Sung Min && Seungcheol

Az eső apró cseppekben szitált, mégis elég sűrűn ahhoz, hogy bőrig áztathasson bárkit; Jang Seungcheol az esernyőjét markolva sántikált a történelmi negyed macskaköves utcáin, igyekezve egyszerre védeni az esőtől mind magát, mind a táskáját, amiben az előző esti és éjjeli munkáját tartogatta. Maga sem volt benne biztos, készen állt-e arra, hogy bemutassa őket az ügynökségnél; bár tudta, hogy egykori menedzsere nem kritizálná őt, legalábbis nem pofátlan és bunkó módon, mert mindig is hitt a fiú képességeiben, de volt különbség azok között, amit elvártak tőle az ügynökségnél és azok között, amiket ő akart írni; és bármennyire is szeretett volna ezen változtatni, ez utóbbiakból határozottan több volt és határozottan olyanok, amiket nem adhatott egy-egy kezdő idolcsoport kezeibe. Ilyen volt az Iris for Toxic is; bármennyire is ígéretesek voltak és beleillettek volna a dalainak koncepcióiba, bármennyire is el tudta volna képzelni akár a klipjeiket is, erősen kételkedett abban, hogy az ügynökség vezetősége rábólintott volna arra a kínálatra, amivel ő tudott volna szolgálni.
Szüksége lett volna egy új múzsára, egy inspirációra, bármire, amiből kiindulhatott volna, de akárhogy is igyekezett, semmi sem jutott eszébe, a deadline pedig egyre közelebb volt; bár hálás lehetett az ügynökség vezetőségének, hogy így is mindenféle probléma nélkül visszaengedték a köreikbe, érezte, hogy a rá nehezedő presszió talán sokkal nagyobb is, mint korábban. Minden bizonnyal erre a múltja is rányomta a bélyegét; hiszen hat év távlatából is még rengetegen emlékeztek arra a tragikus balesetre, amiben ő, Jang Seungcheol az ostobasága és figyelmetlensége miatt megölte három zenésztársát, a whatever, babe maradék három tagját és amiben olyan sérüléseket szerzett, amik nyilvánvaló jelei voltak a tragikus történéseknek. Igaz, elég lett volna csak valamennyivel több pénzt belefektetnie a kezelésébe, esetlegesen néhány plasztikai sebész szolgálataiba, hogy valamennyivel reprezentatívabbá tegyék testének égési sérülésekkel borított részét, legalábbis annyira, hogy ne vonja magára a kíváncsi tekinteteket, de ő emlékezni akart; egyébként is szégyellte magát azért is, mert az ügynökség finanszírozta a rehabilitációját is, azt a hat évet, amit Japánban, a Fuji-hegy lábánál töltött, a semmi közepén; szégyellte magát, hogy mindent így alá kellett tenni, mert egyedül képtelen lett volna megdolgozni rá; most viszont, amikor erre minden lehetősége meglett volna, egyszerűen képtelen volt azt nyújtani, amit elvártak tőle.
Hát mi volt ez, ha nem a sors iróniája?
Gondolatmenetéből az szakítja ki, hogy az ég elsötétedik fölötte; az eső is mintha nagyobb cseppekben hullana, szentül a fejébe véve, hogy bőrig áztatja nem csak őt, de mindenki mást is, aki csak kimerészkedett ma az utcákra; egy pillanatig elgondolkodik azon is, hogy talán célszerűbb lenne, ha fogna egy taxit vagy legalább felszállna egy buszra, mielőtt teljesen bőrig ázna, de ebben megakadályozza valami... Egész pontosan valaki, aki mintha a semmiből teremne előtte, és ő nem tudja eldönteni, melyikőjük is volt az végül, aki nekiment a másiknak; de rá sem nézve próbálja kikerülni, tétován téve egy lépést jobbra és arra koncentrálva, hogy hangja a lehető leghűvösebben csengjen.
- Hálás lennék, ha odébb mennél az utamból... Sietek.

Semmi másra nem vágyott, csak hogy végre fedett helyre érjen.
Az esernyő nem igazán védte őt az esőtől, akármennyire is ez lett volna a dolga, és ő biztos volt benne, hogy a jobb napokat is látott vászontáskája nem lesz elég védelem a kottáinak és jegyzetfüzeteinek, amiket minden bizonnyal szárítania kell majd, hacsak nem teljes egészükben átírni; már magától a gondolattól is a hideg rázta, mert ez önmagában egy teljes napot elvett volna az életéből, arról nem is beszélve, hogy a többségük biztos a szemetesben végezte volna. Második szemrevételezésre minden munkáját hasznavehetetlen, értéktelen szarnak ítélte, és ezekkel sem lett volna másképp, ezért is nem akarta őket még egyszer átnézni, végigolvasni a hanyag, ferde kanji-jelekkel teleírt lapokat, újraértelmezni a szövegeket, csak hogy utána lefordítsa őket a saját anyanyelvére; de hogy erre ne legyen rákényszerítve, először is fedett helyre kéne érnie, lehetőleg olyanra, ahonnan utána már nem kéne többet kijönnie - és ilyen volta lakása, amitől csak egy alig tíz perces autóút választotta el, amennyiben sikerült volna fognia egy taxit.
Ezzel a céllal is indult el maga elé, sietősen sántikálva az esőben; nem is olyan sok választotta már őt el a parkolótól, amikor látóterében feltűnt egy ezernyi színben pompázó hajkorona, aminek a tulajdonosa a másodperc töredékével később neki is ütközött; nem volt benne biztos, meddig is tartott a kelletlen fizikai kontaktus kettejük között, de esküdni mert volna rá, hogy érezte a másik kezének simítását a testén, mert minden idegszála egyből pattanásig feszült, izmai pedig összerándultak, mint egy támadó vadállatnál; rosszul viselte, ha olyan ért hozzá, akinek az érintéséből nem kért, és ez a fiú olyan hirtelenséggel tört bele a személyes terébe, hogy legszívesebben mélyről, torokból morgott volna rá, mint egy territóriumát védő farkas.
Igaz, ezt meg is teszi; de aztán a fiú továbbáll, mintha sose lett volna, és ő pillanatnyi nyugalommal a szívében indul is tovább... Vagy legalábbis indulna, de a pillanatnyi felismerés, hogy valamije hiányzik, nem hagyja nyugodni; talán öt vagy hat egyenetlen lépésébe telik rájönni, hogy a tárcájától megfosztották, és ugyanakkor meg is érti, hogy került a fiú keze a kabátja alá; csak honnan a jó fenéből tudta, hogy Seungcheol a belső zsebében tartotta a tárcáját?
...azt a méregdrága Alexander Wang pénztárcát, amit hátrafordulva tényleg meglátott a fiú kezében, ahogy elmélyülten turkált benne; egy pillanatig kedve is lett volna kárörvendeni azon, hogy bizony egy fillért se fog benne találni, mert csak kártyákkal operált, de aztán rájött, hogy nincs min örvendeznie, elvégre is azokat is simán ki lehet üríteni; és bár minden más esetben hagyta volna a fenébe a dolgot, még ha fájt is volna a szíve Alexander Wangért, de ezúttal valamiért kifejezetten dühös lett a fiúra. Talán ezért is fordult sarkon és ignorálva a fájdalmat a rosszabb lábában néhány hosszú lépéssel átszelte a közöttük lévő távolságot, csak hogy utána megálljon közvetlenül mögötte, fölé tartva az esernyőt és a füléhez hajolva sziszegje neki a szavakat, amiket az elméje hirtelen premier plánra dobott.
- Azt hiszem, ez az enyém. - És mielőtt jobban meggondolhatta volna, mit csinál, szabad keze már át is nyúlt a fiú válla fölött, hogy kivegye a kezéből azt, ami nem tartozott hozzá; és nem bírta megállni, hogy elégedett, állatias kis mosoly ne kússzon az ajkaira, hiszen most épp ő ült a metaforikus ló nyergében, hiszen tetten érte a másikat; most már csak az volt a kérdés, mihez kezdjen vele, de ez már nagyban függött attól, hogy fog reagálni a fiú arra, hogy rajtakapták.

Az esőcseppek halkan kopogtak az esernyőjének ébenfekete anyagán, megtörve a csendet, ami beállt kettejük között; nehéz, fullasztó csend, mint az űzött vad és áldozata között, talán egyetlen pillanattal az előtt, hogy a ragadozó fogai az ártatlan állat nyakán csattannának; itt csupán az volt a különbség, hogy Jang Seungcheol fejében meg sem fordult a gondolat, hogy szemfogait a másik nyakába mélyesztve tépkedje cafatokra a gyenge húst és a hóka bőrt, aztán pedig elfogyassza, valami absztrakt farkas módjára; sőt, kifejezetten távol állt tőle az efféle viselkedés, de egyben biztos volt: nem bírta nyugodtan végignézni, ahogy meglopják, és akármi is vezette rá a fiút arra, hogy ezzel megpróbálkozzon, nem volt magyarázat előtte. Nem tűrte, hogy így viselkedjenek vele. Igaz, nem is azzal volt a baj, hogy megpróbálta meglopni; hiszen egy fillért nem talált nála készpénzben, viszont betört a személyes terébe, amire olyannyira érzékeny volt, hogy képes volt tényleg agresszívvá válni... És ez kezdett kijönni rajta abban a pillanatban, amikor egyébként szelíd, szinte már a tömegbe veszően halk hangja agresszív, kobrára emlékeztető sziszegéssé vált, mikor a tárcáját visszavéve a fiú arcába hajolt, ha már a másik alacsonyabb volt nála.
- Sajnálod...? - Ajkai állatias félvigyorra húzódtak, de valamiért sejtette, hogy ez az arcát elcsúfító hegek miatt inkább vicsorra hajazott már; ezért is nem mosolygott soha, még csak gyengén, halványan sem, nem hogy ennyire intenzíven, mintha csak egy horrorfilm sorozatgyilkos főszereplője lenne; hiszen akár az is lehetett volna, mondjuk egy újabb, sérültebb Joker, egy valamivel kevésbé nyilvánvaló kiadásban... Bár az a viselkedés, amit most produkált, elég hamar lebuktathatta volna, ha tényleg arra törekedett volna, hogy ő legyen a város következő anti-szuperhőse. Még jó, hogy nem voltak ilyen tervei; és sarkon is fordulhatott volna, hogy visszaszerezve a pénztárcáját elvonuljon és magára hagyja a kölyköt, de az annyira intenzíven bámulta, hogy nem bírta ezt szó nélkül hagyni, csakúgy, mint azt, hogy megpróbálta őt meglopni. Ezzel túllőtt a célon. - Nem lett volna célszerűbb, hogy inkább eszedbe se jusson, hogy meglopj?
Az arcát fürkészte, próbálva olvasni a vonásaiból, megtalálni az indokot, miért tette, okokat és okozatokat keresett, de nem látott semmit a fiú szivárványszínű tincsein és reszketésén kívül; bár eszében volt még, mi történt az előbb, képtelen volt tovább úgy morogni rá, mintha csak arra készülne, hogy puszta kezeivel fojtsa meg; így végül elhúzódott tőle legalább egy fél lépésre, bár úgy, hogy mindketten még az esernyő alatt legyenek és már valamivel szelídebben, de még mindig fagyosan pillantott rá, mintha csak tekintetével próbálta volna őt odaszegezni a tér díszkövéhez.
- Egyáltalán honnan jutott eszedbe, hogy ezzel megpróbálkozz? Nem volt más, valamivel értelmesebb megoldás?