Ji Soo x Sung Min

El sem hiszem, hogy LHT koncert lesz. Az emberek pedig azt nem, hogy srác létemre rajongok egy fiúbandáért? És akkor mi van? Akinek nem tetszik, az így járt. Senki kedvéért nem fogom megutálni őket, pláne nem most, mikor az egyik fellépésükre próbálok bejutni. Csak én vagyok olyan különleges, és nem kell kivárjam azt a hosszú sort, ami a hely előtt van, és ahol sikoltozó, izgatott fangirl-ök vannak. A VIP vendégek úgy sem ott mennek be, ahol a többiek, nem igaz? Milyen jó is lenne, ha én is azok közé tartoznék, és épp nem azzal lennék elfoglalva, hogy rést találjak, és bejussak. Ugyanis a csóróságom nem ad lehetőséget arra, hogy megvegyem a méregdrága jegyet, amivel láthatom a srácokat énekelni, meg táncolni, így kénytelen leszek belógni valahogy. Eddig úgy sem jártam a sitten, és már úgy is mindegy. A legrosszabb max az lehet, hogy kihajítanak innen, és eltiltanak a további koncertjeiktől, de legalább egy alkalommal hallhatom és láthatom őket élőben. Úgy sem lenne rá több lehetőségem, na meg egyszer élünk, mindent ki kell próbálni.
Fejemre húztam a kapucnimat, ezzel takarva a színes hajamat, mert bármennyire is sötét van, ez azért elég feltűnő lenne. Nem lenne jó, ha még a bejutás előtt lebuknék, bár… akkor legalább többször próbálkozhatnék. Lapulva hagytam el az utcán, amin a tömeg ácsorgott és se jobbról, se balról nem lehetett kikerülni őket. Nagy nehezen sikerült átverekednem magam, és az egyik sikátorban kikötni. Itt még sötétebb van, mint kint, mert a lámpák fénye nem jut be, könnyedén osonhatok a fal mellett. Az akcióm viszont nem tűnik könnyűnek. Egy nyitott ajtót és ablakot se találtam, de a falnak vége volt, és kerítésbe torkollott. Körbenéztem, kamerát nem láttam, és a következő pillanatban már a túloldalon voltam. Volt gyakorlatom az átmászásában, nem egyszer kellett már menekülnöm és most legalább hasznosíthattam a tudást. S lássatok csodát: az első ajtó, melynek lenyomtam a kilincsét, könnyedén kinyílt. A neheze megvan, most már csak a színpadhoz kell eljutnom. Vigyorogva haladtam a folyosón, és mikor az egyik végén befordultam, nem várt meglepetésben részesültem. Két gorillaméretű biztonsági őrrel találtam szemben magam, és azonnal rám is kiabáltak. Több se kellett: sarkon fordultam, és rohantam amerre csak tudtam. Az épület eléggé labirintusszerű volt, és talán a sietség miatt fordultam rossz folyosóra, de mire lefékezhettem volna, nekiszaladtam valaminek. Az ajtó a pillanat tört része alatt nyílt ki, mintha csak tudta volna, hogy menekülök. Szerencsésen neki is szaladtam, és abban a pillanatban vágódtam el a földön. Beütöttem a fejemet is, de az orrom is eléggé megsínylette. Nyöszörögve vergődtem a padlón, de ami a legrosszabb volt, az az, hogy a szépen felépített előnyöm odalett. Most már biztos, hogy elkapnak, és kihajítanak. Ennyit arról, hogy élőben láthatom a srácokat. Fenébe.

Filmbeillő jelenet tanúi lehetnek azok a szerencsések, akik épp erre a folyosóra tévednek. Hogy miért? Elmesélem. Egy szerencsétlen srác, akinek a kedvenc bandája fellép a helyen, belógott, hogy meglesse őket. Ám gyanútlan lépkedése a biztonságiak elé vezette, így menekülni kényszerült. A kijárat felé vezető folyosót a rohanás hevében eltévesztette, lopva hátra-hátrapillantott, de mikor előre nézett, már a földön volt.
Igen, ez az én szerencsém. Egyszer akarok örömöt szerezni magamnak a nyomorult életembe, akkor is elszúrok mindent. Egy ajtó. A szerkezet, aminek természetesen kifele kellett nyílnia, és pontosan akkor, mikro én szaladok erre. Talán a biztonságiak szólhattak be, és onnan is egy gorilla fog kilépni, de az időzítése tökéletes volt. Az orrom fájt, a fejem lüktetett a padlóval való találkozás miatt, és szégyen vagy sem, de egy könnycsepp is elhagyta a szememet. A léptek zaja tompán ért el hozzám, de azt tudtam, hogy hogy az őrök is beértek. Megsemmisülten szenvedtem a földön, de felkészültem arra, hogy újra találkozni fogok vele, csupán az utca kövévé fog varázsolódni.
– Most megvagy kölyök, nincs menekvés! –A kiabálás élesen hasított át a dobhártyámon, de ezzel most nem tudtam foglalkozni. Azt hittem, hogy már régen beértek, mert azt tudtam, hogy előnyöm van velük szemben, de azt nem, hogy ekkora. Akkor viszont kinek a lépteit hallottam, és ki az, akinek árnyéka rám vetül? A hang, mely ehhez az illetőhöz párosult… ledöbbentett. Ezer hangszín közül megismerném őket, de biztosan csak képzelődtem. Eléggé beütöttem a fejem, nagy nehezen sikerült csak felülnöm a földön, és ha már a könnyfátyol elmúlt, a guggolóra emeltem a tekintetem.
– Ji… Soo…? –Most vagy tényleg ő ütött le, és néz rá aggódva, vagy tényleg annyira beütöttem a fejemet, hogy szemeim megviccelnek. Kérdéseire nem válaszoltam, drámai csend ülhetett közénk, amit csak a futólépések zaja tört meg. Muszáj volt megbizonyosodnom róla, hogy valódi személy van mellettem, de ha még a képzeletem szüleménye is, azért válaszolok. – Jól… nem, nem jó… S azt hiszem vérzi a fejem, de Ji Soo… tényleg… szóval, tényleg te… te vagy…? –hebegtem, habogtam, mint valami lány, aki most találkozott élete szerelmével. Hazudnék amúgy, ha nem lenne szimpatikus, és a helyzet is abszurd, meg minden. Hogy megbizonyosodjak róla, kezem lassan indult meg felé, muszáj volt megérintenem, de abban a percben éreztem négy kar szorító erejét a vállaimon. A gorillák beértek, és mint valami könnyű játékszert, könnyedén kaptak fel a földről és ráncigáltak magukkal. Próbáltam szabadulni, de valljuk be: semmi esélyem nem volt. Egyetlen lehetőségem az LHT Idol volt, akire segélykérően néztem. – Segíts… –hangom elcsuklott, de az őrök is hallották, mert megálltak, és kérdően néztek Ji Soo-ra, várva azt, hogy mit tegyenek velem.