moon sanghyun

- Hol a kibaszott kávém?!
Az öltöző csendes nyüzsgését dobhártyaszaggató üvöltés töri meg; egy pillanatra mintha megállna az idő is, mikor a dolgozók egymásra néznek, fürkésző pillantásukkal keresve maguk között azt a bűnöst, aki elfeledkezett valami annyira fontosról, mint a főnök fiának a kávéja; de bármennyire is igyekeztek, a bűnbak mintha elszublimált volna, és még Moon Sanghyun villámokat szóró pillantása sem talált rá, mikor a fiú az öltözője ajtaján egy szál szaténköntösben kihajolva nézelődött, abban a reményben, hogy feltűnik a horizonton valaki, aki végre teljesíthetné a kérését... Vagy egész pontosan utasítását, mert azt a hangnemet, amit használt, korántsem lehetett volna kérőnek vagy épp kedvesnek nevezni. Nem ok nélkül nem volt jó híre az ügynökség dolgozói között; nyílt titokként keringett róla a hír, hogy nincs még egy olyan arrogáns, öntelt és nárcisztikus balfasz az általuk szerződtetett idolok között, mint Moon Sanghyun, aki teljesen mellékesen az egyik igazgató fia is volt. Rendkívül tehetséges, de rendkívül kellemetlen személy, aki botrányt botrányra halmozva tört felfelé a ranglétrán, fel a zenei toplisták első ötjébe, mert még oda is könnyebben be tudta lopni magát, mint a munkatársai szívébe; előszeretettel ismételgette magának, hogy ez az ő hibájuk volt, mert egyszerűbb volt másokra kenni, mint beismerni, hogy ő az, aki elviselhetetlen személy és aki jóval többre tartja magát egy átlagos dolgozónál. Pedig ő sem volt több, mint egy bábu az apjának kezében; egy marionett, amit tizennégy éves kora óta metaforikus köteleken rángattak, akit egyedül azért szponzoráltak, hogy utána hasznot húzzanak belőle, mintha nem lenne más, csak egy gép, akit direkt erre programoztak be. De el kellett ismerni, hogy jól végezte a dolgát; a rajongói imádták, mert mindenkihez volt néhány kedves szava vagy egy apró mosolya, minden hivatalos eseményen részt vett, amin kellett, ráadásul hála a szülei befolyásának és pénzének soha egy rossz szó nem szivárgott ki róla a sajtóba; csupán az ügynökség dolgozói tudták, hogy Moon Sanghyun egyáltalán nem olyan szent és jó, mint amilyennek beállítják; de mindenkit, akinek eljárt a szája, elhallgattattak, mintha sosem lett volna.
Nem ok nélkül állítják azt, hogy a pénz uralja a mai világot; ő tudhatta a legjobban, hogy talán ő is csak azért volt ott, ahol, mert az anyagi háttere bőven elegendő volt ahhoz, hogy megtartsa a pozíciójában; hiszen saját szemeivel látta, mennyi tehetséges fiatal fordult meg náluk a különféle válogatásokon, milyen nehezen dolgoztak meg mindarra, amit ő szinte ingyen kapott csak azért, mert a szülei ezüsttálcán kínálták fel neki. Talán ha bárki is megkérdezte volna, mit akart kezdeni az életével, nem ezt az utat választotta volna; talán megfontolta volna azt a lehetőséget is, hogy a gyerekkorában megálmodott művészeti egyetemre menjen, hogy körbeutazza Európát autóstoppal, hogy egy olyan életet éljen, ahol ő írná a szabályokat, nem mások.
- Másodjára kérdezem, hol a kurva kávém?! Nem hiszem el, hogy ennyi ideig tart elkészíteni egy...
- ...Vaníliás, szójatejes latte macchiatot?
Ismerős hajkorona jelent meg a látóterében, majd egy régóta várt, kézzel festett cseresznyevirágokkal díszített, fekete kávés csésze; Moon Sanghyun kelletlen sóhajjal húzódott el az ajtóból, vissza az öltözőjének rejtekébe, hogy beengedhesse a vendégét, majd becsukhassa utána az ajtót, ugyanakkor elfordítva a kulcsot is a zárban. Tudta, hogy ezzel csak komplikál majd mindent, mert a koszos kávézóasztalon álló digitális óra szerint már csak hét perce volt arra, hogy életképes állapotba hozza magát és onnantól kezdve három perce arra, hogy bámulja a saját tükörképét, mielőtt valaki érte jönne; igaz, valahogy érezte, hogy az átlagnál nehezebb lesz bejutniuk egy zárt ajtón, de ez volt az utolsó dolog, ami abban a pillanatban érdekelte; sokkal inkább az öccse kötötte le a figyelmét, aki úgy helyezkedett kényelembe a jobb napokat is látott bőrkanapén, mintha csak oda teremtették volna, sötétvörös tornacipőbe bújtatott lábait feltéve a karfára feküdt a ruhakupacokon és szkeptikus pillantással méregette azt a zűrzavart, ami a helységben honolt. Igaz, nem ez volt az, ami leginkább odavonzotta a tekintetét; sokkal inkább egy ruhadarab volt a fiún, ami arra késztette, hogy szemöldökét a magasba vonva lépjen oda hozzá, egyik kezében a kávés csészét szorongatva, míg a másik egy határozott mozdulattal felrántotta a fiatalabbat a kanapéról.
- Ez az én pulóverem?
- Reggel még az volt, de aztán felvettem és most már az enyém.
Egy apró mosolyt is társít hozzá, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy úgy veheti el a bátyja dolgait, mintha csak az övéi lennének; benne is még égetően él a kényszer, hogy tenyere az öccse arcán csattanjon, de mielőtt bármit is megtenne, csak leengedi azt maga mellé; hiszen képtelen lenne őt megütni. Képtelen lenne bántani, főleg egy ilyen apróság miatt; főleg, hogy annak következményeképp biztosan elveszítené őt, az egyetlen családtagját, akit nem kívánt a halál faszára és még két lépéssel tovább.
- Az isten basszon meg, Moon Moon.