Kezd tényleg visszaállni minden az eredeti kerékvágásba. Nem csak a szöuli hangulat teszi meg a hatását, de apámmal is sikerült találkoznom és megbeszéltük a dolgot. Mit ne mondjak, elég drámai találkozás volt, de muszáj volt megejteni és pontot tenni az ügy végére. Az túlzás lenne állítanom, hogy nem haragszok rá, mert igen is nem tudom megbocsátani neki, amit tett: hogy nem beszélt előtte az eredeti munkájáról, igaz én is így tettem volna a fiammal. Mindazonáltal azért számomra érezhetőbben is cselekedhetett volna, amíg Londonban tartózkodtam, még ha a háttérben végig azon volt, hogy megmentsen, én nem éreztem ennek a hatását és végül is magam oldottam meg az ügyet Hiroval. De ez már mondhatni lényegtelen. Ami volt, elmúlt és pontosan tudom, hogy ha nem lépek túl a történteken, hanem tovább dörgölöm az apám orra alá a hibáját, akkor mindenki depressziós lesz a későbbiekben is, én pedig már roppantul unom a komolyságot. Nem vagyok érzelgős típus és nem is szeretem a hosszú komor és feszült pillanatokat, amikben ugyebár töményen volt részem Európában. Magamon nem vettem eddig észre, de mások mondogatják, hogy megváltoztam és néha úgy viselkedek, mint aki nem komplett, mint aki be lenne drogozva, netán megőrült volna. Utóbbinak van esélye, azonban amennyire jó haverok, elvittek kivizsgálásra és gyakorlatilag csak a drogteszt negatív eredménye tudta elhitetni velük, hogy nem nyúltam kábítószerhez. Apám, hogy kompenzálja a történteket és úgymond vigasztalásképpen vett nekem egy autót. Mikor megláttam, egyből arra gondoltam, hogy akkor miért nem tudta kifizetni azt az összeget, amit a fejemre tűztek ki és amit nekem kellett befizetnek Hiro apjának nagy-nagy hitelek felvételével. Persze, értem én, az üzleti élet nem könnyű. Talán ebben a világban csak én nem törődök az önbecsülésemmel. Ajándék lónak ne nézd a fogát! Kivéve, ha a lovas és beteg hülye személy, mert akkor azért nem árt gondolni az árára is, nemde? Elég drága autó lehetett és én mit csinálok? Elhívom a haveromat kocsikázni. Jogsim már több éve van, azzal nincs baj, de amire mi készülünk, az maga az őrültség. Valamiben meg kell halni és ha a csajom apja nem nyírt ki, majd megteszem én magam a gázpedállal. Never mind! Lehúzódok az út szélére, majd lefékezek a kolesztól nem messze, pontosan ott, ahol megbeszéltük a találkozót. Nem is kell várnom, már pattan is be a kocsiba a haverom, én pedig indulok is el, egyelőre még nyugodt és békés tempóban. - Na milyen a suli? Tetszik? - Tudom, hogy ő is most kezdi az egyetemet és előtte is sokat beszélgettünk, hogy majd milyen lesz. Most viszont már elkezdődött a félév és a tanulás is beindul szép lassan. Közben erősen szemembe süt a nap, de már nem akarom felvenni a napszemüvegem, elvégre a házak között sokszor elveszik a fénysugár, továbbá úgyis mindjárt beesteledik.
Ha az ember megkedvel valakit, akkor természetes dolog, hogy rosszul érinti, ha az illető egyik pillanatról a másikra eltűnik a városból, sőt még az országból is. Így volt ez JiHyuk személyében is, aki hónapokra felszívódott. Mondanom se kell, hogy rohadtul megharagudtam rá, s mikor megpillantottam az utcán, kedvem támadt volna bemosni neki egyet, hogy mégis mit képzel magáról. Ebből persze nem lett semmi, egyrészt mert erősebb, másrészt mert nem akartam fájdalmat okozni magamnak, harmadrészt… mert hiányzott. A viszontlátásunknak egy találkozó megbeszélése lett. Izgatottan vártam azt a napot, mert végre újra együtt tölthetek egy kis időt a rég nem látott haverommal. Melyik srác ne várná? Elképedve néztem azt az autót, amelyik lefékezett a kollégium előtt. Bankot robbantott, vagy mi a fene? Na mindegy, egy klassz autóval kocsikázni a legjobb dolog. Be is pattantam mellé, bekötve magamat, mert apám mindig ránk parancsolta a biztonsági övet. Szép is lenne, ha egy örökös balesetet szenvedne, még akkor is, ha csak az ötödik és egyben utolsó vagyok a listán. Tele lenne vele a sajtó, vagy legalábbis tuti megemlítenék, és mennének a találgatások. Ráadásul JiHyuk is bajba keveredne miattam, amit egyáltalán nem szeretnék. – Szuper, habár elég nehéz is. Csak poénból jelöltem be a szakot, amire mentem, de megtetszett –vigyorogva ecseteltem a választ a nekem szánt kérdésére, közben figyeltem az utat. Lassan beesteledik, de ez csak nekünk jó. Autókázni a naplementében, meg este, valami eszméletlen jó. Nekem is kéne végre jogsit szereznem, és akkor nem szorulnék arra, hogy más vezessen. – Na és neked? Örülök amúgy, hogy végre itthon vagy. Eszméletlenül hiányoztál –jegyeztem meg felé nézve, és hangomon érezhető az őszinteség minden szikrája. Igaz, hogy idősebb nálam, de megtaláltuk a közös hangot, és mint mondtam, ezért is esett rosszul, hogy lelépett. – Azt ugye tudod, hogy sok mindent be kell pótolnunk? –vigyorom a fülemig érve terült el az arcomon, miközben lehúztam az ablakot, és kipakoltam a könyökömet.
Az, hogy visszajöttem Seoulba még önmagában nem változtatja meg a gondolkodásomat és nem nyugtat meg, noha meg kell hagyni, hogy csodálatos újra látni azt a kultúrát, amiben felnőttem és amit sajátomnak mondhatok. Ám ha egy ismerősömmel sem találkoznék, majdhogynem ugyanolyan idegen lenne, mint London. Kellenek a régi barátok, de még az ellenségek is, akik a szó minden értelmében nem ugyanolyan súlyúak, mint Európában. Itt max bemosnak nekem egyet, de az életemet senki sem kívánja elvenni. Azonnal felvettem a kapcsolatot a régi ismerőseimmel és köztük Minho is benne volt, talán őt hívtam fel elsőre. A telefonbeszélgetés több volt, mint drámai, a kezem is remegett miközben vele beszéltem és hallhattam újra a hangját. Teljesen megértettem, ha haragudott rám amiért olyan hirtelen eltűntem, valóban egy szót sem szóltunk senkinek és még a házunkat is nagyjából tíz perc alatt hagytuk magunk mögött. Persze amilyen jó barátok voltunk, semmi sem változott azóta és ezt bizonyítja az is, hogy ma este elmegyünk kicsit kocsikázni az új autómmal. Lassan megállok az út szélénél és megvárom amíg Minho bepattan mellém. A kezdeti köszönés és minden után érdeklődök a szak felől. Miközben válaszol, én elindulok kifelé a belvárosból. Hogy merre, azt még nem döntöttem el, majd együtt határozzuk meg az útvonalat, benzinem pedig bőven van. - Tyű haver, akkora mázlid van, ugye tudod? Mások teljes elszántsággal mennek arra a szakra, amire jelentkeztek és nagyot csalódnak. De örülök, hogy nem így alakult neked. – Mikor megláttam, hogy milyen szakon van, elcsodálkoztam. Nem mintha nem néztem volna ki belőle, csak olyan furának tűnt. Végül is szereti, akkor pedig minden a legnagyobb rendben van. Az egyetem pedig kurvára nehéz, ez tény. Ha nem lenne az, mindenki diplomás ember lenne és elértéktelenedne a diploma. Mint anno Európában a pénz. Hoppá, miket tanultam meg ott kint! - Hát én sem mondhatom, hogy annyira átgondolt döntést hoztam, amikor megjelöltem a programozóit. Remélem nem fogtam mellé, de egyelőre tetszetős. És igen, el sem hiszed mennyire jó itthon és újra látni téged – mosolyodom el önkéntelenül, mert melegség járja át a szívem és ez a régi-új érzés nagyon kellemes. Lámpát fogunk ki, ez Seoulban nem ritka, na meg a dugó sem, de szerencsére ez csak a belvárosi szegletekben gyakori. Mikor zöldet kapunk, elkanyarodok balra, arra az útra, ami rávisz az egyik hídra. - Ne is mondd, évekig csak pótolni fogjuk a kimaradt hónapokat. Kezdjük mondjuk ma. Merre menjünk? Ja és mit szólsz a verdához? Mielőtt kérdeznéd, nem raboltam bankot, apám vette nekem, hogy kompenzálta a hibáit. Hát marha jó, mármint jobban örültem volna egy színtiszta bocsánatkérésnek, meg ha mondjuk ezek után jobban törődne velem, ha már hagyott szétveretni. De tudod mit? Leszarom azt az embert és a jó dolgokra fókuszálok. Van kocsim! – hadarom elég gyorsan, miközben szót ejtek a nem éppen jó élményeimről is, de csak periférikusan, nem akarom, hogy elrontsa a hangulatunkat. Tökre lelkes vagyok, ami jó és fogadjon azt hitte Minho, hogy kimosták az agyam és simán belementem egy bankrablásba, pedig az utóbbi nem igaz, noha az agyam tényleg mosott lett. Az utolsó szavakra megsimogatom a kocsi oldalát kívülről. Könnyen meg tudom tenni, hiszen teljesen le van húzva az ablak, elvégre elég meleg az időjárás, a szabad kezemet pedig kint pihentetem.
A házim felett görnyedtem, mikor csörgött a telefonom, és JiHyuk nevét jelezte ki. Elsőnek az futott át az agyamon, hogy kinyomom a fenébe, tekintve, hogy minden szó nélkül lelépett. Aztán az, hogy valami baj történt, és most segítség kell neki, amit pár perc alatt tudna csak elmondani, mielőtt lebukna. Amolyan krimibe illő dolog lett volna az egész, nemde? Aztán kiderült, hogy csak visszatért a városba, ami vegyes érzéseket váltott ki belőlem. Egyrészt mérhetetlen düh lett úrrá rajtam, és görcsösen szorítottam a telefont, mikor meghallottam a hangját; másrészt rettentően örültem, hogy végre itthon van, és találkozhatok vele. Ez meg is történt, hiszen már az autójában ültem és épp az egyetemről folytattunk eszmecserét. – Látod: én ezért poénkodtam el az egészet. Merthogy nem ez volt szívem vágya, így nem csalódhatok abban, nem igaz? Bár meg kell hagyni, rohadtul nehéz az egész, de valamire vinnem kell. Arra nem alapozhatok, hogy én leszek egyszer a Lotte góréja. –vontam meg hanyagul a vállamat. Ha nagyon akarnám azt az egészet, tennék érte, de mivel a nővérem is előttem van, őt nem lenne szívem eltakarítani az útból. Akármennyire a falra tudnék mászni tőle, mikor anyáskodni próbál, mégiscsak az édestestvérem, akit szeretek. Csak ezt soha nem mondom neki. Na meg ott az a másik dolog is, ami megakadályoz benne, vagyis sejtem, hogyha kiderülne, tuti lekerülnék arról a listáról. Talán meg kéne lépnem végre a sakk!-ot? – Legfeljebb szakot váltasz, ha mégse jön be annyira. Szívesen várlak Had- és Biztonságtechnikain –vigyorom őszinteséget sugárzott, mert tényleg komolyan gondoltam azt, hogy jöjjön át. Bár biztos vagyok benne, hogy nem fog, mert akkor azt jelölte volna be, vagy tévedek? Áhh, mindegy. – Szeljük át a külvárost, aztán majd találunk valami helyet. Az autód meg tetszik, elfogadnám, csak nem ártana megtanulnom vezetni. Most mondanám, hogy szerencsés vagy, amiért az apád ilyeneket vesz neked, de tekintve a történteket… inkább a bocsánatkérést választhatta volna. Lehet nekem is be kellene rágnom az apámra, és akkor kapnék egy autót? –nevetve tettem fel a kérdést, amit poénnak szántam, hiszen ezért is volt ilyen jó hangulatom. Csak sejtéseim vannak, hogy milyen lehetett JiHyuk-nak átélni a dolgokat, mert reményeim szerint nekem nem lesznek ilyen gondjaim, aztán ki tudja. Lehet, hogy én is kapni fogok egy telefont, hogy tűnjek el még az országból is, ha élni akarok. – Ott fordulj jobbra –kértem meg a haverom, bár, hogy miért pont arra, azt nem tudom. – Azt hiszem erre van egy ház, aminek van egy medencéje. Beszökhetnénk. –Micsoda ötlet egy elvileg biztonságtechnikai hallgatótól, nem igaz? Mindegy is, remélem JiHyuk benne van a dologban.
Borzasztóan örülök, hogy minden rendben van Minho és köztem és hogy nem lett hosszútávon, avagy véglegesen mérges rám, amiért olyan hirtelen eltűntem. Nyilván mindig mindenre van megfelelő magyarázat, nekem is megvolt a magam érvei, de valamilyen szintem együtt éreztem vele és emiatt bűntudatot is érzek a mai napig. Habár még mindig azt vallom, hogy jól cselekedtem azzal, hogy nem hívtam fel egyszer sem. A telefonos kapcsolatteremtés mindig egy könnyű módja az információk ellopásának és ki tudja mit műveltek volna a sráccal abban az esetben, ha rajta keresztül akartak volna megtalálni engem. Számomra már nincs kizárt variáció, noha elég kevés volt a valószínűsége ennek, ez tény. De most, hogy újra visszatértem Seoulba, megkísérelhetem visszakapni a régi életem. Ugyanolyan sosem lesz, de egy próbát megér. - Én szurkolok neked! Menni fog a szak – biztatom, majd mesélek egy kicsit magamról, mármint az én elhivatottságomról, ami bár megfontoltabb választás eredménye volt, nem kevésbé nehezebb. - Ki tudja, lehet a végén ott kötök majd ki. De azért nem adom fel egykönnyen, meg hát kitartó vagyok, ezt tudod. – A programozói sem rossz, és bár jelentkeztek már a nehézségei, valamint biztosan vért fogok izzadni mire elvégzem, mégis ígéretes hivatásnak tűnik. Együtt gondoltam eldönteni az útitervet, amit fel is teszek egy kérdés formájában Minhonak. Csak viszonylagos helyet határol be, így bőven van szabadságom megválasztani az útvonalat, mely például dugó esetében előnyös. Most már talán lecsengett a szokásos nappali forgalom, de ki tudja mibe fogunk belekeveredni. Egy lámpánál elfordulok, majd nem sokkal utána ráhajtok a hídra. Alattunk elterül a csodálatos Han-folyó, mely annyira hiányzott, hogy a Temze csak egy mocskos pataknak tűnt mindvégig. Eszembe jut pár emlék, míg a hídon gurulunk át. Az egyik nem éppen szép, vagyis amikor ott álltam a Temze partjánál és megfordult a fejemben, hogy leugorjak egy hídról. De szerencsére gyorsan elillant ez a gondolatfoszlány és erőt vettem magamon, mondván, hogy nem adom ilyen könnyen az életem. - Még mindig nem tudsz vezetni? – kérdezem, de inkább csak szívatni akarom ezzel a kérdéssel, valójában nem lepődök meg annyira és természetesen semmi probléma nincs azzal, hogy még nincs jogsija. Sokan így vannak ezzel, én meg csak egy buzgó pöcs voltam anno, aki mindenáron jogsit akart, mert elege lett, hogy az anyja folyton leküldi a boltba gyalog, ráadásul a város nem éppen közeleső áruházához. Minho is jól látja a dolgokat, mármint ami az apámmal kapcsolatos. Valójában nem is akarok hosszasan rágódni rajta, még a végén ismételten felhúznám magam. Azonban kérdése nem úgy jön át, mint ahogy azt ő szeretné. Sokáig nem is válaszolok, csak búskomoran bámulom az utat magam előtt. Ilyen élmények és tapasztalatok után sosem keltenék felesleges feszültséget a családomban, főleg nem apám és köztem. Inkább elfojtom a bennem lévő kiábrándultságot és próbálok ezek ellenére is pozitívan viszonyulni hozzá, még ha az esetek többségében szomorú a pofám. Persze tudom, hogy csak viccel a haverom és ő sem tenné meg, hogy ily módon szerezzen meg egy autót. Egyszerűen csak rosszul vetül le bennem a közleménye és erről az emlékek tehetnek, mindazonáltal igyekszem leplezni azt a pillanatnyi komolyságomat is és felvenni a mosolyát. - Nem hiszem, hogy beválna – reagálom le végül viszonylag egyszerűen. Amikor mondja, hogy forduljak balra, én engedelmesen úgy teszek, bár meglepem egy picit. Egy olyan útra kanyarodunk be, ami elég széles és feltűnően kihalt. A kezdeti szakaszán rátaposok a gázra, a motor felbőg és hirtelen durván megnő a sebességünk. Az egyenes vonalon Minhora pillantok, mert érdekel az arckifejezése, de nem hagyom rajta sokáig a tekintetem. Jön egy kilencven fokos kanyar, aminél még szép hogy fékezek, de még így sem a normális sebességgel veszem be és a kocsi hátulja egy kicsit kifarol. A driftelés menő dolog ám! Szerencsére ura vagyok a helyzetnek és – bár biztonságosan nem, de – épségben száguldunk tovább azon az útszakaszon. Még a gázra lépéskor hallottam a medencés sztorit, mely jól hangzott és reménykedek benne, hogy elkalauzol oda a srác. Addig is megajándékozom egy instant száguldási élménnyel.
Halottnak hittem, mikor nem találtam otthon. Jó, ez azért így eléggé túlzás, de mikor többször mentem el hozzá, és egyszer sem nyitott ajtót, már erősen élt bennem a gyanú, hogy valami nem stimmel. Sajnos ebbe a legrosszabb eset is beletartozott. Amit viszont elmesélt, egyszerre volt hátborzongató és izgalmas is, és féltésem nem vált alaptalanná. Azóta, ha tehetem, rajta tartom a szemem, és ha azt vesszük, akkor a helyében én is így cselekedtem volna. Muszáj lesz kitalálnunk valamit az ilyen esetekre, mert, ha legközelebb felszívódik valamelyikünk, legalább annyira tudjunk kommunikálni egymással, hogy minden oké, vagy valami. – Kösz, én is neked –vigyorogva jegyeztem meg a szakokkal kapcsolatban az egészet. Minden bizonnyal nem fogja egyhamar feladni az egészet, mégis jó lenne egy szakra járni vele. Lehet, hogy kettőnk közül én leszek az, aki szakot fog váltani, de ez a jövő titka. Közben áthaladtunk a folyó felett, s mint egy öt éves, aki elsőnek látja, úgy bámultam kifele a lehúzott ablakon. Mindig imádtam ott lenni a parton, noha a vízhez köt egy kellemetlen emlék is, de függetlenül attól, szeretek úszni. Meg veszélyesen élni. Elmerengtem, talán felvethetném, hogy menjünk oda, mire eszembe jutott az ötlet, JiHyuk egy kellemetlen témát kezdett feszegetni. Vagyis csak számomra az, és a kérdése is sértőnek mondható, ha nem ő lenne. Tőle nem veszem bántásnak, és ezt az is bizonyítja, hogy mindvégig vigyorgok. – Ha az ember seggét mindig fuvarozzák, a szülők feleslegesnek tartják, hogy a csemetéjük megtanuljon vezetni. Majd beiratkozok egy kurzusra, és összespórolok egy autóra is, hogy ne kelljen a szüleimre támaszkodni. Bár a papa úgy is megvesz mindent, amit kiejtek a számon, csak hát… Nem tudom, hogy meddig játszhatom ki a barátnő-kártyás lapot… –Értettem ez alatt azt, hogy majd bemutatom neki a barátnőmet ekkor, meg akkor, ha megkapom ezt, meg azt. Csak a bökkenő az, hogy soha nem lesz csajom, és soha nem is tudtam úgy nézni a lányokra, mint kellene. Meg ott van Jinnie is, aki miatt kavarognak bennem az érzelmek, szóval tényleg nem tudom, hogy hányszor játszhatom még ki azt a kártyát. Érződik közben a pillanatnyi csend, és sóhajtva néztem rá JiHyuk-ra. Nem állt szándékomban megbántani, vagy feltépni a régi sebeket, de amit kimondtam, azt kimondtam. Ha visszaszívom se lesz olyan, mintha nem tettem volna meg, szavaira pedig csak bólintok. Igaza van, nem válna be úgy sem a dolog, felesleges is lenne próbálkozni. Mikor ráfordultunk az útra, meglepődve láttam, hogy egy széles, de kihalt részre jutottunk. Hogy ezt JiHyuk fokozza, beletaposott a gázba, és a hirtelen jött lökettől az ülésbe préselődtem. – Haver… –hangom kicsit megremegett a kanyar láttán, de mikor driftelt egyet, kénytelen voltam megkapaszkodni valamiben. Pulzusom az egekbe szökött, szívem készül kiszakadni a mellkasomból, de arcomon a fagyott kép lassan feloldódik. – Te beteg állat! –nevettem fel, mikor már elillant a kezdeti sokk, és az adrenalin szétterjedt az ereimben. Már ezért a száguldozásért megérné jogsit szerezni, de így is élvezem, hogy ő vezet. Vigyorogva néztem rá egy pillanatra, lassítani viszont nem lassítottunk, amit nem is bánok. – A következő elágazásnál majd jobbra kell menni, és ott a második lehajtónál lefordulni. Ott lesz majd szemben a ház –adtam meg a hátralevő koordinátákat, és már csak rajta múlt, hogy odaérjünk. Ebben a tempóban max két perc, mert hát amilyen őrült módon veszi be a kanyarokat, lassítani sem kell. Azt viszont nem tudom, hogyan fogom kibírni, hogy szóval… mindegy. Talán a víz segít majd… vagy nem.
Szerencsés lehetek, amiért vannak olyan barátaim, akik ennyi idő távollét után is ugyanúgy viszonyulnak hozzám és közülük az élen Minho jár. Ő az, akit elsőre felhívtam és aki nem egyből - teljesen érthetően -, de viszonylag könnyen megbocsátott. Az, hogy az elején mérges volt rám, csak jobban igazolja, hogy mennyire jóban vagyunk és voltunk azelőtt is: a barátság egyben hűség és tisztelet is a másik iránt, ezért is várhatjuk el egymástól, hogy jelezzük, ha valami történik velünk én pedig csupán szavak nélkül eltűntem háromnegyed évre. Nagyon sajnálom, amit tettem, de a mai napig hiszem, hogy jól cselekedtem. Inkább elveszítek egy barátot, mint hogy miattam haljon meg, noha az előbbi is hatalmas fájdalmakkal járt volna számomra. De ebbe inkább ne is gondoljunk bele, a lényeg, hogy itthon vagyok újra, remélem lezárult az életem igazán veszélyes időszaka és most újra magam lehetek, az a koreai lökött srác, aki voltam és aki nem voltam Londonban, mert túlságosan ellepett a stressz. Ha Minhoról van szó még szép, hogy valami őrültségbe megyünk bele. A mai napon csak kocsikázást terveztünk előre, de mint mindig, most is jönnek közben ötletek, amik veszélyesebbek az eredeti tervnél. De a belvárosban még nyugodtak vagyunk, így csupán beszélgetünk, vagyis azé a főszerep. Megjegyzem, hogy még mindig nincs jogosítványa, de természetesen csak viccből, semmi gond nincs azzal, hogy még nem vezet. Minek is jogsi, ha nincs rá szükség? Ez így teljesen érthető, amúgy is tök sokba kerül és előszeretettel buktatják az embereket a vizsgákon. Nekem is valószínűleg csak azért van, mert szükségem volt rá. - De jó neked! - most mondom ezt úgy, mintha nem ismertem volna eddig Minho családi hátterét, pedig nem erről van szó. Mindig is irigykedtem rá. Mi sem vagyunk szegények, de mióta apámtól függetlenek lettünk, még inkább nehéz volt a helyzetünk. Itt Koreában középkategóriásaknak neveztük magunkat, mert apám illegalitása miatt akkora összeget nem halmozhatott fel otthon, Londonban pedig majdhogynem össze kellett kaparnunk azt a kis összeget is, amivel a mindennapi szükségleteinket fedeztük. Na az durva volt, mondjuk sokat dolgoztam, ahogy anyám is. Mégsem az volt ott a legnagyobb gondunk. Na de ennyit erről. A barátnős dologra egy pillanatra ránézek, túl sok idő telt el amióta utoljára találkoztunk és kissé elvesztettem a fonalat a kapcsolatok terén, de majd úgyis meg fogom találni az anyag végét. Az apámra még évekig lehetnék mérges, de semmi kedvem ezen bosszankodni, boldog és őrült akarok lenni, így akarok élni és nem gondolni a negatív dolgokra. Különben is örülök, hogy kaptam egy kocsit. Egy idő után elég a komolynak tűnő témákból, melyek nem is feltétlenül azok, de én most túlságosan is bolond vagyok ahhoz, hogy ilyen egyszerű beszélgetéseket folytassunk, így egy csendesebb utcához érve hirtelen tövig nyomom a gázt. Miért? Mert imádok őrültségekbe belemenni és a veszélyek sem ijesztenek meg, főleg egy ilyen év után, ráadásul ez más. Itt én diktálok, esetleg Minho, ha nagyon nem bírja és leordítja a fejemet azzal hogy "fékezz már te faszfej!". Az első szakasznál mindketten belepréselődünk az ülésünkbe, bár én jobban bírom, mert engem nem ér váratlanul a sebességkülönbség. Az ő arca viszont kicsit ijedtségről árulkodik, naná, hiszen megleptem az irammal. A kanyar előtt egy kicsit én is beparázok, ezért fékezek, de nincs sok időm a féktávnál, így elég gyorsan hajtom végre a kilencven fokos kanyart. A kocsi hátulja nem tapad be eléggé és az egész autó driftelni kezd. Pont így terveztem! Vagyis nem. Vagy mégis? Mindegy, életben maradunk mindketten és az autót sem vágom a falhoz. Bennem is felpezseg az adrenalin, imádom ezt az egészet. Nem válaszolok a jelzőre, csak elnevetem magam, most jobb inkább az útra koncentrálnom. Mikor mondja, hogy forduljak, jobban lelassítok, bár továbbra is többel megyek, mint a megengedett. A második lehajtó után már én is észreveszem a házat és lendületesen megállok a kaputól nem messze a sövény mellett, ott nehezen tudják meglátni az autót. Leállítom a motort és gonoszan Minhora nézek. - Tudtad jól, hogy beteg állat vagyok, mégis velem jöttél - figyelmeztetem, hogy nem vádolhat meg, ő mindenben benne van és ezt jól tudtam, amikor rátapostam a gázra. Igaz, a londoni botrány még jobban kimosta az agyamat. Lehet pszichológushoz kéne járnom.De tudod mit? Szarok rá! Ez az én életem, úgy élem, ahogy akarom. - Valld be, hogy tetszett! - mondom miközben kiszállok és becsapom magam mögött szemtelenül az ajtót. Ránézek a házra és a sövénytől nem annyira látható, de azért kivehető medencére. Mi tényleg nem vagyunk normálisak! Apám megfertőzött az illegalitásával. Baszki, most készülök betörni egy házba, noha annak valóban nyitva van a kapuja. De mi csak szórakozunk, semmi több. Elnézek az út felé, amerről jöttünk és kicsit hallgatózok is, hátha már észrevettek volna minket és a rendőrség a nyomunkban lohol. Azonban nem hallok semmilyen szirénát, szuper, akkor nem figyelt fel ránk a police és még csak nem is okoztunk tömeges balesetet. Megnyugodva nézek vissza a srácra, majd őrülten elröhögöm magam a tervünkön. - Mi nem vagyunk normálisak - jegyzem meg úgy, mint aki már eldöntött valamit és azt mindenképpen véghezviszi. De így jó az élet. Majdnem együtt lépünk be a kapun és nem sokkal később elénk tárul a nagy medence. Elvesztem a józan eszem - van még olyanom? - és egyszer csak ledobom a földre a pólómat, majd elkezdek futni a medence irányába. Meg sem állok, hanem egyből egy bombát ugrok a vízbe. Hogy kié a medence? Fogalmam sincs. Itthon vannak-e? Mit tudom én, de nem is érdekel. Majd ha kell, akkor futunk.
Hogy is vannak sorban a lépcsők? Haver: a személy, vagy személyek, akik hülyeségekben ugyan benne vannak, de mikor a legnagyobb szükség lenne a segítségükre, akkor cserben hagynak. Barát: a személy, aki mindig ott van, amikor kell, és ez a legfontosabb különbség közte, és a haverok között. Ezért vallom azt, hogy barátból csupán egy lehet az embernek, és nekem JiHyuk az. HyunWoo-t leszámítva, de ő olyan, mintha a bátyám lenne, családtag és ő kivételt képez, mert egyik kategóriába se tartozik bele. A barátságunk töretlenségét az is bizonyítja, hogy az a háromnegyed évnyi eltűnése mit sem csorbított rajta. Persze nem esett jól, hogy nem volt itt és eléggé haragudtam is rá, de a tényeket ismerve, minden normalizálódott, és újra együtt vetjük bele magunkat a hülyeségekbe. Mint most is, épp autózgatunk, és ki tudja hova vezet az utunk. Csak hát ezt is el lehet rontani egy apró kis megjegyzéssel, amire elsőnek felhúztam magam, de utána le is nyugodtam. A pillanat heve mindenre képes, és néha előbb fújon fel magam, mint realizálnám a dolgokat. Most is ez történt, hiszen későn esett le, hogy csak viccelt azzal, hogy még nincs jogsim. Az indokom kifejtése után lezártnak tekintettem az egészet, mert felesleges lett volna tovább rágódni ezen. Úgy se lesz egyhamar jogsim, ha csak nem állok a sarkamra, és vágok bele saját költségre, amit a szülők úgy is megtudnának. Ráadásul időm se lenne eljárni, mert látástól-vakulásig bent vagyok az egyetemen, és örülök, ha néha van egy kis szabad időm. Azt meg olyan személyekre szeretném pazarolni, akik számomra fontosak, mint például JiHyuk is. Ahogy most is, vele töltöm azt a kevéske kis időt, és épp őrültségre készülünk. Meg is teszi az első lépést azzal, hogy a megengedettnél jobban beletapos a gázba, aminek hatására szépen az ülésbe préselődtem. Az arcomon minden jelenlegi érzelmem tükröződött, és a drift se tett jót neki, de amint bevettük azt a kilencven fokos kanyart, vigyorom lett. A feloldódásom után, még jobban élveztem a száguldást, de sajna a driftelések ki fognak maradni, ugyanis az utasításaim miatt, meg is érkeztünk oda, ahova az úti célunk vezetett. – Imádtam, hidd el, csak váratlanul ért a padlógáz. –Egyáltalán nem hazudtam, meg láthatta is rajtam, mikor bent ültünk az autójában. Mert időközben már kiszálltunk, és a ház felé indultunk meg. Nem láttam mozgást, szóval biztosan nincs itthon senki sem. Követtem JiHyuk-ot a kapun át, egyenesen a medencéhez. A cipőimből bújtam ki, mikor ledobta magáról a pólót, és ugrott is azonnal egy bombát. Ha nem lenne jó egyensúlyérzékem, biztosan elestem volna, és nem azért, mert a fűzőm kibontása problémát okozna, hanem mert eddig nem figyeltem fel arra, hogy… milyen jól is néz ki. De miket is gondolok én? Hisz a legjobb barátom, Min Ho, hülye vagy. Megráztam a fejem, és vigyorogva vettem le végre a cipőlket, dobtam le a pólót, meg a nadrágot, és ugrottam a bombát. Nevetve csobbantam a vízbe, egészen a medence aljáig elmerülve. Egy pillanatra bevillannak a régi képek, hogy majdnem életemet vesztettem a tóban, de ez itt más volt. Itt volt alja a feneketlen gödörnek; önszántamból ugrottam a vízbe; és van még levegőm is, aminek a segítségével máris a felszínre úsztam, és a medence széléhez mentem. Tekintetemmel rögtön a másikat kerestem, s amint megláttam, vigyorogni kezdtem. – Nagyon jó a víz, örülök, hogy idejöttünk. Mellesleg… te gyúrtál, ameddig Londonban voltál? –Muszáj volt rákérdeznem, meg egyszerűen nem tudtam nem pofátlanul végigmérni. Sajnálom, a srácok jönnek be, de JiHyuk-ra soha nem tudnék úgy nézni, mint akibe bele lennék zúgva, csupán jól néz ki, és ezt meg is jegyeztem… azt hiszem.
A hozzászólást Shin Min Ho összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. 9 Okt. 2016 - 10:57-kor.
Oké elismerem, tényleg kicsit hirtelen lépek rá a gázra, de ez szerintem pont így a jó. Mondjuk nem tudom, mennyire élvezte volna jobban magát Minho abban az esetben, de talán így is elérte a hatást, legfeljebb egy kis ijedtség után, amit látok arcán. Az ő helyében én is hasonlóan reagálnám le, de mivel én vezetek, megszabhatom bizonyos mértékig, hogy mi legyen és ezúttal élek is ezzel a lehetőséggel. Csak mert nem vagyok normális. Igen, ez a válasz minden cselekedetemre jó indok lesz. A nagy tempó egyébként veszélyes olyan szempontból, hogy bármikor elég ugorhat egy járókelő, netán másik autó és akkor szerintem nem kéne elképzelni, hogy mi történne, valószínűleg frontális ütközés és ennek elkerülésében csak reménykedni tudok, elvenni a gázt nem szándékozok, ahhoz túl jól szórakozunk. Egy kanyar után Minho is élvezni kezdi, noha nem tudok sokat rá figyelni, mert nem árt az utat figyelnem, nemde? Én baromira élvezem, hogy a szél erősen tépi a hajam és az adrenalinszintem is megemelkedik elég rendesen. Imádom a sebességet és végre ezt kiélhetem. Mikor Minho mondja, hogy merre kell menjek, akkor kissé lelassítok, hiszen számomra ismeretlen az a terep, pontosabban az a ház, ahová tartunk, lassabb tempónál pedig jobb játszani a GPS-szel. Jó, azért az a "lassítás" azt jelenti, hogy már nem száguldozok és a motor sem bőg olyan hangosan, hanem csupán húsz-harminc kilométer per órával többel megyek, mint a megengedett. Le is fordulok ott, ahol kell, majd hamarosan megpillantom a barátom által említett házat. Csinoska! Az látszik rajta, hogy nagy kertje van és akkor feltételezhetően ott lesz a medence is. Leparkolok a sövény mellé és egyből Minhora pillantok egy irritáló vigyorral az előbbi száguldásra utalva. De hát ismer, tudja jól, hogy egy agyilag károsult elmebeteg barom vagyok és ő mégis beült mellém. Ez aztán a bizalom! Tetszett neki és ezt a kérdésemre, vagy inkább kérésemre be is vallja. Persze, a padlógáz talán nem esett túl jól neki. Lehet mégis inkább szólnom kellett volna róla, bár én is csak ott döntöttem el, akkor ott helyben jött az ötlet és nem előre megtervezett volt. - Bocsi - mondom, de nem éppen sajnálkozva, inkább aranyosan, akár egy kiskutya. Ez nem jellemző rám, de most előtör belőlem. Ha hozzám közeli személyekről van szó, akkor képes vagyok rövid időkre édesnek és aranyosnak lenni, de ez még csak Minhoval és Hiroval történt meg, másokkal nem is hiszem, hogy lehetséges. Kiszállok az autóból, majd megállok mellette. Fülelek, hátha hallok valami szirénaszót, de semmi hasonló nincs, így megnyugodok. Semmi kedvem most bajlódni a rendőrséggel, ha mégis megtalálnának, abból valószínűleg autós üldözés lenne, aminek a végén vagy karambolozunk, vagy kifogy a benzin. Szóval előbb-utóbb elkapna a rendőrség és akkor anyám szívrohamot kap, hogy már a fia is belekeveredik ebbe az életbe és nem csak a férje. Amúgy meg fogalmam sincs, hogy hogyan csinálja apám. Őt még sosem kapták el, de szerintem a rendőrség még csak nem is gyanakszik rá. Mondjuk én sem tudom, hogy pontosan mit tevékenykedik, de jobb is amíg nem tudom. Aztán belecsapunk a lecsóba és bemegyünk a kapun, mely meglepően nyitva volt. Persze lehet ez csak az én hülyeségem, hogy mindig mindent zárni kell, Londonban ez a végtelenségig belém ivódott és még most is így teszek. Először arra tudok gondolni ebből, hogy itthon vannak a ház tulajdonosai, de mivel Minho is annyira határozottan megy előre, így én is ezt teszem. Beljebb érve megpillantom a medencét, mely roppant csábító. Egyből leveszem a felsőm és nekifutásból beleugrok a medencébe. Nem mély annyira, egy átlagos medence és semmi több. Kicsit hideg, de nem érdekel. A bomba után Minho felé nézek, akivel találkozik a tekintetünk és intek neki, hogy jöjjön már, mert jó a víz. Kicsit elbambul, vagy csak éppen meggondolja magát. Nem tudom miért fagy le, de aztán ő is lekapja magáról azt, aminek nem kéne vizesnek lennie és már ugrik is mellém a vízbe. Basszus, egy idegen ház idegen medencéjében úszkálunk. Én élvezem, ez az igazság. Minho kiúszik a szélére, én megmaradok a közepén és lubickolok ott kicsit. Tekintetemmel persze követem. - Jó házat néztél ki. - De hogy hogyan és mikor szerzett tudomást erről a házról, valamint arról, hogy nyitva van a kapuja, el sem bírom képzelni. Meglep, hogy észreveszi a testemen megejtett munkát, ez jó érzéssel tölt el, még ha a háttértörténete nem boldog sztori. - Öhh, ja, gyúrtam Londonban. Muszáj volt. - Belőlem sosem lesz testépítő, de kellett ott, hogy erősebb legyek, mert csak így volt esélyem a túlélésre. Talán nem is tudtam volna kiszabadulni a kötözött székből, ha nem edzettem volna, vagy bizonyára meghaltam volna, amikor Hiroval elestünk a motorral. - De te is jól nézel ki - utalok rá, hogy biztosan csinált valamit mialatt nem voltam Koreában. Az ázsiai kultúrában egyébként sem ritka, vagy baljós az, ha két srác megdicséri egymást. Ez csak gesztus és még őszinték is vagyunk. Kezdek éhes lenni, de semmi kaját nem hoztam. Ekkor ugrik be az az őrült és teljesen zakkant ötlet, hogy akkor már azt is megnézhetnénk, hogy nyitva van-e a háznak a hátsóajtaja, az ami a medence felé néz. Azért párszor még én is átgondolom ezt, mert azért ez mégis csak nagyon durva dolog. Gyakorlatilag betörnénk egy idegen házba. Végül úgy vagyok vele, hogy egy életem, egy halálom, így szép az élet, vágjunk bele. - Nem nézzük meg, hogy nyitva van-e az ajtó? - bökök ujjammal a hátam mögötti kis ajtóra. Miattam fog Minho is a sittre kerülni. Borzasztó egy ember vagyok.
Bocsánatkérését elfogadtam, aranyos kiskutya nézése miatt pedig alsó ajkamat haraptam meg, még mielőtt elpirulok itt neki. Aztán meg magyarázkodhatnék itt neki, hogy miért is szökött a vér az arcomba, s még bolondnak is nézne a végén. Vagy azonnal beszállna az autójába, és elhajtana, maga mögött hagyva engem a semmi kellős közepén. Egyáltalán nem esne jól, mert bár a cím látszódik a postaládán, azért nem lenne jó felhívni a sofőrt és iderendelni. Mert neki is magyarázkodnom kellene, és ehhh… kinek lenne rá szüksége, nem igaz? Az ajtó nyitva, ami meglep, meg nem is számítottam rá. Ha zárva lett volna, az sem jelentett volna nagy akadályt. Könnyedén át lehet mászni, meg van a pénztárcámban egy kis meglepetés a záraknak. Nem vagyok betörő, csupán az egyik órán tanultuk ezeknek a feltörését, és muszáj volt beszereznem a lockpick-et, és ha kell, előszeretettel hasznosítom is. Ott egy kibaszott medence, és ha elzárnak tőle, akkor a cél szentesíti az eszközt. Szerencsére nem kellett alkalmaznom, könnyedén bejutottunk. JiHyuk már ugrott is a vízbe, én azért még ledermedtem egy pillanatra, de pillanatokkal később, már landoltam is mellette. Ameddig volt elég levegőm, lent maradtam, de aztán azonnal felmentem a felszínre és a medence széléhez mentem. A barátom nem követett, ő inkább lubickolt még, amit mosolyogva néztem, meg megjegyeztem mellé valamit. Vagyis inkább kérdésbe fojtottam a rejtett bókot, amit legnagyobb meglepettségemre vissza is kaptam. – Köszi, bár én nem gyúrtam. Vagyis csak a kötelező kondit végzem el, aztán ennyi –aprón megvontam a vállamat, mert hát nekem nem tervem izomkolosszusnak lennem. JiHyuk viszont minden bizonnyal sokat edzett, és nem is áll neki rosszul az izomzat. A múltja miatt tuti rászorult, és örülök neki, hogy túlélte az európai kalandját, és visszatért a hazájába. Kár, hogy nője van. – Nézzük hát –vigyorogva pattantam ki a medencéből, miután gyorsan elhessegettem a csúnya gondolatokat a fejemből, és már lépkedtem is az ajtó felé, amire bökött. Ha nem lenne ilyen jó idő, minden bizonnyal dideregve futnék vissza az autóhoz, hogy kivegyem belőle a törölközőt, –amit természetesen nem hoztunk, mert nem volt tervben az úszkálás– de így kisebb tócsákat hagytam magam után az ajtóhoz vezető úton. Kezem rátettem a kilincsre, és nemes egyszerűséggel nyomtam le, mintha csak a saját házamba készülnék bemenni. – Zárva. –Csalódottam vettem el a kezemet a fémről, és fordultam JiHyuk felé. Tényleg zárva volt, mert próbáltam tolni és húzni is, de semerre nem mozdult az ajtó. Viszont mielőtt megszólalna, csalóka vigyort villantottam. – De nem sokáig! –Villámgyorsan szeltem át a köztem és a földön heverő ruháim között a távolságot. Kis híján seggre is ültem a csúszás miatt. Felkaptam a nadrágom, kivettem a tárcám, és abból is a kis szerkezetet, majd mentem is vissza a zárhoz. Térdre ereszkedve hajoltam oda a szerkezethez, és közben reméltem, hogy a barátom is ott lesz mellettem. – Fél pillanat, és szezám tárulj lesz. –Már illesztettem is lockpick-et a helyére, nyelvem hegyét kidugva koncentráltam a feladatomra. Nem mértem az időt, talán egy két másodpercet tévedhettem, de a zár már kattant is. Vigyorogva keltem fel a földről, és nyomtam le a kilincset. Az ajtó megadta magát, könnyedén be tudtam lökni, és léptem be a házba. – Otthonos, bár nem kéne. Nézzük meg a hűtőt! –Szélsebesen száguldottam be a konyhába, és nyitottam ki az említett berendezés ajtaját. – A ház lakói biztos nem bánják, ha meghívlak egy szendvicsre –nevetve néztem hátra JiHyuk felé, majd vissza a hűtőbe és kezdtem el kipakolni mindenféle alapanyagot. Ügyetlenkedve, telt kezekkel löktem be a szerkezet ajtaját, tettem le a cuccokat a pultra, és álltam neki a szendvics készítésének. – Rohadt nagy szarban lennénk, ha most állítanának haza a tulajok –jegyeztem meg csak úgy mellékesen. Vajon mennyi esélyünk lenne meglépni? Tuti nem sok, de ebbe most nem akarok belegondolni. Inkább fogtam egy szelet szalámit, sajtot meg még egy két dolgot és rápakoltam a kenyérre. – Jó étvágyat –toltam oda a barátom elé, és miután elkészítettem még egy ugyanolyan szendót, én is enni kezdtem.
Mindeközben a főbejáratnál lévő riasztó leadta a jelzést a rendőrkapitányságra. A berendezésen lévő piros színű LED, hangtalanul villogott, pont azért, hogyha betörnek, az illető(k) ne tudjanak a kiérkező járőrök érkezéséről. A kapitányságon észlelték a beérkező riasztást, és már elindultak a megfelelő egységek. Messze vannak még, a két srácnak bőven van még idejük, de talán nem ártana kicsit sietniük az evéssel és a szórakozással.
Benyitunk a kapun és belőlem egyszerűen az összes aggodalom elpárolog, meglátva a medencét nem tudom magam visszafogni, hanem egyből veszem le a pólómat és ugrok a vízbe egy bombát. Nincsenek itthon a ház tulajdonosai, ez szinte biztos, de ha mégis, akkor pár percen belül felfigyelnének a zajra, de mivel továbbra is nyugodtan lubickolok, feltételezhetőleg jó a megérzésem. Minho még vár egy kicsit, majd ő is hozzám hasonlóan beugrik mellém. Kellemes a víz, főleg azért, mert illegálisan fürdünk benne és ilyenkor minden tökéletes. Mondjuk lehet nem ez az első alkalom, hogy betörnek a kertbe és ezt tudva a lakók simán önthettek volna elég mennyiségű lúgot a medencébe, hogy megszívják a rosszalkodók, de ez a bomba előtt meg sem fordult a fejemben, meg ezzel a trollkodással magukat is becsaphatják és a végén rosszul sül el a dolog. Na de mindegy is. Minho megdicséri a testem, amire nem számítottam, de annál inkább jól esett, talán azért, mert nem az a cél lebegett a szemem előtt, hogy minél kigyúrtabb legyek, hanem hogy minél erősebb és fittebb és milyen jól gondoltam, hogy erre szükségem lesz. Ha nem edzettem volna, talán halott lennék. Viszont lehet csak az emlékezetem csal, de szerintem Minho is kigyúrtabb lett azóta, ezt meg is jegyezem neki, mire kiderül, hogy van benne valami. - Az sem rossz. - Kötelező vagy sem, akkor is kondi és akkor is csinálta. Meglepően hamar és lelkesen egyezik bele az ötletembe, amely tán még őrültebb, mint az eddigiek. Basszus már, betörök egy házba, még ha nem is rosszindulatból, hanem szimplán szórakozásból. Hát, valaki a könyveket olvassa jobbról balra, lentről fel és fordítva, valaki pedig betör egy idegen házba. Ízlések és pofonok, de inkább az utóbbi, amiből most nagy lesz, ha nem vigyázunk. Kimászunk a medencéből és vizesen a bejárati ajtóhoz lépünk. Minho lenyomja a kilincset és együtt konstatáljuk, hogy zárva. Igaz, ha az is nyitva lenne egy ennyire gazdag családnál, az súlyos hiba lenne tőlük. Csalódott pofát vágok, elvégre nem sikerül megvalósítanunk az elhatározásunkat, mire a barátom elmosolyodik és felettébb optimistán szólal meg. Nem értem mit akarhat, csupán egy helyben állva nézem végig, hogy visszamegy a ruháihoz és visszajön. Letérdel és piszkálni kezdi a zárat a lockpick-kel, nekem meg mindezek alatt leesik az állam, hogy ő honnan tud ilyeneket. - Mi a franc! Valld be őszintén, hányadszorra csinálod ezt? - Ez így elég bizarr, úgy ért a zárak feltöréséhez, mintha született betörő lenne, noha pontosan tudom, hogy nem az. Lehet ezentúl félnem kéne mindenkitől? A poén az, hogy megfogadtam magamnak, hogy nem fogok többet rettegni, ha megölnek, akkor így jártam, de elég volt abból az érzéskombinációból, amit Londonban éltem át hónapokon keresztül. Kis idő után a zár kattan és az ajtó nyitva áll előttünk. Beljebb lépünk, de immáron Minho a bátrabb már, én csak egy szót hajtogatok magamban folyton: fuck you, fuck you, fuck you! A hűtő már elvonja a figyelmemet arról, mit is teszünk pontosan és mivel elég éhes vagyok, lehuppanok a pulhoz és engedem, hogy Minho csináljon nekem egy szendvicset. - Valószínűleg nem bánják, hallom ahogy mondogatják: "egyetek fiúk nyugodtan, nehogy éhezzetek." - mondom miközben úgy teszek, mintha fülelnék és próbálom nem elröhögni magam. Leül velem szemben és elkezdi kenni a kenyeret én meg a hajamat rendezem, mert úgy áll mint a démonok pokla. Teljesen igaza van, ha most nyitnának be a tulajok, az vicces szituáció lenne. - Az biztos, de amúgy mit látnának? Benyitnak és észreveszik, hogy két srác ül a konyhában és szendvicset eszik. Szerintem frászt kapnának, de végtére is nem csinálunk semmit. - De hát nem? Tökre szelíd és ártatlan srácok vagyunk. Megkapom a kajám és egy mosollyal köszönöm meg neki, ugyanis egyből tömni kezdem a pofám. Körbenézek és mi tagadás, tényleg elég pénzes egy család lehet, bele sem merek gondolni, hogy melyik nagyobb cég vezetőjévé a hely. - Az érthető, hogy nekem olyan év után, amilyent át kellett élnem Európában kicsit bekattantam és megőrültem, de neked jobban kéne vigyáznod magadra. Mármint, gyakorlatilag elvesztettem az apámat, anyám is elég instabil mentális állapotban van, sok barátom szóba sem áll velem. Nem sok veszíteni valóm van, viszont neked igen. Belegondoltál már, hogy mit szólnának a szüleid, ha megtudnák, hogy börtönbe kerültél betörési váddal? - Muszáj felhoznom ezt a témát, mert aggódok érte. Én már tényleg máshogy nézek magamra és az életemre, mint eddig, de nem akarom, hogy Minho is így fogja fel a jövőjét. Neki ahhoz túl jó sorsa van és most lehet, hogy túlzok, de tényleg féltem őt. Ha elkapnak, csak engem tegyék. Igaz, az nem teljesen helyes, hogy nincs veszíteni valóm, elvégre anyám talán bele is őrülne ha elfognának, Hiro is ott van nekem és a kapcsolatunkat nem akarnám még azzal is terhelni, hogy börtönben csücsülök. Túl sokat szenvedtünk mi ketten már ahhoz. A komoly szavakat és a csendet, mely a házban uralkodik egy éles, ám még halk zaj zavarja meg. Szirénák! Kikerekedett szemekkel nézek Minhora, a szendvicsemet éppen, hogy sikerül megennem. pár másodpercig csak dermedten nézek a magam előtt lévő srácra, majd felfogom, hogy mekkora bajban is vagyunk és hogy amitől féltünk, beigazolódott, noha sejtésem sincs, hogyan jöttek rá. - Baszki! - Pattanunk fel egyszerre a székből. Nem hittem, hogy ennyire ügyetlenek voltunk, mármint a hátsóajtó felől sövény van és nem nagyon láthattak meg minket. Nem is érdekel hogyan történt ez, a hangokból leszűrőm, hogy elölről közelednek az autók és nem onnan, ahonnan mi jöttünk, így egyből futni kezdünk a medence felé. A kezdeti rémület fura módon mégis eltűnik és felváltja a röhögés és az adrenalin keltette izgalom. A medencénél tartok, mire a rendőrség megáll a ház másik oldalán és kezdenek kiszállni a kocsijukból. A ruhámért kapok és egyből veszem is fel a földről, de a kocsikulcsot kiejtem alóla. Még szerencse, hogy észreveszem, de ez ad a rendőröknek méni lehetőséget, hogy utolérjenek. Minhoval együtt sietek az autómhoz, de ha lemarad, nem futok el előrébb, végig mellette maradok. - Hagyd a picsába a ruhát, csak vedd fel a földről és fussunk! - Nehogy elkezdjen öltözködni, mert az tuti rácsot jelentene. Nem tudom, mit érzek. Félek? Talán egy kicsit, de ez mégsem olyan, mint ami Londonban volt. Ha elkapnak, nem halok meg, nem kínoznak meg és semmi ilyesmi. Mindazonáltal az ember sokat lát hasonló menekülőakciókat a filmekben, íme most mi is megtapasztalhatjuk a saját bőrünkön milyen is az és ez a valóság. Nincs második esély, nem lehet felállni a tévé elől és inni egy kávét.
Eddig se voltunk kispályások. Egy idegen ház medencéjében lubickolni, már önmagában is magánlaksértésnek számít, s ha még a házba is bemegyünk úgy, hogy a zárat megpiszkáltam, az egyenesen betörésnek minősül. Ha elkapnak a zsaruk, nem tudom, hogy melyikünk lenne nagyobb szarban. JiHyuk, aki eddig menekült és az életéért küzdött; akt nagy valószínűséggel senki nem hozna ki a sittről, bár ebben nem vagyok biztos. Mondjuk én megtenném, de az én jövőm is kétséges lenne abban a helyzetben. Ha én kerül rácsok mögé, s ha le is tennék értem az óvadékot, örökre elásnám magam a szüleim előtt; leégetném nagyapát és búcsúzhatnék az örökösödési listáról. Utóbbi talán úgy is meg fog történni, ha kiderül, hogy… – Éles helyzetben elsőnek. Eddig csak órán bütyköltem zárakat, de biztos voltam abban, hogy sikerem lesz. Azon viszont én is meglepődtem, hogy ilyen gyorsan feltörtem. –Mert ezen nincs mit szépítenem: feltörtem a zárat, és kész. De legalább bejutottunk, és az a csodálkozás, amit JiHyuk mutatott, egyszerűen boldogsággal töltött el. Mindig is élveztem, ha valakit elkápráztathatok valamelyik képességeimmel, és ezt most sem volt másképpen. Úszkáltam a pillantásában, és ennek fényében léptem beljebb a házban. Azonnal a konyhába mentünk, hiszen nem véletlen bütyköltem meg a zárat: kaja kellett. A barátom le is ült, én meg készíteni kezdtem a szendvicseket. Egészen tehetős család otthonát sikerült kipécéznünk, de próbáltam az egyszerűségre szorítkozni. Hiszen, ha le is bukunk, minél kevesebb kárt tegyünk, vagy úgy tudjunk innen elmenni, mintha itt sem lettünk volna. – Milyen éles hallásod van –nevettem fel azon mondatán, hogy hallja a szavakat. Elég durva képessége lenne, az már biztos. Közben befejeztem a szendó elkészítését, oda is toltam elé. Arra, hogy valószínűleg frászt kapnának a tulajok, abban a pillanatban, mikor meglátnának minket, nem reagáltam. Nyitottam volna a számat, mert terveztem mondani valamit, de JiHyuk újabb szavakat intézett felém. Azok viszont rögtön kedvemet szegték, s félig megevett szendvicsemet visszaejtve a tányérra, meredtem rá csendben. Eddig az foglalkoztatott, hogy egy olyan személlyel tölthetem el a napot, akit rohadt régen láttam, és nem érdekelt semmi, és senki. Ki akartam kapcsolni, boldog akartam lenni, őrültségeket csinálni. Olyan napot akartam, amikor nem kellett aggódnom. Viszont a felismerés szikrája könnyeket csalt a szemeimbe, és muszáj volt elfordulnom, hogy JiHyuk ezt ne láthassa. Habár későn tettem, és a felé eső arcomon végig is gurult egy csepp. – Vagy hagynának bent a sitten szenvedni, vagy letennék az óvadékot, és kitagadnának. Utóbbit úgy is megteszik, ha megtudják, hogy olyasvalakit szeretek, aki nem a másik nemet erősíti, de… Nincs de. Nem akarok börtönbe jutni, és téged se hagylak ott sínylődni, ha netalán úgy alakulna. Rohadtul sok veszítenivalóm van, ezt mind a ketten tudjuk, de ma úgy éreztem magam, mint egy átlagos srác. Egy olyasvalaki, aki balhézhat, aki őrült lehet egy napra, aki nem egy Lotte örökös. Csak és egyszerűen Min Ho. Nincs Shin, semmi megpecsételés, se maszk, se semmi. Az életemet veszteném el, ha elkapnak, és lesittelnek. Persze nem a szó szoros értelmében, de gyökeresen megváltozna minden. Azt viszont elmondhatom, hogy tudtam mire vállalkozok, mikor feltörtem a zárat, és életem egyik legjobb napját tudhatom a magaménak. Köszönöm JiHyuk. –Szavaimat néhol halk volt, leginkább a nevem körüli résznél. Persze az őszinteség áradt belőlem, vissza is fordultam felé, de csak csendben ettem a szendvicsemet. A szemeimet megtöröltem, s abban a pillanatban hallottam meg JiHyuk hangját. Nem fogtam fel, hogy miért mondja, de aztán más is megütöttem a füleimet, aminek nem kellett volna. Azonnal felpattantam, és futottam, ahogyan lábaim bírták. Aztán kapcsoltam, hogy a lockpick bent maradt az asztalon. Ha azt megtalálják, tuti megtudják, hogy ki is vagyok, hiszen az ujjlenyomat mindent el fog árulni. Habár a tányéron is, meg a kilincsen is ott lesz… de legalább azt ne találják meg. Visszaléptem hát, de bent voltak a zsaruk a házban. Sikerült időben visszaszereznem a kis édest, de ezzel levertem a tányért, ami a földre érve esett darabjaira. – MEGÁLLJ! –hallatszott a parancs, de én addigra már kint voltam az udvaron. Több láb zaja közeledett, ruháimat éppen csak fel tudtam kapni a földről. Bevágtam őket az autóba, és pattantam én is JiHyuk mellé. – Gázt! –Soha nem voltam még ennyire ideges, de az adrenalin is dolgozott bennem. Meg is indultunk abban a pillanatban, mikor bekötöttem magam, vagy már előtte, nem is foglalkoztam vele. A rendőrök még trappoltak utánunk, de JiHyuk nyomta a gázt. A fellélegzés viszont még hátramaradt, mert a szirénák hangosan és gyorsan közeledtek. – JiHyuk… –pillantottam hátra, és hangomból áradt a félelem, akármennyire is próbáltam leplezni. Nagyot nyeltem, és idegesen néztem inkább az utat. Ez így nem jó… nagyon nem.
Csak úgy lesek, amikor odaáll az ajtóhoz, megbirizgálja és kis idő múlva kattan az ajtó, jelezvén, hogy nyitva. Nem tudom, hogy féljek vagy ne ezentúl tőle, hiszen elég ijesztő, hogy ilyen taktikákat tanulnak és ha ide be tud törni, akkor bárhova, pontosabban az átlagházakhoz biztosan. Ez az én szempontomból különösen frusztráló, mert valós aggodalom volt Londonban mindvégig a betörés és megkínzás lehetősége, csak akkor nem én voltam az elkövető. Csupán odabent tudok megbarátkozni a gondolattal, miszerint ide mi betörtünk, mert nem tartom magam rossz embernek és tudom, hogy Minho sem az. Ez csak szórakozás számunkra, igaz elég elvetemült. Leülök egy székre a haverommal szemben és türelmesen várom, hogy megcsinálja a szendvicset, majd mihelyst átadja, nagyban elkezdek falatozni vele együtt. Természetesen mindkettőnkben felmerül az, hogy mi lesz, ha észrevesznek minket. Részletesen kifejtem, hogy mit gondolok erről, majd Minhot kérdezem. Egy biztos, nem lenne jó és válaszát hallgatva megerősíti, ő sokkal rosszabb helyzetben lenne mint én, hiszen nekem kevesebb veszítenivalóm van, mint neki. Egy valamire külön felfigyelek a szavaiból és talán ez az arckifejezésemen is megmutatkozik. Eddig nem tudtam pontosan, hogy melyik nemhez vonzódik, na nem mintha ez bármennyire is változtatna a mi barátságunkon. Még csak szóvá se teszem. - Nem fogom hagyni, hogy miattam összevessz a szüleiddel és annyi mindent elveszíts, előbb juttatnálak ki a rendőrségről, minthogy arról tudomást szereznének - mondom őszintén és nagyon büszkén azért, hogy mi ketten ennyire jól szórakozunk és nem számít, hogy illegálisan. Valahogyan csak meg lehetne oldani, hogy kiváltom én magam Minhot, vagy magamra veszem az ő bűnét is, így én kétszer olyan hosszú ideig leszek bent, de ő legalább nem szenved nagyobb bántalmat. Látom azt a cseppet legurulni arcán és ez nagyon megérint. Tudom, hogy ez nagyon komoly dolog, mégis bevállalta csak miattam, vagyis miattunk. Lehet meg fogjuk bánni, de ebben a pillanatban nagyon boldog vagyok, hogy ismét a régi legjobb barátommal lehetek. - Örülök, hogy nem tagadsz le a hosszú szünet miatt és hogy sikerült ezzel kárpótolnom egy kicsit. Én is köszönöm! - Gyorsan bekapom a maradék falatokat is. Van még pár nyugodt percünk, de aztán megtörténik a baj. A szirénákra először én figyelek fel és el is káromkodom magam ijedtemben. Minho is meghallja őket, mire azonnal futni indulunk. Eljutok az ajtóig, amikor látom, hogy a barátom még visszafordul valamiért. Legszívesebben elkiabálnám magam, de szerencsére van még annyi józan eszem, hogy ezt ne tegyem, elvégre nagyon közel vannak a rendőrök és a hangommal csak segítenék nekik. Sikerül kijutnunk a házból és mindketten veszettül futunk a szabadságunkért. Még sosem volt eddig ilyenben részem, csak a filmekben láttam. A valóságban elég ijesztő, de végül is élvezetes, csak kár, hogy komoly kockázat van a háttérben tétként. Felkapjuk a ruháinkat a földről és egyenesen kifelé az autóhoz rohanunk. A vezetőülés van közelebb a kerthez, ami jól jön, mert egyből bepattanok és amíg ráadom a gyújtást, addig Minho is beül mellém. Szavával egy időben taposok rá erősen a gázpedálra és indulunk meg nagy lendülettel előre. Elhagyjuk a terepet, de mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy nem áll meg itt a történet. A szirénákat továbbra is halljuk, noha kezdetben egyre halkulnak. Próbálom úgy megválasztani az utcákat, hogy minék messzebb jussak és a rendőröknek is nehezebb legyen utolérni. Ha Minhonak tetszett nemrég a gázolós produkcióm, akkor most bőven repetázhat belőle, na de így már sokkal veszélyesebb és nem is vagyok rá felkészülve, bizony én is félek, hogy valakit elütök vagy netán nekimegyek valaminek. Szerencsére ilyen nem fordul elő, csakhogy közben erősödnek ismét a szirénák, pont akkor parázok be, amikor kiérek egy viszonylag nagyobb útra. Nincs időm oldalra pillantani Minho arcára, de feltételezem ő is annyira be van szarva, mint én. Hallom és látom is a visszapillantóból közeledni a villogó autókat és muszáj kitalálnunk valamit, hogy lerázzuk őket, feltéve ha nem akarunk sittre menni és tönkretenni Minho életét. Egy kereszteződésnél éppen pirosat kapunk, azonban nem tehetem meg, hogy megállok. Őrültség, de bíznom kell az autóban és a szerencsében, áthajtok az üres ellenkező sávba és úgy hajtok keresztül a piroson, igen ám, csakhogy közben megindulnak keresztbe is az autók és nagyon úgy néz ki, hogy egy kamion fog minket brutálisan elsodorni. Bennem reked a levegő, egy pillanatra a szívem is megáll és valóban azt hiszem, hogy szembenézek a halállal. Már nem tudok megállni: csakis egy dolgot tehetek, mindent erőforrást kihasználva maximálisan rálépni a gázra és ki tudja mekkora eget verő sebességgel - aminél nem csak hogy belepréselődök az ülésbe, de még csoda, hogy nem szarom össze magam -, várom a csodát. Összetehetjük a két kezünket, hogy minket észrevesz a kamionos sofőrje és elkezd lassítani, noha megállni már nem képes azonnal, de ez elég nekünk ahhoz, hogy pár méterrel elsuhanjunk előtte. Akkorát sóhajtok megnyugodva, hogy még a mellettem ülő is hallhatja a hangos motorbőgés ellenére is. Persze elkezdek lassítani, mert közel kétszázzal nagyon veszélyes hajtani Seoul egyik forgalmas útján. A visszapillantót is lesem, de várom Minho beszámolóját is, elvégre ő mégis könnyebben tud forgolódni, így jobban láthatja miképpen a kamionos utólagosan, de megáll keresztbe az úton. Ekkora mázlit! Pont úgy jött ki a lépés, hogy elzárja a rendőröket mögöttünk. Ezt ki kell használni, nem kérdés. Fékezek és bekanyarodok egy kisebb utcába, majd onnan egy másikba és lassan, hangos motorbőgés nélkül próbálok láthatatlanul eltűnni a hatalmas házak között. A szirénák ismét halkulnak, én pedig pár perc múlva befordulok egy fedett és látszólag védett garázsba. Megállok és veszek egy mély levegőt, miközben lezárul mögöttünk a garázsfedél, ezzel pedig úgy tűnik, sikerült megúsznunk. Sokáig nem szólalok meg, csak próbálom felfogni a felfoghatatlant: azt, hogy nem haltunk meg és még csak idegességemben neki sem mentünk egy oszlopnak. Durva! Az első hang, amit kiadok magamból a nagy magamhoz térésem után, az a röhögés. Nem tudok mit mondani, egyelőre még csak ki sem szállok az autóból. Ott ülök bent, karomat a kormányon elfektetve, fejemet a karomra hajtva előre és röhögök. Ez történik hosszú perceken keresztül, majd már-már sírva a nevetéstől megszólalok. - Nyugi, ez az én garázsom - magyarázkodok, elvégre ne azt higgye, hogy egy random üres garázst megtaláltam. Nem, akkor feltételezhetőleg fel sem nyitódott volna az ajtaja, valamint le se zárult volna mögöttünk. Ezért érzem most magam ennyire biztonságban, persze ez nem jelent semmit. Fülelek és továbbra is hallani halkan szirénaszót. - Fú, basszus! Ezt meg hogy éltük túl?! - mondom és hajamat eltűröm a homlokomtól, majd arcomhoz tapasztom a kezem. Még mindig nem szállok ki, még mindig nem tudtam feldolgozni. Erről senkinek sem beszélhetünk egyelőre, vagyis olyasvalakinek nem, akiben nem bízunk meg eléggé. Lehet egy darabig nem fogok merni autóba szállni. Ám összességében irtó király volt és nagyon élveztem. Kár, hogy túl komolyan kell venni, mert azok ott kint valóban letartóztattak volna. Viszont talán nem lesz semmi baj. Reméljük.
Minden betörés bűncselekménynek számít, de amikor a lockpick-et behelyeztem a zárba, és megbütyköltem, egy pillanatra se gondoltam arra, hogy ebből mekkora baj származik majd. Csupán akkor eszméltem fel erre, mikor JiHyuk rákérdezett és én elpanaszoltam, hogy mekkora szarban lennék, ha a zsaruk elkapnának, amiért betörtem egy házba. Mert ezen tényleg nincs mit szépíteni, hiába van itt velem a haverom, ő csak nézett, és ámuldozott, amikor szezám tárulj volt. – Nem JiHyuk… Együtt kezdtük el, együtt fejezzük be. Nem hagynálak magadra, akármi is lesz. Mert bárhogy nézzük, kettőnk közül én törtem be ide, te csak jöttél velem. Azt, hogy a szüleim ne tudnák meg, ha ki is juttatnál, kizártnak tartom. A mai világban olyan gyorsan terjednek a hírek, hogyha meglátnak valahol, és hazamész, hogy elmeséld a napod, a szüleid előbb tudják, minthogy megszólalnál. Pláne az én őseim. Soha nem tagadnálak le. –Még tettem hozzá a kis lelkizős részhez a dolgokat. Ezután az események olyannyira felgyorsultak, mint a zár feltörése. A rendőrök valahogy rájöttek, hogy bejöttünk, s így utólag lehet jobban jártunk volna, ha szétnézünk, és riasztó után kutatunk, mielőtt bármit is csinálnánk. JiHyuk menekült, én követtem, de egy pillanatra visszafordultam. Emiatt maradtam le a haveromtól, s mikor gyorsabb tempóra kapcsoltam, megcsúsztam a medence mellett és csak egy reccsenést hallottam. A jobb bokámba belenyilallott az éles fájdalom, de üvölteni se volt időm, mert már pattantam is be az autóba. Ott viszont kiadtam magamból, amit a pillanat hevében elnyomtam. – Rohadt életbe… –üvöltöttem el magam a bokámhoz kapva, de már bekötve. Nem érdekelt a gyorsaság, a parancsomra kiadott heves indulás sem. A fájdalom átjárta a testem, a bokám lüktetett és fejemet vertem a kesztyűtartóba. Rettenetesen nagy mákom volt, hogy az az előny, amit szereztünk a házban, elég volt arra is, hogy tönkrevágjam a bokám, s vígan beüljek az autóba. A szirénák hangja egyáltalán nem halkult, sőt még erősödött is, ha jól hallottam. Hátrafordultam, mit sem törődve a fájós tagommal, és szemléltem a zsarukat. – Fogalmam sincs, hogy ezeknek mi van az autójukban, de ha padlógázzal se hagyod le őket, tuti rácsok mögé kerülünk. –Helyzetjelentés leadva a sofőrnek, s máris fordultam előre, hogy az utat nézzem, s esetleg mondjam merre menjünk. Bár ne tettem volna meg. Az út végén lévő lámpa éppen pirosra váltott, de JiHyuk egyáltalán nem lassított. Már a biztonsági övet szorongattam, belepréselődve az ülésbe, és csak ijedt tekintettel vártam, hogy mi lesz. Mert lassítás nem jöhetett szóba, viszont egy kamion vészesen közeledett. – JIHYUK, JIHYUK, JIHYUK, JIHYUK, JIHYUK … –kántáltam a nevét, de felesleges volt. Jól tudtam, hogy nem fog lassítani, mégis valamelyest megnyugtatott, hogy az ő nevét kiabálhattam. Bíztam a haveromban, de a realitást nézve… el fog minket sodorni a kamion. Lehunytam a szemeimet, hatalmasat nyeltem, és vártam a becsapódást… A motor zúgása halkulni is kezdett. Annyira gyorsan jött az egész, hogy nem éreztem volna semmit? Vajon már fel is kapartak minket az aszfaltról, és el is temettek? Bátorkodtam kikukucskálni az ujjaim közül, és legnagyobb meglepetésemre haladtunk tovább. A szirénákat már nem hallottam, ezt szerintem JiHyuk is realizálta, mert hamarosan lassított is. Vagy csak úgy éreztem, de már nem is az úttal foglalkoztam. A bokám továbbra is lüktetett, kórházba kéne mennem vele, de ezzel az autóval biztosan nem. A zsaruk tuti leadták a rendszámot, biztosan megtalálnának minket, és elkapnának az első adandó alkalommal. Befordultunk pár utcán, majd egy garázsba mentünk. Nem értettem, és már kérdezni is akartam a mellettem ülő haveromat, hogy hova hozott, mikor hangos nevetésben tört ki. Ijedtemben ugrottam is egyet, ami miatt belerúgtam a kesztyűtartó aljába… a fájós bokámmal. Csodás. Ha eddig nem tört el, hát most már tuti, hogy megtörtént. Az adrenalin is elmúlt már, pulzusom is kezdett visszaállni a normálisra. A fájdalom ellenére én is nevetni kezdtem, és megkönnyebbülten dőltem hátra az ülésben. JiHyuk kérdése csak későn jutott el hozzám, mert már nem is tudom, hogy hányat látok, vagy egyáltalán élek-e még. – Úgy, hogy valószínűleg most törtem el a bokámat… Ezért a kalandért viszont megérte, de azt hiszem ezt a napot a kórházban fogom lezárni. Hívok taxit, és bevitetem magam. Bejössz te is? Azt hiszem el kéne egy támasz. –Mert bár elugrálok én fél lábon is, azért mégis jobb, ha van mellettem valaki. Megejtettem az említett hívást, miután kiderítettem a címet, és ameddig a taxi jött, felöltöztem. Azért mégse lenne jó, ha egy boxeralsóban vinnének be. A fájós lábamra viszont nem húztam fel a cipőt, majd ki fogok találni valamit. Ha JiHyuk jött velem, akkor az ő segítségével ültem be a taxiba, és mentünk be a kórházba. Ott rendbe tették a bokámat, ami szerencsére csak kificamodott, és egy törésnyom sincs rajta. Megvártam a zárójelentést, elbúcsúztam a haveromtól, és őt egy másik taxival hazaküldtem, még én is autóba ültem és a koleszba vitettem magam. Csendben nyitottam be, és dőltem le azonnal az ágyamba, hogy hatalmas mosollyal aludjak el. Imádtam a napot.
Megértem Minho érveit és jogosan gondolja azt, amit gondol. A helyében én is így cselekednék, abban az esetben, ha mindkettőnket elkapnának. Viszont én nem vagyok ő, hanem szerencsére a barátja lehetek és szeretem, nem fogom hagyni, hogy tönkretegye az életét miattam. Ez nem ér annyit. Mondhatni az én életem már így is el lett cseszve, noha amíg Hiro, Minho, anyám és még pár számomra fontos személy el nem hagy, addig én boldog leszek. A betörés nem az ő nevéhez fűződik, ezt ketten intéztük el. - Lehet, hogy te nyitottad ki az ajtót, de az én ötletem volt. - Bizony, nem szabad elfelejteni, hogy én vetettem fel, hogy esetleg megnézzük a házat is belülről. Lehet kicsit ütődött voltam akkor és igaz, számtalanszor elgondolkoztam azon, hogy ez hülyeség és nem kéne. De megtettük. És most ahelyett, hogy bűntudatom lenne, fiatalnak, szórakozottnak és szabadnak érzem magam. Ez irtó király érzés és nem arról van szó, hogy bűncselekményt követünk el, még csak nem is érzem menőnek magam, mert egy idegen lakásban csücsülök. Ez másról szól. - Köszönöm! - Számíthatunk egymásra, ez nagyszerű és nyugalmat is ad azután is, miután megtörténik a baj. Futunk az életünkért, Minho életének megőrzéséért, vagy tulajdonképpen miért is? Ösztönösen menekülünk a rendőrök elől, noha nem érzem magam rossz embernek. Szaladunk a szabadságunkért és eközben én legalábbis irtó jól szórakozok, bár ez tán kicsit furcsa, de tényleg így van. Végre érzem, hogy élek! Sajnos minden jó véget ér egyszer. Hallom és látom is, miként Minho bokája reccsen. Hátranézek rá, próbálok segíteni, de hirtelen nem tudom, mit kéne tenni, azonban valahogy eljut az autóig. Nem tudok a lábával törődni, vagyis nem az a feladatom. Egy aggódó pillantást még vetek rá, de aztán padlógázt nyomok. - Kibírod? - kérdezem még mielőtt kiérnénk a főútra, azonban nincs nagyon választása. Megállhatok, de azt ő sem akarná. Talán ha egy pillanatra lefékeznék, akkor ő ki tudna szállni esetleg a kórház közelében, de az épület nincs olyan helyen, ahol csak simán kidobhatnám és mehetnék tovább, egyből elkapnának a rendőrök, valamint azzal, hogy kiteszem az út szélén még nem segítenék rajta és ez már ott elveszik, hogy nem tennék vele ilyen, akármennyire csak segíteni szeretnék rajta. A főúton ennyire sem tudok foglalkozni a témával, bizony közelednek a zsaruk, mire kissé megijedek és jobban felszökik az adrenalinszintem, mint kéne és ilyen helyzetben rossz döntésekre is képes az ember. Félek, pont most teszem le a voksom egy elhamarkodott lehetőségre: piros a lámpa, de nem lassítok. Amikor meggondolom magam, már késő és ha lassítanék sem tudnék megállni. Ez patt helyzet, nézzük ki jön ki szerencsésen belőle: mi, a kamionos, vagy a rendőrök, esetleg senki sem, hiszen mindannyian meghalunk. Bátornak kell lennem és hallva a nevem elég idegtépő és tán Minho sem bízik bennem, de nekem muszáj hinnem magamban. Összeszorított fogakkal nyomom tovább a gázt és végül megáll az idő és a franc tudja hogyan, de sikerül elsuhannunk a kamion orra előtt. Beletelik kis időbe, mire én is felfogom, hogy megcsináltuk és ez akkora boldogsággal önt el, hogy a halkuló szirénazaj csak hab a tornát. Elmosolyodok és közben lassítok is vissza emberbarát tempóra. Kifújom a bent tartott lélegzetemet és valójában már úgy vigyorgok, mint aki élete legnagyszerűbb pillanatát élte volna meg. Már sokszor voltam életveszélyben, mégis ez mind közül a legszebb. Próbálok megnyugodni és befordulok egy kis utcába. Innen már nincs messze a garázsunk, pikk-pakk be is állok, majd lezárul mögöttünk az ajtó. Vége. Ennyi. Itt már nem találnak meg egykönnyen, de hogy hogyan vittük ezt véghez, azt valami hihetetlen. Megállt az autó, de én még mindig égek az akcióban és több mint egy perc telik el, amire felfogom, hogy megcsináltuk. Mély levegővétel ki és be, aztán összeesve az izgalomtól dőlök előre a kormányra és temetem a bőr anyagba a fejem. Szívem hevesen ver, ezt még én is hallom főleg miután teljes csend lepi el a garázst. Fel kell még dolgozni az eseményeket és részlegesen sikerül is, mikor felnevetek. Minho erre beveri a lábát, amit először nem veszek észre, mármint nem tudom mire vélni a csattanást. Ott vagyunk a sötét garázsban egy hatalmas hajsza után és csak nevetünk mindketten. Mi ez, ha nem szórakozás felsőfokon? "We are young, wild and free!" Aztán beugrik mi lehetett a csattanás és eszembe jut minden, amit elfelejtett velem az életben maradás akarata. Ijedten egyenesedek fel az ülésben és nézek le a barátom lábára. - Basszus, Minho! Azért megmaradsz, ugye? - emelem tekintetem és a szemébe nézek rémülten, mert bár nem volt időm vele törődni a vezetés miatt, valóban aggódtam érte mindvégig és most ez egyszerre törik elő belőlem. - Persze, bemegyek veled! - Ez nem kérdés, bár lehet jobb lenne most nem együtt mutatkozni, de nem érdekel, vele tartok, ha megkötöznek is. A továbbiakban megkérem, hogy maradjon nyugton, addig én felugrottam a lakásba - nyilván az épülettömbben lakok -, az alagsor a garázs, felette meg vannak a lakások. Sietek ahogy tudok, fent berontok a lakásba és megkeresem az elsősegélydobozt és amint megvan, kihalászom belőle az érzéstelenítőt. Uzsgyi rohanok vissza le a kocsihoz, ahol Minhot hagytam, aztán odaadom neki a tablettát, ami nekem hatott, ha valami testi mechanikai fájdalmam volt. - Bocsi, hogy eddig tartott, csak Hiro elrejtette az elsősegélydobozt és nem volt könnyű megtalálni, de már itt vagyok. Jön a taxi? - Gyorsan beszélek, nem csoda, hiszen ideges vagyok. A barátom nagy fájdalmat érez, ami tán most, hogy nincs mi elvonja a figyelmét - mondjuk, hogy éppen elcsapja egy kamion - így felerősödhetnek a fájdalmak. Valójában nem hibáztatás okán hozom fel Hirot, de ő szeret pakolni - rendet rakni - és az ilyen ritkán használatos cuccoknak ő mindig szép helyet kerít, csak nekem nem mondja el, merre rakja. Amint megérkezik a taxi, kisegítem őt az autóból és elviszem a másik járműhöz. A kórházban ott ülök mellette, amíg lekezelik. Fáradt vagyok, de kit érdekel, jó vele befejezni ezt a napot, igaz nem túl jó zárás, de nincs mit tenni. Az ő arcáról sem a bánatot olvasom le elsősorban, noha meghiszem, hogy nagyon fáj neki. Imádtam a napot, imádom őt és azt, hogy újra találkoztunk. Ez a kikapcsolódás nagy lendületet ad a jövőre nézve, feltéve, ha nem történik valami baj közben. Külön megyünk haza, elvégre nem egy helyen lakunk. Hiro csak este jön haza, ma sok dolga volt, ahogy már megszokhattuk, hogy a hét minden ezen részében én vagyok itthon előbb. Meg is jegyzi, hogy mi ez a nagy lelkes mosoly az arcomon, de én csak letámadom szegényt, majd álomba ringatom. Ő nagyon fáradt, hamar el is alszik, viszont én még sokáig ébren vagyok, nem tudok aludni, mert még mindig eszeveszettül dobog a szívem a mai nap eseményei miatt.
Életem egyik legizgalmasabb játéka volt. Köszönöm! <33 ♪Born to be wild♪ - 1091 szó
Az oldal dizájnja és tartalma az adminok munkájának gyümölcse, így azok a Seoulmate tulajdonát képezik. Egyéb képek a google-ról származnak. Az SZNE kitalált egyetem, semmilyen koreai felsőoktatási intézményhez nincs közünk, az oldal célja csupán szórakoztatást szolgál.
Kezdőlap 
Tárgy: Minho & JiHyuk: Őrült iramban 
Pént. 16 Szept. 2016 - 15:42
- 