Seohan && Yamaneko

a sötétségben élni nem volt egyszerű.
Yamaneko Akira is vakon tévelygett benne, magatehetetlenül nyújtva ki maga elé kezeit, amik minduntalan csak árnyakra markoltak rá, múltjának démonjaira, halott szépségek foszlott ruhadarabjaira és oszlásban lévő testek csuklóira. Nem tudott szabadulni tőlük; bármennyire is igyekezett, múltja kísértette lényét, úgy csepegtetve a mérgét a szívébe, mint holmi kígyó, kinek marására nem létezett ellenszer.
Talán pont emiatt érezte magát még a ragyogó napsütésben is úgy, mintha csillagtalan, téli éjszakán kószálna a semmi közepén; a történelmi negyed üres utcáit járta, szorosan összehúzva magán hosszú, földig érő kabátját, fejét leszegve, mintha a macskakő, amin járt, a világ legérdekesebb dolga lett volna. Természetesen nem volt ennél tévesebb dolog a világon; hiszen nem érdekelte őt az utca, sem a látvány, csupán a magánya, amit a kora őszi, langymeleg, mégis csontig maró szél adott meg neki, más helyekre üldözve a fotózó, kíváncsiskodó turistatömeget. Nem mintha ő nem tartozott volna közéjük; már csak az a két dolog, hogy egy hotelben élte a mindennapjait és egy Szöult bemutató kézikönyvvel a táskájában járt-kelt, turistának kvalifikálták őt, még ha ő maga inkább hívta volna magát ideiglenes városlakónak; hiszen az év végével szándékozott visszautazni Tokióba, onnan pedig minden bizonnyal megint az Aokigahara-erdő környékére tovább menni, de ettől még három hónap választotta el és korántsem volt benne biztos, hogy a kiadója elégedett lett volna vele, ha egyetlen rajz nélkül tért volna vissza hazájába.
De hogy kellett volna bevallania, hogy bármennyire is igyekezett, a múzsája nem akarta őt homlokon csókolni? Hiszen mindennel próbálkozott már, amit csak a főváros utcái felkínáltak neki, kezdve az olcsó alkoholtól, az egy éjszakás kalandokon keresztül a különféle tudatmódosító szerekig mindent, de az ihlet csak nem jött meg hozzá, mint derült égből a villámcsapás. Olyankor is csak a tükörképe nevetett rá; kifejezéstelen, üres szemeivel nézegette, foghíjas mosolyát villantva rá minden alkalommal, mikor újabb, összegyűrt papírlapot dobott maga mögé, mígnem szobájának padlóját annyi borította el belőlük, hogy lassan már szemetesnek lehetett azt kvalifikálni, mintsem padlónak. Ilyenkor volt szüksége arra, hogy céltalanul maga elé tévelyegjen, valami célt keresve magának a városban egész addig, míg fejéből ki nem ürítette az összes fölösleges gondolatot. Nem gondolt arra, mi lett volna, ha ezt nem teszi meg; attól a variánstól talán jobban is félt, mint jelenlegi önmagától, aki azóta már az egyik, viszonylag szélvédett és árnyékolt helyen gubbasztott egy padon, ölében a skiccfüzetével, amire nem is emlékezett, mikor is vette elő. Úgy tűnt, megint túlságosan belemélyedt a gondolataiba... Elég mélyen ahhoz, hogy észre se vegye, hogy már el is kezdett rajzolni valamit a papírlapon, amit jóformán már csak a szentlélek tartott a helyén a füzetben, ha már a ragasztó szinte teljesen felengedett rajta, minden bizonnyal amiatt, mennyi ideig hevert kihasználatlanul; és talán ez volt az végül, ami eldöntötte a hosszú idő óta első ideájának a sorsát, ez a régi, legszebb szavakkal élve is szart sem érő ragasztó a noteszen, ami mindenféle tiltakozás nélkül engedett a felé vágtató szélnek és hagyta, hogy a papírlap, amire Yamaneko Akira már felvázolta az első képkockákat, tovaszálljon, sodródva a macskakő mocskán, messze, a távolba, tulajdonosának döbbent, értetlen pillantásától kísérve, aki mintha még fel sem fogta volna, mi is történt pontosan. És talán percekig is csak nézett utána, mielőtt észbe kapva felpattant volna a padról, minden dolgát hátrahagyva, hogy a papírlap után rohanjon, azt mantrázva magának az orra alatt, hogy az isten bassza meg, a jó kurva isten bassza meg, nem törődve azzal, hogy az a néhány, erre szállingózó személy megbámulta, valami olyan pillantással, mintha legalább egy harmadik keze nőtt volna a feje tetején. Nem hagyhatta veszni az egyetlen ötletét, ami volt; ez volt az egyetlen, amire gondolni tudott, ahogy vadul vágtatva kergette a papírlapot, végig a placcon, mint egy túlnőtt, eléggé absztrakt, idióta macska.