- Kérem derítse ki, hogy Nam Bora hol tartózkodik, hogy néz ki, mit tanul és mi van vele – adtam ki a parancsot egy héttel az ideérkezésem után. Komolyan a fejembe vettem, hogy meg fogom keresni a lányt, ezért meg is kezdtem az intézkedéseket. Mintha valami nyomozóközpont vezetője lennék, úgy irányítottam az embereket, akiket ráállíottam az ügyre. Nem volt másra szükségem, csak egy kis pénze, amiből nekem éppen elég van ahhoz, hogy a mindannyiuk zsebébe tudjak tömni egy akkora összeget, aminek hála elég alapos munkát végeznek. Ezt hívják ösztönzésnek, meg karácsonyi jótettnek, ugyanis ezzel megoldottam a gyerekeknek szánt ajándékproblémát, bőven fedezi akár három kölyök luxuselvárásait is az összeg. Persze tapasztalat, hogy a gazdag kölyköket nem mindig kényeztetik el, ezért a legtöbben sokszor inkább törődésre vágynak, ehelyett pedig a szülők kiszúrják a szemüket egy tablettel, aztán lakjál jól fiam. Nem szerettem ezt a dolgot soha, és örülök is valamilyen szinten, hogy csak később jutottunk pénzhez, és csak később változtam sznob gecivé… A gyereknevelésről még az a véleményem amit anyáék tanítottak nekem, minden mással kapcsolatban szeretem a fényűzést, na meg a gyors és hamar megoldott dolgokat is, ami nem létezik pénz nélkül.
És bárki bármit mondhat, az egyetlen dolog ami igazán beszél az nem más, minthogy kinek mennyire van megtömve a zsebe. Az enyém eléggé, ezért is volt egy hét múlva az asztalomon a lány összes nyilvános adata és a képe is. Nem tudtam volna felidézni magamban az arcát, de arra határozottan emlékszem, hogy nem ilyen volt. Mit szerettem annak idején ebben a lányban? Nem éppen felel meg a mostani ideális típusomnak, ami kimerül a vékony, babaarcú szépségű csajokban, akik olyan elegánsan és kifinomultan öltözködnek, mint a gazdagokat játszó színészek a koreai drámákban. Úgy néz ki ez reálisan van bemutatva, ugyanis rengeteg ilyen lánnyal találkoztam Busanban is, a fővárosban meg gondolom még többen rohangálnak ilyenek. Annyira mondjuk most nem akarok nőt fogni, csak az érdekel, hogy kiderítsem mi volt a helyzet azzal a bizonyos Borával. Az évek során még a nevét is elfelejtettem, ezért gondolom, hogy talán annyira nem lehetett fontos nekem. Viszont az mégis érdekel, hogy miért nem akartam Busanba menni. Valami rémlik arról, hogy az elején nehéz volt, de mivel jól fociztam a fiúk hamar befogadtak, és az első télen már együtt is mentünk sítáborba. Erre emlékszem is, meg onnan is tudom, hogy nem csak tévképzet, hogy egy négy oldalas levelet írtam róla Borának. Viszont ahogy telt az idő, úgy szakadtam el tőle folyamatosan. Apámnak elkezdett beindulni a vállakozása, ami végül óriáscéggé nőtte ki magát, így én is változtam. A kézírásom is ezt mutatta, egyre szebb, elegánsabb, férfiasabb lett, ami nem szimplán olvasható volt, tényleg kellemes a szemnek az írásképem. Az arab betűket például dőlten írom elegáns, hegyes kis betűkkel, ami már teljesen csuklóból jön. Gyerekként viszont sokat vesződtem azzal, hogy elsajátítsam. Azt hiszem tényleg teljesen megváltoztatott a hirtelen jött pénz.
Épp a papírokat néztem át, és volt egy infó, amit mindenkinek sikerült kideríteni: a nőszemélyem az SZNE-re jár épp, mint én, média designer szakra, ami még a cégemnek is jól jönne. Tehát nincs más dolgom, mint megkeresni és a kisebb, szöuli leányvállalatnál gyakornoki munkát ajánlani neki. Amúgy nem én vagyok az igazgató, de simán benyomhatok embereket, aztán ha a csaj nem jó, akkor maximum kirúgom, de kezdetnek nem rossz találkozási pont. Majd később elárulom neki ki vagyok, először legyen meg a szerződés az aláírásával, amiből természetesen egy példány lesz csak, hogy a sajátját ne tudja megsemmisíteni. Mert ami nem létezik azt nem lehet, nemde?
Szerencse, hogy most is az egyetemen tartózkodom, és egy órás szünetem van, ami most vette kezdetét. Még nagyobb mák, hogy ez pont az ebédidőre esik, ami neki meg nekem is ugyanaz. Direkt megérdeklődtem ez egységes az összes szakon. Szóval nincsen más dolgom, mint viszonylag hamar átfésülni az épületet a nőszemélyért.
- Figyu – szólítottam meg egy lányt olyan édes mosollyal az arcomon, aminek egyértelműen nem tudott ellenállni, láttam az arcán is – Keresem egy barátomat Nam Borának hívják. Itt a számom, tovább tudnád adni mindenkivel akinek összefutsz és megmondanád neki is, hogy adják tovább a többieknek. Csak sms-ekre válaszolok, ha látják a lányt írják meg nekem, hogy hol van. Fontos lenne, mert nála maradt egy füzetem, amiből holnap vizsgázok. Ugye megteszed.
Szótlan bólintás, én meg továbbra is mosolyogtam rá. Helyes. Hálából majd elmegyek vele randizni, aztán lekoptatom. Malacorra van. Ja és… Nem ártana telefonszámot cserélnem azt hiszem. Úgyis untam már a fekete telefonomat, fehéret akarok. Hamar megunom a dolgokat.
Én meg csak mentem a dolgomra, pontosabban a sulim tetejére, mert szeretek ott lenni, jó a kilátás. Majd mindenki más megcsinálja helyettem a munkát. Jaj, amúgy szeretek másokat dolgoztatni, igazán jó vagyok benne. Azt hiszem nem is baj, hogy én vagyok a legidősebb. A srácok szerintem úgy sem akarnak céget örökölni, én meg szívesen elvagyok vele életem végéig, mert azért dirigálni nem rossz dolog.
Alig fél óra telt el amikor végre kaptam az üzenetet – meg persze a sok haszontalan „Oppa helyes vagy!” féle hülyeségéeket – hogy a csaj a könyvtárban van, ebédel és tanul. Ennyire pedáns lenne? Nem baj, legalább szorgalmas, az sokszor pótolja az ész vagy a kreativitás hiányát. Ha meg mind a három megvan benne, akkor amúgy is jól járok, de úgy érzem, hogy nem bukhatok már nagyot a dolgon. Telefonáltam is gyorsan a céges telefonomon, hogy csináljanak egy szerződést, nagyjából a feltételeket is lediktáltam és kértem, hogy lehetőleg négy oldalnál ne legyen hosszabb, viszont az apróbetűs részekkel ne spóroljanak. Azokon az emberek mindig átugranak. Én magam meg elindultam a könyvtár felé, ahova kerek öt perc után értem be, aztán úgy csináltam, mintha keresnék valamit. Hogy ne legyen feltűnő, lekaptam egy angolkönyvet a polcról, amiből felsőfokúm van, szóval semmi szükségem rá, de azért jó tartani a látszatot. Rögtön megtaláltam a lányt az asztalánál, aztán a napszemüvegemet a kabátom gombjára ügyeskedtem, és csak utána mentem oda hozzá.
- Szabad? – intetettem a hely felé, és próbáltam kerülni a tekintetét, amíg lehetett. Ha emlékszik rám, akkor talán gyanakodni fog a világos szemeim miatt. Egyelőre nem lepleződhetek le. Állva maradtam, és ha igent mond, akkor nyilván helyet foglalok, ha nemet, akkor közlöm vele, hogy ez egy szabad ország és oda ülök ahova akarok… Szóval a kérdésem teljesen feleslegesnek bizonyult így, de legalább az udvariassági kör letudva, és már ebbe nem fog tudni belekötni. Vannak emberek, amik mindenbe belekötnek.
- Nam Bora, ugye? – tettem fel a következő kérdésem, de még mindig nem foglaltam helyet. Elsősorban csak a figyelmét akartam felkelteni, hiszen ő nem ismer, talán kíváncsi lehet arra, hogy én honnan ismerem őt. Vagyis na. Nem tudja, hogy ismer, de majd mindent a maga idejében.

1 068 | Fiestar - Apple pie | ruciii