Hyun Jae & Yewon × első találkozás

  A ujjaim sietve pötyögik be az utolsó meghatározásokat, mielőtt a mentés ikonra kattintva végleg bezárnám az órai jegyzetet, és a körülöttem nyüzsgő diákokhoz hasonlóan a vállamra kapnám a táskám. Az ajándékba kapott, rózsaszín laptopot finoman csúsztatom a bélelt tartójába. Olyan gyengéden bánok vele, mintha élne, pedig már ősrégi és idegőrlően lassú. Viszont ajándék volt, a szüleimtől kaptam, és egy kezemen meg tudnám számolni, mennyi minden maradt meg tőlük, miután meghaltak.
  Az előadóterem pillanatok alatt kiürül, az emberek úgy szaladnak a kijárat felé, mintha égne az iskola, vagy legalábbis egy híres kpop banda érkezett volna az épületbe. Hihetetlen, mennyire más, mint Busan.
  És hihetetlen, hogy mennyire élvezem.
  A következő gyakorlat előtt még van majdnem egy fél órám, így nem sietek. A lábaim komótosan pakolom egymás elé, kiélvezve a totális láthatatlanság nyújtotta előnyöket. A tény, hogy senki sem súg össze a hátam mögött, ütközik a vállamnak, vagy nevet ki szándékosan, megmelengeti a szívem. Örömömben dúdolva kerülöm ki a lift előtt várakozókat, és szinte szárnyalok, ahogy kettessével szedve a lépcsőfokokat, egy emelettel feljebb trappolok.
  A lifttel szemben elhelyezett automata zörögve készíti el a karamellás-tejszínes kávét, miközben a pénztárcámat a táskámba csúsztatva kitalálom, az egyetem melyik része lenne a legalkalmasabb arra, hogy leüljek és átnézzem az órára készített, ötoldalas scriptet. A friss levegő mindig segít, az iskola körüli táj pedig kellően szép ahhoz, hogy még egy befásult művészt is képes legyen megihletni, viszont kint hideg van, a könyvtár pedig csendes, és a csönd világ életemben kedves barátom volt, amikor az elmémben életre kelő karakterek a fülembe suttogták életük történetét.
  Hümmögve nyúlok a forró italért, és az első kortyot követően végül a könyvtár mellett döntök, így a lépcső helyett a tanári felé indulok, gondosan ügyelve minden elém kerülő diákra, akik egy óvatlan mozdulat miatt akár már a következő percben a kezeim között szorongatott kávé áldozataivá válhatnak. Eszem ágában sincs leforrázni az első jöttmentet, hogy aztán ismételten a figyelem középpontjába kerüljek, ráadásul ez a cucc túl finom ahhoz, hogy ilyesmire pazaroljam.
   A kezem mégis megremeg, amikor egy jól koordinált mozdulatsorozattal kikerülök egy vitatkozó szerelmespárt, és a poharamból felnézve megpillantom a tanári nyitott ajtaja előtt álló ismerős idegent. Hyun Jae semmit sem változott, mégis annyira más, hogy egy röpke másodpercre teljesen összezavarodom, és hirtelen már azt sem tudom, hová siettem az előbb, vagy merre induljak tovább. A lábaim a földbe gyökereznek, pedig a lelkem mélyén tisztában vagyok vele, hogy még azelőtt hátat kellene fordítanom neki, hogy észrevenne.
   Nem szabadna ennyire feltűnően bámulnom!
   A tekintetem mégis elidőzik az arcán – az összeszorított ajkain, amik szinte teljesen elfehérednek, miközben a tanára beszél –, és mire észbe kapok, már túl késő. Ő is észrevesz.

  Hyun Jae ujja jéghideg, és az érintése végig didergeti a testem. Meghökkent a közvetlensége. A természetesség, ami a mosolyában rejlik, míg én azt sem tudom, hogy mi lenne furább: ha megölelném, és elmondanám, mennyire hiányzott, vagy ha nem csinálnék semmit, és egy távolságtartó, de tiszteletteljes meghajlás után rákérdeznék, hogy érzi magát.
   - Én… - Igazi? Mégis miről beszél? Értetlen tekintettel pillantok fel rá, hátha a barna íriszeiben megnyugvásra találok, ahogy annak idején, de a szemeit a kezemben szorongatott, műanyag poháron legelteti, amitől az ujjaim még feszültebben, még elkeseredettebben kapaszkodnak az automatából vett italba. - Te… Hogy?
   Annyi kérdésem van, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Hogy kerülsz ide? Tudtad, hogy én is az SZNE-re járok? Hiányoztam egyáltalán? Azonban a viszontlátás olyan váratlanul ér, hogy a torkomon akadnak a szavak. Nem mintha Rinji eltitkolta volna előlem, hogy a bátyja is ezen az egyetemen tanul, viszont határozottan emlékszem, hogy „szinte sosem látni a vizsgaidőszakon kívül, mert mégiscsak sztár, van jobb dolga is, ráadásul már rég megszerezte a diplomáját”. A legelső hetekben persze még reménykedtem. Őt kerestem a könyvtár legeldugottabb részein és a campuson. Valahányszor felvisított egy lány, ösztönösen arra kaptam a fejem, de sosem volt ott. Én pedig lassan beletörődtem.
   - Jól nézel ki – suttogom, anélkül, hogy belegondolnék, ez mennyire ostobán hangzik, hogy mennyire kétértelmű.
   Bár a folyosón rengetegen vannak, a beálló némaság nyomasztó, és azt kívánom, bárcsak elnyelne a föld. A gyomrom diónyi méretűre zsugorodik, és zavaromban gondolkodás nélkül a számhoz emelem a karamelles-tejszínes kávét. A tűzforró ital végigmarja a nyelőcsövem; mindkét szememben összegyűlnek a könnyek, mégsem hagyom abba. A fizikai fájdalom elnyomja a lelkit.
   Miután kiürül a pohár, az ujjaim összegyűrik a vékony műanyagot. Nem nézek Hyun Jae szemébe, inkább elsétálok mellette, és a vállát súrolva meg sem állok a legközelebbi kukáig – egyébként nincs messze, mindössze öt rövid lépés.
   Bár minden porcikám azért rimánkodik, nem futok el. Sőt! A falnál újfent megtorpanok, mert bármennyire is fáj beismernem, egy részem – az, amelyik annak idején minden lemondott program után újat szervezett – szeretné, ha Hyun Jae utánam jönne. Ha megkérdezné, hogy vagyok. Ha érdekelné a válasz.
   Ostobaság! 
  Szánalmasnak érzem, hogy már a gondolat, hogy elhív a kantinba beszélgetni, teljesen lázba hoz. Szánalmas, hogy egy másodpercre elgondolkozom azon, hogy ha ő nem, hát megteszem én. És szánalmas, hogy szomorúságot érzek, amikor mindezek után egy lassú, megfontolt lépéssel elindulok a könyvtár irányába.

  Az elsuttogott köszi még ott cseng a fülemben, amikor Hyun Jae izmos mellkasa hozzásimul a gerincemhez. Az ütközés váratlanul ér, hisz bár minden porcikám vágyakozott az ölelésére, nem voltam felkészülve rá. Túl sokszor csalódtam már a lemondott vagy elhalasztott találkozások alkalmával ahhoz, hogy őszintén elhiggyem, csak azért, mert ezt szeretném, Hyun Jae marasztalni fog.
   Pedig megteszi.
   A lehelete csiklandozza a bőröm, és egy röpke pillanatra hagyom, hogy átjárjon a nosztalgikus bizsergés. Az az igazi, jóleső, mégis fájdalmas, pillangóébresztő bizsergés, ami összerántja az ember gyomrát. Pont, mint a legelején.
- Órára kell mennem – suttogom, de a testbeszédem ellent mond a józan észnek. A lábam nem mozdul, hiába könyörgöm neki, az ujjaim pedig minden tiltakozásom ellenére elidőznek a fiú kézfején, míg a fejem nekidől az övének. Amikor lehunyom a szemeimet, egy pillanatra elhiszem, hogy az elmúlt évek meg sem történtek, hogy még mindig együtt vagyunk, és hogy a hírnév sosem fészkelte be magát kettőnk közé. Kétségbeesetten kapaszkodom az emlékekbe, belé, az ölelésébe, ami az első sokk lecsengésével épp oly megnyugtató, mint annak idején. Emlékszem, hogy egy-egy nehéz nap után mennyire sokat segített, amikor a kanapén elnyúlva a mellkasára vont. Szívének ismerős, heves ritmusa szebb volt bármely balladánál.
   Az, hogy valamiről tudjuk, meg kellene tennünk, nem feltétlenül jelenti azt, hogy végül tényleg meg is tesszük. Hogy miért? Mert emberek vagyunk. Mert a szabályokat arra teremtették, hogy megszegjék őket. Mert, ha folyton azt csinálnánk, ami helyes, az élet unalmas és szánalomra méltó lenne. Én egyszerűen csak nem akarom elengedni – noha az ő karjai azok, amik ténylegesen láncra vernek.
   A kreatív írás szemináriumra készített anyagom mázsás súlyként nehezedik a vállamra. A megajánlott jegy negyven százalékát teszi ki, és a felelősségteljes énem tisztában van vele, hogy ez rengeteg, főleg, hogy a csoportos prezentációnk Park kicseszett Bong Soo miatt a közepes alsó határát súrolta. Talán, ha a gyakorlat végén sikerül elcsípnem a tanárnőt, még elfogadja a beadandóm. Elhúzott szájjal próbálom elhessegetni az írásbeli vizsga gondolatát, miközben azon morfondírozom, vajon milyen feladatokat adhatnak fel egyáltalán egy ilyen vizsgán. Vezess végig egy kidolgozott jellemfejlődést öt oldalban? Talán meg tudnám csinálni.
   Egy alig észrevehető bólintással lefejtem magamról Hyun Jae kezeit, majd szembe fordulok vele, de nem nézek a szemeibe. Még kell egy másodperc. Egy illékony pillanat.
   Nagyot sóhajtok, mert tudom, hogy képtelen vagyok magára hagyni. Így nem megy. Nem, ha közben így bámul. Nem hiába menekültem el gyáván, búcsú nélkül.
- Legyen – mondom, immár határozottan a csokoládészínű szemeibe nézve. Éjfekete pupillái úgy vonzanak magukhoz, akár a lámpa fénye a szúnyogokat. Ostobán, mégis önként és mosolyogva menetelek a biztos halálba, csak hogy egy pillanatra érezzem a melegét. – De mi lenne, ha beülnénk valahová? – kérdezem a kihalt folyosón lézengő, unott diákokra szegezve a tekintetem. Tömeg híján túl feltűnő, ahogy egymást bámulva hebegünk-habogunk. Szinte a tarkómon érzem a könyvtárba igyekvő hallgatók tekintetét. Nem akarok itt maradni, ráadásul pillanatokkal korábban megfogadtam, hogy ha ő nem hív el enni, hát megteszem én. - Az idolok manapság ehetnek bármit is, ami csokis?
   A mutatóujjammal játékosan megbököm a hasát, míg egy őszinte, mégis szégyenlős mosollyal oldalra biccentem a fejem.