok élni ezzel a gondolattal. Ennyi pajkosság kell az életben és ha Hopienak is jó érzés volt, akkor már megérte. Fura, hogy pont ő az, aki talán megbánta a dolgot. 

- Jaj, ne foglalkozz vele. Amúgy is addig játszottuk volna ezt a játékot, amíg meg nem történik - mondom nyugtatásként és emellett valóban egész lazán viselkedem. Miért, tán nem addig játszottuk volna? Nagy valószínűséggel de, még a műsorokban is kell egy csattanó, ami többnyire az ajkak találkozása. Ez nem is kérdéses, inkább csak az, ki lesz annyira ügyetlen a bandából, pontosabba - a kulisszák mögött - ki fogja bevállalni és elvinni a showt. Kiveszek egy másik szálat és elkezdem rágcsálni. Időnként ránézek, hogy aggódik-e még miattam, vagy esetleg ő maga bánná a mozzanatot, ám nem éri meg ezen filózni, ezért is dőlök hátra az ágyban kényelmesen és húzom magammal a fiút. Nem tudom meddig bírom még ébren. Sok volt ez a nap, nagyon megerőltettem magam, a testemet a tánc miatt és a hangszálaimat is. Ha Hope nem szól hozzám, lehet öt perc alatt a jobb karommal a fiatalabb vállát átkarolva merülök álomba. 

- Jó éjt, te kis rosszcsont!