Johnny x Boa ~ Dilemma

Anyám sokszor mondta, hogy még a fejemet is képes lettem volna elveszíteni, ha nem lett volna a nyakamhoz rögzítve. Ámbár a fontos dolgokat általában nem hagytam el, élő példa erre az utazásom, melyet minden nagyobb fennakadás nélkül megúsztam. Ha annyit utazik valaki, mint én, hamar rájön, hogy igazán kevés dolgot kell fizikailag kézben cipelni, elég egy kis pénz meg a személyigazoló iratok, és minden mást meg lehet oldani. Az emlékek meg? Nos, van egy pár dolog, amit szívesen megmutatnék öcsinek, és sajnálom, hogy nem készítettem róla képet, de ilyenkor mindig azzal nyugtatom magamat, hogy majd egyszer, ha kipihenheti ezt az idollétet, elviszem magammal ezekre a helyekre, már ha hagyja magát. Ami meg a feledékenységemet illeti, nos, mivel elszoktam az előretervezéstől a spontán életvitelem miatt, nehézséget okoz, hogy megjegyezzek dátumokat és időpontokat. Az viszont tényleg szégyen, hogy Boa jelenléte elég volt, hogy elterelje a figyelmemet anyám kórházi időpontjáról. Na jó, legyünk őszinték! Valószínűleg a jelenléte önmagában nem érte volna el ezt a hatást, de annak mezítelen jellege annál inkább.
Viszont mindenképpen rendes tőle, hogy így észben tartja helyettem is, hogy rohannom kellene, és még azért sem tudok haragudni, mert lehet, hogy csak minél hamarabb ki akart hajítani a zuhany alól. Őszintén megérdemlem, és Boa stílusához képest még egész kedvesen közölte ezt velem, úgyhogy egy cseppnyi harag sincs bennem, és inkább azon kell igyekeznem, hogy ne mosolyogjak túl sokat és túl gyanúsan a megjegyzésein. Komolyan, ez a lány olyan kiszámíthatatlan, hogy csak kapkodom a fejem. Akár egy tornádót vagy cunamit is elnevezhetnének róla. Biztos vagyok benne, hogy ha akarna, akkor kész káoszt lenne képes okozni, de ehelyett megtűr engem minden feledékenységekkel és hülye poénjaimmal, amikkel mosolyt akarok csalni az arcára, és még csak nem is gyűlöl érte annyira… legalábbis a reagálásából ítélve nem különösebben neheztelt, amikor beavattam a tervembe, és akkor sem gyilkolt meg a pillantásával, amikor hangosan felnevettem a sósavas megjegyzésén. Ahhoz képest, hogy most ért haza, és fáradtnak kellett volna lennie nagyon is szellemes hangulatában volt. Vagy csak nekem volt annyira reggel, hogy még ezt is értékeltem? Viszont nézzenek oda, Kang Boának tényleg van szíve! Sőt, péntek esti horrorfilm-nézés tervez velem. Ilyen nincs! Mikor is volt utoljára ilyen közös programunk? Áh, megvan: soha. De ha ez így folytatódik, lehet még kettő is lesz belőle: egy modellnek állás és ez a filmezés. Bár nem tudom, hogy az elsőt mennyire gondolta komolyan. Nála sosem tudni.
- Min mosolyogsz ennyire, fiam?
Összerándulok anya hangjára, aki ugyanolyan kedves mosollyal néz rám, mintha nem én lennék a tékozló fia, akit éveken át nem látott. Csak megszorítja a kezem, és kiránt a gondolataim felhőjéből. Észre sem vettem, hogy a laboreredményekre várva annyira elbambultam, hogy nem reagáltam az első megszólítására, így megrázom a fejemet.
- Áh, semmin, csak… mozgalmas reggelem volt – vigyorodom el, mert tudom, hogy anya nem feszegetne olyan témát, amiről látja, hogy nem akarok mesélni, de mielőtt félreértés történne, nem azért éreztem emlékezetesnek a ma reggelt, mert egy izgalmas meztelen zuhanyt sikerült megosztanom a lakótársammal, hanem a lány utolsó hozzám intézett, jobban szólva kiáltott szavai csaltak mosolyt az arcomra. Nem mondta ki, hogy aggódna értem, nem mondta, hogy vigyázzak magamra, de amolyan Boásan, a saját stílusában ez éppen ugyanezt jelentette, és valamelyest melegséggel töltött el a tudat, hogy törődik a testi épségemmel. Na, tessék, mondtam én, hogy van szíve.
- Megint az a lány akivel laksz? – vonja fel a szemöldökét édesanyám, aki előszeretettel játszana kerítőt, ha nem nevetném el magam a kérdésére.
- Na de anya! Tudod, hogy te vagy az egyetlen nő az életemben – hajolok oda hozzá, és puszit nyomok a homlokára, mire ő játékosan mellkason ver, és szigorúan tekint rám… legalábbis úgy csinál, mintha nagyon haragudna, de tudom, hogy sosem tudna hosszan neheztelni rám. Aranyszíve van.
- Ha azt nem is élem meg, hogy unokáim legyenek, legalább egy barátnőt bemutathatnál nekem – mondja teljesen komolyan, mire meghűl a vér az ereimben. Mint mindig amikor a jövőről beszél és annak a lehetőségéről, hogy lesz, amit nem él meg. Belegondolni is rossz, ezért szigorúan megrázom a fejemet.
- Nem fogsz a közeljövőben meghalni, anya, úgyhogy még bőven lesz időm bemutatni bárkit – jelentem ki határozottan, miközben azon imádkozom, hogy a visszatérő orvos is ezen a véleményen legyen. Sajnos a fohászaimat nem hallgatja meg a nagyérdemű, de legalább a doki nem kifejezetten rossz híreket hoz, amikor azt mondja, hogy stagnál az állapota, és a daganat nem húzódik vissza, de legalább nem is nő. Egyelőre ezért is hálásnak kell lennünk. Megköszönjük az orvosnak az ellátást, majd indulnánk haza, amikor anya megszédül. Múló rosszullétnek hessegeti el, de úgy kell beraknunk a kocsiba. Ezek az új gyógyszerei teljesen kifárasztják, én pedig képtelen vagyok nemet mondani, amikor megkér, hogy menjek el helyette a temetőbe az édesanyja sírjához, a nagymamámhoz, akit sosem volt alkalmam megismerni.
- Gerberát vigyél! Az volt a kedvence – szól utánam, amikor az otthoni szekrényemből felkapok egy fekete zakót, hogy azért mégis csak méltóképpen jelenjek meg a szent helyen.

Alapvetően nem vagyok hívő. Egy kezemen meg tudnám számolni hányszor jártam életemben temetőben. Mivel Amerikában nem voltak rokonaink, így csak akkor jártam egyszer-kétszer, mikor visszalátogattunk Koreába, de az szökőévente, ha megesett, így lehet, hogy ez az első alkalom, amikor egyedül vagyok itt. Nem mintha szeretném megtöbbszörözni ezt a számot. Sőt, ha lehet, minél inkább szeretem elkerülni ezeket a tragédiával megtöltött helyeket. Ám a lábam visz tovább, egyenesen a megfelelő terembe, miután a család sofőrje méltóztat kirakni közvetlenül a méltóságteljes épület előtt. Látván a gyászolókat bennem is megindít valamit a hely. A recepción útbaigazítást kérek a megfelelő üvegcellához, majd miután megkapom, meglátogatom nagymamát. Sosem ismertem, de amikor az üveg mögötti fényképre tekintek, ismerősként üdvözlöm. Nem tudom, hogy anya mit vár tőlem. Meséljek neki magamról? Vagy beszéljek úgy, mintha tudna mindent, mert odafentről néz meg a többi mese, amit mondanak a gyerekeknek? Nem tudom, úgyhogy csak állok, majd mélyen meghajolok, miközben elmormolok egy köszönetet, amiért olyan csodálatos embert nevelt az édesanyámból, és megkérem, hogy segítsen neki felépülni. Leteszem a virágot a megfelelő helyre, majd tiszteletteljesen búcsúzom.
Ennyiért jöttem, úgyhogy távozni készülök, de csak a szomszédos teremig jutok, amikor meghallottam a halk, ismerős hangot. Túlontúl ismerőst, de nem… az nem lehet. Odakapom a tekintetem, és bár tudom, hogy illetlenség megbámulni bárkit egy ilyen helyen, de biztosra kell mennem. Amint megpillantom a szép, elegáns, fekete gyászruhát, elvetem a kósza ötletem, mert áh, biztos nem ő. Lehet, hogy a haja ugyanúgy simul a hátára és a hangja is hasonló, de az nem lehet, hogy a sors éppen itt keresztezze ismét az utunkat. Csak győzködöm magam, de a lábamat nem tudom rávenni arra, hogy továbblendüljön. Nem tudom, mi üt belém, miért teszem, miért akarok megzavarni egy vadidegent a privát pillanatában, de azon kapom magam, hogy csendben, óvatosan, hogy ne zavarjak több vizet, mint amennyit muszáj, odalépek mellé, és egy papírzsebkendőt nyújtok neki. A béke fehér zászlóját, és remélem, elfogadja, mert ha Boa nem is engedi, hogy mellette legyek olykor-olykor, egy idegen, aki ráemlékeztet, talán másképp fog tenni.

Amikor a lány felnéz, a torkomban ragad a lélegzetem. Hát mégis ő az. Boa.
A felismerés sokként ér, mert valahol a tudatalattim sejtette, hogy nem lehet véletlen a hasonlóság, de közben az agyam egyszerűen nem érti, hogy ez a lány hogy lehet ugyanaz, aki sötét sminket hord és összekarmolja a hátam? Hogy lehet, hogy most itt van előttem sírástól pirosló szemmel és olyan hűvös szépséggel, akár a templomajtókban álló angyalszobrok? Szerintem én legalább annyira nem tudok mit kezdeni a helyzettel, mint ő, amikor elfordul, hogy kifújja az orrát, és nem néz rám. A tekintete a padlóra szegeződik, miközben én le sem veszem róla a szemeim, és a kérdése kivételesen nem elhajított tőrként áll a bordáim közé, hanem mint lágy tavaszi szellő suhog felém.
- A nagymamámat látogattam meg – felelek tömören, röviden. Nincs ezen mit magyarázni, és nem is kérdezek vissza, hogy ő kihez jött. Majd elmondja, ha akarja. Nem szeretném, hogy úgy érezze, bármire is kényszerítem. Nem várom el, hogy azért cserébe, mert én elmondtam, ő is valljon.
Furcsa, nem? Hogy az emberek úgy beszélnek a halottjaikról, mintha még mindig köztünk járnának. Ez is biztosan a gyász-folyamat része, hogy könnyebben elfogadjuk, hogy nincsenek velünk. Hogy nem hagytak el minket örökre, csak „nagyon messzire mentek”. Ez az a duma, amivel a gyermekeket nyugtatják, letörlik a könnyeiket, és ragtapaszt raknak lelki sebeikre. Szerencsésnek érzem magamat, amiért nem kellett ezt soha átélnem, de már előre félek, hogy mi lesz, ha anya… Nem, nem, arra még csak nem is gondolhatok! Túl fogja élni, tudom, hogy képes rá. Hiába mondják az orvosok, hogy stagnál, és hogy ez nem jó jel, csodák történnek. Csak egy kicsit többet kell még imádkoznom és vezekelnem a bűneimért. De vajon bűn-e, hogy a saját utamat jártam eddig, és magam mögött hagytak helyeket és embereket, nem számítva, hogy mi volt velük? Talán ezért nem maradtam sehol sem tovább 1-2 hónapnál, mert el akartam kerülni, hogy kötődjek emberekhez, és most hogy Boát látom itt, megtörtebben, mint valaha egy temetőben, a szívem sajog. Vajon ez jelenti azt, hogy kötődöm hozzá? Vagy az, hogy már nem tudnám elképzelni a napjaimat a nyaggatása nélkül?
A hirtelen felvillanó hideg tekintete meglep, és egy pillanatig rendszereznem kell a gondolataimat.
- Mi? Ó, igen. A buszt lekéstem, de szereztem… öhm, taxit – vágom ki magam a helyzetből, mert bár nem szokásom hazudni, valahogy nem akarok Boa előtt felvágni azzal, hogy a családi sofőr jött értem. Már az első találkozásunknál leszögezte, hogy nincs oda a pénzes alakokért. Mivel én nem vagyok különösebben megtömve bankóknak, csak a családom, de a kitagadás szélén egyensúlyozom, így nem tartom magam annak. Na jó, ez egy kissé erős túlzás volt, mert apa bármilyen lázadásunk ellenére, még mindig nem tagadott ki sem engem, sem Skylert. Bár sejtem, hogy ebben anyának nagy keze van, mert míg él sosem engedné, hogy apa megfosszon minket a családnevünktől és az örökségünktől (nem mintha bármelyikünket is nagyban megrendítené ez a formaság), de szerintem titkon még mindig reménykedik abban, hogy valamelyikünknek belő a feje lágya, és visszakönyörgi magát a kegyeibe, hogy aztán átvehessök az ingatlanvállalkozást.
- Szóval minden oké – zárom le gyorsan, és hálás vagyok, amiért nem turkál a magánéletemben, nem beszéltet olyasmiről, amiről nem akarok. Ez a fajta tisztelet mindig is megvolt köztünk, meghúztuk azokat a láthatatlan határvonalakat, melyeket mindig csak óvatosan léptünk rá, de most először erőst késztetést érzek rá, hogy eltöröljem ezeket a vonalakat. Nem akarok falakat közénk, mert olyan régóta élünk egy fedél alatt, mint két idegen, hogy igenis most már tudni akarom, hogy ki az a Kang Boa a felszín alatt. Talán tanácsot akarok kérni tőle, hogy mit tegyek, vagy megkérdezni, milyen érzés elveszíteni valakit, aki fontos neked. Talán meg akarom hallgatni az ő történetét és el akarom mondani neki az enyémet. Talán… talán már elértünk erre a szinte. Talán. Ha bízik bennem.
- Lenne kedved beülni valahová, ha… ha végeztél? Egy kávéra, hogy felmelegedjünk? Elég hideg van – próbálok lazának tűnni, miközben felvetem, de már mikor kimondom a szavakat, tudom, hogy ez milyen bénán hangzik. De ez nem akadályoz meg abban, hogy a kezemet nyújtsam a még mindig guggoló lány felé, s ha elfogadja a nem csak képletes jobbkezet, akkor felhúzom, ha nem, hát nem. Tudom, hogy ha nemet mond, akkor azt tiszteletben kell tartanom. Boánál sosem szabad semmit sem erőltetni, mert azzal nem megy semmire az ember. De azért jólesne, ha tudná, hogy néha igenis is lehet gyenge és megengedheti magának, hogy másra támaszkodjon. Nem kell a világ összes problémáját a saját vállára vennie, és segítség nélkül magának cipelni. Nem tudom, miért lett ilyen, hogy megbántotta-e valaki, de örülnék, ha megtudnám, és megnyugtathatnám, hogy én nem vagyok olyan, én tartom a szavam, és maradok… egyelőre maradok: az országban, a városban... mellette, ha ő is úgy akarja.