Átkozom magam. Átkozom az egyetemet. De a legjobban Choi Jinyoung-ot átkozom, amiért rávett arra, hogy fogadjak vele, miszerint jobb beadandót fog írni, mint én. Soha nem fogom megérteni, hogy egy zeneművészetis miért akarja felvenni szabadon választhatónak a társadalomismeretet, de az élet tele van rejtvényekkel, és az jelenleg sokkal jobban izgat, hogy vajon megtarthatom-e a tanársegédi pozíciómat ezek után. Sokat szenvedtem érte, és sokat versenyeztem a többiekkel, mire végre kiválasztott a tanár úr, nem akarom ezzel elszúrni. Nem is kellene megcsinálnom, miért kellene? Hiszen nincs itt, hogy ellenőrizzen, majd azt mondom, megcsináltam. Igen! Ez egy nagyon remek ötlet. Zseni vagy Shin Hye Rim!
Elengedem a kilincset, és hátat fordítok az ajtónak, itt hagyom, itt én, de a telefonom pittyen egyet, és kénytelen vagyok megnézni. És azt, hogy megnézem, mutatja a kakao. És ha a kakao mutatja, akkor a küldő is látja, hogy ignorálom. És az az üzenet hogy „Látlak! El ne merj szökni!” Egy csöppet ijesztő csak. Nagyot sóhajtok, visszafordulok az ajtó felé, és bekopogok. Az alatt a tíz másodperc alatt, míg meghallom, hogy bemehetek, vagy kapok bármilyen jelzést, mohón imádkozom az égiekhez, hogy ne legyen bent a tanár úr, mert nem akarom leégetni magam, de nincs mese. Előre! Lenyomom a kilincset, és apró mosolyt erőltetve az arcomba benyomom a fejem a résen. Pillanatok alatt mérem fel a terepet, egyedül van, ez igazán megnyugtató
- Ne haragudjon Tanár úr, de lenne valami, amit meg szeretnék beszélni Önnel. – Lépek be közben, és állok meg az asztala előtt. Jah, megbeszélni, höh, jó vicc, ne röhögtessem már magam. Lepakolom a táskám magam mellé, és nagy levegőt veszek. Karokat fel, derékszögbe behajlít, oldalra fordul és meheet. Rángatni kezdem a fejem, ahogy azt elvileg az egyiptomiak csinálták eddig, és érzem, ahogy még a cushion se véd meg az arcom paradicsom vörössé válásától. Egy percig bírom, aztán leeresztem a kezem, és mélyen meghajlok Moon előtt.
- Nagyon sajnálom, az egyik diákjával fogadtunk, és mivel jobb beadandót írt, ez a büntetésem. Kérem, ne vegye sértésnek, és bocsásson meg. – Szinte kiabálom az utolsó szavakat a padlónak, mert közben egy centit se egyenesedek fel.  Nyelj el föld, gyerünk, MOST!
 

Ha más tanárral kellene ezt csinálnom, akkor letudnám egy legyintéssel – igen, Choi Jinyoung nincs rám jó hatással, sőt! – de Moon Siyoung az egyik, ha nem a kedvenc tanárom, és igazán nagy szó, hogy egy másodévest választott tanársegédjének, mi most amiatt a hülye miatt zátonyra futhat. Tisztára, mint egy kapcsolat, de hát ez is az, csak a törvényes fajtából, nem? Már teljesen hülyeségeket beszélek, parázok itt, mint egy idióta, holott tudom, hogy nem kellene, hiszen fiatal és jó fej, biztos érteni fogja a viccet.
Óvatosan dugom be a fejem, majd lépek is be, rögtön az asztala elé sétálva, felkészülve a produkciómra. Valahol azért nyugtat a tudat, hogy nem szakítja meg a pakolászást, hogy felvegye a szigorú tanár formát, mert hát ez azt jelenti, hogy közelebbi diákjának kezel, mint mondjuk Ra Haelt.  Ami mindenképp jobb, pláne mert mikor táncolni kezdek neki, akkor igen érdekes fejjel néz rám, és egy pillanatra megijedek, hogy kész, kihajít az ablakon. Nem is húzom sokáig, mindössze egy percet kap a csodás mutatványból – höhö - és már esedezek is, mint valami bűnöző a kegyelemért.
De a férfi nevetése kizökkent ezért először csak felnézek, majd fel is egyenesedem, és az ujjamat tördelve mosolyodom el én is végül.  Akkor még sem olyan begyöpösödött, mint néha tűnik, és érti a viccet! Ez egy remek hír, de azért többet nem szeretnék így elé állni, és ezt meg is fogom mondani annak a jómadárnak!
- Choi Jinyoung, uram, zeneművészetről. Igazából az egész az én hibám, én mondtam neki, hogy nem tud úgysem legyőzni, és vérszemet kapott. Nem is értem, hogyan írhatott egy ponttal jobbat mint én. hiszen a zenének semmi köze a társadalomtudományhoz, vagy hát ha van is, akkor is fura ezt a kettőt ötvözni. – Hadarom, ahogy leülök az asztala előtt álló két szék egyikébe, egyik lábamat keresztezve a másikon. Nem is veszem észre magam, kicsit több megbánást is tanúsíthatnék, de hát az előbb mondta, hogy nem haragszok, akkor miért kellene…
- Óh tanár úr, kész vagyok a kutatómunkával, amit kért a romániai magyarokról! – Már napokkal ezelőtt kész votam vele, csak valahogy sehogy nem jött ki rá a lépés, hogy behozzam. Talán mégis csak köszönhetek valamit annak a lókötőnek. Gyorsan kiveszem a táskámból a sárga mappát, és úgy ahogy van, kicsit felemelkedve a székről a férfi elé teszem az asztalra.  Majd visszaereszkedem a fenekemre, és a tenyerembe támasztva az állam várom, hogy átfussa az anyagot, és megmondja elég-e vagy kellene még hozzá valami. – Sokkal érdekesebb volt, mint hittem.  – Teszem még hozzá, és ahogy beszélek a fejem fel-le mozog a kezemben.