Hayden & Yein || if we're talking body

Még mindig ki vagyok bukva Jiseokon. Na nem mintha olyan nagy ügy lenne a csávó vagy annyira le akartam volna feküdnie vele, de a büszkeségemet vérig sértette, hogy csak úgy ott hagyott azóta meg rám se bagóz. Komolyan úgy csinál, mint aki menet közben meggondolta magát, és úgy gondolja, hogy nem vagyok elég jó neki. Na de kérem, én ne lennék elég jó? Ő az, aki nem tudja, miről marad le! Hálás lehetne, amiért egy évnyi kutyaszemes nyáladzása után végre egyáltalán figyelemre méltatta, de erre keresztülnéz rajtam, mintha soha semmi nem történt volna. Lehet annyira részegre itta magát, hogy semmire sem emlékszik. Meg is érdemelné. Remélem, egész éjszaka a wc fölött görnyedve próbálta eltávolítani a vodkát a szervezetéből.
Sóhajtok, ez azért kissé túlzó, még én is elismerem. Egyesek aztán állítják, hajlamos vagyok olykor drámakirálynőként viselkedni. Az ilyen pillanatokban igazat kell adnom nekik, még akkor is, ha a női öntudatom sértettsége igenis felér ilyen mértékű viselkedéssel. Bár annak legalább örülök, hogy semmilyen pletyka nem kelt szárnyra az estével kapcsolatban. Ezek szerint Jiseok nem járatta a száját, mert mindenki csak tippelgetni tud, hogy együtt töltöttük-e az éjszakát vagy sem. Senki sem tud semmi konkrétat, és a megszokott leribancozásnál nem hallok többet a folyosókon. Abban pedig nincs semmi új. Ráadásul az egyetemen nem olyan nagy dolog ez, mint középiskolában, amikor mindenki úgy tett, mintha megbotránkozna azon, amikor a férfimosdóból jöttem ki kissé elmosódott rúzzsal. Én sem rezzenek már össze, ha ilyeneket hordanak össze rólam a hátam mögött. Tudom jól, hogy nem vagyok az, aminek tartanak. Nem pénzért fekszem le emberekkel és nem akárkivel. Én döntöm el, hogy kinek adom oda a testemet, és azért mert élvezem. A szex jó. Elbódít egy kis időre, ami elég arra, hogy elfeledkezzek a gondjaimról. Temporálisan.
- Miss Lim, untatom? – rángat ki a gondolataim közül a külker prof a maga félhold alakú szemüvegje mögül vizslatva a szemináriumi terem leghátsó padját, ahol jobb elfoglaltságom nem lévén a tollam végét rágcsálom, és papírcetnikre tépek egy telefirkált lapot a füzetemből. A vén kecske azóta pikkel rám, hogy megmondtam neki, hogy szerintem az órája maradi, mert a digitális forradalom óta a nemzetközi kapcsolatok nem a hagyományos platformokon folynak. Ezt vérbeli sértésnek vette, és minden adandó alkalmat kihasznál, hogy visszavágjon: például lenullázza a beadandóimat. Sebaj, következő szemeszterben majd más gyakvezetőt választok.
- Ami azt illeti, Mr. Lee… igen – felelem kimérten, egy ártatlan mosoly keretében, ami a vörös rúzs miatt inkább tűnhetett kihívónak, mintsem jó kislányosnak. Ó, de mégis mit kezdhet velem? Kidobna az órájáról őszinteségért? Már nem az iskolapadban vagyunk, ahol levonhattak pontokat az illetlenségért. Talán éppen ezért élem ki magamat az egyetemen, ez a nekem való hely. Itt végre kiszabadulhatok a fullasztó szabályok rendszere alól, végre lélegezhetek egy kicsit.
Látom a professzoron, hogy magában vetekszik azzal, hogy mit kezdjen velem, miközben elöl néhány tanuló összesúg. Megforgatom a szememet a beállt kínos csönd elnyúlásán, és úgy döntök, megkönnyítem a férfi helyzetét, hadd legyen egy kicsit hálás nekem később: fogom magam, és a táskámat felkapva, egy királynős integetéssel angolosan távozok a tanteremből. Az ajtó becsapódása belezajdul a folyosó kongó ürességébe. Még mindenütt órák folynak, alig néhol lézeng egy-két sorstársam, ezért úgy döntök, keresek magamnak jobb elfoglaltságot, minthogy halálra unjam magam.
A lábaim automatikusan vezetnek az egyetem hatalmas, alaposan kiépített sportpályájához. Hívhatják fétisnek vagy mi, de szeretem nézni a sportolókat, és az a jó egy ekkora egyetemen, hogy szerencsére mindig találni egy-két helyest a pályán. S az se hátrány, ha netalántán Jiseoknak edzése van éppen, és láthatja, amint mással flörtölök. A büfében veszek két fél literes, oxigénnel dúsított vizet biztos, ami biztos, mert tudom, hogy a sportolók imádják, és kilépek a szabadba, ahol rögvest megcsap a múló nyár melege és az őszies levélhullás finom illata. A lágy szél meglebbenti a skótkockás szoknyámat és bebújik a lenge, fekete szatén fölsőm alá. Türelmetlenül söpröm ki rakoncátlan hajamat a szemem elől, miközben lefelé sétálok a lelátón a pályák és a körülöttük húzódó futópálya felé. Az utolsó lépcsőfoknál kecsesen levetem magamat az üres padok egyikére, és onnan szemlélem a sportolókat: a kosárcsapat edzését, a bemelegítő focistákat, és olykor egy-egy elsuhanó futót is. Egyik sem köti le különösebben a figyelmemet, míg Hayden Harley, az újonnan érkezett sport csodagyerek el nem száguld előttem. Onnantól kezdve le se veszem a tekintetem a görög félisten izmaival és legalább egy Afrodité-félvér jóképűségével megáldott srácról. Amikor a következő körben a közelben jár, tölcsért formálok a kezeimből, és bekiáltok a pályára úgy, hogy ő is meghallhassa:
- Hajrá, Hayden!