Cain-Daniel & Yein || i got secrets

Olyan érzés, mintha baseballütővel akarná valaki szétverni a koponyámat. Az ütemes tamm-tamm lüktetésszerűen erősíti a másnapossággal együtt járó tompa fejfájást, amin egy Advil könnyedén segít. Ám a zakatoló fejkongatás ezzel nem ér véget, mert konkrétan a falak is beremegnek a hangzavarba. Olyan brutális pillantással nézek ki a bejárati ajtón, mintha legalábbis ki akarnék nyírni valakit. A folyosó ugyanúgy zeng a dobpergéstől, mint a szobám, de senkit sem látok panaszkodni. Még a ricsajt okozó közvetlen szomszédait sem. Elismerem, a szombat dél nem az az időpont, amikor a legtöbben a kollégiumban tartózkodnak, és nincs olyan szabály, hogy ne lehetne zenélni ilyen emberi időben, de egyeseknek – értsd én – szükségünk van a szépítő alvásunk utolsó morzsáira is. Főleg ha hajnali négykor támolyogtak haza, miután egy jót smároltak a pultossráccal, aki így ingyen kínálta a legjobb koktélokkal. Mintha azzal megvehetett volna, hah.
A házi, fehér nyuszit formázó mamuszomban, egy rövidnadrágnak is csak jóindulattal nevezhető sortban, a suli lógójával fémjelzett, alvóscuccnak hordott pólóban és szemembe lógó, kócos hajjal, csak hogy még egyértelműbb legyen, hogy most keltem az ágyból, csoszogok át a 302-es szobához. Nem is értem, ki volt az az idióta, aki úgy számozta a szobákat a 304 és a 302 szembekerült egymással, de lenne vele alapos beszélgetnivalóm, miután lerendezem ezt a zenének nem nevezhető, valamely szótári fogalmak szerint zenének csúfolt dühlevezető-stratégiát.
Kopogok néhányat az ajtón, aminek a visszhangja tompán lecseng az üres folyosón, és az alsó ajkamat rágcsálva toporgok a két ajtó közt, míg arra a következtetésre nem jutok, hogy a szóban forgó bűnös a saját kakofóniájában gazdag zörejétől még egy nyamvadt kopogást sem hall meg. Ilyenkor sajnálom, hogy nincsenek csengők szerelve a kolis szobák ajtajára, de el tudom képzelni, hogy hajnali kettőkor hányan szórakoznának azzal, hogy becsöngessenek másokhoz, ezért nem is bánom. Várok egy kicsit, míg egy levegővételnyi szünet következik a zenében, majd még erélyesebben kopogok egy adagot az ajtón, bár az inkább úgy hangzik, mintha bokszolva be akarnék menni. Csak hogy biztosra menjek és tuti meghallja, mert nehogy már nekem ne nyissanak ajtót.
A fejfájásom hálás megkönnyebbültséggel veszi tudomásul a csendet, ami ez után következik be, és elégedett sóhajjal, keresztbefont karral várom, hogy a szoba lakója meg is jelenjen a küszöbön. Amikor ez megtörténik, gondolkozás nélkül előveszem a legmeggyőzőbb, legédesebb… akarom mondani, legtekintélyparancsolóbb és legmorcibb hangsúlyomat:
- Abbahagynád ezt a püfölést? A saját gondolataimat sem hallom. Légyszi, köszi - hadarom a már percekkel korábban kitalált szöveget, de nem mozdulok.
Eredetileg csak ennyit terveztem, és talán még egy hatásos, filmes, hajhátradobós távozást, ami közben a srácnak lehetősége lett volna megnézni a jó hátsóm, miközben visszalibegek a saját szobámba. Ehelyett helyben maradok, nem lépek el egy tapodtat sem. 110%-ig biztos vagyok benne, hogy nem láttam még ezt a fiút errefelé, pedig jó a memóriám, és a szinttársaimat már egyébként is ismerem. Azon tűnődöm, hol bujkált egy efféle szépfiú mostanáig, mert a kérdésben forgó szembeszobából mindig csak egy magának valami japán csávót láttam jönni-menni.
Egy pillanat alatt megbánom, hogy ilyen alulöltözötten jelentem meg a küszöbén. Legalább egy kis alapozót és szemhéjfestéket feldobhattam volna, húzom el a számat, ám annak mégis örülök, hogy hajnalban még volt erőm és lélekjelenlétem lemosni az éjjeli sminkem maradványait, de nem raktam fel arcmaszkot. Szép lett volna, ha fehérre meszerlt pofikával kopogtatok rá a helyes szembeszomszédra, aki idegesítő püfőlő zenét játszik a nap kellős közepén, amikor ép eszű ember a szabadban élvezi a hétvégét vagy aludva próbálná bepótolni az alváshiányát. Bár ez utóbbi kategóriába tartoztam, legyőzöm a fáradtságomat, és előveszem a legszebb mosolyomat abban a reményben, hátha így könnyebben meggyőzöm a srácot arról, hogy hallgasson rám, és esetleg még az is kiderülhet róla, hogy hasznos tud lenni. Hogy miben? Sok lehetőség van. Onnantól kezdve, hogy nehéz dobozokat kell cipelni vagy segíteni a mátrix-elméletben egészen odáig, hogy segít megoldani az én + te - ruha egyenletet.

Megvan a magam esete pasikat illetően: legyen magasabb nálam, jóképű, legyen egyfajta kisugárzása, lehetőleg valami férfiasan vagány vagy lezser és semmikép se hisztizzen vagy nyafogjon semmiségeken, mint egy menstruáló kislány, mert akkor rávágom az ajtót.  Legyen elég izmos ahhoz, hogy fel tudja kapni az ötven (se) kilómat, és végighúzhassam a körmömet a hátán feszülő szálkákon. Csókoljon jól, és legalább a nevemet jegyezze meg arra az egy estére. Ugye nem túl sokat kérek? A sok lánnyal ellentétben nem magasak a személyiségüket érintő elvárásaim az izompacsirták szerencséjére, mert máskülönben egyikük se vinne ágyba. Hamar megtanultam, hogy nem lehetek válogatós, mert akkor kimaradok a mókából, és mivel amúgy sem akarok gyűrűt az ujjamra a közeljövőben mi a csudának foglalkozzak azzal, hogy a szíve aranyból van-e vagy éppen a barátnőjét csalja velem, ha nem látom soha többé? Amíg nem használ ki és/vagy aláz meg illetve a fenti feltételeknek megfelel, jöhet. Általában.
Kivéve ha másnapos és morci vagyok, mert fejfájósan nem vagyok kifejezetten a legjobb formámban, és ezt bizonyára az önelégülten vigyorgó, ajtót nyitó srác is észreveszi, akit egy túl hosszú pillanat erejéig leköt, hogy tetőtől talpig megnézze magának a viseletemet, és rábökjön az egész ruhatáram legédibédibb darabjára. Tudom, hogy nem passzol az őszi időhöz hasonlóan csípős és száraz borra hajazóan maga után ízét hagyó személyiségemhez, de szeretem, mert otthonra rendkívül kényelmes.
- Köszike – villantok a srácra egy mosolyt, mintha nem éreztem volna a szavai mögött megbújó iróniát.
Félreértés ne essék nem vagyok szőke, sem egy liba, de időnként szeretem megjátszani a hülyét, mert akkor legalábbis nem húz fel, hogy mennyire annak néznek, mert okot is adok nekik rá. Például a dobos csávó még feltűnően nem éppen fényes kinézetem ellenére sem vesz vissza egy kicsit az arcából, hogy csak egy icipicit megértő legyen, és még van képe megjátszani az ártatlant, ahogyan visszakérdez.
- Hallássérülést szenvedtél a saját dobolásostól? Arra kértelek, hogy hagyd abba a zsivajt - ismétlem meg immár kissé türelmetlenebbül, és a szavaimba az előző cukisághoz képest késhegynyi él is kerül. Most igazán nincs hangulatom ahhoz, hogy beleszálljak ebbe a játékába.
Nem is beszélve „kedves” szembeszomszéd következő megjegyzéséről, mire gúnyosan felhorkanok. Nem mondta még neki senki, hogy bunkóság lányokkal ilyesmit közölni? Mintha én nem tudnám, hogy nem úgy nézek ki, mint aki az Amerikai Következő Topmodelljének új epizódját forgatja!
- Az biztos, hogy jobban megbasztak, mint te valaha is tudnál – replikázom a női büszkeségem utolsó darabjaiba kapaszkodni. Mellékes, hogy tegnap… azaz ma, végül senki sem kapott meg, de csak mert a pultos csávó nem esett kifejezetten a fentebb említett kategóriába. Na ja, még egy hozzám hasonló lánynak is kellenek, hogy legyenek standardjei, hogy elkerülje az ilyen maguktól elszállt flótásokat, akik többre voltak magukkal, mint amennyit kiérdemeltek.
Igen, bukok a jóképű pasikra, és igen, bírom, ha magabiztosak, de ez nem jelenti azt, hogy az arrogáns zenészek is előnyt élveznek a listámon, sőt! Minden kislány utánuk sikoltozik, a Már Nem Is Annyira Egy Irány meg Öt Óra a Télből errefelé is hódított, az idolokról meg ne is beszéljünk. Engem azonban nem lehetett annyival levenni a lábamról, hogy a kezükbe fognak egy gitárt. Valószínűleg Muszáj Dobolnom, Ha Unatkozom uraság is megszokta az utána futó lányokat, és azért viselkedik így. Ám ha még előtte másképp is gondoltam, mióta sértegetett, eszem ágában sincs beállni a sorba. Hihetetlen, hogy mennyit tud rontani az összképen, ha az illető egy paraszt. Az nem zavar, ha hülye, mint a vasúti sín, amíg jó az ágyban, de ne legyen egy pöcs. S bár abszolúte nem ismerem ezt a srácot, az első benyomás alapján inkább afelé hajaz. Azokra a kinyalt, puccos családból érkező srácokra, akik hallottak a híremről, és azt hiszik, könnyen megkaphatnak. Hát tévedsz, haver, azzal fekszem le, akivel én akarok, és nem mindenkivel, aki szimplán úgy döntött, hogy meg akar dönteni.
- Másnapos vagyok, és csak aludni akarok. Ha játszom egy kicsit a lomposoddal, attól te még utána nem fogsz kevésbé unatkozni, szóval nem értem, hogy részemről, mi haszna vagy értelme lenne szórakoztatnom. Mi lenne, ha ezt most a jófejséged számlájára írnád, és máskor hajtanád be a szívességet?
Amit valószínűleg soha nem fogsz megkapni, teszem hozzá gondolatban egy fáradt, de bájosnak célzott mosollyal, mert nem akarok mást, mint visszafeküdni a pihe-puha ágyamba, a levendula-illatú takaróm alá és csendben(!), egyedül aludni napnyugtáig, hogy aztán a kör kezdődhessen elölről. Az a pénzügy előadás meg kimaradhat.

Mondhatni hozzászoktam már ahhoz, hogy a srácok megnézzenek maguknak, de ritkán tapasztaltam első találkozásra ilyen nyíltan bámuló pasival. Az itteni srácok fele meg sem tud szólalni a közelemben, és ha egy icivel picivel merészebb kivágású dekoltázsú a fölsőm, akkor csak fülig vörösödnek vagy le sem tudják venni a szemüket a mellemről, mint ha sosem láttak volna még női felsőtestet azelőtt. A szemközt lakó újfiú azonban tüzetesen végigmér, egy pillanatig sem zavarbajőve, de ha arra számít, hogy majd én itt agyon fogok pirulni neki, akkor bizony téved. Nem vagyok az a fajta, és a szendeszüzet sem szokásom játszani (hacsak valakinek nincs ilyen fétise), úgyhogy csak tartom a tekintetét, míg kiosztom arról, hogy a sok dobolás rámehetett a fülére, ha már azt sem hallja, amit mondtam neki. Ezt ő idegesítő vigyorral konstatálja, amin gyanakodva összeráncolom a homlokomat, mert nem tudok kiigazodni rajta. Csak legyintek fölényesen, amikor megköszöni, hogy megismételtem a kijelentést, de válaszra sem méltatnom, mert látszik rajta, hogy játssza az ártatlant. Bár be kell vallani, jól csinálja. Majdnem annyira, mint én, és még talán be is szállnék a játékába, ha nem fájna a fejem. Bár szerencsére, mióta abbamaradt a kalapácsolása azóta ez az állapot is jelentősen javulni látszik.
- Miért? Meggyőznél az ellenkezőjéről? – vonom fel a szemöldökömet kecsesen, amikor a srác olyan közel lép, hogy jócskán fel kelljen néznem rá, ha a szemeit akarom mustrálni, és nem a széles mellkasát. Ha az a célja, hogy a fölém magasodásával hirtelen megalázkodó legyen, és azonnal behódoljak neki, akkor csalódnia kell, mert ne látható erőfölénye nem hoz zavarba. Sőt, igazából szexinek tartom a magas srácokat, és már nem eggyel volt dolgom, úgyhogy ennyivel nem tud újat mutatni. Azon meg meg sem lepődöm, hogy felveti a lehetőségét annak, hogy megcáfolná a kijelentésem igazságtartalmát. Bizonyára sérti az önérzetét a megjegyzésem, ezért a nyitott kérdését inkább megválaszolatlanul hagyom, és csak a másikkal foglalkozom:
- Ó, a világért se. Nem kell játszanod az úriembert, nem állna jól – paskolom meg a mellkasát, és meglep, hogy milyen kemény annak ellenére, hogy nem sportoló, hanem zenész. Legalábbis első ránézésre nem gondoltam volna, hogy ilyen jó a fizikuma annak ellenére, hogy kétségkívül jól néz ki. De még mindig bunkó…
Azt mondják, okos enged, szamár szenved, úgyhogy nagyon is meglep, amikor a fiú rövid monológom után egyszerűen belemegy az ötlete elhessegetésébe, és megadja magát. Ám ami még ennél is jobban megdöbbent az az, hogy a hangjában nem érzékelek se gúnyt, se lenézést, és bevallom rég volt már, hogy valaki ennyire egyenrangú partnernek kezelt volna egy vitában, és nem játszotta volna az agyát.
- Az nagyszerű lenne, ha bármi csendesebbet választanál a dobolásnál – sóhajtom megkönnyebbülten, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy a másik hallja is ezt, mert a következő pillanatban eltűnik az ajtó mögött és nem tudom, hogy ezzel mit akart elérni. Eszem ágában sincs követni, de senki sem állít meg abban hogy ha már tárva-nyitva hagyta az ajtót, akkor kicsit körbenézzek a szobában. Az nagyjából ugyanúgy néz ki, mint a miénk, csak kicsit több ággyal. Ja meg persze ott a bűnös dobfelszerelés a sarokban.
Ezek után szó sincs arra mennyire meglepődöm, amikor a srác visszatér egy kisebb szeretetcsomaggal, és a kezembe nyomja mindazt, amin eleinte kétkedve nézek csak végig, és a monológját végighallgatva is kettős érzéseim vannak vele kapcsolatban. Az első gondolatom az, hogy kiakadjak, mert mégis miféle csórónak néz, aki még ezt sem engedheti meg magának, és igazán nincs szükségem a szánalmára. Ám a másik oldalról, eszem se tudom, mikor volt velem egy vadidegen utoljára ilyen rendes. Persze lehet, hogy ő is el akar ezzel érni valamit, de ha az, amire gondolok, akkor igazán nem panaszkodhatok. Elvégre is egy rugóra jár az agyunk, és most az egyszer igazán kivételt tehetek a zenésszel nem kezdek szabályomban.
-  Köszönöm – motyogom halkan, nem is leplezve a döbbenetem, és le sem veszem a srác mosolyáról. Komolyan, nem tudom kiismerni.
Amikor viszont azt mondja, hogy nem azért csinálta mindezt, hogy elérje, hogy átmenjek hozzá szexelni, nem tudok visszafojtani egy mosolyt. Elvégre is mindenki le akar velem feküdni. Ez tény. Aki nem az buzi vagy nem normális. Viszont anélkül, hogy visszakérdeznék, hagyom neki, hogy becsukja az ajtót, és csak még jobban megmosolyogtat a mozdulat lassúsága, hogy szinte várta, hogy megállítsam. Mondjuk nem tudom, hogy gondolta, amikor tele van a kezem a nekem adott dolgaival, de nem panaszkodom. Berúgom a saját szobám ajtaját, és leszórom a szerzeményeket az ágyamra. Előbb-utóbb majd hasznukat veszem, de nem ma, mert az ébredés után bevett Advil kezdi elérni a hatását, és ha már úgysem tudok aludni, akkor miért ne hagyhatnám, hogy a az új helyes szomszéd egy nap erejéig elterelje a figyelmemet? Egy permetnyi parfüm, fogmosás, mert a a reggeli szájszag fúj… és egy gyors fésülködés után máris prezentálhatóan festek. Elvégre is nem engedhetem meg, hogy olyan pletykák járjanak rólam, hogy ne lennék igényes. De azért át nem öltözök, annyit nem ér meg, hogy ki is csípjem magam, mert a végén még jobban elszállna az egója.
Öt percbe telik talán mire újra az ajtaja előtt állok, és mivel nem hallottam annak nyitását ás záródását, ezért sejtem, hogy nem jött meg és nem is ment el senki. Koppintok néhányat az ajtón, és felveszem a legszebb mosolyomat, amikor a srác megint megjelenik a küszöb túloldalán.
- Meggondoltam magam, nem tudok aludni – rántom meg a vállamat, majd felvonom a szemöldökömet. - Szóval mit is mondtál? Hogyan próbálnád meg elérni, hogy lefeküdjek veled? – utaltam vissza a megjegyzésére, miszerint azt nem az előbbi kedvességével próbálná meg azt elérni. Komolyan kíváncsivá tett, és könnyen lehet, hogy még hagynám is magam elcsábítani. Elvégre is ketten is játszhatják ezt a játékot.