Ryong Yeona

Az introvertált (I) személyek a magányos cselekvéseket kedvelik, gondolkoznak, mielőtt beszélnek és fárasztja őket a társas együttlét.

- Nem, nem és századjára is nem. A G6-os acetonumtartalmú mintákat nem tarthatjuk a polietilén glikolok mellett. Mit gondol, hogy majd maga vállal felelősséget érte, ha felrobban a furgon a Gwangjui labor felé menet? Mindent nekem kell csinálni, hogy jó legyen?
Ryong Yeona hangja határozottan csattant az aulanagyságú helyiségben, megrezegtetve a fémberakású tejüveget. Az alig 24 éves részlegvezető tekintélyparancsoló jelenlétére mindenki fülét-farkát behúzva dermedt le a raktár ajtajában. Munkatársai ismerték már a szigorúságát, és megszokhatták nyers stílusát. Senki sem merte meg megkérdőjelezni a döntéseit, mert a kezdetben protekció miatt sopánkodókat elhallgattatta és foggal-körömmel kivívta mindenki tiszteletét. Ellenben a szállítótársaság csak hírből hallhatott róla, de a fintorra húzott szájú, raklapokat pakoló targoncás kétségkívül már most sem rajongott érte.
- Én csak a dolgomat végeztem – morogta a borostás, alulművelt flótás flegmán megrántva a vállait. Yeonának éveket lecsengető tapasztalatába került, hogy ne ossza ki a felelősség fontosságáról és rúgja ki azonnal a nemtörődömségéért. Egy ilyen incidensbe a cég jóhírébe kerülhetett volna, amit nem engedhettek meg maguknak. Ám ha impulzív módon elküldte volna melegebb éghajlatra a futárszolgálat alkalmazottját, akkor órákat vesztettek volna, mire egy másik átvette volna a szállítmányukat, és az nem ért volna oda az esti tesztelésekre a vidéki laborjukba. A kapitalista rendszer tett róla, hogy az időveszteség egyszersmind eredményben kimutatható profitveszteség is legyen, és nem engedhették meg magunknak, hogy a számok csökkenjenek. Legfőképpnem logisztikai hiba miatt.
- Legközelebb gondolkozzon is közben – vetette oda foghegyről a szállítónak, majd intett, hogy folytassa, amit csinált, ezúttal helyesen. Fekete tövisként szúró tekintete megtalálta a raktárvezetőjüket, és kivette a kezéből a szállítmánylevelet.
– Világosan leírtam, hogy veszélyes anyagokról van szó. Hol járt az esze, amikor megengedte ennek a félnótásnak, hogy ész nélkül pakolni kezdjen?
Számonkérésére nem  várt választ, csak odafirkantotta az aláírását a hófehér lap aljára, majd egy utolsó szigorú pillantással otthagyta a lesújtott férfiakat a raktár peremén. Úgy tett, mintha nem vette volna észre az aggódó pillantást, mely követte kiviharzó alakját. Kívülről ugyan magabiztosnak és megingathatatlannak tűnt, de csak egy maroknyi ember tudott a szorongásoldó pirulákról, melyeket zárt ajtók mögött szedett, és az elhullajtott könnyekről, melyeket négy fal közt ejtett.


A realista (S) személyek két lábbal állnak a földön, az érzékeikre támaszkodnak, gyakorlatias dolgokkal foglalkoznak, és arra koncentrálnak, ami már megtörtént.

Rés az ajtó és küszöb közt. Nyikorgás. Puha léptek, melyek egykor gyermeteg ámulattal társulva léptek be a komoly felnőttek birodalmába. A dolgozószoba komorsága még mindig azt érzékeltette az alacsony termetű, filigrán nővel, hogy nem egészen nőtt fel. Sokat kellett még tanulnia.
- Hívattál, apa? – kopogott Yeona az ajtófélfán, hogy felhívja magára a figyelmet, miközben hangja alázatos és szeretetteljes volt. Formaságok. A körömcipő kopogása már elárulta jöttét, és szükségtelen volt a családias körítés, amikor mindketten jól tudták, hogy üzletről fognak beszélni.
Az erős szemöldökű, tagbaszakadt férfi felnézett íróasztaláról és tekintete meglágyult egyetlen gyermekét látva. A Pharmaceutical Chemical Group tulajdonosának homloka ráncokba szedelődzködve sokkal idősebbnek mutatta, mint amennyi valójában volt. Lánya előre félte a beszélgetés témáját, semmi jót sem sejtett.
- Gyere csak be! Ülj le, fontos dolgot kell mondanom – jelentette ki a férfi hellyel kínálva az egyik ormótlan karosszékbe vendégét és gondterhes sóhaja beleveszett az előtte kiterülő könyvelésbe. – Mint arra te is rájöhettél, és mint azt az a kígyó Changmin volt oly kedves megjegyezni a legutóbbi ülésen, számszerűen nem állunk túl jól. A pénzforgalmunk elég magas, de a dráguló alapanyagpiac elviszi a büdzsé felét, és ha ilyen mértékben csökkenek az értékesítéseink, akkor nem fogjuk bírni a versenyt.
Yeona tisztában volt a tényekkel, de az agya máris A,B és C terveket gyártott a gödörből való kilábalásra. Annak ellenére is, hogy kevés esély volt rá, hogy bármilyen jelenlegi beruházás a közeljövőben máris nyereségesre billentse a cég mérlegét.
- Lefaraghatok a logisztikai költségekből vagy akár ki is szervezhetjük külföldre a termelést. Manapság sok vállalat csinálja ezt…
- Nem a kiadásokkal van a baj. Nincs elég bevétel. Partnerekre van szükségünk – szakította félbe az apja pátyolgatón. Sólyomszemei bocsánatkérő ködben úsztak, és Yeona királylánynak érezte magát a tükrében. – Szégyellem, hogy ilyet kérek tőled, de ez most az egyetlen esélyünk.
Torokban dobogó szív. Pánik. Remegő kezek az asztal alatt. A nő arca, akár egy jégszobor.
- Tudod, hogy jelenleg tárgyalunk Moonékkal, és ahhoz hogy nyélbe üssük az üzletet, hozzá kellene menned  a fiukhoz.
Remegő ujjak bilincsben. Hamis mosoly. Szófogadó gyermek.
- Ha ez kell a cégnek, úgy lesz, apa.


A logikai beállítottságú (T) személyek kemények, az eszüket követik, az objektivitásra és racionalitásra fókuszálnak.

A szerelem ábránd. Az olyanoknak, mint ő, elérhetetlen délibáb.
- Ennyi volt.
Ryong Yeona hangja meg sem rezzent. Éles és egyenes volt, mint egy késsel hasított vonal a jégtükrön.
- Tessék?
A nagy barna szemek értetlenkedve pislogtak felé a mahagóniasztal túloldaláról. A szemek, a gödröcskék és anyajegyek, melyeket megszokott a besüppedt, ócska matrac túloldalán reggelente, amikor testük leplezetlen valójában simult össze, akár a legtökéletesebb selyemszálak. Most itt, az irodája homályában minden rideg és fájó volt, akár egy régi, maradandó seb. Égési sérülés, mely megmutatta, milyen óvatlanok voltak, hogy rábízták magukat a szívükre.
- Vége. Szakítanunk kell.
- Miért? A szüleid rájöttek? Megfenyegettek, hogy kirúgnak? Tudod, hogy az nem érdekel, találok máshol is munkát. Ha azt mondod, akár már holnap elszökhetünk…
Ó, a szerelem naiv. A végsőkig kapaszkodik valamibe, bármibe, csak tartsa meg. Észre sem veszi, hogy zuhan a szakadék felé, mert soha nem is létezett más út, csak lefelé.
- Nem arról van szó – csóválta a fejét Yeona, bár összeszorult a szíve a gondolatra, hogy miatta, miattuk az apja képes lenne elbocsátani egyik legjobb, feltörekvő alkalmazottját csak azért, mert olyan alacsony társadalmi osztályból származott, hogy ne legyen érdemes a lánya kezére.
- Feleségül megyek apám új üzlettársának fiához, hogy összeolvadjon a két cég. Csak így akadályozhatjuk meg, hogy csődbe menjünk, mert ha kiderül, hogy a rendeléseink egyre csak csökkennek, az összes partnerünk hátat fog fordítani nekünk. Nem hagyhatom cserben őket.
Metsző csend és döbbenet köszöntött be az irodába, és egy szempillantás alatt tél lett a nyárból.
A férfi elfojtott, kétségbeesett hangon csapott az asztalra. Szemeiben vad tűzként lobogott a vak remény.
- Nem érdekel. Szeretlek, és melletted maradok, amíg őszintén azt nem tudod mondani, hogy nem szeretsz többé.
Yeona erős nő volt. Független és makacs, de gyenge, ha Róla volt szó. Hagyta magát elolvadni az erős karok között.
A szerelem álom: azt hazudja, minden rendben van, amikor éppen molekuláira hull körülötted a világ.


A tervező (J) személyek könnyen, határozottan döntenek, a tiszta szabályokat és irányelveket kedvelik, soha le nem késnének egy határidőről, a korlátokat keresik.

Egy, kettő, három, négy, öt… Öt?
A pöttöm, mindösszesen 162cm magasra nőtt Yeona kihúzta magát, hogy a konyhapult hátsó részét is lássa, de a hatdarabos bögrekészlet utolsó példánya nyom nélkül eltűnt. A mosógatógépben és a konyhaasztalon sem volt, ám a hajtóvadászat ennyiben nem állt meg. A nappali dohányzóasztala is csak néhány napilap párnájául szolgált, és biztos volt benne, hogy ő nem hagyta a saját bögréjét magában tengeni, miután megitta a reggeli kávéját. Egyetlen helyen lehetett tehát a bűnös hatodik: a ház urának felségterületén, Siyoung dolgozószobájában.
A kis helyiség farkasok barlangja volt: zord és rendetlen. Szíve szerint a nő messziről elkerülte volna, de a szó szoros értelmében viszketett a bőre a tudattól, hogy ott aztán végképp semmi sem volt a helyén. Amint átlépte a küszöböt, elszörnyülködött a szék karfáján hagyott zakó és a szanaszét sorakozó papírkupacok láttán. Nem volt semmi rendszer abban, ahogy csillagszerűen mindez a szeme elé tárult, és nem bírta tovább nézni a kupit. Nagy levegőt vett idegesen csengő szíve nyugtatására, majd nekilátott a rendrakásnak. A papírokat egyetlen kupacba rendezte, és az asztal szélétől pontosan egy centiméterre elhelyezte azt. A színes mappákat az árnyalatok megfelelő sorrendjében sorba rakta: előbb a hideg színek, majd legfölül a melegek. A zakót fogta, és kivágta a mosandó ruhák közé, majd még néhány apró átalakítás után elégedetten dőlt hátra. Valami mégis zavarba, egy jelentéktelen, mégis szembetűnő apróság: a bögre!
A kávéfoltokkal csúfított, keresett-kutatott hatodik a számítógép mellett várt gazdájára, mire a nő magában morgolódott vőlegénye elviselhetetlen csökönyösségén. Olyan nehezére esett volna poháralátétet használnia? Vagy legalább a mosogatóba rakni, ha egyszer végzett? Felkapta a készlet hiányzó darabját, és gyors tisztogatás után a társai mellé helyezte.
Egy, kettő, három, négy, öt, hat. Végre.
Ha már Yeona szívében nem volt rend, legalább a házban legyen.