- Igen anya... Le fogom inni magam aztán hulla részegen lezúgok a lépcsőn és kitöröm a nyakam meg betöröm koponyám és kipurcanok. Honnan tudtad, hogy pont ezt tervezem? - ennél több szarkazmust már nem is csepegtethetett volna hangjába. És ezt még egy türelmetlen sóhaj is kíséri, amint ismét a laptop kijelzőjére pillant, ahonnan az egész család néz vissza rá. Talán szemtelen lenne? Elképzelhető De hát ha az ember már ötödjére hallgatja végig, hogy nem jó ötlet az a buli, és mi van ha lesérülsz meg blablabla, akkor érthető, hogy kicsit elveszti a türelmét. Túlságosan is aggódnak érte... Ezért nem is akarta elmondani nekik a ma esti bulit sem. Csakhogy nagy szerencsétlenségére van egy szobatársa is - aki persze nagyon imád, szó sincs róla, hogy nem kedvelné, csak épp pont rosszkor jött. Épp a szokásos heti bejelentkezést tette a családjánál, mikor szinte berontott a másik lány a kérdéssel, hogy ugye megy a mai bulira, és ha igen, akkor mit vesz fel. Na és aztán jött a világ másik feléről a kérdés, hogy ugyan mégis miféle bulira mész édes kicsi lányom és kivel, és ugye vigyázni fogsz magadra? - Anya... ugye tudod, hogy nem vagyok már gyerek, és tudok vigyázni magamra? Akkor meg? Ne parázz már...! Nem ez lesz az első bulim itt, na... Nyugi... - és még egy széles vigyor is kiül az arcára, amivel éppenséggel nyugtatni akarja a másik nőnemű személyt, még hüvelykujját is felmutatja jelezve, hogy nem lesz semmi baj. Ezek a bulik talán a legjobb dolgok az egész egyetemben. Persze amellett, hogy itt lehet Koreában, mert hát ez az egy dolog, ami mindent visz. A legnagyobb álma volt, mikor végre sikerült az ösztöndíjprogrammal kijutnia ide erre a félévre, és a fejébe vette, hogy amit csak tud, megnéz; teljesen fel akarja fedezni az egész várost, már amennyire az egyetemi órái engedik - igen, igen... én is szeretlek titeket, és ti is nagyon hiányoztok... Sziasztoook! - mosolyogva int tőlük búcsút, hogy aztán mihamarabb kikapcsolhassa a laptopot, és hátradőlhessen az ágyán egy hatalmas, és fáradt sóhaj kíséretében. Nem érti, miért féltik ennyire. Hisz már huszonkét éves, ez idő alatt pedig ha egymilliószor nem, akkor egyszer sem verték a fejébe, hogy csak ne csináljon semmi hülyeséget, mert könnyen lesérülhet, és nála egy gerincsérülés, vagy valami rosszabb nagyobb eséllyel következik be. Igen, ezt már ő is nagyon jól tudja, és akármennyire is nem úgy tűnik néha, nagyon is vigyáz magára; sosem sodorja magát olyan helyzetbe, ami tényleg életveszélyes lenne számára. Egy kar vagy lábtörés pedig még nem a világ vége nem? Abból még simán fel tud épülni, ezért nem is fél attól, hogy kipróbálja a gördeszkázást, vagy épp megtanuljon biciklizni. Na meg persze, hogy elmenjen egy egyetemi buliba, ahol egyébként annak a veszélye, hogy komolyan lesérül nagyjából egy az ezerhez. Na de... Az előbb még itt volt Grace, most meg sehol. És nagyon nem emlékszik rá Leen, hogy mondott-e valamit a lány, hogy hova megy. Pedig egy nagyon fontos kérdése lenne hozzá. Mintha látott volna a szekrényében múltkor egy nagyon csinos felsőt, és szándékában áll el is kérni tőle. Csak hogy ő most nincs itt, és szó nélkül pedig nem akarja becsórni, mert azt még ő is tudja, hogy az egy nagyon nem szép dolog. Fel is pattan gyorsan az ágyról, hogy kisomfordáljon a folyosóra, ahol mint általában, most is nagyobb az élet, mint bent a szobákban. Alig bír kikerülni két egymással birkózó srácot, miközben tekintete végig a folyosót pásztázza, hátha rátalál a kedvenc szobatársára. Helyette viszont valaki mást pillant meg; egy nagyon ismerős valaki mást, akit ugyan még csak képekről látott, de bárhol felismerné. Máskor is látta már a srácot, de valahogy mindig elkerülték egymást, pedig annyira azért nem nagy az egyetem, hogy ennyi idő alatt ne fussanak össze legalább egyszer. Na de majd most. Hirtelen el is felejti, hogy miért is indult útnak, már más a célja. És szerencséjére a másik nem is figyelt még fel rá, így észrevétlenül tud mögé lopódzni, hogy aztán nagy lendületet véve a hátára ugorhasson, lábait és karjait szorosan köré fonva duruzsoljon a fülébe. - Caiiiin! Ha le mersz dobni magadról, halott ember vagy! - És vigyorogva nyom egy puszit az arcára üdvözlésképp. Na ilyen bemutatkozást sem láthatott a másik még soha...
Miután legurult a vállamról még egy kő, mert sikeresen kipakoltuk a cuccaimat Kanával, gondoltam sétálok egy picit a kolesz területén, megpróbálom belőni, hogy mi hol merre hogyan belelhető, mert azért ez előny lesz majd később. A szobatársamnak szerintem amúgy is fel kell dolgoznia, hogy egy gyökér állat érkezett mellé, szóval neki most jobb egyedül egy picit, hadd szusszanjon a papa. Én is tisztában vagyok azzal, hogy amúgy nagyon sok tudok lenni az embereknek, főleg elsőre. Az energiáim sokszor nem engem, hanem inkább másokat merítenek ki, amit talán egy picit meg is tudok érteni. Általában amúgy is gyorsan változik a hangulatom – lásd az előbbi esetet, amikor szegény csávónak elkezdtem hisztizni – szóval magam is tudom, hogy elég kimerítő személyiségem van, de aki akar az így is elvisel, aki meg nem képes rá, az bassza meg. Pont ezért gondoltam arra, hogy ideje lenne egy picit összeszedni magam, és körbenézni a helyen, ahol egyetemre fogok járni. Sok fiatallal ellentétben én ennek nem örültem annyira, mert soha nem akartam a felsőoktatás padjait koptatni, előadásokra járni meg ilyenek, igazából a szüleim erőltették, és ha nem felelek meg a felvételi követelményeknek, akkor tuti, hogy nem is lennék itt. Csak azért sikerült, mert a zenéhez mondhatni tényleg isten adta tehetségem van, a dobon kívül még meg tudom szólaltatni a gitárokat és a zongorát is, előbbit a testvéremnek, utóbbit édesanyámnak hála. Énekelni is tudok egy picit, habár mindig hamiskás vagyok, de ezt könnyen ki lehetne küszöbölni, ha mondjuk eljárnék énektanárhoz, de ahhoz lusta vagyok. Inkább a dobolásra fordítom minden energiámat, mert az tényleg érdekel és úgy vagyok vele, hogy az a legfontosabb, mások nagy bánatára. Már előre látom, hogy az összes kollégiumi lakos utálni fog azért, hogy folyton csépelem a hangszerem, de ez engem egy cseppet sem érdekel. Pukkadjanak meg ahányan vannak, nekem ez a vizsgafeladatom, és nem tudom máshova pakolni a cuccomat. Majd maximum beszélek anyáékkal és a vezetőséggel, hogy hangszigeteljék a szobánkat, és akkor meg van oldva minden ha a szülők állják a költségeket. Az egyetemnek sem lehet beleszólása és iderendelek egy olyan profi csoportot amilyet még senki sem látott, vagy akár amilyen nem is létezik, nincs a világon, csak hadd maradjon a cuccom. Már épp arra készültem, hogy benézek a konyhába, amikor megbizonyosodtam róla, hogy – hála az égnek – a fiúk és a lányok nincsenek elkülönítve, amikor hirtelen egy testet éreztem meg a hátamon, ami nem volt kifejezetten nehéz, sőt igazából sokkal könnyebb volt egy átlagos lánytestnél, amihez hozzá voltam szokva. Amerikában elég gyakori a túlsúly esete, de egy átlag, vagy jó testű csaj is 50-58 kilónak tűnt, őt viszont könnyebbnek éreztem azoknál az amcsi csajoknál, akik amúgy a hátamra ugráltak. Bár azt utom, hogy a koreai lányok jóval könnyebbek és vékonyabbak, ezt már tapasztaltam a kis névtelenkémmel, akit úgy kellett talpra állítanom pár nappal ezelőtt. De miért ugrálna más ázsiai lány a hátamra? Már épp kérdezni akartam, hogy kicsoda és mit akar tőlem, aztán bejelenteni, hogy most nincs kedvem szexelni vele, amikor meghallottam az ismerős hangot, amit már a skype-on hallottam párszor és hirtelen mosoly kúszott az arcomra, bátrabban tartottam a lábát is, és boldognak éreztem magam. Akkor mégsem vagyok teljesen hülye, tényleg itt van a csaj. Legalább ismerek valakit! Te jó ég, hogy én milyen boldog vagyok. - Szia cica – köszöntöttem, és perverz kis vigyor kúszott az arcomra – Ha ledoblak összetörsz. Soha nem tenném meg. A puszira csak szélesedett a mosolyom, aztán finoman tettem le a földre, vettem a két kezembe a pici arcát és nyomtam én is egy puszit az almácskáira, mind a kettőre egyet egyet. - Mizu? Mit keresel itt? – na jó, ez nem volt fair kérdés tőlem, hiszen akár én vagyok a koreai, akár nem, azért az durvább, hogy én is itt vagyok. Már alapból az is, hogy a városban, mert még az itt lakó nagyszüleimet sem voltam hajlandó soha az életben meglátogani. Az egyetemről meg az én személyemnek az összekapcsolódásáról meg már ne is beszéljünk. Két külön fogalom.
Az oldal dizájnja és tartalma az adminok munkájának gyümölcse, így azok a Seoulmate tulajdonát képezik. Egyéb képek a google-ról származnak. Az SZNE kitalált egyetem, semmilyen koreai felsőoktatási intézményhez nincs közünk, az oldal célja csupán szórakoztatást szolgál.
Kezdőlap 
Tárgy: Cain-D & Aileen 
Pént. 4 Nov. 2016 - 20:51
